A Palásthi vagy Libercsei Radók.
A Palásthi vagy Libercsei Radók.
Ősük Simon, a Mihály fia, Erdélybe telepedése előtt már 1281 óta előfordul az oklevelekben;* hogy lett-e házasság az Aba Amade tesvérével 1290-ben történt eljegyzéséből, az bizonytalan. Ő 1295-ben a királyné kanczellárja* az Árpádok kihalta után rokonával Tamás vajdával ellentétben, Csák Máténak volt hive, mignem 1317-ben elpártolván tőle, ő is Károly királyhoz csatlakozott s általa somlyó és krassói ispánná neveztetvén Erdély közelébe telepedett, hol aztán 1319 május 13-án,* miként fennebb a Zéchénieknél már emlitettük, nagy terjedelmü birtokokat Nagysajót sat. mint állitólag őt örökjogon illetőket kapta, sok dicséret kiséretében, melyek között a király azt is kiemeli, hogy az ő hüsegeért Simon saját fiait bilincsekbe verve fogságban s jószágait a hütlen Trencséni Máténak kezeiben volt kénytelen hagyni, hogy királyához hüségesen ragaszkodva, neki hü szolgálatokat tegyen.
Karácsonyi II. 269.
Wenzel. Árpád k. uj okm. X. 194.
Urkb. I. 339.
Simon és rokonsága ez év végén egyezségre lép a Zéchéni ágból való atyjafiaival, hogy ezek magtalansága esetén Tolmács, Szecsel, Omlás, Alamor, Kisszöllős, Bolkács, Sidve, Sülye, Medvés, Mártonfalva, Gezés, Hortobágy, Mártontelke és Örményszékes erdélyi birtokaik egy része rájuk szálljon, mit a király 1319 november 12-én megerősit.* A következő 1320. évi márczius 26-án pedig az erdélyi káptalan amaz oklevelében,* melyben a Nagysajó és hozzátartozó birtokokról szóló királyi adománylevelet átirja, Simon mint comes de Medyes van emlitve; 1321 és 1322-ben mint székelyek ispánja szerepel,* s ez utóbbi évben kapja adományban magvaszakadt sógora Kökényesrenoldnak nógrádmegyei Kökényesmonostora, Palotáshatvan és Bér, külsőszolnoki Fokoru (ma puszta) és Tekerő, középszolnoki Róna, belsőszolnoki Ormány és Szemesnye, s kolozsmegyei Teke, Szászerked, Ida, Péntek, Ludvég, Banyicza, Szászakna, Komlód, Nyulas, Kozmatelke, Kamarás és Szombattelke nevü jószágait.*
L. fennebb is a Zéchénieknél, az Urkb. I. 342. alatti oklevél alapján.
Urkb. I. 345., 346.
Gr. Lázár Miklós a Századok 1880. évf. 734. lapján.
Karácsonyi M. Nemz. II. 338.
De csakhamar rá ismét hütlenség bünébe esik, s a bünt követi a büntetés; erdélyi uradalmait is elveszti s ezek Tamás vajdának ajándékoztatnak.* Fia Radó azonban az erdélyi és nógrádmegyei birtokokban uj osztályt eszközöl ki,* s 1372 január 20-án már ezen Palásthi Radónak fia Miklós beiktatását Teke, Péntek és Nagyida helységekbe rendeli el egy alvajdai oklevél,* mivel aztán ez ágnak az erdélyi részekben nyoma is vész; mert az Erdélyben utóbb is még szerepelt Radó nevü család nem Palásthi Radó volt, hanem Gyerőmonostori, a Kemény, Kabos, Gyerőfi és Mikola családokkal egy törzsü. Ellenben Erdélyen kivül még tovább is él 146a család, mert a Melczer levéltárban Palásti máskép Nagylibercsei vagy Egyházaslibercsei Radónak fennebb emlitett s ott 1373-ban szereplő Miklós fián innen még ennek fia Mihály s ettől származott és 1420-ban élő unokája Simon is feltalálható,* ki 1445 előtt ágát sirba vitte.* Vagyona, miként utóbb látni fogjuk, legalább részben a Gerébekre szállott.
Karácsonyi M. Nemzets. II. 270. és a Wertner M. Nemzets. II. 131. lapján idézett 1338 jul. 4-iki oklevél.
Karácsonyi ugyanott.
Urkb. I1. 37 1.
Kellemesi Melczer csal. oklevéltára 12. lap.
U. o. 73. lap, és Csánki D. Magyarország Tört. Földrajza I. 117.
A Libercsei Tomposok.
Mihályfia Tamás ágáról, a Libercsei Tomposokról, egyetlen erdélyi vonatkozásu oklevelet ismerek: egy 1391 ápril. 17-én kelt vajdai oklevelet,* mely szerint Libercsei Tompos nevezetü János Oroszfái István és Füzkuti Antal elleni peres ügyében kiegyezett, úgy hogy a kártéritésül kapandó ökröket az uttóbbnevezettől Oroszfája faluban kapja meg. Ezen János Mihály fia Tamásnak az I. táblán látható fia, vagy esetleg unokája lehetett. A család különben, melyet Libercsey név alatt Nagy Iván is tárgyal,* Erdélyen kivül még a XVIII. század elején is élt.
Teleki Oklt. I. 230.
Nagy Iv. M. Csal. VII. 105–108.
A Bogáthiak és Gerébek.
Hogy ne kelljen kétszer is idézni ugyanazon oklevelet: együtt és egymással kapcsolatban tárgyalom az I. táblán látható Cseh-nek nevezett Pétertől lejövö ágakat. Az egyikkel, a Bogáthiakkal már úgyis foglalkoztam azon munkálatomban, melylyel ezelőtt majdnem husz évvel a Turulbeli szerény működésemet megkezdettem,* mit most ujolag áttanulmányozva, kevés helyreigazitással s kiegészitéssel most is rá hivatkozhatom.
Turul 1X. 188. s köv. lapok.
Annál behatóbb tárgyalást igényel azonban a másik ág, a Gerébeké, mely régibb genealogiáinkban idegen elemekkel a legkétségbeejtőbben össze volt keverve, miként arra már a Vizaknaiakról irt dolgozatomban is* rámutattam, s kimondtam azon Lázár Miklós gróf által már sejtetett,* de most a bővebb oklevélforrások ismeretessé válta után kétségtelen igazságot, hogy a Vingárdi Gerébek a Kacsics nemből származtak.
Turul XV. 20.
Századok, 1880: 734. lap. A szász irók szintén kideritették, hogy a disznódi comesek nem szász eredetüek, s «de Kathyz» származásuak, de azoknak a Vingárdi Gerébekkel való azonosságát nem ismerték. Lásd. e részben Fr. Schuller. Beiträge zur äuss. Gesch. der Erbgrafen der Sieben Stühle. Vereins-Archiv Neue Folge 1887. 320. s megelőző l.
Erős sarjadék volt ez; hatalom, fény, gazdagság tette ismertté s nem ritkán rettegetté is őket.
A gyulafehérvári székesegyház oldal-bejárata homlokzatán, Geréb László püspöknek az akkori pápa és király czimerei közé elhelyezett czimere fölött, melyre még vissza fogok térni s olvasóimnak bemutatni, – ma is olvasható a büszke
«Matthiam claro tetigit qui sanguine Regem
Ista Ladislai signa fuere Geréb.»
Ista Ladislai signa fuere Geréb.»
Lássuk most e jeles vér egyéneit mindenekelőtt táblázatosan, vérrokonaiknak, a Bogáthiaknak, kiágazásával együtt.
147III. TÁBLA.
A Bogáthiak és Gerébek.
