VI. Magyar vonatkozásu czimerek Reichenthal Ulrik és Grünenberg Konrád czimeres gyüjteményéhez.
VI. Magyar vonatkozásu czimerek Reichenthal Ulrik és Grünenberg Konrád czimeres gyüjteményéhez.
Mindjárt előljáróban hangsulyozzuk, hogy nem czélunk a magyarság szereplését a konstanczi zsinaton tüzetesen tárgyalni. Csak annyiban térünk ki egyes köztörténeti részletekre, a mennyiben Reichenthal Ulrik krónikájának heraldikai adataival összefüggnek, vagy azoknak hátterét alkotják. A zsinat hungaricumainak lehető földeritése a nyugati nagy egyházszakadás magyar történetirójára: Áldásy Antalra vár. Eleddig még mindig Karácsonyi János értekezése* 104a legjobb kalauz a konstanczi magyarság jelenléti lajstromát illetőleg, őt követi Fraknói V. is nagy egyháztörténeti tanulmányában.*
Magyarország és a nyugati nagy egyházszakadás. Felavató ért. 1885. 60 s kk. ll.
Magyarország egyházi és politikai összeköttetései a római szent székkel. I. 330 s kk. ll.
A mi Reichenthal munkáját illeti, annak adatait olybá kell vennünk, mint egy képes folyóirat közleményeit, melyeket egy aktualitások iránt érdeklődő amateur irt s mindjárt illusztráltatott is. Konstancz városa intelligens polgárságának érdeklődése egyébként nemcsak a városukban lejátszódó világtörténeti esemény változatos vonatkozásaiból érthető, hanem már a város földrajzi helyzete praedestinálta az efajta naplózásra s gyüjtésre Reichenthalt. A Rajna melléki város, mely a bodeni tó partján terül el, csomópontja volt már a középkorban is a közép-európai nagy utvonalaknak. Délnémetország, az osztrák tartományok, Magyarország s a kelet utja erre vezetett. Svájcz felől az olaszok, spanyolok, francziák, hollandok aránylag könnyen megközelithették a várost, melynek lakosai megszokták az idegenforgalmat, s olyan a milyen érzék fejlődött ki nálok a külföldi sajátosságok megfigyelése iránt. A napi krónikásnak, vagyis zsurnalisztának alapvető jellemvonása a kiváncsiság, tehát a másokkal való törődés. Reichenthal kiváncsiságát felköltötte a sok elütő öltözetü idegen, fegyvereik, czimereik, nyelvök, szokásaik – nem tanulmányozása, de kitudakolása szinte magától értetődik. Forrásait ott s onnan vette, a hol találta: az utczán a szolgáktól, kiket tolmács utján kérdezett ki gazdáik felől, az egyes urak és papok kiséretében is akadt németül, vagy latinul értő ember s a tanácsbeliek is elősegitették czélzatait. A mit szemmel látott, füllel hallott, leirta s megillusztrálva egymáshoz füzte, nem tekintvén, hogy egyik tudósitás ellene mond-e a másiknak. Nagyot téved, a ki e tudósitásokban pontosságot feltételez s tárt kaput tör be, ha a középkor földrajzi s ethnographiai naivitásain elszörnyüködik. A feljegyzések nem kronológiai rendben, hanem azonmód következnek, a mint a feljegyző keze ügyébe estek.
Kezdjük a királyon.
Zsigmond király «római király, Magyarország királya, később Csehország királya lett, s egyuttal birta a dalmát és horvát királyságot is – melyek még legnagyobb részt pogányok* – s a brandenburgi őrgrófságot» (17. lap.) – 1415. karácsony éjjelén* két órával éjfél után, kora hajnalban érkezett Überlingenből Konstanczba.* Együtt vele érkezék felesége Borbála asszony, római királynő, született Czilli grófnő és kiséretében Erzsébet asszony Bosznia királynéja. A hajókról a tanácsházba mentek s ott körülbelül egy óráig melegedtek. Három óra tájban a konstancziak egy-egy, négy ember hordozta aranyos mennyezetet bocsátottak a király s a két királyné rendelkezésére s ekkép vonult a menet a székes-egyházba. (35. l.)
