SZENT ISTVÁN VÉRSÉGE ÉS A MAGYAR KUTFORRÁSOK.
SZENT ISTVÁN VÉRSÉGE ÉS A MAGYAR KUTFORRÁSOK.
(Negyedik közlemény.)
III.
Karácsonyi ur Thiethmárban látja azt az egykoru irót, kinél feltalálható a harmadfélszáz évvel későbbi lengyel és sziléziai krónikák igazolása.
Ámde Thiethmár, mint már többször hangsúlyoztam, sehol, még csak czélzáskép sem mondja, mintha akár Deuuix vagyis Géza fejedelem neje, akár pedig a pannoniai király, a névszerint nem emlitett Sz. István anyjának testvére, Procui, bármiféle rokoni viszonyban lett volna a lengyel herczegi családdal. Már pedig ha unokanővérnek magyarázzuk is a «soror» szót: Procui másod- vagy akár harmadfokon, de mindenkép nagybátyja volt Chrobry Boleszlávnak, kinél menedéket keresett akkor, midőn kiszökött Magyarországból, hol előbb, a mig t. i.15országát el nem foglalta nővérének a fia, Sz. István, a másik egykoru forrás, a hildesheimi évkönyvek tanusága szerint nemcsak előkelő állást viselt, hanem, a hogy az akkori németek mondták, egyenesen «rex» volt, azaz unokaöcscsével egyenrangu uralkodó. Mellőzve a kérdés azon oldalát, hogy a még félszázaddal előbb teljes virágzásban levő hármas fejedelemség mellett alig képzelhető, hogy egy idegen azért, mert nagybátyja volt a nagyfejedelemnek, elnyerhesse a külföldiek szemében «rex»-nek nevezhető társfejedelemséget, melynek gyökerei a régi törzsrendszerrel, a magyarság különböző keletkezésü politikai alakulásaival voltak szorosan összefüződve: csak arra hivatkozom, hogy Thiethmar semmiesetre hallgatta volna el az állitólagos lengyel atyafiságot, midőn Procuiról beszélt, ha csakugyan lett volna ilyen atyafiság.
Mert a lengyel dolgokat nagyon jól ismerte, nem úgy, mint a magyar dolgokat s épen Meskó és Chrobry Boleszláv családi viszonyait tárgyalja olyan részletességgel és a «tömöttségre való igyekezetnek» nagyon is ellentmondó bőbeszédüséggel, hogy ha hallgat arról, mintha Procui atyai nagybátyja lett volna Chrobry Boleszlávnak, hát ez biztosan mutatja, hogy nem volt az.
Hogy mennyire nem kereste Thiethmár a tömöttséget, épen a lengyel uralkodóház viszonyainak, Mesko nősülésének, keresztény hitre való térésének, Chrobry Boleszláv házasságainak ismertetése, gyermekeinek elsorolása bizonyitja, melyeknek elmondására és az előadás fonalát megszakitva, közbeékelésére akkor vesz magának alkalmat, midőn műve IV. részének 19-ik s következő fejezeteiben* elmondja a Sz. Adalbert vértanuságát s III. Ottó császár 1000-ik évben történt látogatását Chrobry Boleszlávnál, a mikor is fölkeresve Sz. Adalbert holttestét Gnezdában, megalapitotta a lengyel egyházat, gnezdai érsekké tette Sz. Adalbert testvérét, Radimot, vagy mint mások latinosan nevezik, Gaudentiust s alája rendelte Reinberg cholbergi, Poppo krakkói és János boroszlói (wrotislai) püspököt, «remélem, törvényesen – teszi hozzá – mindamellett azon főpap (t. i. a magdeburgi érsek) beleegyezése nélkül, kinek fenhatósága alá volt vetve ezen egész terület» s a ki alatt csak Vunger, poseni püspök maradt meg ezután is.
Pertz MGSS. III. 782–784. Bielowski I. 258–264.
Mindezek részletes elmondása után a 35-ik fejezetben visszatér megint a nyolcz évvel előbb meghalt Meskóra, hogy a már előzőleg mondottakon kivül azt is előadja felőle, a mi még elmaradt.* Ez a cseh területről vett feleséget, idősbik (II.) Bolizláv nővérét, ki nevének a valóságban is megfelelt. Mert szlavon nyelven Dobrawának hivták, a mi teuton beszédben Bonát jelent. Látva ez a Krisztushoz hü asszony, mennyire el van telve férje a pogányság sokféle tévedéseivel, gyakran forgatta szorongó elméjében, mikép kötné őt a hitben is magához. Hosszadalmasan elmondja aztán Thiethmár, hogyan történt, a mig a szeretett nő gyakori intéseire Meskó végezetül «kiokádta veleszületett hitetlenségének mérgét»* s népével együtt áttért a kereszténységre, de az első főpap, Jordan sokat fáradozott velük, mig szóval és tettel meg tudta nyerni őket «a fölülről eredő szőllő művelésére».*
Miseconis Poieniorum incliti ducis et in superioribus libris ex magna parte signati residuum explico factum.
Crebro dilectć uxoris ortatu innatć infidelitatis toxicum evomuit.
Jordan, primus eorum antistes, multum cum eis sudavit, dum eos ad supernć cultum vineć sedulus verbo et opere invitavit.
Ezután szülte ez a jó anya tőle nagyon elfajzott fiát és sok szülőanya veszedelmét,* kit testvére nevéről Bolizlavnak nevezett. A következő 36-ik fejezetben aztán elmondja Thiethmár, hogy megholt Dobravka (Annalista Saxo szerint 977-ben), s Meskó ekkor egy apáczát vett nőül a Calva nevü zárdából, Thiedrik őrgróf Oda nevü leányát, kinek nagy volt önhittsége, «mert megvetette égi jegyesét, elébe helyezvén neki a harczos férfit.». Ez szülte férjének: Meskót, Suentepulkot és az itt csonkán maradt szöveg által meg nem nevezett harmadik fiut. A 37-ik fejezetben áttér Meskó herczeg Ottó császár 10-ik évében, 992-ben junius 8-ik kalendáján bekövetkezett halálára, ki hátrahagyott egy több felé osztandó országot, de fia Bolizlav elkergette mostoháját és testvéreit és róka furfangjával egyesitette az országot. Ez csakhogy egyedül uralkodjék, 16mellőzött minden jogot és méltányosságot. Nőül vette Rigdag őrgróf leányát, aztán elhagyta s ekkor Magyarországból vett feleséget, kitől Besprim nevü fia született, de azt is elüzte;* harmadik neje volt Emnildis, ki a tiszteletreméltó Dobremir urtól született. Ettől volt két fia, Meskó és egy másik, kit kedvelt ura, az atya nevén (vagyis kihámozva a kissé czifrán szövegezett mondat értelmét) Dobremirnak nevezett* és született három leánya, egyik apátnő, másik Hirimann gróf, a harmadik Wlodemir király fiának a neje.