Péter (ki az 1. táblán)
1291, 1312-től «magister». 1319, 1321, 1323, 1324, 1332, † 1338 előtt. Későbbi oklevelekben mint solymosi várnagy, «adictus Chech» és «de Dyznoio», a XV. századbeliekben «de Veyngarth» jelzőkkel emlitve. (Katalin a Konrád talmácsi comes leánya, 1319, 1324, 1338-ban özvegy)
János 1364 «comes vulgo Greb de Gyznoyow» 1366. 1369-ben magister», † 1380 ápr. 15. és 23. közt. Később «de Kelnek» majd «de Marthonfalua» jelzővel emlitve. (Anna a Kelneki Mihály leánya, 1380 ápr. 23. özvegy); Miklós 1367, 1370.; Péter «dictus Hercheg de Bagath» 1366-ban tordamegyei szolgabiró; A Bogáthiak törzse.; Imre 1391–1422-ben «magister». (Lásd a Turul IX., 176. lapján közölt Bogáthi családfa, II. táblájának élén); Miklós 1391 (Erzsébet a Bogácsi Salamon comes leánya 1408). (Lásd a Turul IX. 176. lapján közölt Bogáthi családfa I. táblájának 3-ik nemzedékizén); A Gerébiek törzse.; István 1391; György 1391; Tamás 1391; Margit 1383, 1406 (Váradjai János erdélyi alvajda 1383); András 1391 «cantor ecelesiae Budensis» †; János 1383 «nobilis de Alamor», 1387 «de Kelnek», 1388–1397 óta «de Marthonfalua»; 1400 «magister» és «strenuus miles», 1406 óta «Greb de Morthonffolwa.» Későbbi 1439-iki és 1455-iki oklevelekben mint «dictus Geréb de Veyngarh», sőt az előbb idézettben még «sive de Nagpesthyen» hozzáadással is emlitve.; László 1398, 1411 «Ghereb de Wingarth»; Miklós 1408, 1439; György 1408; János 1439, 1443, 1445 óta «de Vingarth» és erdélyi alkormányzó; 1448 és 1455 görgényi várnagy, 1458 az erdélyi részek főkapitánya és alvajdája, 1459, 1468, 1469, 1470, † 1473 előtt. (Horogszegi Szilágyi Zsófia, 1474-ben özv.); András † 1447 márczius 19. előtt; László 1439; János 1439. 1447; Miklós 1432, 1447; Mátyás 1468-ban eljegyzését tartotta. 1473, 1483-tól Dalmát s Horvátországok s az egész Slavonia bánja, † 1493; István 1447, † 1468 májusban Pókafalván; Lőrincz 1447; Péter 1447, 1448, 1476 Felső Szilézia kapitánya, 1478, 1479 erdélyi vajda s a székelyek ispánja, 1486–1494 főajtónálló mester, 1495–1497 országbiró, 1499 óta nádor, † 1503 junius 10. előtt Valkóvárában. (Kanizsai Dorottya, 1503 és 1519-ben mint özvegy) †; László 1464 budai prépost, 1476–1480 választott és megerősitett, azután 1480-tól fel is szentelt erdélyi püspök 1500-ig; 1485 óta az apostoli szék legatusa is: 1500 után kalocsai érsek, † 1502-ben.
A III. táblánk élén álló Péter 1291-ben emlittetik legelőbb testvéreivel együtt nógrádmegyei birtokok ügyében,* s husz éven át mind Erdélyen kivül szerepel, hol legelöször 1312 aug. 28-án látjuk, még pedig a «magister» jelzésből következtethetőleg, már valami magasabb tisztségben. Ekkor kelt ugyanis az oklevél, melyben Renold comes, a Kökényesrenold nembeli János fia, szolnokmegyei Ormány és Kepesteluk (utóbbi ma ismeretlen) nevezetü birtokait felesége testvérének, Kathyzi Mihály-fia Péter mesternek ajándékozza.* Ugyanezen Péter 1318-ban Solumus földét kapja adományban a királytól, melybe beiktattatik és 1319 -ben meg is erősittetik.*
Wenzel. Árpádkori uj okmt. X. 35.
Urkb. 1. 304.
U. o. 1. 334–338..
Egy 1319 november 12-én kelt királyi megerősitést tartalmazó oklevél szerint pedig megjelenvén Károly király előtt egyfelől Péter a Mihály fia, rokonával Tamás mesterrel a Farkas fiával Solmus (Solymos) és Haznus (Törökbecsénél) várak várnagyával s a kunok ispánjával és Simon mesterrel ugyanazon Péter testvére s a mondott Mihály fiával, Somlyó és Krassó ispánjával; másfelől pedig Miklós és János a Konrád fiai Erdély földéről, ez utóbbiak kijelentették: hogy mivel az emlitett Pétert, nővérüket hozzáadva, sógorukká tették, ő királyi felsége akaratával, e sógorságnak a fennebbi felek közti rendezése végett azon Miklós és János minden javaikat a mondott Péterrel közössé tették az emlitett frigy különös kedvessége és az ő kérése folytán, melynek teljesitésébe a királyi felség is beleegyezett; azon hű szolgálatokért, melyeket Tamás és Simon különféle viszontagságok közt hozzá ragaszkodva és Simon fiai a királyért vérüket is ontva a királynak tettek, e javakat örökösön és visszavonhatatlanul fiuról-fiura Péternek adományozván. Tehát, ha az emlitett Miklós és János örökös nélkül halna meg, akkor összes birtokaiknak, ugymint Talmács, Szecsel, Omlás, Alamor, Kisszőllős, Bolkács, Sidve, Sülye, Medvés, Mártonfalva, Gezés, Hortobágyfalva, Mártontelke és Örményszékesnek s minden tartozékaiknak egy része (az oklevél egyik helye szerint fele, másik szerint harmada) Péteré legyen fiuról-fiura elidegenithetlenül.*
Urkb. 1., 342. és III., 582., 583.
Ezen 1319-iki oklevél tartalma egy 1413 október 21-iki egyességlevélben van tüzetesen ismertetve, melyben «magister Johannes dictus Greb de Mortonfalwa» a Talmácsi comesek többi 148leányági utódaival kiegyezik, hogy Hortobágy birtok köztük egyenlőleg osztassék fel. Ez egyességlevélben a felperes Geréb János, mint néhai Mihályfia Péter solymosi várnagy unokája jelentkezik, mi úgy a leszármazás, mint a Péter által viselt tisztség megnevezése tekintetéből fontossággal bir. Az ez osztályos egyesség foganatositásáról szóló 1413 november 18-iki káptalani kiadványban ugyanazon felperes egyszerüen Greb János mesternek van nevezve.*
U. o. III., 581–584. és 591.
Péter mester 1321-ben a kolozsmegyei Ölvest kapja adományul;* 1323 január 13-án* királyi jóváhagyást nyer a sógora Konrádfia Miklós által neki és feleségének örökösön fiuról, fiura visszavonhatlan adott Gyznoyo (ma Nagydisznód) városban levő házra, melyről aztán a későbbi oklevelekben őt disznódinak (de Dyznoio) s fiát is disznódi gerébnek nevezték. Rendesen azonban a későbbi oklevelek Pétert majdnem mindig «dictus Chech» jelzővel illetik. Péter mester az emlitett ajándékozási oklevél 1332 november 4-én történt ujabb megerősitése és átirásakor* még életben volt, de 1338 április 30-án már nem; mert az erdélyi káptalan ekkor kelt kiadványában,* melylyel a Konrádfia Miklós Comes által sógorának Mihályfia Péter mesternek s ennek feleségének Katalin asszonynak, az ő testvérének, magtalanság esetében kölcsönös öröklési joggal ajándékozott Sidve, Bolkács, Szépmező és Pánád helységekről szóló 1324 január 30-iki oklevelet* átirja, Péter mester már néhaiként van emlitve.
Fejér Cod. D. XI. 466.
U. o. I. 371., 385.
U. o. I. 457.
U. o. l. 496.
Urkb. 1. 380., 881.
Három fia maradt: János, Miklós és Péter, mely utóbbit «de Bugath», vagy «dictus Hercheg de Bagath» jelzőkkel látjuk 1366-iki oklevelekben említve, egyikben mint tordamegyei szolgabirót,* másikban mint ügyfelet, kinek Sidve, Bolkács és Pócstelke birtokokba való ujra beiktatása az erdélyi káptalannak meghagyatik.*
Urkb. II. 238.
U. o. II. 236.
A másik testvérrel Jánossal, ki «Comes vulgo Greb de Gyznoyow» czimet visel, mint felperessel az 1364 február 6-án kelt egyességokmányban találkozunk, melyben a Konya mester egykori pozsonyi ispántól, a néhai Tamás erdélyi vajda fiától és annak testvérétől Mihály egri püspöktől visszakövetelt Sidve és Bolkács küküllőmegyei birtokok fejében (melyek vétel utján Talmácsi Konrádfia Miklóséi voltak s ennek nővérével, a János felperes anyjával házassági szövetség utján felperes apjának, a Cseh nevezetü Péternek ajándékoztattak s most felperes által követeltetnek) Kónya mester és testvére Mihály püspök két más ugyanazon Küküllő megyében fekvő Mártonfalva és Gezés nevű birtokot ad át felperesnek, mely birtokok ugyancsak a magtalan Konrádfia Miklós javaiból néhai Károly király által Tamás vajdának alperesek atyjának voltak adományozva, hű és érdemes szolgálataiért; egyszersmind pedig kötelezik magokat alperesek, hogy ha a Konrádfia Miklós javaiból Tamás vajdának adományozott egyéb birtokokat az idegen kezekből, hol ma elfoglalva vannak, visszaszerezniök sikerül, akkor azokból a nekik örökösen megmaradó Sidve és Bolkácscsal egyenlő értékü és jövedelmezőségü jószágokat fognak Mártonfalva és Gezés helyett átadni Péterfia János felperesnek, addig pedig őt Martonfalva és Gezés birtokában megoltalmazzák, s viszont ő is a Sidve és Bolkácsra vonatkozó leveleket alperesek védelmére bocsátja, s egyáltalán az elfoglalt javak visszaszerzésében egymást kölcsönösön segitik.*
Urkb. II. 207–209.