Ebben a fogalmazásban hibás, mert elnézve egynémely Spalato környékebeli bogumiltól s a déldalmát orthodoxoktól, a lakosság legnagyobb részt róm. kath. volt mai számítás szerint.
1414. decz. 24., illetőleg 25., mert az uj év decz. 24. kezdődött.
1 1/4 órai gőzhajóút ma. Vontatott hajókon érkezett Zsigmond is.
A király s a két királyné «a lajtorjáról» nevezett házban lakott. Innen deczember 28-án Petershausenbe* mentek a kolostorba, a hol bizonyos ideig maradtak. Ennek az volt az oka, hogy a magyarokat nem igen akarta megférhetetlenségök miatt a városban hagyni. De egyelőre nem fékezhette meg őket, mint a hogy később aztán sikerült. Azt hitték (t. i. a magyarok), hogy a saját hazájokban vannak, a mit azonban a svábok és németek nem akartak türni.
Konstancz elővárosa a Rajna jobb partján. Ma egyesitve Seehausennel, többnyire kaszárnyák vannak benne.
Zsigmond király körülbelől négy hétig maradt a magyarok közt Petershausenben s aztán ott hagyván őket ismét a városba vonult. Elmenetele után a magyarság sokfélekép rendetlenkedett. De nem jól jártak, mert a petershauseniek, ha csoportosulás vagy lárma támadt, nekiestek a magyaroknak s megfenyitették őket. A király ekkor a Münstergasse «Friburger Hof» épületében lakott, a két királyné a szövetségi biró szomszédos házában vett szállást. (37. l.) Hogy ezek a magyar duhajkodások miben állottak, nem igen tudjuk, de sejtjük, hogy afféle san-galleni Ekkehard beszélte boros jelenetek s nyomukban a német családi élet megzavarására 105irányzott próbálgatások lehettek. Efféle gyöngéje egyébként Zsigmond királynak is volt. Mielőtt Konstanczba érkezett, Bernben a város a «nyilvános házat» (Frowenhus) ingyen bocsátotta a király, a kiséretében levő szavojai herczeg s az urak rendelkezésére.* Ugyanekkor a város megvendégelvén a királyt, a város ezüstjét akarták az asztalra tenni. Ekkor igy szólt a király udvarmestere: «Nein die Beheim mügent nit one steln sin; es wurde bald verstoln.» Tehát a király, a szavojai herczeg s a montferrati őrgróf egy pohárból ittak.* Ilyen anekdotikus jellegü dolgot eleget találunk, a mivel ugyan nem akarjuk konstanczi magyarjaink erkölcseit mentegetni, de érthető, hogy az a sok lovas oda szállásolva a polgárok közé, nem a «nyárs végéről» látta a világot. Szóval Konstanczban féltek a «huszároktól».
Kleinere vor 1420. verfasste Chronik an Konrad Justinger unter dem Namen «Anonymus.» A berni kanton lt.
U. o.
A magyarság apránként, de folyton gyülekezett. Magával a királylyal nagy kiséret jött. Az urak közül: Scolari Fülöp Ozorai Pipo, «kinek országa Kis Oláhországgal és Erdélylyel határos» (Temes) 1415. jan. 12. érkezett 150 lóval s három szekérrel. Petershausenbe szállott, a hidtól balra eső Breitensteinházba.
Azután jött Lévai Cseh Péter főlovászmesterrel, a ki szlavon földön birtokos s Berzenczét és «Kapelstein»-t (?) birja, 80 lóval s két kocsival, Jacob von Ulm házába szállt.* (37–8. l.)
Karácsonyi i. m. 64. l. más forrás alapján Lévai Cseh Péternek csak 36 főnyi kiséretéről emlékezik. Ozorai Pipo kisérete más forrás szerint 60 ember u. o. Az egyes jegyzékek számbeli eltérése könnyen megmagyarázható. Az elszállásoló mesternél előre bejelentettek p. o. 150 embert s tényleg megérkezett 60, lehet, hogy elmaradoztak útközben, vagy bajok történt, vagy el sem indult annyi. Egyik tudósitó aztán – mint Reichental – a bejelentett 150 embert jegyzi fel, a másik 60-at. Fölösleges munka különben e folyton változó beszállásolásoknál pontos számokat keresni.