Post hćc peperit bona mater filium longe sibi degenerem et multatum perniciem genitricum.
Emliti e nőt a Chronicon Polono-Silesiacum is «deflorata prius filia regis Russie, quam ipsius coniugio negaverat. Deinde ducens filiam ducis Ungarie». (Pertz XIX. 558.) Dlugoss már Géza fejedelem leányának mondja s Juditnak nevezi.
Quem dilicti senioris sui nomine, patris, vocavit.
Mindezek közbevetése és részletes elmondása után tér vissza megint a 38-ik fejezetben az 1000-ik év eseményeire s egész röviden megemliti, hogy Ottó császár kegyéből és ösztönzésére Henrik bajor herczeg veje (vagy sógora) Waic (az átiró Annalisto Saxo hozzáadása szerint: Pannónia királya), országában püspöki székeket állitván, koronát és áldást nyert.* Itt emliti Thiethmár legelőször Sz. Istvánt s mindjárt utána megint egy közbeszúrás következik, a mi a császár már előzőleg elbeszélt római tartózkodása idejében történt, de a szöveg csonkasága miatt megszakad az elbeszélés.
Imperatoris autem predicti gracia et hortatu gener Heinrici, ducis Bawariorum, Waic in regno suo episcopales cathedras faciens coronam et benediccionem accepit. (Pertz III. 784. Bielowski I. 264.)
Egész az 1018-iki eseményekig nem szól a magyar dolgokról, kivéve Henrik király fivérének, Brunonak a magyarokhoz való menekülése és a magyarok közbenjárására történt megkegyelmeztetése megemlitését az 1004-ik évnél (Lib. VI. 2–3.), pedig nagyon szivesen vennénk, ha ki tudnánk egésziteni vagy helyesbiteni művéből legendáinkat és krónikáinkat ezen homályos, csak az egyház megalapitása és a királyság szervezése általános eredményei után ismert esztendők nehány részletével, ha módjában lett volna tudomást szerezni róluk a tudós és lelkiismeretes merseburgi püspöknek. Ez a hézag mutatja egész nagyságában – összehasonlitva a lengyelekről, Meskoról s Boleszlávról mondottakkal – mily kevés hir jutott tőlünk Merseburgig. Csak Boleszlávval kapcsolatban tud még valamit Thiethmár a magyar dolgokról és ismét megszakitva az elbeszélés folyamát, a VIII. könyv 3-ik fejezetében összefoglal mindent, a mit csak hallott a pannoniai királyról, anyai nagybátyjával való viszályáról, valamint atyja és anyja személyes tulajdonságairól.*
Pertz III. 862. Bielowski I. 312–313.
«És most elég is ezekről beszélnem – irja az előző fejezet végeztével – mivel hátra van még némi mondandó az emliett herczeg, t. i. Bolizlav balszerencséje felől.» Volt ugyanis Boleszlávnak egy városa Magyarország határán, melynek őrzését Procui urra, a pannoniai király avunculusára bizta, kit amaz azelőtt elüzött a saját székhelyéről. Nejét azonban nem tudta megmenteni a fogságtól, de unokaöcscse szivességéből, bár ellensége volt, ajándékképen kapta vissza. Sohasem hallottam más valakiről – jegyzi meg a kegyes püspök – hogy annyira kedvezne a legyőzötteknek s ezért úgy az emlitett városban, mint a többiben is, sürü győzelmet adott neki az isten. Ennek az atyja Deuuix pedig fölötte kegyetlen vala és hirtelen haragjában sokakat megölt. Midőn keresztény lett, e hit megerősitése végett szigoruan bánt ellenálló alattvalóival s régi bünét isten iránti buzgalomtól hevülve, lemosta. Midőn pedig a mindenható istenen kivül különböző álisteneknek is áldozott s papja e miatt megintette, azt felelte, elég hatalmas arra, hogy megtehesse. Neje Beleknegini, vagyis szlavon nyelven a szép asszony pedig módfelett ivott s a lovon harczosok módjára ülve járt, egy bizonyos férfit, szerfölötti haragra gerjedvén, megölt. Jobb volna pedig, ha orsót forgatna ez a bemocskolt kéz és türelem zabolázná meg szeles eszét.*
Et nunc, de hiis ista dixisse mihi sufficiat, quia de prefati ducis (Bolezlavi) infortunio resquedam narranda restat.
Habuit hic quandam urbem in confinio regni suimet et Ungariorum sitam, cuius erat custos Procui senior, avunculus regis Pannunici, a suis sedibus ab eodem, ut modo, antea expulsus. Qui cum uxorem suam a captivitate non posset absolvere, gratuitu nepotis sui, quamvis inimici, suscepit eam ex munere. Nunquam audivi aliquem, qui tantum parceret victis et ob hoc in civitate superius memorata, sicut in caeteris sedulam Deus eidem concessit victoriam.
Huius pater erat Deuuix admodum crudelis et multos ob subitum furorem suum occidens. (Qui cum Christianus efficeretur, ad corroborandam hanc fidem contra reluctantes subditos sevit, et antiquum facinus zelo Dei ex ćstuans abluit. Hic Deo omnipotenti variisque deorum inlusionibus immolans, cum ab antistite suo ob hoc accusaretur, divitem se et ad hćc facienda satis potentem affirmavit.
Uxor autem eius Beleknegini, id est pulchra domina slavonice dicta, supra modum bibebat et in equo more militis iter agens quendam virum iracundie nimio fervore occidit. Manus hćc polluta fusum melius tangetet et mentem vesanam patienta refrenaret.
(Peru MSSG. XIX. 862. Bielowski l. 312–313.).
17Ennyi az egész, a mit tud Szent Istvánról és családi viszonyairól. Vaj mi kevés ahhoz képest, a mit Mesko és Chrobry Boleszláv családi összeköttetéseiről mond. A ki olyan bőbeszédüen szólt ez utóbbiakról s oly részletesen ismerte, lehetetlen, hogy mivel úgy is «res quedam narranda» lebegett a szeme előtt, közbe ne szurta volna Prokuinál, hogy azért menekült Boleszlávhoz, mert ez is unokaöcscse volt neki, mint a pannóniai király. Még a «tömörségre való igyekezete» sem lett volna ebben akadály, csak annyit kellett volna mondania: «cuius erat custos patruus eius, Procui senior simulque avunculus regis Pannonici, a suis sedibus, ab isto (vagy: a posterius dicto) antea expulsus». Belekneginél is elég lett volna ez a két szó «amita Bolezlavi». De épen csak ez hiányzik, a minek döntő fontossága volna egy ilyen, a lengyel dolgokról pontosan értesült egykoru forrásnál S ezen a hiányon nem segit semmiféle kimagyarázás sem.
