A Zsámbokréthyak, családtörténelmi tanulmány, irta Rudnay Béla.
A Zsámbokréthyak, családtörténelmi tanulmány, irta Rudnay Béla.
Budapest 1908.
A Divék nemzetség, midőn pár évvel a tatárjárás után először feltünik, már közös ősre visszavezethetetlen három ágra van oszolva. Ezen három ágból 100–150 év alatt mintegy 15, külön nevet viselő család válik ki. E családokról irandó tanulmányainak sorát nyitja meg szerzőnk jelen füzetben a Zsámbokréthy családokkal, mely néven különböző előnevekkel három család szerepelt. Kettő az ősi települő helyen Nyitravármegyében: a Nyitrazsámbokréti és Divékujfalusi Zsámbokréthyek; egy pedig a szomszédos Trencsénvármegyében: a Kiszsámbokréti Zsámbokréthy család. Ez utóbbi, ma is virágzó család történetével 86e füzetben a szerző nem foglalkozik. A két előbbi nyitravármegyei család fiágon kihalván, nevüket leányági utódaik tartották fenn még néhány századon át. A Nagy Lajos király által fiusitott Zsámbokréthy Ilonát 1364 táján nőül vette Kisfaludi Olasz János. Ő maga ezután még csak előnévül használja a Zsámtokréti nevet, de fia elhagyván atyja régi nevét, már egyedül e néven szerepel és megalapitójává lesz az uj Nyitrazsámbokréti Zsámbokréthy családnak. Épp egy századdal később 1462 táján vette nőül Zs. Orsolyát a szintén Divék nemzetségből származó Divékujfalusi Ujfalussy Boldizsár. Az ő utódaik a Divékujfalusi Zsámbokréthyek. Azonban a leányágon tovább folytatott két család is rég kihalt már.
Miként e családok eredete teljesen különböző, ugy czimereik sem mutatnak közös vonást.
A Kiszsámbokréti Zsámbokréthyek czimere: jobbra néző növő szarvas nyillal átlőtt nyakkal.
A Divékujfalusi Zsámbokréthyek a Divék nemzetség ősi czimerét használták: kékben gyökereit mutató fa alatt jobbra ballagó medvét; sisakdisz arany koronából növő medve; takaró kék-arany.
Legérdekesebb a Nyitrazsámbokréti Zsámbokréthyek czimere, mely a legtisztább alakjában a család legrégibb czimeres emlékén, az 1583 decz. 23-án elhalt Zsámbokréthy I. Györgynek a nyitrazsámbokréti róm. kath. templomban lévő sirkövén látható. A sirkövet, mint latin felirata mutatja, az elhunyt fia Kristóf emeltette 1596-ban. Feliratos táblája felett, kerek boltiv alatt foglal helyet a czimer, melylyel e helyütt is érdemes egy kissé bővebben foglalkoznunk. Leirása a következő: reneszánsz keretü pajzsban tojásdad alaku mélyitett mezőben álló farkashorog, keresztbe tett hegyei között makk; a pajzs felső jobb sarkában hatágu csillag, bal sarkában növő félhold; leveles koronával ékesitett sisakjának disze: czölöpösen álló tölgyág, fent három makkal, alul két levéllel.
E czimer főérdekessége abban áll, hogy egy uj czimeralakot vezet be a magyar heraldikába, a farkashorgot vagy farkaskaszát (ném. Wolfsangel; holl. Wolfshengsel; francz. corničre ; lat. hamus luporum). A farkashorog két éllel egymásfelé forditott sarlóhoz, vagy birkanyiró ollóhoz hasonló ruganyos vas eszköz, melynek összeszoritott hegyei közé csiptették a farkasfogásra alkalmas csalétket, érintésre szétugró hegyei a farkas szájába akadva megfogták azt. Külföldön elég gyakori e czimeralak. Siebmacher több példáját közli. Igy az alsórajnamelléki Loë vagy Lohe család 1438-ból eredő czimere: ezüstben fekete farkashorog, de ennek czimeralakja némileg különbözik a fenti sirkövön láthatótól. Jobban hasonlit hozzá a lengyel Prus czimerközösség czimere. Ez régebbi alakjában vörösben bal alsó karjára csonka ezüst kettős keresztet mutatott, azonban később farkashoroggal bővült olyképen, hogy a régi csonka kettős keresztet a farkashorog hegyei közé csiptették, mint a Zsámbokréthy czimernél a makkot.
Ezen bővült czimer Wilcze-Kosy néven ismeretes 87(Wilk=farkas, Kosy=kaszák). Siebmacher öt változatát közli. A Wilcze-Kosy czimerközösséghez tartoztak többek között a hg. Jablonowski és gr. Bawarowsky családok. A kelet tengermelléki Sonnenberg család czimerképe is valószinüleg farkashorog volt, mely idők folyamán erős változáson ment át. 1437 évi alakjában már jobban hasonlit két egymáson áthajlitott szarvhoz.