Febr. 12-én bevonult egy magyar érsek, János Esztergomból és pedig 160 lóval a petershauseni kolostorba szállt, kiséretében volt egy másik magyar érsek: András Kalocsáról, 18 lóval s ez a Specker házába «az óriáshoz» (zum Riesen) szállott. (46. l.)
E följegyzés szerint Kanizsay János esztergomi érsekről és De Benzis András kalocsai érsekről van szó. Már Karácsonyi János világosan bebizonyitotta, hogy Kanizsay János 1415-ben Konstanczban nem volt jelen.* Menynyire zavaros Reichenthal feljegyzési könyve, arra éppen ez a feljegyzés a bizonyság. Miután 1415. febr. 12-ről keltezi föntebb idézett hirét, három lappal odább (49. l.) 1415. febr. 4-iki kelet alatt irja: «Bevonult az esztergomi érsek is 300-ad magával s két püspök, sok vitézzel és szolgával. Petershausenbe szállt a mezitlábas barátokhoz – a hol már előbb is lakott. Ugyanaz nap – tehát febr. 4. vonult be a hatalmas Pipo ur 160 lovassal Magyarországból s a petershauseni hid melletti Breitenstein-házba szállott.» Kétszer vonultatja be a primást Konstanczba különböző kelettel s Ozorai Pipot először jan. 12-én (37–8. l.) 150, majd febr. 4-én 160 lovassal. Ezekből az ellentmondó hirlelésekből csak az lehet igaz, hogy Ozorai Pipo bevonult, mely napon, az mellékes. Fölösleges dolog volna e konfuzus feljegyzéseket bővebben elemezni s esetleg föltételezni, hogy nem Kanizsay János érsek, hanem János esztergomi nagyprépost, római birodalmi alkanczellár jöhetett Konstanczba 1415. elején, mert az tényleg ott is volt. Kanizsay János Konstanczba érkezéséről ugyanis – egyéb forrásokon kivül* – maga Reichenthal ad részletes, ez esetben igaz tudósitást, mondván «1417. feb. 3. szt. Balázs napján vecsernye után bevonult az esztergomi érsek Magyarországból. Püspöksége – valamint suffraganusaié – részben Szlavoniára is kiterjed. Az Erdélylyel, Oláhországgal s Törökországgal határos kalocsai érsekséget letudva, ez az érsekség az egyetlen Magyarországban. Számos püspök és világi főur lovagolt eléje. A Rajna várkapujához lovagolt, nyolcz fedett szekérrel és 400 lovassal. Urunk, a király is eléje lovagolt s a városon végig vonult Petershausenbe.» (99. l.)*
I. m. 67. l.
Karácsonyi i. m. 67–8. ll.
Arra a körülményre, hogy Magyarország a konstanczi zsinaton miért soroztatott a germanikus földrajzi egységhez (egyetemben Lengyelországgal, Törökországgal, Svéd-, Norvég-Dánországgal, Oroszországgal, Richenthal 50., 154., 162.) Karácsonyi azt az okot hozza fel, hogy 1414. végéig csak kevés magyar volt Konstanczban s ezek – egy lévén az uralkodójok – a szomszéd német nemzethez csatlakoztak. Karácsonyi i. m. 67. l. Fraknói a földrajzi helyzetet s az uralkodó közösségét hozza fel, tehát ugyanazt mondja. I. m. 332. l. Valami nagy földrajzi logika nem észlelhető a felosztásban, mert p. o. az olasz nemzethez tartozott Bosznia is, amelyben nem sok a keresztény.» Bármi ok lett légyen e felosztás alapja, a magyarság azért tényleg mégis külön szervezkedett s összetartott.
Zsigmond király s felesége konstanczi tartózkodásának 106további részletei – a mennyiben a nyilvánosság előtt folytak le – megfelelnek a tényállásnak. Igy 1415. ápr. 26., midőn nagy körmenetet tartottak – irja a 72. 1., «Urunk a király, felesége, meg a bosnyák királyné, valamint az összes világi fejedelmek és urak a papság után sorakozva» vettek abban részt. Ugyancsak az 1415. jun. 30. urnapi körmenet alkalmával, a király s az emlitett kiséret ugyanazon rendben következtek. (74. l.)