Egészen máskép áll a dolog, ha Prokui és Beleknegini azok a személyek voltak, kiket a magyar hagyomány ifjabbik Gyulának és Saroltnak nevez. Thiethmár nem ismerte a magyar dolgokat; soha nem járt Magyarországban, tehát szó sem lehet arról, hogy közvetlen tapasztalatait adta elő; azt a nehány sovány adatot hallomásból tudja, másod-, harmadkézből kapta s itt első sorban is a Sz. Adalberttel együtt és később nálunk megfordult cseh papokra gondolhatunk. Ez magyarázza meg azon szláv vagy elszlávositott neveket, melyeknek oly nagy jelentőséget tulajdonit Karácsonyi ur, holott legfölebb is csak annyit bizonyithatnak, mint pl. a Béla király jegyzője által Bulcsu karchas apjának mondott Bogát, a Liutprandtól is ismert «rex Bugat» neve. Ha Bogát már a X. század első tizedeiben viselhetett szláv nevet: semmikép sem volna meglepő, ha a bolgárokkal szomszédos és a bolgár dinasztiával vagy előkelő családokkal bizonyára többféle kapcsolatban levő marosvidéki Gyulák nemzetségénél is előfordulna egy-két szláv név.
De ha figyelmen kivül hagyjuk is ezt a szempontot, még mindig fenmarad az a kérdés: vajjon Sz. István anyjának és nagybátyjának csakugyan az volt-e az igazi neve, a mit Thiethmár emlit? Épen Thiethmárral szemben vethetünk fel ilyen kérdést. A négy név közül ugyanis a mit felhoz, Deuuix a magyar Gyejcsa, Gyeucsa elferdítése; semmi sem bizonyitja jobban, mennyire ki van vetkőztetve eredeti alakjából, mint hogy volt idő, midőn sehogy sem akarta elfogadni Karácsonyi ur Sz. István atyja, nevének.
Szent Istvánt Waicnak nevezi Thiethmár azon alkalommal, midőn röviden megemliti róla, hogy püspökségeket alapitott s koronát kapott. Később már név nélkül, csupán a «Rex Pannonicus» jelzéssel emlegeti, igazi nevét, a mindenféle más forrásban levő Stephanust egyáltalában nem használja, ellenben a Waic névről mások nem tudtak rajta kivül, mert Saxo Grammaticus a Waicról mondottakat egyszerüen Thiethmárból irta ki. Karácsonyi ur szerint Waic Sz. István pogány neve s a. m. Vojk, de ez inkább délszláv név, mint lengyel, úgy hogy ha van valami bizonyitó ereje Sz. István anyjának származására nézve, sokkal többet bizonyit a bolgárokkal kapcsolatba hozható Sarolt, mint a lengyel Adelhajd mellett, számba véve, hogy a Piasztház által használt nevek közt egyáltalában nem fordul elő. De mivel semmi biztositékunk sincs arra, hogy Thiethmár pontosan adja a magyar neveket, sőt az elferditett Deuuix épen az ellenkezőt mutatja, az Árpádház egyéb pogány nevéhez hasonlóan török eredetünek is tarthatjuk s Vámbéry magyarázata után* a török Bajik (a. m. gazdag, hatalmas) módositásának vehetjük. Kérdés azonban, hogy csakugyan pogány név e? Pauler úgy vélekedik, hogy Sz. István már kereszténynek született* s ha anyja – akár Sarolt, 18akár Adelhajd befolyása alatt tért Géza a keresztyénségre, akkor alig is juthatunk más következtetésre. De akkor aztán az is nagyon kétséges, hogy keresztnevén kivül még valami külön pogány nevet kapott volna Sz. István és épen Thiethmár, a magyar dolgokban tájékozatlan Thiethmár volna az egyedüli, ki erről tudott. A dolgot, azt hiszem, legkielégitőbb módon Dedek Cr. L. világitotta meg,* kinek magyarázata szerint a Waic egyszerüen a Stephanus név elszlávositása, a görög stephanos = koszoru, korona szó leforditása. Ha cseh papoktól vette Thiethmár azt az adatot, hogy Sz. István püspökségeket alapitott s koronát kapott a pápától: akkor nagyon is értjük a Waic nevet, különösen, ha még azt is számbavesszük, hogy az a mysticismusra rendkivül fogékony időszak, melyben a koronázás történt, symbolikus jelentőséggel ruházta fel Sz. István nevét, a mit a legendák még inkább kibővitettek. Gézának még fia születése előtt látomása volt álmában s fia királyságát jövendölik meg neki. «Hic unus erit de regibus electis a domino, coronam uite secularis commutaturus eterna» – irja a Legenda maior, alább pedig, midőn Sz. István születését emliti, igy folytatja: «Nomen sibi impositum est Stephanus, quod alienum a consilio dei non credimus. Stephanus quippe grece coronatus sonat latine, ipsum quippe in hoc seculo deus uoluit ad regni potentiam, et in, futuro corona beatitudinis semper permanentis redimere decreuit». (Cap. I. 3. II. 5. M. Florianus: Fontes Dom. I. 13, 14.) A Hartvik-legenda a föntebbieken kivül még a következő szavakat adja Sz. István vértanu szájába, a ki Géza teherben levő nejének jelent meg: «Confide in domino mulier, et certa esto, quia filium paries, cui primo in hac gente corona debetur et regnum, meumque nomen illi imponas». (Cap. III. 4. U. o. 37. l. V. ö. 36., 38. l.)
A magyarok eredete. Budapest, 1882. 183. l.
A magy. nemz. tört. az Árp. kir. al. I. k. 26. és 493. l. 36. jegyz. 494. 1. 39. jegyz. és A magy. nemz. tört. Szt.-Istvánig. 107. l. és 191. l. 152. jegyz.
Századok. XXXIX. 1905. 759. l.
Ha Waic nem a pogány neve volt Szent Istvánnak, hanem a symbolikus értelemben magyarázott Stephanus név elszlávositása a cseh papok által: akkor az is föltehető, hogy a Beleknegini és Procui neveknél körülbelül szintén így jártak el azok, a kiktől valók Thiethmár magyar vonatkozásu adatai. A dolog lényege mindenesetre az – bármennyire hangsulyozza is Karácsonyi ur Thiethmár egykoruságát, nagy tudományát és lelkiismeretességét, hogy a tudós főpap nem a saját személyes és közvetlen értesüléseit adja elő, hanem csak azt és olyan alakban, a mit s a hogyan másoktól hallott. S talán ép ez az oka, hogy elhallgatta a Boleszlávval kitört ellenségeskedés alkalmával a pannóniai király nevét; mintha zavarban lett volna, vajjon egy személy-e az a Waic, kit előbb a bajor herczeg vejének mondott, a Boleszlávval harczoló Stephanus királylyal? Prokuiról és jelentőségéről sem lehetett valami biztos és világos felfogása; afféle előkelő urnak, «senior»-nak gondolta, nem pedig azon «rex»-féle uralkodónak, kinek külön országa, «regnum»-a volt, mint a hogy a másik egykoru s a X. századbeli magyar viszonyokkal sokkal összhangzóbb forrás, a hildesheimi évkönyviró mondja. Nem tud Thiethmár a Julus = Gyula névről sem, holott most már Karácsonyi ur is úgy magyarázza, hogy Prokuira értendő és pedig Prokui volt az anyai nagybátya neve, gyula pedig a hivatala. Ha tudott volna róla, nem mulasztotta volna el, hogy ne mondja, melyik volt az anyai nagybátya tulajdonképeni neve s melyik a méltósága neve.