Habár nyomtatásban megjelent hazai czimeres könyveink nem ismerik a farkashorgot, némi nyomára mégis akadunk régebbi czimeres emlékeink közt. Trencsénvármegye hatóságának egy (az Országos levéltárban Dl. 21993. sz. alatt őrzött) 1510 évi kiadványán lévő 3 gyürüspecsét középsőjén pajzsban nyitott farkashorog látható, a farkashorogban farkas áll mellső lábaival a horog jobboldali ágába kapaszkodva. Nehéz eldönteni, melyik család viselte e czimert? Az oklevélben csak Roson László alispán van megnevezve, a vele együtt müködő két szolgabiró nincs. De Roson László-é nem lehet e pecsét, az ő gyürüs pecsétjét ismerjük egy 1495 évi kiadványából, melyen czimére mezes kar kardot tart, kardradülő holdtól és a karhajlásban lévő csillagtól kisérve. Utódai is e czimert használták, mellső lábaival fára kapaszkodó kecskével bővitve. Ily bővitett alakban látható a Roson czimer Roson Pál és Kristóf 1549. évi és az előbb emlitett László unokája Roson László 1590. évi pecsétjén is. Elfogadhatónak tartjuk azonban a szerző azon vélekedését, hogy a kérdéses farkashorgos czimer a Vilcsiczky család beszélő czimere (vilk=farkas). E felfogást megerősitik a pecsétben a pajzs felett homályosan láthátó V. T. kezdőbetük, továbbá, hogy Trencsénvármegyében e család tagjai a XVI– XVII. századokban folyton viseltek hivatalt.
Használják czimerükben a farkashorgot még a Zsámbokréthy család későbbi tagjai is; de e czimeralaknak az 1596-i sirkövön látható, azon jellegzetes formája, mely még a Siebmacher emlitette külföldi példát is messze fölülmulja, nem tér vissza többé a maga eredetiségében; Zsámbokréthy György 1686 és 1695-ből való gyürüspecsétein már alig kivehető ábrázolásokká fajul.
Lássuk most már a mü családtörténeti részét. Szerzőnk a fentebb érintett felosztás szerint először a régi (nyitrazsámbokréti) Zsámbokréthy családról szól.
Ennek első ismert tagja Márton 1291-ben «de Sabakerek˙» név alatt tünik fel. 1294-ben már comesnak czimzik. Ága elég rövid lélegzetü. Az alig egy emberöltővel utána emlitett «de Sabokreki» Mihály fia Jánosnak már csak fiusitott leány utóda van, Ilona, ki, mint már emlitettük – Kisfaludi Olasz János felesége lett; ők folytatták tovább a családot. Mihály második fiának Ipolynak utódai is csak három nemzedéken át virágzanak. Péter deáknak egyetlen leányát Orsolyát Ujfalussy Boldizsár veszi nőül, ő a divékujfalusi ág megalápitója.
E két család története foglalja el a mü hátralévő részét.
A Zsámbokréthy nevet felvett Kisfaludi Olasz utódokról körülbelül egy századon át kevés emlités esik; később eladván barsmegyei kisfaludi birtokukat, állandóan Nyitramegyében kezdenek szerepelni. II. Mihály 1480-ban már nagytapolcsányi várkapitány, de neki utódai nincsenek, bátyja I. Pál viszi tovább a családfát. Fia. I. László jó birtokszerző, féleségével Ilméry (Ürményi) Annával is kapott birtokokat. Utódai kezdettől fogva a Ferdinánd-párti Thurzókhoz csatlakozva csakhamar élénk összeütközésbe kerülnek a Szapolyay-hoz huzó Podmaniczkyakkal rokonságban álló Divékujfalusi Zsámbokréthy családdal. Ez ellenségeskedés következménye lett azután az, hogy Podmaniczky János 1536-ban erős haddal megszállta Zsámbokrétet, a nyitrazsámbokréti ág kőházát feldulta, levéltárukat magával vitte s kiszolgáltatta a divékujfalusi ágból származó Ambrus övegyének Borbálának, ki az okléveleket nagyrészt elégette. Ebből évtizedekre nyuló per származott a két ág között.
A Thurzó Ferencz volt nyitrai püspökkel protestáns hitre tért I. György nagyban emeli a család tekintélyét. Thurzó Ferencz őt teszi a nyitrai vár és tartozékainak prefektusává, majd Nyitramegye alispánja és 1559-ben országgyülési követe lesz s mint ilyent az országgyülés a királyi kuriába nemesi birónak választotta. Tetemei fölé állitott diszes sirkövéről már megemlékeztünk. Fia III. János nőül vévén a divékujfalusi ágból származó Zsámbokréthy Magdolnát, megszüntette a két család közt folyó hosszas ellenségeskedést. 88I. György testvérének II. Pálnak fia III. Pál hosszu időn át Nyitra vármegye alispánja. Magtalanul halván el, vagyona nővérének gyermekeire a Hrussóy családra szállt. III. János fia II. György Zermegh János kamarai tanácsos és történetiró leányát Magdolnát birta nőül. Testvérében III. Györgyben halt ki 1701-ben fiágon a család, épp akkor, midőn a leányági Ghyczyektől a fiágot illető birtokokat visszaszerezte.
