A Péchujfalusi Péchy-család levéltári lajstroma, a család megbizásából szerkesztette dr. Gárdonyi Albert.
A Péchujfalusi Péchy-család levéltári lajstroma, a család megbizásából szerkesztette dr. Gárdonyi Albert.
Budapest 1909. VI, 2, 453 + 1 lap.
A Péchyek családi levéltárának negyedfélezer darabjáról szóló lajstroma fekszik előttünk gondos összeállitásban. A levéltár maga kevés köztörténeti becsü darabot tartalmaz; az árpádkoriak 1209-ből kezdődnek ugyan, de tulajdonképen 1296-ból való az első eredeti oklevél, a többi átirat vagy (feltünően sok) hamisitvány. Ez oklevelek a Tarkőiek sárosmegyei birtokaival kerültek a Péchy-család tulajdonába. Ismeretes, hogy a Tarkőiekre vonatkozó oklevelek legtöbbje a Berzeviczy-levéltárakban van meg.
Az ujkorból való a levéltári darabok legtöbbje, ezek is majdnem kizárólag magán- vagy birtokjogi feljegyzések, nyugták, kötelezvények. Érdekesebb tartalmu levélre alig akadunk, egyéb értékes okiratra még kevésbbé, a Rákóczi-éveket alig világitja meg egy-két darab, az 1848/49-es harczot pedig egy se. A kivonatok 1897, illetőleg 1906-ig terjednek.
Gárdonyi a reá váró feladatot jól oldotta meg, a sokszor nehezen kihámozható tartalmat, bár gyakran csak egy-két szóval, de érthetően tünteti fel.
Abbeli véleményét, hogy a családi levéltárakat a Múzeumban nem kellene időrendi egymásutánba szétszedni, nem osztom. Azzal a ténynyel, hogy a család a levéltár őrizetét és kezelését a Múzeumra, Országos vagy más közlevéltárra bizza, annak anyagát a tudományos kutatás számára felajánlja. Már pedig tény az, hogy az igy átadott levéltáraknak többnyire nincs használható mutatója (a melyiknek volt, a Múzeum nem bontotta meg az eredeti elrendezését), másrészt mindegyik más-más szempont (személyek, birtokok, perek, az iratok neme, értékessége stb.) szerint lévén csoportositva, minden kutatónak az egész levéltárt át kellene néznie, hogy a reá nézve fontos darabokat meglelhesse. Szükség van tehát egységes kezelésre, a milyennek egyedül az időrendi egymásután fogadható el, a melyen belől megkülönböztetjük az eredetieket és másolatokat, az okiratokat és magántermészetü leveleket. Ha azután valaki a család történetével behatóbban akar foglalkozni, annak a mult századokban többnyire fiscalisok és gazdatisztek által készitett beosztás és mutatók úgy se nyujthatnak számbavehető segitséget.
A munkának megemlithető fogyatkozása, hogy az irodalmi szempontokat figyelmen kivül hagyja, nagy örömmel látná benne pl. minden kutató, ha megjelölte volna, hogy főleg a középkori oklevelek ki vannak-e már adva, és hol?
A tulajdonnevek kiirásában, mint irja, nem járt el egyöntetüen, ott javitott, a hol nagyon szükséges volt. Ugy vélem sokkal helyesebb, ha vagy az eredeti helyesirás szerint irja ki, vagy a mai olvasási módot követve, bár leghelyesebbnek a kettő egyesitését tartom. Mert csak nem tartja a szerző se helyesnek, hogy pl. Gödöllőt meghagyta Gedellő-nek (136. l.).
Némi következetlenség az is, hogy a XVII. század végéig kiirja, hogy az illető oklevél papirra van irva, noha akkor már a hártyára irt a ritkább, továbbá a protocollumot hol igy, hol h-val irja. Ellenben helyesnek tartom, hogy a középkoriakon látható ép pecsétek köriratát is megemlité, a mit a pecsét képére nézve is megtehetett volna.
A lajstromban foglalt iratok a Péchyeken kivül a családdal házasság utján rokonságba jutott és egyéb, főleg sárosmegyei családokról tartalmaz adatokat. A ki e megye története, a Berzeviczy, Dessewffy, Dobay, Kapy, Kellemesy, Kún (Rosályi), Pongrácz, Roskoványi, Szentiványi, Tarkői és Vay-családok közép- és ujkori viszonyai iránt érdeklődik, az izlésesen kiállitott munkát haszonnal forgathatja.
B. Sz. L.