Ilyen szempontból fogva fel Thiethmár magyar vonatkozásu adatainak eredetét: Géza fejedelem nejének Beleknegini neve sem lehet egyéb, mint a fejedelemasszony ősmagyar czimének, a Nagyasszonynak szláv forditása, a Sarolt hagyományainkban is emlegetett szépsége után népetymologiával «Beleknegininek», «Szépasszonynak» magyarázott Veleknegini, Velika-Knegina. A Nagyasszony czim ősrégiségét legjobban binyitja az, hogy az egyház is átvette szüz Mária egyik jelzői elnevezésének. Hogy az ilyen czimek, méltóségnevek mily gyakran szokták helyettesiteni a tulajdonképeni nevet: fölösleges bizonyitgatni. A törökségnél is a mohamedanizmus előtti időkben, mikor még a közéletben nagy volt a szerepük, rendesen csak Khatun néven emlegették a fejedelemnőket, a mi megfelel a magyar Nagyasszony czimnek, úgy hogy a ki nem tudja a khatun jelentését, könnyen tulajdonnévnek gondolhatja. Thiethmárral is ez történt, 19midőn szláv forrás utján egyet-mást hallott Deuuixről és nejéről, csakhogy itt még közbejátszott a szláv népetymológia is, a minek az okát teljesen megértjük a Nemzeti Kr. azon adatából, hogy Sz. István anyja «igen szép nő» volt, úgy hogy szépségét a szomszéd fejedelmi udvarokban is sokáig emlegették.
Ilyen eredményre jutunk a Prokui névnél is.
Ha a rex Julus megfelel a magyar hagyomány Gyula fejedelmének: nagyon közelfekvő az a föltevés, hogy a Thiethmár Procui-a, meg a Gyulák nemzetségében Béla király jegyzője által emlitett Horca név közt is van valami kapcsolat. Abból, hogy a Prokui valóságos szláv név, nem következik egyéb, mint hogy Thiethmár forrása egy olyanforma hangzásu meglévő szláv névvel helyettesitette a magyar Horka nevet. Mert – ha már az unalmasságig ismétlem is – folyton szem előtt kell tartanunk, hogy Thiethmár másod-, harmadkézből veszi meglehetős sovány magyar adatait s egykorusága mellett sem tarthat számot a hitelességnek arra a fokára, a mi megilletné akkor, ha közvetlen értesüléseit adná elő, mint p. a lengyel dolgoknál. Akár a cseh papoktól, akár a lengyelektől hallotta azokat, a miket Prokuiról mond, mindenkép számolnunk kell azzal a körülménynyel, hogy a hildesheimi évkönyvek rex Julusa s a magyar hagyományok Gyulája szláv világitásban jelenik meg nála, tehát a Gyulák nemzetségében emlitett Horka név el van szlávositva. A nevek idegenek által való elferditésének sokféle módja van. Ezek közé tartozik az is, a mikor különböző eredetü, de hasonló neveket fölcserélnek és azonositanak egymással. Igy a lengyeleknél többször előfordul Béla helyett a Boleszláv név használata, pl. a krakkói évkönyvekben: «1234. nascitur Kinga filia Bolezlay» (Traska átiratában: «1234. nascitur Kinga filia regis Ungarie Bele». Bielowski II. 837.) vagy «1270. obiit Boleslaus filius Bele regis Hungarii». (Traskánál: «1269. dux Bela, filius regis Ungarie nomine Bele obiit et sepultus in Stirgonii,» U. o. 840. l.) Sedziwoj évkönyveiben: «1239. Dux Boleslaus filius Lesthkonis duxit dominam Kynkam filiam Boleslai regis Ungarie». Bielowski II. 877. (Traskánál: «1239. dux – Bolezlaus accepit uxorem filiam regis Ungarie, nomine Kingam, bonam mulierem et sanctam.» U. o. 837.) Ekkép magyarositották nálunk Szabóra a franczia forradalom idejében Nagyváradra menekült s ott nevelősködő Chabaud Rohan marquis nevét, úgy hogy ivadékai már a tősgyökeres magyar Szabó nevet viselték, mint p. a hetvenes évek egyik kedvelt énekesnője, Tannerné szül. Szabó Róza. Egy másik ilyen menekült franczia családból, Lacroixból lettek a pestmegyei Lakrovicsok. A régi Liechtenstein-huszárok Lik Istvánra ferditették az ezredtulajdonos nevét. Madame Adame, midőn magyarországi utjáról irt, megtette a zágrábi érseket Magyarország primásának, félreértette ugyanis, midőn az archevčque ŕ Gran-ról beszéltek neki s összezavarta az archevčque Agram-mal. Ilyen annak az évekkel ezelőtt Budapesten főleg az irói körökben jól ismert pinczérnek az esete is, kit mindenki Sándornak hítt, maga is igy nevezte magát, pedig, mint halála után kisült, János azaz hogy Johann volt az igazi neve. Nagyon egyszerüen történt a névcsere. Mikor idevetődött Ausztriából, németes francziasággal Schannak (Jean) hivták, ebből a magyar vendégek Sanyit csináltak, ez pedig tudvalevőleg a. m. Sándor. Ugy-e, semmi köze sem volt e metamorfozishoz a János és Sándor nevek tulajdonképeni eredetének? Hát ilyenforma metamorfozist láttam és látok a Horka és Prokui nevek között.
Nem az a kérdés lényege tehát: szláv név-e a Prokui? Hiszen már Pauler is megjegyezte;* «a szláv Proku, Prokos, Proka=reliquus, maradék, a ki fenmaradt, a senior Procui tehát mintegy oly urat jelentene, a ki megmaradt még, miután a többit István legyőzte». Arról van tulajdonkép szó: mennyi fogadható el Thiethmár azon állitásából, hogy Sz. István anyai nagybátyjának Prokui volt a neve. Az igazi neve volt-e vagy valami más lappang alatta?
A magy. nemz. tört. az Árpádházi királyok alatt. Budapest, 1893. l. 527. I. 141. jegyz.