Ugyanezen «Johannes filius Petri de Diznoio»-t 1366-ban a szászok kiváltságlevelének megerősitését kérő küldöttségben találjuk,* majd ugyanez évben az ő Feketevyz és Waraliafalu (ma Szecsel és Orlát) nevü birtokainak határjárásáról* van szó az oklevelekben, egy 1369 november 13-án kelt alvajdai levél* pedig már «magister» czimmel nevezi s a talmácsi szt. Miklós zárdába letett iratainak Layk oláhországi vajda által történt felégetéséről tanukihallgatást rendel.
U. o. II. 253.
U. o. II. 273. és 275.
U. o. II. 333.
A Kelnekiek közti osztály 1380 április 13-án* és április 15-én* kelt okleveleiből megtudjuk azt, 149hogy ezen Jánosnak felesége Anna a Kelneki Mihály leánya volt, s ez osztály folytán jutott az ő és többi nőrokonai birtokába az egész Vingárd és Kutfalva, továbbá Veresegyház, Gergelyfája és Benczencz fele s Rengunkirh (Szeredahely mellett, ma nem létező) birtok egyharmada, mint a szerzett birtokokbóli illetményük, úgyszintén az örökös javakból Henningfalva és Girbó negyede, Spring és Drassónak pedig nyolczada.
U. o. II. 521.
U. o. II. 522., 523.
Néhány nappal ez osztály után Disznódi Péter-fia János megszünt élni, mert 1380 április 23-án, midőn az erdélyi káptalan annak végrehajtásáról tesz jelentést, Anna asszony már mint «relicta Johannis filii Petri de Dyznoiow» van emlitve.*
U. o. II. 525., 526.
A mily bőven szólanak az okleveles adatok a most tárgyalt Jánosról, épen oly kevés az, mit testvéréről, Miklósról, a Cseh nevezetű Péter harmadik fiáról olvashatunk. Mindössze egy 1367 január 2-iki királyi levél, mely a Feketevyz és Waraliafalu határjárásáról szóló 1366. évi fennebb ismertetett oklevelet átírja s mely szerint ez átiratot Disznódi Péterfia János a saját és testvére Miklós nevében kéri ki,* s egy másik 1370 augusztus 20-án kelt káptalani levél,* mely szerint viszont «Nicolaus filius Petri dicti Chech de Dyznoyou» kéri saját és testvére János mester nevében a Károly király Hosszuaszó, Mikeszásza, Pánád és Szépmező iránt 1322 aug. 5-ikén talmácsi Konrádfia Miklós részére kiadott adománylevelének s az ezt megerősítő 1327 április 27-iki ujabb levelének átirását.
U. o. II. 278., 279.
U. o. II. 357.,358.
Ezen harmadik testvér úgy látszik, korán elhalt, mert többé nem jön elő; s arról sem tudunk, hogy maradtak-e utódai vagy sem.
A következő nemzedékről bő és pontos adatokkal rendelkezünk. Ott van először is a kolozsmonostori konvent 1383 május 20-iki tanusitványa, mely szerint János alamori nemes, Jánosnak a Disznódi Péter fiának fia, özvegy anyjának Annának s nővérének Margitnak, a néhai (Váradjai) Péter erdélyi alvajda fia János feleségének nevében is, Omlás és Nadhfalu (ma Szelistye) jószágokat tartozékaikkal együtt örökösön átengedi Goiblnus erdélyi püspöknek és testvéreinek.*
Urkb. II. 577., 578. Az ezen oklevélben Váradjai Jánosné Anna asszony képviselőiként szereplő a «Johannes dictus Ermyn de prćdicta Alamor és Johannes filius Michaëlis de Gyznoyo» mint Anna asszony «familiarisai» és «procuratorai», tehát tisztjei és ügyvivői vannak megjelölve. Ugy látszik hát, hogy ezek nem tartoztak a családhoz.
Disznódi János-fia János még egy 1388 április 12-iki okmánykivonatban is emlittetik, mint a ki «Andreas filius Johannis dicti Lepes nobilis de Hungaria»-val Alamor és Örményszékes birtokokban osztozik.* Azután pedig egy genealogiailag nagyfontosságu okirat következik, mely ezen Jánosnak testvéreivel és unokatestvéreivel is megismertet. Ez az 1391 április 17-iki vajdai levél.* Szembeállottak akkor egymással egyfelől Simon mester a néhai Konya bán fia, maga és testvére Frank mester és ennek fia László nevében mint felperesek; mint alperesek pedig: István és György a János fiai, valamint Imre és Miklós a Bogáthi Herchek nevezetü Péter fiai szintén úgy saját, mint András, az emlitett István és György testvére, budai éneklőkanonok s Tamás, ezen György fia, úgyszintén László, az emlitett Imre fia nevében. Az ügy Sidve és Bolkács birtokokra vonatkozott, melyekre nézve Herchek nevezetü Péter fia Imre Frank és Simon mesterek ellenében egy előbbi perben vesztes lett s most e birtokoknak az emlitett István, György, Imre és Miklós által történt kifosztása és pusztitása miatt Simon mester ellenökben 6000 arany forint kártéritésért akart fellépni. Ez ügyet békésen elintézték a vajda előtt úgy, hogy Simon mester panaszát s kártéritését István és György-, a János fiaival s Imre és Miklós-, a Herchek nevezetü Péter fiaival szemben elejtette; ezek pedig saját és fennebb elősorolt érdektársaik nevében Sidve és Bolkács birtokokról örökre lemondottak.
Urkb. II. 623. E kivonatban Almor és Zekes van irva. Utóbbi név alatt az alsó-fehérmegyei Konczát is nevezték régi okleveleink, de itt bizonyosan nem ez, hanem az Alamor mellett fekvő Örményszékes értetett.
Urkb. III. 22–24.
Ez oklevéllel nagyot haladunk a Cseh nevezetü Pétertől lejövő s III. táblánkon látható nemzedékrend megalkotásában, sőt ennek Bogáthi Herczeg nevezetü Pétertől származó ágán 150eljutunk azon személyekhez, kiket a Bogáthi családról a Turul IX. 175. s következő lapjain megjelent dolgozatban a nevezett család első tagjaiként irtam; úgy, hogy az azonosság megállapitása után jelen kutatásaim folytatását ama dolgozatom képezheti.
Igy a Bogáthi nevezetü Péternek 1391-iki Imre fiát a Bogáthiak idézett nemzedékrendének II-ik táblája élén találjuk meg, a fennebb ismertetett oklevél szerint 1391-ben már élő László fiával együtt. Ama II. számmal jelölt Bogáthi tábla tehát folytatását képezi mostani III. táblánknak, csak meg kell pótolnunk azon ujabb adatokkal, hogy Bogáthi Imre magister 1422-ben is életben levőnek tünik fel, leánya Brigitta Drághi Jakabot megelőzőleg először Nemegyei László felesége volt,* s ugyanazon Bogáthi Imrének László* és János fiain kivül volt egy Péter nevü fia is, kiről 1436., 1442., 1443., 1446., 1448. évi oklevelek* szólnak mint Radnóton élőről, s kinek már 1430-ban és 1436-ban is felesége Erzsébet a Tuzsoni Bolgár Miklós leánya volt, leányuk pedig, Borbára, 1445-ben hajadonan halt el.*
Teleki oklt. I. 459., 460.
U. o. I. 542. II. 10., 12., 22., 26., 30., 31., 33., 35.
U. o. I. 526., 533., 543.
U. o. II. 18., 19.
Ellenben törülnünk kell a Bogáthiak II. táblájáról az egész utolsó izet, a Jób gyermekei gyanánt irt mind a hét nevet; mert a Szentpáli levéltárban tett kutatásaimnál ezeket egytől-egyig mint a XVIII. század elején élt Vizaknai Bogáthi János kamaraispánnak Szentpáli Klárától született gyermekeit találtam meg; tehát valami – jó vagy rosszhiszemű – genealogiai ferdités utján juthatott be e névsor a táblám egyik forrásául szolgált Mike Sándor-féle gyüjteménybe a XV. századbeli Bogáthi Jób gyermekei gyanánt.
