1A MAGYAR HERALDIKA ELSŐ KÉT SZÁZADA.
1A MAGYAR HERALDIKA ELSŐ KÉT SZÁZADA.
I.
Az ázsiai pusztákról, állomásról-állomásra, mai hazájába bevándorolt magyar nép, a honfoglalással olyan népek és nemzetek szomszédságába került, melyeknek társadalmi, vallási, erkölcsi, hadi élete az övével élénk ellentétet képezett. Idegen elem lett több, már századok óta más irányban fejlődő államok közé ékelve s hogy itt létjogot nyerjen s fennállhatásának alapot teremtsen, kénytelen volt akarva nem akarva, a szomszédos államok társadalmi, vallásos, erkölcsi és hadi életmódjához alkalmazkodni és azt lassankint elsajátitani. Le kellett mondania régi, nomád vándor életéről s állandó államalakitáshoz kezdenie, le ősi pogány vallásáról és felvenni a már az európai államokban általánosan befogadott keresztény vallást, erkölcsi életét ezen uj vallás erkölcstanához kellett alkalmazni és a hadviselésben is az adott körülményekhez mért változtatásokat is meg kellett tennie, hogy hadjárataiban sikerrel működhessék s megvédelmezhesse ujonnan elfoglalt hazáját.
Az ilyen nagy társadalmi átalakulások nem jártak nagyobb belső zavarok nélkül, soká ellentállottak a megszokás, a firól-fira átöröklött hagyományok és a faji természet.
Nagy szellemi simulékonyságról tesz azonban tanuságot az, hogy a puszták vad fiai, pár száz év lefolyása alatt, ellenséges indulatu, intézményeikben, szokásaikban eltérő államok közé ékelve, ezeknek megfelelő, ezekkel minden téren versenyző államot tudtak alapitani.
A nomád, sátrak alatt élő, nyájait legeltető, vidékről-vidékre vándorló nép, helyhez kötött, földmiveléssel foglalkozó, állandó lakásu néppé alakult, az elfoglalt területeket székek, nemek és ágak szerint felosztotta, a legyőzötteket részben meghódoltatta, részben rabszolgákká tette. Ezektől megtanulta a földmivélést, mely lassanként helyhez kötötte, hol a nomád élet egykori sátrait állandó lakóház helyettesitette elébb sárból, majd fából, végre kőből.
De elébb a külföldre tett rablóhadjáratok dicstelen századának kellett lefolyni a vezérek korában, sok magyarnak kellett elvérzeni messze idegenben, a mig a békésebb munkásság ezen időszaka bekövetkezett.
A békés állapotokat növelte a szeretet és türelem vallásának, a kereszténységnek behozatala. Géza vezér megtérése megnyitotta Magyarországot a hittéritőknek, kik eddig ide a magyarok vad erkölcsei miatt nem mertek bejönni, és működésüknek fényes eredménye lett. Majd később Géza vezér már a keresztény vallás szelid erkölcseiben nevekedett, nagy reményekre jogositó ifju örökösének a későbbi szent királynak Istvánnak, a bajor uralkodóházból szemelt ki menyasszonyt, ennek kiséretében fényes lovagok érkeztek hazánkba, hogy itt uj hazát nyerjenek: a Hunt-Pázmánok, Tiboldok, Jákok.
A krónikák egynémely lovagnál még a fegyveresek számát is leirják, melyeknek élén az idegen lovag, gyakran kalandvágyból uj hazát jött keresni. Kétségtelen, hogy ezeknek zászlóján is volt már jelvény, mely összetartotta idegen földön tett utjában a kalandor csapatot, de ezek egynémelyikéből nem származtak a későbbi nemzetségi czimerek. Az idegen lovagok beköltözése már az első Árpád királyok 2alatt megkezdődött. A Hunt-Pázmánok, Guthkeledek, Oslok, Vecelin utódai, másfélszáz, száz évvel a heraldika kezdete előtt magyarokká lettek, de ennek daczára nem ők alakultak át szokásban, modorban magyarokká, hanem az akkor műveltebb nyugat szokásait, melyeket ők itt a távolban is megtartottak, igyekeztek uj hazájukban is meghonositani. Az összeköttetést régi otthonukkal könnyü volt fenntartani s az ottani haladással lépést tartani, mert az Árpádok alatt az érintkezés Németországgal hol hadjáratokban, hol békében folyton fennállott.