Ilyen okoskodás fonalán jutottam arra az eredményre, hogy azon Horka névvel függ össze, mely Béla király jegyzője szerint előfordult a Gyulák családjában s igy tényleg kapcsolatba hozható rex Julusszal. Más kérdés aztán, hogy tulajdonképen Gyulának, vagy pedig Horka = 20Prokuinak nevezték-e Sz. István nagybátyját? Úgy az egyik, mint a másik név megfelel a két X. századbeli fejedelmi méltóság, a gyulák és karchasok = horkák elnevezésének, tehát vagy Thiethmár adatát magyarázhatjuk úgy, hogy Procui senior a. m. «Horka, a gyula» vagy megforditva a hildesheimi évkönyvek rex Julusát vesszük egynek ezen magyar kifejezéssel: Gyula, a ki rex vagyis horka volt. Alább a Koppány és Sz. István anyja közti házasság vérfertőztető jellegének magyarázatánál majd részletesebben is fogok szólni arról, miért kell a Gyulákat a horkák, karchasok fejedelmi nemzetségéhez kötnünk, s elejtenem azt a régebbi felfogásomat, mely szerint épen megforditva a Horkát gondoltam személynévnek. Itt elég, ha röviden utalok arra, hogy a Thiethmár-féle Procui névben Sz. István anyai nagybátyja horkai méltóságának elferditett és egy szláv személynévvel összezavart elnevezését kell keresnünk, vagyis egyszerüen az történt, a mire megint számtalan példát hozhatnánk fel, hogy a Lengyelországba menekült ifjabb Gyulát nem a saját nevén, hanem a fejedelmi méltósága után emlegették a szlávok; miféle átalakuláson ment keresztül a név a szlávok ajkán, mig Prokui lett belőle: azt természetesen biztos adatokkal nem állapithatjuk meg, de nagyon valószinü, hogy a karcha, harka és kargu, karguj, karvuj, kraguj szók összezavarásából indult ki névcsere. A végső következtetés mindenesetre az, hogy akármilyen vékony szál is a Prokui és Horka nevek egyeztetése, mégis olyan szál, mely ujabb oldalról fűzi a magyar hagyományt az egykoru források adataihoz s rávezet mindegyiknek megértéséhez a nélkül, hogy olyan magyarázathoz kellene folyamodnunk, a mi lehet ugyan egyszerü, de aligha mondható megnyugtatónak, hogy t. i. Béla jegyzője meseköltő s egyebek közt a Horka nevet is az ujjából szopta.
Elfogulatlanul vizsgálva a Sz. István anyjára vonatkozó Thietmár-féle adatokat arra az eredményre kell jutnunk, hogy találunk ugyan további felvilágositásokat a magyar hagyományban, miket maga Thietmár nem magyaráz meg, de világos ellenmondás nem állapitható meg közte és a magyar krónikák között. Az a három szláv név, melylyel Szent Istvánt, anyját és anyai nagybátyját emliti, Dedek szerencsés ötlete után, a mi világot vetett a Waic név eredetére, csak azt mutatja, miféle forrásból valók adatai; nem olyanok, melyek közvetlen a magyarságtól kerültek hozzá, hanem olyanok, melyek a szláv felfogás kohóján mentek keresztül és szláv szinezetet nyertek. Ha a szláv máz helyett visszaállitjuk a magyaros alakot, a mi az egyes jelenségek figyelembe vétele és összehasonlitása után nem is olyan nehéz, akkor találunk ugyan a lelkiismeres és tudós Thiethmárnál egy pár nagyon becses részletet, csak azt nem, a mit Karácsonyi ur keres nála. Megtudhatjuk, hogy a pannóniai király elüzte székhelyéről anyai nagybátyját, a «prokui» vagy magyarosan «horka» urat, kiről azt mondja a hildesheimi évkönyviró, hogy «király» volt s Julusnak, tehát a magyar hagyománynyal egyezően Gyulának nevezték. Azt is megtudhatjuk, hogy az országa vesztett s fogságba vetett nagybátya valamiképen megszabadult és Boleszláv lengyel herczeghez menekült. De arról sem Thiethmár, sem semmiféle más forrás nem tud, mintha ez a nagybátya lengyel főúr lett volna; hogy 997-ben vagy akár előbb, akár később idegen földről jött volna Magyarországba s az unokaöcscse ellen föllázadt magyarok ellen harczolt volna; hogy ezen szolgálataiért unokaöcscsétől kapta volna a gyulai «hivatalt» és egy országrész, talán a Dunán inneni vidék kormányzását olyanforma hatáskörrel, minő a későbbi erdélyi vajdáké volt; hogy azért támadta volna meg Szent István 1003-ban, mert a midőn Chrobry Boleszláv elfoglalta Cseh- és Morvaországot, Prokui vele szövetkezett unokaöcscse ellen. Hiába akarja velünk elhitetni Karácsonyi ur, hogy mindezt egykoru és megbizható adatok után állitotta össze. Az ilyen megbizhatóságot Karácsonyi ur – ha t. i. másnál tapasztalja – «délibáb»-nak, meg «szappanbuborék»-nak szokta mondani. A mi pedig Szent Istvánnak nagybátyja ellen inditott hadjáratát illeti, annak okát egészen másban sejteti a hildesheimi évkönyviró, mint a miben Karácsonyi ur keresi. Ha rex Julus országát erővel kellett a kereszténységre hajtani («regnum eius vi ad christianitatem compulit» Pertz III. 92.) akkor nyilván a kereszténység és pogányság közti ellentétből kellett kifejlődni a nagybátya és unokaöcs közti ellenségeskedésnek. Tehát csakugyan az volt az ok, 21a mit Béla király jegyzője hoz fel, hogy t. i. a minor Geula «in fide esset vanus et noluit esse christianus». Nincs itt nyoma a Boleszlávval való szövetkezésnek, Thiethmár sem emliti, a midőn Boleszláv 1002–1004-ki dolgait és a cseh dolgokba való beavatkozását meglehetős részletesen tárgyalja (Lib. V. 6–22. Lib. VI. I–II.), nem valószinü tehát, hogy ne hallott volna róla valamit s már itt ne beszélt volna Prokuiról.