A Bogáthi Herczeg nevezetü Péter 1391-iki oklevél szerinti másik fia Miklós pedig azonos azon hasonnevüvel, kit a Turulbeli régi Bogáthi-féle dolgozatom I. tábláján az 1408-ról jelzett Bogáthi Erzsébet férjeül irtam s kitől ezen I. tábla további tagjai mint közös törzstől szétágaznak. Csakhogy ezen Erzsébet, miként utóbb az oklevelek bővebb ismerete bebizonyitotta, nem a Bogáthi, hanem a szász eredetü Bogácsi családnak volt tagja; mint unokája azon 1351. és 1352-iki Arnold Comesnek, Bogácsi András fiának, kinek most már Salamonon kivül többi fiait s némely unokáit is az időközben ismertté vált oklevelekből elő tudjuk sorolni.*
Turul IX. 179.
Azon Bogáthi-féle I. táblán, a hozzácsatolt jegyzeteim 6-ik pontjában már akkor gyanusnak jelzett hét állitólagos gyermekét Bogáthi Ferencznek szintén törülni, – a rajta előforduló Vizaknaiaknál a megtévesztő Geréb nevet, miként már az e családról irt munkálatomban is kifejeztem,* szintén mellőzni kell; ellenben Bogáthi Jánosnak Bánffi Magdolnától született János nevü fiától való unokája gyanánt be kell az 1575-ben lefejezett Gáspárt irni s igy ennek atyja János csak annyiban volt magvaszakadtnak nevezhető, a mennyiben fiát tulélve, csakugyan ő vitte sirba ágát.
Urkb. II. 78. Teleki Oklt. I. 211., 212., 213,
Egyébként ezen régi I. és II. Bogáthi-táblát az ujabban megismert okleveles adatok is helyben hagyják, úgyszintén a III. táblát is, melyet még kiegészitnek azáltal, hogy Bogáthi Osvátnak feleségeül most már határozottabban Barlabássi Zsófiát, a János leányát* irhatjuk, leányaiul pedig Klárát, Kendi Antalnét és Annát, Alárd Miklósnét;* s testvérének Jánosnak 1535-ben élő fiait Osvátot és Gáspárt már szintén megismerjük.* Megjegyzem, hogy az e tábla élén álló Bogáthi Imrét most sem tudom a többi táblákkal kapcsolatba hozni s legkevésbé az azokon levő Imrékkel azonositani; s azt is ki kell emelnem, hogy helyesen áll a III. táblán, hogy ő volt első férje Vizaknai Afrának, Altenburger Tamás pedig a második, s így nem volt igazam, midőn ezt a Turul XV. évfolyama 19. s következő lapjain a Vizaknaiakról irt munkámban, egy a Barcsai levéltárban talált oklevél homályos és kétértelmü szövege által megtévesztve, épen megforditva irtam.
Turul XV. 19.
Teleki Oklt. II. 390., 398.
Orsz. levélt. Cista geneal. Fasc. 1. nr., 44.
Netaláni tovább kutatók figyelmét felkérem még a Bogáthiakról irt Turulbeli czikkem* végszavaiban elősorolt Bogáthiakra, kikről, hogy kapcsolatba hozhatók-e vagy sem a most tárgyalt 151családdal, s ha igen, miképen – most sem tudok inkább véleményt alkotni, mint akkor. S megtoldom még ezen bizonytalan hovatartozású Bogáthiak számát még egy nagyon régivel, a most tárgyalt Bogáthiak törzsének, Péternek kortársával «David filius Johannis de Bagath»-tal (ha ugyan helyes az olvasás, mit a szász oklevéltárbeli kivonat mutat, s nem ismét de Bokachról van szó), kiről egy 1377 junius 25-iki káptalani kiadvány irja, hogy Ludas birtok harmadát Nicolaus Zupus de Ewrke és Johannes de Jara-nak 32 forintért zálogba adta,* úgyszintén az Ivánfalvi Johannes dictus Bogáthyval, ki 1406-ban Vecsérd birtok iránti ügyben szerepel.*
Barcsai levéltárban egy 1535-iki perirat.
Urkb. II. 474.
Urkb. III. 417–422.
Végezvén ezekben a Bogáthiakkal, visszatérek a Cseh Pétertől származó másik ágra: a kezdetben Disznódról nevezett s utóbb Vingárdi előnévvel oly hatalmassá és hiressé vált Gerébekre.
Ama régi jó időkben, melyekre kutatásaink visszavezetnek, – a midőn még nem azért szokták adományozni a nemességet, mert valakinek üzletei jól jövedelmeztek, s így belőlük meggazdagodott, – nem volt szokásban nálunk az előnevek adományozása vagy engedélyezése sem; mit (német szomszédaink mintájára, – kik e részben a Mont Cenis-en elkezdve s a mindenféle fi- és nőnevekből nagy találékonysággal alkotott – bergek és – thalokon végezve, kifogyhatatlanok voltak a valódi és képzelt helyekről való nemesi előnevek gyártásában,- az ősi magyar érzület, intézmények és szokások sérelmére ma széltében gyakorlunk. Nem is űztek ama régi idők nemesei sportot belőle, miként a mai demokratikusnak nevezett kor fiai, hogy csupa hiuságból az előnevek egész hangzatos sorozatát bigygyeszszék családneveik elé.
Azon régi jó időkben a nemesség nem cziczoma, hanem a haza földjében gyökerezésnek, a haza sorsával összeforrottságnak jelensége volt; az előneveket sem adományozta senki, hanem azon helység után, melyben őseiknek vagy maguknak jószáguk vagy lakásuk volt, másoktól való megkülönböztetésképen szabadon használta azt mindenkiről a közszokás s használták az oklevelek, s olykor-olykor változtak is ez elnevezések, épen a mint a czélszerüség hozta magával; miként egyéb megkülönböztő jelzők s leszármazási adatok is voltak használatban az illetők tüzetesebb megjelölésére, melyekből idővel néha szintén családnevek is váltak. Nagyot is néztek volna őseink, ha a véres harczokból dicsőséggel visszatérve pusztulóban hagyott jószágaikra, ott egy diploma várta volna őket, mely szerint királyuk megengedi, hogy ezt vagy amazt az előnevet viselhessék!! …
A most tárgyalandó nemzedékekről szóló oklevelekben is a Kacsics-nemhez való tartozóság már jóformán feledésbe ment, csak a genus büszke czimere s némely ősi jószágok, meg talán a családi tradiczió tartották fenn emlékét; a szász eredetü leányági ősöktől némely családtagra átszállott tisztség után egyesekre alkalmazott Geréb elnevezés is csak idő folytával állandósult némely ágaknak családnevévé: a helynevek tekintetében pedig, melyekről e leszármazás egyes tagjait elnevezték, a legnagyobb változatosság uralkodik.
Mégis, ha kellőleg behatolunk a fenmaradt oklevelek értelmébe, az azokban tárgyalt jószágok, örökösödések, perek, tiltakozások lényegébe s egymástól függésébe: teljes világosságot és bizonyosságot tudunk szerezni a ránk maradt adatokból is azon egyének leszármazási viszonyai felől, kiknek neveit és emlékét e levelek s hazánk története fentartották.
Kezdjük azonnal ott, a hol elhagytuk, a János comes vulgo Greb de Gyznoyow és felesége Kelneki Anna gyermekeivel, kikre vonatkozólag az 1391 április 17-iki vajdai oklevelet már áttanulmányoztuk.
Ezek közül János, kinek atyja egy 1387 november 23-án kelt oklevélben felesége után Kelneki előnévvel* is jelöltetik s ki később az 1397 január 21-én kelt két oklevélben,* valamint a későbbiekben is, mint Johannes filius Johannis de Marthonfalua van emlitve, 1398 május 22-én már fiát, Lászlót, valamint Miklóst, a Gerenchi Péter fiát is képviseli az Örményszékes és Alamor fele részét elfoglalva tartó Thomas dictus Lepes de Talpas és testvérei 152elleni tiltatásban.* Ezen ügy előzményeül ugyancsak Jánosnak Lépes András a János fia magyarországi nemessel való 1388 április 12-iki osztályát már láttuk s ez ügy 1406. és 1408-iki további folytatására is azonnal rá fogunk térni; de hogy minő összeköttetésben voltak e Lépesek a Gerébekkel s miért kellett velök osztozniok, vagy hogy mi egybeköttetésük volt az utóbbiaknak Gerenchi Péter vagy fia Miklóssal, kiket 1398-ban –- miként az imént láttuk –Mártonfalvi János képviselt a Lépesek ellen, azt még nem voltam képes kideriteni.
Urkb. II. 617.
Urkb. III. 170.
Urkb. III. 221., 222.