Nyugaton már a XI. században Francziaországból kiindulva szokásba kezdenek jönni a harczjátékok, tornák s ezzel a lovagkor kezdetét vette. A lovag a hadviselésben is inkább tornamérkőzést, mint vérengző, kiméletlen viaskodást szeretett látni, a nyilat gyáva ember fegyverének tartotta, mert messziről támadja ellenfelét és csak azt a harczot becsülte, melyben ember ember ellen, szemtől szembe száll sikra, nem bizva másban, mint önerejében, Istenben és ügyének igazságában.*
Pauler: A magyar nemzet története az Árpádok alatt. I. 333.
Ez időtájt azonban még külföldön sem voltak czimerek. De mihelyt ott használatba jöttek, az itt élő, idegenből származott lovagok is felvettek egy egy családi jelvényt, még pedig azonnal maradandó és állandó jelvényül, hogy annál biztosabban jelezze távol idegenben az ujabb hajtások összetartozását.
Példát nyujtottak nékik erre az akkor beköltözött idegen lovagok, a mikor már nyugaton szokássá vált a czimer viselése. Ezek már magokkal hozták családi jelvényüket és viselték azt származásuk és otthon maradt rokonaikkal való összeköttetésük feltüntetésére.
Ha a családi összeköttetéseket ezen régi századokból ismernénk, nem egy ősi családi czimerünk hasonmását találnánk fel külföldi czimergyüjteményekben Giletfy Miklós nádor példájára, ki a franczia Castell grófokkal egy törzsből származott és közös czimerük századok mulva is hirdette a két család közös származását.
A magyar heraldika csiráját az idegen, beköltözött lovagok hatásában találjuk.
II.
A magyar törvény nem ismert nemes és nemes között különbséget. De ha a törvényben nem volt is intézményileg elismert főuri országrend, annyival inkább volt az a gyakorlati életben, a hol nagyon is éles határvonal választotta el az előkelőbb nemességet a köznemesektől. A válaszfal a vagyon volt, ezzel járt a hatalom, a befolyás, a befolyással minden nagyobb egyházi és világi méltóság magukhoz ragadása és betöltése, a királyi udvarhoz való járatosság, befolyás a királyra és környezetére.
A szegényebb nemesség között, mely otthon, vidéken élt patriarchalis egyszerüségben, és vagyona, felosztás által, minden ujabb generácziónál jobban fogyott, hiába támadt bármely istenáldotta tehetség, ez parlagon maradt vidéken, a középszerüségből soha ki nem emelkedett s mint kivétel, még századok multával is, valódi legendai alakká vált a köznemes Kinizsy Pál, kit kiváló tehetségei hadvezérré emeltek és az ujdonsült nemes fia Bakócz Tamás, ki az ország legmagasabb egyházi polczára emelkedett.
Ezen vagyon, – befolyás, – hatalom alkotta főnemességet a bevándorlott lovagok s egyes magyar nemzetségek képezték. Amazokat a király azonnal kegyeibe fogadta, előkelő állásokba helyezte, nagy birtokokat adományozott nekik, ezek azon ősmagyar nemzetségek maradványai voltak, melyek a vezérek kalandos korát túlélték s melyek már az első foglaláskor nagy birtokok uraivá lettek.
A válaszfalat, mely a fő és kisebb nemességet egymástól elválasztotta, még inkább észreveszszük, ha a magyar heraldika ezen ősrégi korszakát tanulmányozzuk.