Géza fejedelem és neje, a «Szépasszonynak» is nevezett Nagyasszony jelleméről szintén mond el egy pár becses vonást. Thiethmár. A mi a fejedelemnő férfias tulajdonságait illeti, nagyon illenek ahhoz a képhez, a mit Sz. Adalbert életirója, az 1009-ben vértanu halált halt Bruno ad róla, a ki szerint Géza végévei felé az ungrok nagy urának neje tartotta kezében az egész országot s ő kormányozta férjét és férje dolgait.* De ezekben egy árva szó sincs a Boleszláv lengyel herczeggel való rokonságról, a kinek későbbi balszerencséje adott alkalmat arra, hogy a föntebbieket beleszőjje művébe Thiethmár és egyáltalában nem teszik fölöslegessé azokat a szintén becses genealógiai adatokat, miket Béla király jegyzőjénél s a többi magyar forrásban találunk Géza nejének származása felől. Két különböző természetü dologról értesit bennünket ez a kétféle forrás; az egykorú megvilágitja az egyéniséget, elmondva a jellemvonásoknak nehány olyan részletét, a mit csakis az egykorú tudhatott meg, a ki ha maga nem is ismerte Gézát és nejét, de olyantól hallotta, kinek alkalma lehetett személyes észleleteit közölni Thiethmárról; a hazai források pedig Géza nejének családi összeköttetései felől beszélnek, miket ott, hol a gyökerük volt, kétszáz évvel később is jobban tudhattak, mint a külföldön. Egészen fölösleges tehát Karácsonyi urnak az a pathetikus kérdése, hogy ki merné Thiethmárt, a Szent Istvánnal egykoru, lelkiismeretes, tudós püspököt a két századdal később élő Névtelen jegyzővel Szent István korára nézve egy sorba állitani?
Miserat his diebus ad Ungrorum seniorem magnum inmo ad uxorem eius, quć totum regnum manu tenuit, virum et quć erant viri ipsa regebat, qua duce erat christianitas coepta, sed inmiscebatur, cum paganismo polluta religio, et coepit deterior esse, barbarismo languidus et trepidus christianismus. Passio Sancti Adalberti episcopi et martyris. Cap. 23. (Pertz IV. 602. Bielowski I. 211.)
Mindegyiknek megvan a jelentősége; mindegyik tudott olyan dolgokat, a miket a másik nem igen tudhatott. A mit mondanak, kiegésziti egyik a másikat, de ellentétet bajos találni köztük.
Egészen más elbirálás alá tartoznak a lengyel dolgok, melyeket már jól ismert Thiethmár. Ha ebből a szempontból hasonlitjuk össze adatait a XIII–XIV. századbeli lengyel krónikásokkal: bizony a végeredmény csak az, hogy a mit Thiethmár mond Sz. István anyjáról és anyai nagybátyjáról, arról a lengyel krónikások nem tudnak, a miket meg ezek mesélnek Athleyda családi viszonyairól és Boleszláv lengyel herczeggel való rokonságáról, azokról meg Thiethmár hallgat. Ezt a hallgatását pedig nem lehet elütni a «tömöttségre való igyekezeté»-vel, hanem valami egyéb okának is kellett lenni, a mikor nem szól a Mesko és Boleszláv, másfelől meg Prokui és Beleknegini közti közeli vérségről. Nem szólt, mert nem volt köztük ilyen vérség, Thiethmár és a XIII– XIV. századbeli lengyel krónikák között tehát félremagyarázhatlan az ellenmondás.
IV.
Karácsonyi urnak éles megfigyelő és kombináló tehetsége s nagy tudása és esze mellett is van egy alaphibája. Olyan tulságba viszi a magyar krónikák kicsinylését, hogy már csaknem a gyülölet hangján beszél róluk s akkor is kétségbe vonja adataik megbizhatóságát, a midőn mellettük szól a jól értesültségnek minden jele.
Egyáltalában a legellentétesebb végletek közt hányódik krónikáinkkal szemben a magyar történetirás. Még nem is olyan régen készpénznek vették minden állitásukat. De mi sem könnyebb, mint rámutatni botlásaik, tévedéseik egész sorára, a mi aztán a kritikai szellem erősbödésével egy másik tulságba ragadta történetiróink egy részét s a helyett, hogy belemennének a hazai források elemzésébe; vizsgálnák különböző alkatrészeik értékét és jelentőségét, ahogy pl. Pauler tette; különválasztanák a középkori történetirás általános hibáiból származó elemeket (a tudákos etimologizálást, régebbi dolgoknak a saját koruk viszonyai szerinti tárgyalását, 22az időbeli távolságok megmérésében való tájékozatlanságukat stb.) s ilyen módon elkülönitve a hasznavehetetlen elemeket, keresnék a fennmaradt részben, mi az, a mi jóval korábbi, egykoru vagy közel egykoru hazai följegyzésből eredhet s mit lehet hagyományszerü elemnek tekinteni s ebben ismét melyik az állandóbb természetü s melyik a könnyebben változó és fokozatosan átalakuló elem, mennyi értékesithető tehát belőle a történelem számára: ezen kétségkivül nem könnyü munka helyett Karácsonyi ur módjára teljesen értéktelen lomnak igyekeznek feltüntetni az egész régi magyar történeti irodalmat, meseköltőnek nyilvánitják Béla király jegyzőjét, ki az ujjából szopta mindazt, a mit nem a külföldi évkönyvirókból vett át.
Ilyen felfogás mellett aztán nem is akarja megérteni Karácsonyi ur annak a jelentőségét, hogy a magyar források a Gyuláktól származott Saroltot mondják Sz. István anyjának. A saját kifejezése szerint Béla király jegyzője ezt is az ujjából szopta, azzal szemben pedig, hogy a másik krónika csoport is igy tudja, csupán Kézai nem emliti, olyan hihetetlen és – itt már csakugyan nem lehet enyhébb kifejezést alkalmazni – légből kapott föltevést koczkáztat meg, mintha a Pozsonyi és Budai krónikák készitői Béla jegyzője könyvéből vették volna át ezt az adatot, mert – mint mondja: «ha valami akad Anonymus müvében, a mit könyedén beleszőhetnek Kézai müvébe, azt beleteszik». S ezt a hihetetlen állitást tetézi még azzal, hogy erőszakolt magyarázattal ellentétet keres a két előadás között. Ime ezek a saját szavai:
«Még e két tanu sem egyezik egymással, mert Névtelen szerint a honfoglaló vezérnek dédunokája Sarolt, a magyar nemzeti krónika szerint csak leánya», a mi azt a látszatot kelti föl, mintha nem egyformán nevezné meg a kétféle forrás Sarolt atyját s nem azt mondaná mindegyik, hogy az idősbik Gyula erdélyi fejedelem volt az atya. Csakhogy a meseköltő királyi jegyzőnek több volt a kronologiai tudása, nem zavarta tehát Gyulát a honfoglalók közé, a részleteket is jobban ismerte, mint a Nemzeti Krónika összeállitója s tudta, hogy Gyula Tuhutumnak az ivadéka. Ép ilyen erőszakolt becsmérlés az is, a mikor burkolt kétértelmüséggel azt mondja Karácsonyi ur, hogy «a Névtelen neveket is költött, ott van rá bizonyságul Vér Bulcs. Ennek atyjául Bogátot teszi, pedig Kál volt.» Bizonyára nem Bulcsura, hanem Bogátra értette Karácsonyi ur, hogy neve költött, de még ez az állitás sem felel meg a valóságnak. Bogát a Bulcsut közvetlenül megelőző nemzedékhez tartozott s egyike volt az azon időbeli «rex»-eknek. «Duo reges Dursac et Bugat amicissimi Berengario fuerant» – mondja Liutprand (Pertz III. 299.) a 921–922-ki olasz hadjáratnál. Bogát emlékét Somogyban két helynév is fenntartotta: az Eddéhez tartozó Alsó- és Felső-Bogát puszta Somogyvár közelében nem messze a Balatonhoz s ettől délre Segesd és Beleg között egy másik Alsó- és Felső-Bogát puszta. Ezen kivül Tolna megyében a Duna és Sárviz között Fadd környékén is volt egy Bagat-mezee nevü hely, melyet a tihanyi apátság 1055-ki alapitó levele emlit, mint az ekli révtől Fidemsiig terjedő apátsági birtok határát* s ilyenformán azon a területen feküdhetett, hol a Bonyhád (középkori: Bahnya, v. ö. Bukna), Bátaszék vagyis a Sármellékén megszállt Bojta vezér széke s alább az Ete fia Eudu által épitett Szekcső neve utal arra, hogy ezen Bogát vagy Bugát vezért a karchasok nemzetségével hozhatjuk kapcsolatba, melyhez tartozott Bulcsu is és mint «rex», nyilván egyike volt Bogát a Bulcsu előtti karchasoknak. Tehát Béla király jegyzője csak abban tévedt, hogy Bulcsu atyjának mondta Bogátot, de korántsem költötte sem a Bogát nevet, sem Bogátnak Bulcsuhoz való közelebbi viszonyát s egészen más szempontból kell birálnunk tévedését, mint Karácsonyi ur tette.* Mert bocsánatot kérek, de az ilyen eljárás nagyon is tullépi az elfogulatlan kritika határait s mindenre alkalmas, csak arra nem, hogy igazi megvilágitásba helyezze hazai forrásainkat.