Ugyanazon Jánosunkat 1400 márczius 30-án mint magistert és vitéz katonát (strenuus miles) találjuk* a Kelnekiek: öröksége iránti perben, melyről az oklevelek hosszu sorozata maradt fenn, úgyszintén az ugyanezen örökséghez tartozó Kissebes, Spring és Drassó akkor még szász helységeknek s a Kissebeshez tartozó négy oláh falunak Segesvári Salamon fiai Mihály és Salamon részére 1403 deczember 9-én* történt eladományozása miatt keletkezett perről is. Ez utóbbi peres ügynek egy 1406 márczius 6-án kelt oklevelében* az emlitett adományosok ellen fellépők egyike szintén ugyanazon János, ki most úgy itt, mint a Lépesek elleni ügynek szintén a most irt napról kelt egyik oklevelében* «Johannes Greb de Mortonfolwa»-nak neveztetik s az utóbbiban nővére Margit is emlitve van; egy 1408 január 13-án szintén a Lépes ügyben kelt tiltakozásban s pedig még László és Miklós nevü fiai és az ugyanaz évi márczius 13-iki oklevélben,* mely szerint a két peres birtok felét a Lépeseknek átbocsátják s melylyel úgy látszik, hogy e pereskedés véget ért, – harmadik fia, György is, meg vannak nevezve.
Urkb. III. 250.
U. o. III. 302–304.
U. o. III. 396.
Urk. III. 445.
U. o. III. 449.
Megjegyzem, hogy az ezen 1406/8-iki oklevelekben tárgyalt ténykedéseknél Geréb János, kit a szintén.a Lépesék elleni ügyben 1408 január 28-án kelt oklevél* «strenuus miles»-nek nevez; egyszer sem volt személyesen jelen, hanem Péter a Györgyfalvi Imre fia képviselte őt érdektársaival együtt, mialatt ő kétségkivül az osztrákok ellen indult hadba, vagy bosnyák földön vitézkedett.
U. o. III. 446.
Magister Johannes Greb de Martonfalwát aztán 1408 junius 4-én Tátei István fia Péterrel perlekedve találjuk, ki mártonfalvi birtokából egy nagy darabot el akart foglalni,* 1411 augusztus 1-én pedig ugyanőt «Greb de Wingarth» jelzővel találjuk az erdélyi káptalan egy okmányában,* mely nővérének, Margitnak tiltakozását tartalmazza Kelnek és Dyznyoyo (Nagydisznód), szászföldi birtokainak az illető községek részére való eladása ellen.
U. o. III. 464.
U. o. III. 511.
Ugyancsak őt és érdektársait 1413-ban Hortobágyfalva fele része iránt, a Konrádfia Miklósféle ajándékozásból kifolyólag (melyet fennebb a Zéchénieknél tárgyaltam), a Fenyőfalviakkal perlekedni,* 1414-ben pedig Veresegyháza felerészének elfoglalása miatt Mihályfalvi Jak-fia Péter ellen,* végre 1415-ben Vingárdon egy darab földnek elfoglalása miatt Sombereki Erdélyi Antal ellen* tiltakozni látjuk, aztán legutószor 1417 október 20-án találkozunk vele,* midőn őt a Somkerekiek a Vingárd, Girbó, Henningfalva, Demeterpataka, Ujfalu, Veresegyháza, Gergelyfája, Ringelkirch (Szeredahely közelében elpusztult falu, melynek egykori területe a szerdahelyihez bekebelezve a «fehértemplomi határ» nevezetet tartotta fenn), Kútfalva és Benczencz birtokok harmadának használatától és elidegenitéséről tiltatják.
Urkb. III. 581-584. és 590–591.
U. o. III. 635, 636.
U. o. III. 654.
Teleki Oklvt. I. 428., 429.
Három már emlitett fián kivül még kettőt, Jánost és Andrást nevez meg Baumann szász iró* 1408., illetőleg 1411-iki oklevelekre hivatkozva. Ez okleveleket ugyan nem láttam, de hogy e János és András is szintén fiai voltak, azt bizonyitják más oklevelek és pedig igen fontosak, a Kellemesi Melczer-család oklevéltárából, melyek ezen Geréb János és Andrásnak és akkor még élő vagy utódokat hagyott 153testvéreiknek nemzedékrendjét, felfelé egészen a III. táblánkon Cseh nevezetünek irt Péterig, kit a Melczer-féle oklevelek szintén Vingárdinak neveznek – egész pontossággal elénk állitják.
Ferdinand Baumann: Die Erbgrafen des Unterwaldes. Megjelent a «Gesch. des Unterwaldes» tanulmányban s onnan átvéve a szászsebesi evang. gimnázium 1867/8-iki programmjában.
Pöstyén nógrádmegyei birtokot ugyanis, miként a Radóknál láttuk, a Kacsics-nemzetség ezen ága birta: de nem az egészet, mert fele a Zagyvafői Miklós halálával a királyra szállott, ki ezt 1437 márczius 24-én az Aranyiaknak elzálogositotta. * A többi Kacsics birtokból is sok idegen kézre került már ez időben; mignem András és János a Vingárti vagy Nagypöstyéni Geréb János fiai (miként az 1439 junius 11-iki országbirói oklevél* előadja), úgy látszik, egy jó ügyvédre akadtak, Hugyaghi Balázs literatusra s vele megegyeztek, hogy ha a nagylibercsei birtokot és tartozékait, Palást helység kivételével s a nagypöstényi birtok felét visszaszerezheti, a nagypöstyéni visszanyert birtok felét neki adják.
Kellemesi Melczer Oklt. 12 és 65, 66. l.
U. o. 68–70. l.
A dolog sikerült; az Aranyiak ellenmondásukat visszavonták s Pöstény-birtok, mely egykor a Nagylibercsi Radó fia Miklósnak fia Mihály fiáé, néhai Simoné volt, fele részben Vingárdi Geréb János fiának Jánosnak, fele részben pedig literatus Hugyagi Balázsnak, a nádor által 1443-ban oda itéltetett s ők abba 1445-ben be is iktattattak.* Utóbb 1447 márczius 19-én a Gerébek és pedig: «egregius Johannes filius Johannis dicti Geréb, filii alterius Johannis filii Petri de Veyngarth personaliter in sua ac Stephani, Laurentii et Petri filiorum suorom, necnon Johannis et Nicolai filii dicti Nicolai Gereb fratrum suorum patruelium personis», Hugyagi Balázs magister literatusnak e munkadiját még meg is toldják egy telekkel; viszont azonban magtalan halála esetére örökösödési jogot kötnek ki.* Ezekből az is látható, hogy csak ezen Vingárdi Geréb János lehetett az is, kiről azt látjuk feljegyezve, hogy 1447-ben Radó Simon magvaszakadtán a Libercse és hozzátartozó birtokokbeli királyi jogot Hunyadi János kormányzótól adományban nyerte.*
U. o. 73–76. I.
U. o. 78–80. 1.
Csánki: Magyarorsz. tört. földrajza I. 117.
Máskülönben pedig Baumann a Vingárdi Gerébeket illetőleg egy nagy tévedésbe esik. Megkülönbözteti szorosan őket a Martonfalviaktól s mig utóbbiakat Jánostól a Kelneki Anna férjétől, ennek szintén János nevü fián át az ettől származott öt unokájáig egészen helyesen adja elő, ez utóbbiakon túl már nem megyen; hanem Vingárd Geréb Jánost és történelmi nevezetességü fiait egy Vingárdról elnevezett egészen más ágból származtatja le, melynek törzse Vingárdi vagy Gáthi Gergely, kitől négy közbeeső nemzedéken át jut el Péter nádorig és testvéreiig. Nem veszi észre, hogy a hiányosan is idézett oklevelek összefüggését szem elől tévesztve s azon egy egyént különbözőknek képzelve, e táblarészen két közbeeső nemzedéket tisztán a Mártonfalvi János öt fiából kombinált össze más- és másképen s hogy ilyformán ama chronologiai képtelenségbe esik, hogy az 1400-tól 1469-ig terjedő alig hét évtizedre, Gergelytől Péter nádorig, nem kevesebb mint hat nemzedéket állit föl.
E tévedés némileg érthető és menthető. Érthető azért, mert az iró, az akkori szászok kizárólag német irányú képzettsége folytán inkább a német hűbéri intézményekkel volt ismerős, mint a hazai magyar szellemmel s alkotásaival s igy a családok előneveit is valami állandóan begyökerezett dolognak tekintette, mely nem változhat. Menthető pedig azért, mert csakugyan, az okleveleknek a Mártonfalviakra vonatkozó hosszu sorozatában, 1387-től 1406-ig, néha a Mártonfalviak mellett, néha pedig a Mártonfalviakra szállott erdélyi fehérmegyei birtokok (Spring, Drassó, Demeterpataka, a már elpusztult Rohundorf, Vingárd, Girbó, az akkor Sahtelukenak is nevezett Benczencz, Veresegyház, Gergelyfája s a később Szeredahelyhez csatolt Rengelkyrh) ügyében önállólag is, de minden, kor a Mártonfalviakkal azonos érdekben eljárva s néha velök közösen képviselve, állandólag látjuk szerepelni Miklóst és Andrást, a Gergely fiait, ki néha előnév nélkül, majd Kelneki, azután Sazteleki ( = Sahteluke = Benczencz), később Vingarthi s ennek ferditett röviditésével Gaathi vagy Gaachi előnévvel van emlitve.*
Urkb. II. 617., 621, 622. III. 25, 170., 250, 298., 320. 321., 396.