A Divékujfalusi Zsámbokréthy család megalapitójáról, Boldizsárról már előbb is szólottunk. Atyja János sógorával Majthényi Gergelylyel Csejte vár várnagya volt. A várra forditott áldozataik fejében Zsigmond király 1435 junius 10-én zálogba adja nekik a pozsonymegyei Zavar várost Zuk birtokkal egyetemben. De ugyanezen kelettel egy hasonló tárgyu záloglevél van a Majthényi család levéltárában, csakhogy Ujfalusy János kihagyásával Majthényi Gergely, Miklós és Baskafalvai Dénes javára. Ez utóbbi oklevél hamis voltát szerzőnk meggyőzően bebizonyitja, közölvén egyuttal jól sikerült fénynyomatokban a két oklevél facsimiléjét is. A zálogba kapott Zavar birtok felett Boldizsár, ki most már a Zavari nevet használja, és a Majthényiak közt hosszas per keletkezett. A perrel együtt Boldizsár halála után özvegye és még kiskoru fiai, I. János és Ambrus a birtokot is elvesztették. I. János felserdülvén Korvin János szolgálatába állott s alig lehetett még 30 éves, midőn a herczeg tárnokmesterévé és kincseinek gondozójává lett. Azonban e gyors emelkedéstől elkápráztatva a bün lejtőjére tévedt s a rábizott kincseket megdézsmálta. Büne kitutódván csak Móré Péter kir. tárnokmester és testvére Ambrus közbenjárására menthették ki börtönéből s a fej- és jószágvesztés büntetése alól; fele vagyonát azonban kénytelen volt Móré Péter kezébe adói. De ez ellen meg az Ujfalussy atyafiak tiltakoztak s köztük és a Móré család közt 1525-ig huzódó per keletkezett Ambrus özvegyének szerepléséről a nyirazsámbokréti ág levéltárának elpusztitásakor már megemlékeztünk. Fia II. Boldizsár 1548–58-ig Guthi Országh Kristóf csejtei, később pedig tapolcsányi várának prefektusa, 1567-ben Trencsénmegye alispánja, ekkor már Zsámbokréthynek nevezi magát. Testvére II. György, ki 1563–67-ig Nyitramegye alispánja, a család elvesztett birtokainak visszaszerzésén fáradozott, de vétel- és adománybirtokok révén is növelte vagyonát. A legifjabb testvér I. Miklós a törökök ellen vitézkedett, ebbeli érdemeiért ő is kap adománybirtokokat. Valószinűleg az 1552-ki török hadjáratban esett el, vagy talán Erdélybe került; ez esetben az ő utódai az 1581-ben feltünt Székelyudvarhelyi Zsámbokréthyek. II. Boldizsár fiai a Rudnay-akkal pereskednek. Közülök csak Tamás alapitott családot.
II. György unokája III. György a Thurzók szolgálatában állott, Galgócz, Sempte, Bajmócz váraknak, majd az összes Thurzó uradalmak prefektusa, a Thurzókkal együtt Bethlen Gábornak lelkes hive; 1630-i országgyülésen Nyitramegye követe. Egy-két évre ezután utódok nélkül halt meg. A családot Tamás fiai vitték tovább. Ezek közül II. Andrást tébolyodottnak mondják az oklevelek. II. Ferencznek fia Mihály csak leányutódokat hagyott hátra, ugyszintén a legifjabb testvér István is, kiben 1677-ben a Divékujfalusi Zsámbokréthy család fiága is kihalt.
A müvet számos családfa, a már emlitett két facsimilével kisért 11 darabból álló oklevéltár és bőséges tárgymutató egésziti ki. Nem hagyhatjuk szó nélkül, hogy a szerző az oklevelek közlésében még most is a paleographicus módszerhez ragaszkodik.
Még csak a könyv cziméhez volna egy-két szavunk. Zsámbokrét helynév eredetével a szerző is foglalkozik a 15. lapon; felemliti, hogy némelyek žaba kreči tót szóból származtatják, de ő valószinübbnek hiszi, hogy a magyar zsámbékosrét-ből származik. Mindkét vélemény közel áll az igazsághoz. A név mindenesetre tót eredetü s régi formáiban (1291. Sabakereky, 1294. Sabakrep, 1334 Sabakerek, 1448. Sabokrzek (kétszer is így!) csakis e nyelvből magyarázható, azonban a magyar népies etymologia támaszkodva a vidék talaj-minőségére zsámbékos rétet, zsámbokrétet csinált belőle, a helység mai neve tehát oly összetett magyarszó, melynek jelzett szava «rét» magashangu és e szerint ragozandó, igy tehát a könyv czime helyesen «Zsámbokréthyek» ezért irtuk jelen sorainkban a könyv czimétől eltérőleg mi is mindig igy.
Jakubovich Emil.