Valószinü, hogy Reichenthal 1415. jul. 16. maga látta, a mint «reggel a királyné, a bosnyák királyné, udvarmestere s hölgyei társaságában hajóval leutazott Konstanczból Schafhausenbe.» (82. l.)
Két évvel később – 1417. jun. 26. (109. l. ) – látta, a mint a király «a nem nemes magyaroknak hübéreket adott, ezeknek, mielőtt a király szine elé bocsáttatnak, tyukokat, tojást, pávákat, viaszt, borsot, vagy egyéb ajándékokat kell adni.»
Ezután egy metszet illusztrálja a jelenetet. Trónusán ül a király, előtte térden állva – schematice ábrázolt – pórok nyujtják át neki az emlitetteket.
Valószinüleg kir. jobbágyok küldöttségéről van szó. Richenthal egyéb okoskodása a saját képzelő tehetségének hajtása.
Ép ily pontatlan 1417. decz. 30. keltezett följegyzése. «Egy csütörtöki, Szilveszter előtti napon – irja a 132. l. – meghalt a tisztelendő Zsigmond ur, főkanczellár, a római birodalom kanczellárja s temetésén részt vettek az összes egyházi és világi fejedelmek, valamint a magyar urak.» «A kanczellár szolgái pedig – irja 1418. jan. 12., 134. l. – nagy sirással és jajgatással valának urok halála miatt, mint az Magyarországban még szokás.» (Tehát nálok nem.)
Mig e feljegyzésében Zsigmondot megteszi főkanczellárnak, sőt a német birodalom kanczellárjának, 1415. jan. 18. – 43. l., János mainzi vál. fejedelmet helyesen nevezi a római birodalom első főkanczellárjának, de ezenfelül még Magyarországra is kiterjeszti e méltóságát (oberster Erzkanzler des Röm. Reiches, aller deutschen Lande, Ungarns, Böhmens und ganz Germanien). Nem kell hosszabban czáfolgatni Richenthalt, csakis jellemzésül hoztuk fel.
Utoljára 1418. márcz. 7-én emliti a magyarokat, (137–8. l.) kiknek Zsigmond király mindig akkor vette hasznát, ha tenni kellett. Velök őriztette a fogolyként tartott XXII. János pápát,* de ha kellemetlenkedni kellett egyébként is, hü magyarjait vezényelte ki. Petershausenben tartván udvart, arra kérte az apátot, hogy engedje meg erdeiben a favágatást. «Az apát megtagadta, mire a király magyarjait küldte erdeibe s ezek aztán vágták a fát, akár tetszett az apátnak, akár nem.»*
Karácsonyi i. m. 68.
Hogy mily nagy számban voltak Konstanczban a magyarok, mi sem mutatja jobban, minthogy XXIII. János pápa maga is magyar öltözetben szökött meg. «In habitu transformato, ad similitudinem unius balisterii Ungarie», mondja Guillaume de la Tour krónikájában. Idézve Valois La France et le grand schisme d' occident. IV. köt. 532. l.
Ennyi az u. n. historicum Richenthal krónikájában.
Ehhez csatoljuk a krónikájában foglalt czimereket betüsorban. Heraldikai tudásunk – ujból hangsulyozzuk – e közleménnyel csak statistice bővül, de ez a szempont is igazolja a czímerek reprodukczióját.
I. Albeni János czimere.
2. De Benzís András kalocsai érsek czimere.
3. Budavár czimere.
4. De Reate Antal ragusai püspök czimere.
5. Garay Miklós czimere.
6. Hunyadi czimer.
7. Lindvai Herczeg Péter czimere.
8. Horvát- illetőleg Dalmátország czimere.
9. Kanizsay czimer.
10. Korbáviai Gusicsok czimere.
11. Maróthy czimer.
12. Scolari Fülöp, Ozorai Pipo czimere.
13. Stibor erdélyi vajda czimere.
14. Szentgyöngyi czimer.