154A látszat tehát kétségkivül nemcsak az volt, hogy e Gergely és fiai közeli rokonságban állanak azon Jánossal, kit Mártonfalváról elnevezve látunk ez ügyekben szerepelni; hanem az is, hogy a Vingárdi előnevü Gerébek ősét ugyanazon Gergelyben kell keresnünk, kit, illetőleg fiait mindig e falu s a vele kapcsolatosak ügyében látunk fellépni s kit az oklevelek számtalanszor Vingárdról vagy ennek röviditett s ferditett nevéről neveznek el, mig a másík ágon élőknél, a Mártonfalviaknál, a velök egykoru oklevelekben soha sem látjuk e Vingárdi előnevet használva.
Azonban e Iátszat mégis téves volt. Nemcsak hogy egyetlen adat sincs, melynek segélyével ama Vingárdi Gergelyt a Mártonfalvi ágba vagy fiágon való rokonságába, avagy egyáltalán a Kacsics-nemzetségbe beilleszthetnők: hanem, a kutatásba mélyebben behatolva, tapasztalhatjuk azt, hogy ama Gergely és fiai mindig csak azon ügyekben fordulnak elő, melyek a Kelneki Mihályról, illetőleg leányairól átszállott s fennebb elősorolt birtokokra* vonatkoznak s melyeknek 1387-től 1406-ig terjedő okleveleire fennebb már rámutattam: ellenben az ugyanezen időben más jószágokra (nem a Kelneki Mihály örökségéhez tartozókra) vonatkoző oklevelekben, melyeket Disznódi János és fia Jánosról s utódairól szólva, már ismertettünk,* az emlitett Vingárdi Gergely vagy fiai soha elő nem fordulnak; miből világos, hogy ennek Mártonfalvi Jánossal és ágával való rokoni összeköttetése nem genusbeli vagy fiágon való, hanem csak nőágon való volt, a mennyiben a fennmaradt oklevelekből látható, hogy valamint ennek úgy Vingárdi Gergelynek is felesége a Kelneki Mihály egy egy leánya volt. *
L. Urkb. I. 188., 348., 349. II. 24., 32„ 34.
L. Urkb. II. 577., 578., 623. III. 22-24., 221., 222., 396., 445., 446., 449., 464., 581-584., 590., 591. stb.
Urkb. II. 24., 32., 34. III. 170., 250.
Mindez azonban, valamint az a körülmény is, hogy Gergely vagy fiai Miklós és András, mely utóbbi egy oklevélben «nobilis de Valko»-nak is neveztetik,* vagy ez utóbbinak fia Miklós* (más ez ágból származókat okleveles alapon nem is ismerünk), soha egy oklevélben is Gerébnek nem neveztetnek, tehát gerébí tisztséget úgy látszik, soha sehol sem viseltek: mégis csak fogyatékos bizonyiték volna arra, hogy nem Vingárdi Gergelyt, hanem Mártonfalvi Geréb Jánost kell a Kacsics nemre uj fényt hozó történelmi nagyságra emelkedett Vingárdi Gerébek őséül tekintenünk.
Urkb. III. 320., 321.
U. o. III. 396.
Sőt nagyon szoros kritikával járva el, még a Melczer-család levéltárából ismertetett okleveleket sem fogadhatnók el teljes bizonyítéknak, mert az ország egy másik részében élhettek ugyan e Vingárdi Gerébek, leszármazásukat is föl egészen a Kacsics-nembeli Péterig eddigi kutatásainkkal teljesen összhangban levőnek találjuk, de egy javithatlan kétkedő még mindig emelhetné ama kifogást, hogy a Melczer levéltárbeli Vingárdi Geréb János más is lehetett, mint az, ki Erdélyben mint a nagy Hunyadi sógora, várparancsnoka, erdélyi hadvezére és alkormányzója oly nagy szerepre jutott.
Szerencsére e kétséget teljesen eloszlathatom azon okmányok által, melyek ismeretéhez Beke Antal, ny. kanonok ur szivességéből jutottam s melyekben e hatalmas Geréb Jánost és családját hiteles erdélyi oklevelekből a Melczer levéltárbeliekkel teljesen összhangzólag ismerjük meg, úgy, hogy azonosságukhoz többé már egyátalán kétség nem férhet.
Ez erdélyi adatok előzménye az a Gerébek által nyomban megtámadott s minden módon ellenzett adományozás volt, melyet fennebb már röviden emlitettem. Zsigmond király ugyanis 1403 deczember 9-én* nagy dicséretek közt elismervén a később Nádasinak nevezett családhoz tartozó Segesvári Salamon fiainak, Mihály és Salamonnak érdemeit, nekik adományozta Kissebes, Spring és Drassó szász helységeket az erdélyi Fehérmegyében s a Kissebeshez tartozó négy oláhfalut, melyeket a megadományozottak, mint Losonczi László vajda mag nélkül elhalt János fiának királyi kézre visszaháramlott jószágait kértek fel maguk .
Urkb. III. 302–304.
Ámde, miután e faluk a Kelnekiektől leányutódaikra szállott örökséghez tartoztak, ez adomány nem oly könnyen jutott érvényre s a leányági örökösök, köztük Mártonfalvi Geréh János, meg a fennebb megismert Gaathi Gergely 155fia, András, valkói nemess s társaik részéről a tiltakozások egész sorozata támadt ellene, melyekből néhányat már fennebb láttunk.*
U. o. III. 320., 321., 396.
Sőt nem enyészett el e viszály évtizedek mulva sem s midőn Nádasi Mihály, élete alkonyát érezve, e jószágokat még Bun küküllőmegyei faluval is megtoldva, Hunyadi János kormányzó többszörös jóváhagyásai mellett az erdélyi székesegyház és káptalannak hagyományozta,* magának és feleségének csak élethossziglani haszonélvezetet tartva fenn, oly kavarodás történt, melyet részletesen ismernünk nemcsak az idevágó oklevelekben foglalt fontos genealogiai bizonyitékok, hanem azon kor társadalmának s erkölcseinek megismerése szempontjából is nagyon érdekes.
Erdélyi káptalani levéltár 1444. évi 707, 1446-iki 276, 1447-iki 289. sz. oklevelei.
Itt találjuk ugyanis, épen az 1447 október 29-én még a hagyományozó Nádasi Mihály életében elrendelt beiktatásról szóló relatoriában, azt a genealogiai szempontból a Melczer-féle oklevelekkel kombináltan teljesen döntő adatot, hogy a Spring birtokba való beiktatásnál Vingárdi Geréb János a maga és fiai István, Lőrincz, László és Péter nevében, valamint a Geréb Miklós és ennek fiai János és Miklós nevében mondott ellene a beiktatásnak, arra hivatkozva, hogy Nádasi Mihály ellen inditott pere még nincs befejezve. Az e tiltakozásban szereplők s leszármazási viszonyaik tehát a legszorosabban megegyeznek a Melczer levéltárbeli oklevelekben foglaltakkal, csakhogy ez utóbbiakban László (a későbbi püspök), nem szerepelt, a Miklós fiai közül pedig a Melczer-féle oklevelekben 1439-ben még emlitett, de 1447-ben ott is már elhallgatott László, valószinüleg ekkor már el volt halva s azért nem jön elő az ugyanezen évi springi beiktatásnak ellenmondók sorában sem.
Megvan tehát a teljes és döntő bizonyiték III. táblánk helyessége mellett; azért azonban mégsem felesleges tovább is követnünk a Nádasi Mihály kegyes hagyományának történetét, mely világot vet ama korra és embereire, kik miként illető helyen Tamás vajdáról is láttuk, habár fiaik közt egyházi férfiu is volt, ugyancsak kegyetlenül készek voltak elbánni más egyházi személyekkel is, ha érdekeik úgy hozták magukkal.
Tamás vajda ellen azonban csak vádakat láttunk; Geréb Jánost ellenben tények terhelik. Midőn ugyanis a hagyományozó Nádasi Mihály 1448-ban elhalt, a káptalan kérelmére Herepei Márk és Bala György alvajdák ujra elrendelték a káptalan beiktatását. E közben, mialatt a kolozsmonostori konvent hiteles emberei a beiktatás végeztével szabályszerüleg még Springen időztek, sebtében megérkezett Geréb János fegyvereseivel s lovasaival s az iktatókat, valamint András prépostot, István telegdi főesperest s Domokos kanonokot nagy fenyegetések és meggyalázó szavakkal elkergette, mire uj beiktatást rendeltek az alvajdák, a netaláni ellenmondókat a tordai generalis gyülés határozatából birtokon kivüli perre utasitva.*
Erd. kápt. levélt. 1448: 293. sz. okl.