Erdélyi László: A tihanyi apátság kritikus oklevelei. (Akad. ért. a Tört. tud. kör. XXI. 3.) Budapest, 1906. 27. l.
A Turul 1906. évf, 2. füz. 59. l. az «apa» szó egykori kettős jelentéséből (I. atya, 2. atyai nagybátya) igyekeztem megmagyarázni a tévedés okát.
Kétséget sem szenved, hogy vannak Béla király jegyzőjénél önmaga által gyártott történetek is, de ezt Karácsonyi ur is megszokta tenni (l. föntebb a Prokuiról mondottakat) s megteszi minden gondolkozó fő, hogy a saját 23igazaknak tartott következtetéseivel egésziti ki az adatok összefüggése közt mutatkozó hézagokat. A különbség az, hogy Béla jegyzője a XII. század, Karácsonyi ur pedig a mai idők tudományával csinál történetet. A hogy megkivánhatja Karácsonyi ur, hogy ne kételkedjünk jóhiszemüségében s ne adjunk helyet olyan vélekedésnek, mintha maga sem hinne állitásainak igazságában: ép úgy megkivánja az elfogulatlan kritika, hogy ugyanilyen álláspontot foglaljunk el Béla király jegyzőjével, meg a többi hazai forrással szemben is.
S akkor tévedéseik mellett sem találjuk őket annyira kicsinylendőknek és hasznavehetetleneknek és egyes adataik jelentőségét is más szempontból itéljük meg. Nem fogunk pl. fennakadni azon, ha Béla jegyzője Árpádhoz csatlakozó «kunokról» beszél, tudva azt, hogy a hagyomány, mint egész világosan kitünik a Hunn Krónikából, Ed és Edemen vezéreket hunnoknak, sőt Etele egyenes ivadékainak mondta.* Hiszen alapjában véve nem is egyéb a kun név a régi honn név olyan dialektikus változatánál, mely az uz, oguz-török kiejtésnek felelt meg.* Azt pedig a dolgok egész összefüggése tanusitja, hogy Konstantinus kabarjai – mert hiszen ezeket kell érteni a királyi jegyző kunjai s a Hunn Krónika Csaba vezérének és fiainak hunnjai alatt – csakugyan azon hunn-bolgár-kuturgur elemhez tartoztak, mely Kuvrát alatt 635 körül elszakadt az avaroktól, de Kuvrát halála után öt felé oszlott, egyik rész a volgai Bolgárországot alapitotta, másik 679-ben Moesiát a későbbi aldunai Bolgárországot foglalta el, egy csapat Pannóniába költözött az avarokhoz (a Képes Krónika 677-re teszi a hunnok vagy magyarok egyik beköltözését), az a rész pedig, mely Kuvrát legidősb fia Batbaján vezérlete alatt visszamaradt a Mćotis- és Kubán-melléki régi hazában, 671 közül meghódolt a kozároknak s még a IX. század elején is adózott nekik* Attila hunnjaival való kapcsolatukra pedig az aldunai bolgárok ószlovén nyelvü régi fejedelmi lajstromában van egy nagyon fontos adat; a Kurt (Kuvrát) előtti fejedelem neve Irnik s mivel idejét úgy határozza meg a lajstrom, hogy Kurt (614–673.) előtt 150 évvel kezdett uralkodni* vagyis 464-ben: nem lehet más, mint Attila fia Irnákh s a 464 egy olyan időszaknak a kezdő éve, a mikor Attila ( † 453.) és Dengizikh ( † 469.) után két hordára oszoltak a hunnok nyugotira (kuturgur, kotrag) vagyis Irnákh népére és a keletire (uturgur, szabir, hunugur). Béla jegyzője tehát itt sem az ujjából szopta, a mit állit, csak a «hunn» nevet modernizálta a saját felfogása szerint vagyis ugyanazt tette, mint mikor Karácsonyi ur beszél Vazul helyett 24Vászolyról, Rejnold helyett Radnótról, Ochtum helyett Ajtonról, Bua és Bukna helyett Bolya és Bonyháról, Boleszláv helyett Bogyoszlóról, Geysa, Geycha helyett egyszer Gecséről, utóbb meg Gyécséről, a mi hol igazolható, hol pedig tévedésnek bizonyul. Az eljárásmód teljesen egy és ugyanaz.
Ed és Edemen vezérektől származtatta hagyományaink mindkét változata az Aba nemzetséget. Világos tehát, hogy eredetileg az Aba nemzetséget tekintették Etele ivadékának, az pedig már későbbi fejlődés, midőn Árpádot kötötték össze a nagy honn királylyal. Ez az eltolódás pedig már Béla király jegyzőjének kora előtt megtörtént, úgy hogy ha nem is előbb, a XII. század közepe felé már úgy tekintették az Árpádokat, mint a kiknek Etele volt az ősatyjuk. A hagyomány azonban úgy emlegette Edet és Edement, mint az Árpád magyarjaihoz csatlakozó hunnok vezéreit s az ebben rejlő ellentmondás nem kerülhette ki Béla jegyzője figyelmét. Öntudatos iró s gondolkozó fő létére nem eshetett abba a mi szempontunkból különben sokkal tanuságosabb hibába, melyet szerencsére nem tudott kikerülni a Nemzeti Krónika naivabb szerkesztője, elhallgatta tehát az Ed és Edemen származásáról szóló hagyományt, az Árpádhoz csatlakozó hunnokat pedig kunoknak fogta fel.