De ez ujabb beiktatás is csak a kisérletnél maradt; mert – a mint Hunyadi János kormányzónak 1448-iki rendelete folytán az aradi káptalan kirendeltje, Gyulai János kanonok és Banka Pál, a kormányzó hiteles embere által vezetett vizsgálat a tordai 1449-iki januárban tartott generalis gyülésen megállapitotta, a megelőző 1448. évi októberben, sz. Demeter nap előtti csütörtökön Springen épen asztalnál ültek a beiktatók, frater Imre, a kolozsmonostori konvent kiküldöttje és Gáldi László, midőn Geréb János fiával Péterrel és számos lovas és fegyveres néppel rájuk rontott s a káptalant e beiktatásnál képviselő Imre és Jakab kanokokat halállal fenyegette. Hiában volt a beiktatók békitő szava s küldetésükre való hivatkozásuk; Geréb János a konventi barátot embereivel meg akarta öletni. A két kanonok ennek védelmére kelt, de vesztükre. Geréb éles karddal Imre kanonokra támad, megveri, megsebesiti, ruháit is több helyen átlyukasztva s megszaggatva s talán meg is öli, ha kanonoktársa nem igyekszik oltalmazni. Most aztán ez lett a Geréb János bosszujának áldozata. Rárohant ez Jakab kanonokra s kevés hajánál és fülénél fogva úgy meghurczolta, hogy haja nagyrészt kitépődött s majdnem nyaka is kitört. Közben a bizottság kisérete is jól kikapott. Szegény frater Imre, a konventi kiküldött, a nagy dulakodásban el 156akart szaladni, de Geréb szolgái botütésekkel visszatéritették; Gáldi László, a vajdai hiteles ember pedig a temetőbe futott s ott elrejtette magát, de Geréb nem nyugodt, mig ott is rá nem talált s leütni való kutyának szidalmazva, embereivel ki akarta a temetőből hurczoltatni s megöletni; s midőn figyelmeztették, hogy gondolná meg, mit tesz, dühösön rákiáltott a vajdai emberre: «hogyan mertél ily ügyben ellenem ide jönni?» Ez hivatalos küldetésével s az ország törvényeivel mentette magát, a melyek szerint itten eljárt, s ha szükség szolgálni fog Gerébnek is. «Kutyáknak szolgáltál és kutyáknak szolgálsz most is, azoknak fogsz szolgálni ezután is!», förmedt rá ujra Geréb s miután frater Imre is a temetőbe menekült (melyet, úgy látszik, mintegy asylumnak tekintettek ), Geréb most oda bezáratta s ott őriztette mindkettőt, várva, mig kezei közé kaphatja őket.
A káptalan tagjai nem egykönnyen hagyták magukat terrorizáltatni. Mikor Geréb ki akarta őket üzni Springről, azt mondták, hogyha megölik, sem mennek el a kiküldött regiusok nélkül. «Menjetek, mondjátok meg uraitoknak, hogy a ki ide jő, megöletem», szólt hozzájok Geréb. Jakab kanonok azonban még most is neki merészkedett s visszafelelt, hogy ugyan nagy vitézséget és hősi cselekedetet vitt végbe Geréb ur, midőn őt, szegény barátot megverette és meghurczolta! a minek mégis az lesz a vége, hogy ezután sem fogja megkapni a birtokot. Geréb most már úgy látszik, ki volt fáradva a dühöngésben, mert csak azt felelte Jakabnak, hogy «ha valamit nem tekintene«», kihuzatná és kivágatná nyelvét.
Ez erőszakosságok miatt Geréb Jánost és fiát, Pétert, valamint többi főbb társait az erdélyi vajda elé idézték,* de mi történt perükben, az nincs tudva. A kolozsmonostori konvent egy oklevele szerint azonban 1451-ben Antal doktor; erdélyi kanonok az egész káptalan nevében óvást tett és tiltakozott azért, mert midőn a Gubernator nem régen Szászsebesen volt s tiszteletére a káptalan némely tagjai ottan megjelentek és a kormányzó kérte őket, hogy Geréb kegyetlenkedését bocsássák meg azon feltétellel, hogy a kormányzó a Nádasi-féle javak sorsát, mig a per közte és a káptalan közt eldöl, függőben tartja, ekkor nem tudni, szeretetből vagy félelemből, de biztos, hogy káptalani megbizás nélkül, sőt a káptalan nagy kárával eme néhány kanonok beleegyezett a kormányzó kérésébe. Most az egész káptalan e beleegyezést semmisnek s törvénytelennek jelenti ki, annál is inkább, mert a kormányzó az, a ki megengedi vagy türi, hogy Geréb a Nádasi féle jószágokat bitorolja; sőt már azt is beszélik, hogy azokat Geréb Jánosnak akarja adományoztatni, mi ellen a káptalan szintén óvást teszen.*
Tabularium Albense pag. 86.
Comit. Albens. I. fasc. num. 48.
Ezen óvás ismétlődött 1453 márczius 7-én és április 20-án* s az ujból elrendelt beiktatások is megtörtek, Geréb János és társainak ismetelt ellenmondásain,* és úgy látszik, hogy 1468-ban Geréb János fiainak kezén voltak a Nádasiféle birtokok, mert a káptalan tiltatja őket azok bitorlásától s Mátyás királyt eladományozásuktól;* később pedig, 1498-ban, óvást tesz, hogy Geréb Péter (a vajda és utóbb nádor) s Geréb László erdélyi püspök azokat a pécsi püspöknek zálogba adhassák. 1503 óta a káptalan Geréb Péter özvegyével, Kanizsai Dorottyával s utóbb Korvin János és fia Kristóffal perel e javakért,* melyek később Geréb László püspök végrendelete s Horváth János és fia Gáspár bitorlása miatt is peresek maradnak, míg 1518. és 1535-ben a káptalannak azokba való beiktatása el nem rendeltetik.*
Kápt. levélt. 1453: 712., 714, sz.
Ugyanott 1453 • 301., 302., 713. és 717 sz.
Erd. kápt. levélt. 725.
Ugyanott 395., 396., 407., 408., 787-790., 817. sz.
Ugyanott 395., 438., 490. sz. L. Beke Antal kéziratait e tárgyról.
Geréb János, az alkonyodó középkor e nagyura, kinek egy pár jellemző vonását volt alkalmunk az imént előadott viszálkodásból is megismerni, viselkedésével érdekes bepillantást enged korának szellemébe. Törvényt, hivatali tekintélyt, egyház iránti tiszteletet egyaránt megvet fölindulásában, melyet jogosnak tart, mert igazait megsértve, ősi vagyonát megtámadva látja. Dühe és gőgje szabadon tombol, fitymálja a hivatalos személyt, sértésekkel s kegyetlenkedésekkel halmozza el vallásának papjait; de erőszakoskodásainak saját egyénisége, hagyományos 157érzései, saját tetszése, akarata szabnak határt, minélfogva respektálja a temetőkert csendjét s eltüri a bátor, mondhatni, vakmerő szót, melylyel védtelen üldözöttje elébe állani bátorkodik.
Ő már ekkor is hatalmas ur volt. Mint Horogszegi Szilágyi Zsófiának, Hunyadi Jánosné testvérének férje, már csak ez összeköttetésnél fogva is főembere lett a nagy• kormányzónak, ki őt Lépes Loránttal együtt már 1445 márczius 16-át megelőzőleg erdélyi vajdául s az ő személye helyett a nemesek, székelyek és szászok kormányzójául rendelte ki.* Három év mulva 1448-ban görgényi várparancsnoknak látjuk,* mely tisztségében 1455-ben is szerepel,* s ez évben a szászok bevádolják V. László király előtt, hogy a szászsebesiek erdeit pusztitja,* mi Vingárdnak közelségénél fogva bizony könnyen megtörténhetett.
Teleki oklt. II. 18.
U. o. II. 36.
Szász nemz. levéltár U. II. 439.
U. o. U. II. 161. és 202.
De e vád mégsem sokat árthatott neki s időközben a szászokkal is kibékült, – mert 1457-ben együtt működtek azon, hogy az oláh vajdát Gyógyon elfogják s 1459-ben ő oltalmazta a szászokat Gerendi Mihály ellen,* – egyátalán, pedig rangban és hatalomban folyton emelkedett, mert már 1458 január 5-én az erdélyi részek főkapitányául látjuk s ugyanez évi ápr. 14-én ugyanazok alkormányzójául, augusztus 20-án pedig alvajdájául.* Uj királyának, Mátyásnak, kivel sógorságban is állott, kegyeit még hosszasan élvezte. A szebeni polgármester 1468 január 6-tól 1469 január 6-ig terjedő számadási jegyzékében* előjőnek azok a költségek, melyek Vingárdi Geréb János keresztényszigeti időzéséből s rokonának Mátyásnak a László fiának eljegyzéséből felmerültek, melyre megjelentek György decretorum doctor, szászsebesi plébános, Folthi László, Sálfi János és mások. Még 1469 november 28-ról is találunk Geréb Jánostól a szebeni levéltárban egy Vingárdon kelt levélet,* s 1470-ről nyomát annak, hogy Barcsai János és Tamás Benczenczen birtokot bocsátnak át neki,* de ezután már nem élhetett hosszasan, mert 1473 február 22-én már mint néhái fordul elő Mátyás királynak Magyar Balás vajdához kiadott parancsában, melylyel a fiai által Fogarasban épitni kezdett vár épitését betillja,* egy évvel rá pedig felesége Zsófia, mint özvegy, emlittetik 1474 január 12-én.*
U. o. U. V. 1658, s 1500–60.-iki index 196.
U. o. U. III. 8. II. 186., 189 és 190. Rarcsai levéltár 1458-iki okl.
U. o. U. II. 288.
U. o. U. II. 316.
Fej. Cod. D. XI. 501.
U. o. U. II. 345.
U. o. U. III. 30.
Geréb Jánosnak idősb fia István még atyja életében elhalt; 1468 május 26-ika táján volt temetése a Vingárd közelében fekvő Pókafalván a szász oklevelek szerint.*
U. o. U. II. 276.
Lőrincz nevü fiáról semmi további feljegyzésünk nincs; Péternek pedig életrajza annyira ismeretes, hogy erre nézve hazai történetíróinkra utalhatok, csakis a kimeritőbb chronologia kedvéért jegyezvén meg, hogy ő 1476-ban Felső Szilézia kapitánya,* 1478/9-ben erdélyi vajda s a székelyek ispánja,* 1486–1494-ben főajtónállómester,* 1495–1497-ben országbiró,* 1499-ben pedig már nádor volt s 1503 junius 10-ike előtt magtalanul elhalt,* özvegyéül Kanizsai Dorottyát hagyva hátra, ki 1519-ben is élt.*
L. Turul XII. 76.
Teleki Oklt. II. 131. Szász nemz. levélt. U. II. 391–393. III. 142.
Szász nemz. levélt. U. II. 430., 545., 564., 565. III. 81 V. 1329
U. o. U. II. 581, 584, 595. R. I. 3. p. 71.
Bakk E. kézir. Nagy Iván, IX. 392 Teleki Oklt. II. 256.
L. Turul, XI. 52.
Vingárdi Geréb János negyedik fiáról Lászlóról azt tudjuk, hogy 1464-ben budai prépost.* 1476–1500. erdélyi püspök, azután kalocsai érsek volt. Mint püspöknek fölszentelése 1480 február 14-ike után történhetett, mert e napon még csak electus et confirmatusnak neveztetik. 1485 óta pedig az apostoli szék legatusának tisztét is viselte s meghalt 1502-ben.* Érdekes feljegyzés van rá vonatkozólag a nagyszebeni szász levéltárban.* Panaszoltak ugyanis nála 1581495-ben a szászsebesi szászok, a püspöki jobbágyok erőszakosságai miatt, melyeket a szegénységen elkövetnek. De a panaszosok nem mentek üres kézzel, hanem, miként számadásaikban az ezért való költségeket kimutatják, vittek a püspöknek ajándékban egy paplant, egy «schamlath»-ot (ez talán zsámoly lehetett), czitromokat, egy nagy tortát és zsemlyéket! … Különben életrajzi adatai eléggé ismeretesek.
Bakk E. kézir.
Szász nemz. levélt. U. II 399., 408, 420., 430., 434., 438. 545., 552., 562–5. 584. III. 78., 81, 145., 146., 148., 157., 211., 254. V. 1196., 1329).
Szász nemz. levélt. 1495. R. I. 2. p. 35., 36.
Ép úgy nem szorulnak az én tollamra Vingárdi Geréb Mátyás hőstettei sem, melyekről historikusaink bőven megemlékeznek. Itt csak magánviszonyairól kivánok egyetmást megirni. Először is azt, hogy nem, miként eddig tartották, Geréb Jánosnak volt ő a fia, hanem, miként 1468-iki eljegyzését fennebb érintve, a szász nemzeti levéltár okleveléből már láttuk, ő a László fia volt s kétségkivül a táblánkon 1439. évben élőként jelzetté, a ki Miklósnak a Geréb János testvérbátyjának volt a fia. A szászokkal neki is volt baja, 1473 december 30-án ellene is panaszkodnak azok szenvedett sérelmeikért.* A fogarasi várépitésben is ugy látszik, főkép neki volt része, mert a midőn a király betiltotta, kijelentette Geréb Mátyás a vajda előtt, hogy sajnálja, hogy oly elhamarkodva fogott a várépitéshez.* Különben 1483 augusztus 25-én már mint Dalmát s Horvátországok s az egész Szlavónia bánját találjuk s e méltóságban van 1486 és 1488-ban is.* Halálát Bonfin 1493-ra teszi.
U. o. U. II. 38.
Szász levélt. 1474. jan. 12-iki okl. U. IlI. 30. sz. a.
U. o. U. II. 408, 430. és V. 1329.
Koruk e kiváló férfiaival le is zárhatjuk, a mit a Vingárdi Gerébekről megtudnunk sikerült. A róluk fennmaradt eddigi genealogiai táblák és közlemények oly kuszáltak és megbizhatatlanok, hogy miután eddig szorosan oklevelek alapján dolgoztam e szerény ismertetésben, most már nem merném e régi táblákat legkevésbbé is segitségül venni s igy sem azon Miklósokat, kikben Nagy Iván szerint – az eddig látottakon egy izzel innen – halt volna ki a Geréb család, sem azon Afrát Bebek Ferencznét, ki Bakk Endre szerint a Vingárdi Geréb János gyermeke lett volna, táblázatomra befoglalni nem merem, sőt azt sem tudom megállapitani, hogy Bogáthi Ottilia melyik Geréb Miklósnak volt felesége s az az 1425-iki Vingárdi Geréb Anna, kit Nagy Iván Konth vagy Pálffy Pál feleségeül ir,* melyik Gerébnek lehetett volna a leánya. Annál kevésbé találok kapcsolatot az általam tárgyalt Gerébek s az árapataki előnévvel élők vagy fiadfalvi előnévvel kihaltak között, vagy azon számtalan más Geréb között, kiket az oklevelek veresmarti, rovási, bolyai, mohai, muzsnai stb. előneveken emlitenek.
Nagy Iván: Magyarorsz. csal. IX. 392.
Arra szoritkozom tehát, hogy bemutatom a Vingárdi Gerébek czimerét, a mint az a gyulafehérvári székesegyház északi oldalbejárata fölött látható, s nem hallgatom el azon észrevételemet, hogy a Kacsics-nem oroszlánja az általam látott Geréb-czimereken mindig mint paizsalak és balra fordultan, a Harinai Farkas czimereken mindig mint sisakdisz a pólyás paizs fölött és jobbra fordultan mutatkozik. Véletlen-e ez, vagy az egyes családok megkülönböztetése, annak eldöntését illetékesebbekre bizom.
Végül még egy szót legyen szabad koczkáztatnom. Ugy látszik az előadottakból, hogy nemcsak a Vingárdi Geréb család, hanem a többi vele egytörzsüek is s igy az egész Kacsicsnemzetség, legalább itt nálunk Erdélyben, kihalt.
Mindazáltal ezt mégsem merném megdönthetlen bizonyosságként állitani. A családok valamint néha a homályból gyorsan kiemelkednek, úgy viszont nemcsak kihalhatnak, hanem egyszerüen le is tünhetnek. A háborus korszak, mely Mátyás halála után egyre végzetesebbé vált, elszéleszthette az egyéneket, megsemmisíthette az okleveleket, kiölhette a tradicziókat. Ki tudja, nem voltak-e régi nemzetségeknek oly szülöttei, kik e viszontagságok között a szászságba 159vagy székelységbe olvadtak bele; vagy hogy kiváltságaikat a mind nehezebbé váló s fiscalis érdekek miatt is szigorubbá és zaklatóbbá tett productiós perek ellenében megtarthassák, uj nemesleveleket vagy armalisokat uj czimerekkel szereztek maguknak, mialatt ősi czimerük, nemzetségük feledésbe ment? Hiszen annak már láttuk biztos példáit, hogy egyes családok a Habsburg királyoktól, valamint az erdélyi fejedelmektől külön és egymástól teljesen különböző czimeres leveleket szereztek maguknak.
A genealogiában és heraldikában még sok felderitni való van. Kutassunk tehát szorgalmasan!
KIS BÁLINT.