Régóta ismeretes, hogy a magyar nyelv csuvasos jellegü vagyis az ujabb felfogás szerint hunn-bolgár eredetü szavaiban a szókezdő h-nak úgy az oguz- (kun, turkomán, szeldsuk ozmanli), mint a többi török (csagataj, ujgur, kirgiz, tatár), sat. nyelvjárásban k felel meg, p. hajó = tör. kajuk, hód = tör. kamdu, konduz, kunduz, homok = tör. kum, hurok = tör, kuruk. Ugyanilyen hangtani viszony van a hun és kun között is. Mivel pedig a kunokat első feltünésük alkalmával uzoknak, guzoknak azaz oguzoknak nevezték az egykoru byzanczi és arab-persa irók: nagyon valószinü, hogy nem magukkal hozott név volt a «kun», hanem Kelet-Európa régi török elemének, a hunoknak neve ragadt rájuk, a mit maguk az oguzok a saját nyelvük hangtani szabályai szerint kunnak ejtettek ki. Egyébként a régebbi kiejtésnek is számos nyoma maradt a kun nyelvben, pl. cham (ujg. katin, ozm. kajin) = socer., chati és cati, katti (csag. kati, katik) = durus, char és kar (tör. kar) = nix, chara és cara, kara (tör. kara) = niger, choy és coy, koy, (tör. koj) = aries, ovis, chuju (csag. kutuk, ozm. kuj, kuju) = puteus, chulag (csag. kulak, ujg. kulkak) = auris sat. (Codex Cuman. 269–272. V. ö. u. o. 261–262, 264–267. l.)
Sancti Nicephori Patriarchć Constantinopolitani Breviarium Historicum. Corpus Byzant. Hist. Paris 1648. I. k. 3. r. 22. l. – Theophanis Chronographia. U. o. 1655. XI. k. 297–298. l.
Jireček K. I. A bolgárok tört. Ford. Mayer R. N. Becskerek. 1889. 120. l. – Gr. Kuún G. Relation. Hung. historia ant. II. k. 11. l.
Arra, hogy tévedések is fordulhatnak elő a régi nevek ilyen modernizálásánál s nem csak Béla jegyzőjével történhetett meg, hogy a «Cumanus» nevet nem a legszerencsésebben alkalmazta, a mennyiben e név alatt egy a honfoglalásnál később feltünt népet kell érteni, legvilágosabb bizonyitékul szolgál a Geysa, Geycha név, melyet először a Gecse helynévvel azonositott Karácsonyi ur s egy ideig a soha nem létezett Gecse nevü királyokról beszélt; csak később jött rá, hogy a Geysa mai alakját a Décse helynév tünteti föl. Ezen tévedések közé tartozik II. Gyula fiai, Bua és Bucna nevének modernizálása is, a mennyiben Pauler Gy. szerint a. m. Baja és Bajna, Karácsonyi ur szerint pedig a. m. Bolya és Bonyha. Bizonyos tehát, hogy vagy Pauler, vagy Karácsonyi ur, vagy mind a ketten tévedtek. Hogy a Bajna nem lehet a Bukna phonetikai fejlődésének végpontja, mint Pauler Gy. gondolta,* kitünik abból, hogy a törökségnél a Bajna személynév már jóval a honfoglalás kora előtt előfordul, igy egy Bajna nevü kirgiz előkelő embert (sangunt) már a VII–VIII. századbeli jeniszei vidéki (ulug-kemi) ó-turk föliratok emlitenek.* Itt tehát Pauler tévedett. Sokkal valószinübb Karácsonyi ur magyarázata, hogy Bukna a. m. Bonyha. De már a Bua, Biuia inkább megfelel a Bajának, mig a nagyküküllő-, baranya- és az egykori tolnamegyei Bolya neve* nem a Bua, hanem a Boila vagy Bolja személynévből származtatható. Hogy a Boila egy másik további hangtani fejlődésének a Beila, Béla név tekinthető, ez nincs ellentmondásban az előbbi állitással, mert hiszen ugyanazon egy név a dialektusok szerint más-más fejlődésen mehet keresztül. Ott van p. Rejnold-Radnót név; amaz a nálunk általánosan használt középkori forma, de szász vidéken a felnémet Rejnoldot, Rajnaldot Ragnoldnak ejtették s ebből alakult a későbbi magyar Radnót.
A Magy. Nemz. Tört. az Árpádházi királyok alatt. I. k. 508. l. 86. jegyz.
«Bajna Sangun ogh Külüg-Csur. Bunguszuz ulug atim = Bajna sangun fia Külüg-Csur. Bunguszuz a nagy nevem (t. i. a szerzett hősnevem).» Radloff W. Die alttürk. Inschriften der Mongolei. III. Lief. Szt.-Pétervár. 1895. 309. l.
Századok. 1901. 9. füz. 769–773. l.
Rosszul mondja Karácsonyi ur, hogy nem kell nézni hazai forrásainknál a magyarságukat, mert rossz szülő az, ki gyermeke hibáját legyezgeti a helyett, hogy kijavitaná. Korántsem a hiba legyezgetéséről van itt szó, hanem arról, hogy nem szabad a gyermeket egyes hibák miatt agyonbunkózni s ott is keresni a hibát, a hol nincs. Már pedig Karácsonyi ur ezt teszi s anynyira megy, hogy mindjárt kevesebb gyanuval fogad valamely adatot, a mint egyszer idegennél találja. Itt nem alkalmazza azt a becsmérlő hangot, melylyel krónikánkról szokott megemlékezni s megelégszik a tárgyilagos kritikával, mint pl. a lysagorai évkönyv azon adatánál, mely arról szól, hogy Sz. Imre Mesko lengyel hg leányát vette nőül,* bár a lengyel forrás összezavarta II. Meskót a nagyatyjával, I. Meskóval, Géza fejédelem kortársával. Ennél a lengyel évkönyvirónál már megtudja érteni a tévedés okát, s nem mondja, mint Béla király jegyzőjénél, hogy az ujjából szopta ezen adatot, sőt elég értékesnek találja arra, hogy épen ennek adjon elsőséget, minden más Sz. Imre nejéről szóló adat fölött. Pedig, mint föntebb, a lengyel krónikák vizsgálatánál emlitettem, nemcsak Meskó, hanem a magyar királyfi személyében is tévedt a lysagorai évkönyv 1270 körül élt irója; II. Mesko leányát számkivetése idejében a később királylyá lett I. Béla vette nőül.
Vélemény Sz. Imre hg. nejéről. Századok. 1902. 105–112. l.
NAGY GÉZA.