Hogy a czimer őseredetiségében hadi jelvény volt, ezt már neve is bizonyitja, mely minden nyelven fegyvert jelent. Ezt bizonyitja az, hogy azt a hadi felszerelések egyes darabjaira: zászlóra, paizsra és sisakra festették. Igy lett az ősi jelvény Magyarországon elsőben is a zászlón alkalmazva, midőn az Árpádkorban a főurak saját zászlós jelvényeik alatt vezették csapataikat a király zászlója alá a királyi seregbe.
Az Anjou királyok I. Károly (1323.) és Nagy Lajos (1351.) megteremtették a banderiális rendszert. Ez egyrészt bizonyos hűbéri jelleget hozott 3be a hűbérmentes magyar intézmények közé, a mennyiben a birt vagyon nagysága szerént kötelezte a vagyonosabb nemességet banderiális csapatok kiállitására és ezen – a középkorban – legfontosabb köztevékenységnek: a hadviselésnek egyedüli alapjául a birtokot tette, más részt még élesebben meghuzta a választó vonalat, a nagy és kisebb nemesség között.
Banderiumaikat az egyes főurak, saját zászlóik alatt vezették s ha tekintetbe vesszük, hogy ezen korban, a XIV. században a zászlók nem a családi czimer szineit jelenték, hanem magát a családi czimert ábrázolták, elképzelhetjük a banderiális rendszer fontosságát a magyar czimerek fejlődésére.
A magyar czimerfejlődésre nézve egy másik fontos lépés volt az, midőn pompakedvelő s az akkori európai műveltség szinvonalán álló Anjou királyaink, a művelt nyugat mintájára a harczjátékokat – tornákat – nálunk is meghonositották.
Ezen intézmény nálunk ismét élesebbre vonta a határvonalat a vagyonosabb és szegényebb nemesség között. Ez utóbbi, nem birván olyan fényt kifejteni, minő a harczjátékokban való részvételnél szokásban volt, visszahuzódott a fényes tornaünnepélyektől, de nem is igen vágyódott azok után s ez is miként a főhivatalok a vagyonos nemesség kizárólagos birtokába ment át, különösen a XV. század elejéig.
Külföldön megvolt a törvényileg szabályozott torna-nemesség, nálunk nem, külföldön egy kiváltság volt az, hogy ki vehetett a tornákban részt és torna-társulatok alakultak a lovagszövetkezetekből, a kizárólagos tornanemesekből. Igy alakult Németországban a sváb, rajnai, frank és bajor lovagokból azon 12 tornatársaság, melyek a medve, agár, egyszarvu, kopó, hal, koszoru, csatt, kőszáli kecske, szamár, korona és sólyom jelvényei alatt egyesültek. A tornatársaságok jelvényeit a tagok lánczokon, vagy mint lánczokat, nyakukon viselték, a mely utóbbi esetben az egyes lánczszemek magokat a jelvényeket ábrázolták. A lovagszövetségek és a tornatársulatok jelvényeinek viselése képezi alapját az érdemrendek viselésének.
Magyarországon különvált tornanemesek nem voltak s igy tornalovagtársulatok sem alakulhattak, a külföldön divó tornaszabályok sem mentek át a nemzet vérébe, de hogy ezek, az Anjou királyaink alatt rendezett harczjátékokon szigoruan betartattak s világosan bizonyitják a nálunk is erősen divatba jött sisakpecsétek.
Később az Anjou ház kihaltával és Zsigmond király külföldi utjai után, a magyar tornaszabályok mindinkább eltávolodtak a nemzetközileg divó tornaszabályoktól és a tornák apránként a nemzeti sajátságokhoz idomultak. Bernardon de la Broquičre 1433-ban Magyarországban tett utazásáról irott naplójában, egy Budán tartott harczjátékról igy emlékezik meg:* «A nagy gróf (Garay Miklós nádor) fiát láttam részt venni a lovagjátékban, melyet az ország szokásai szerént tartottak, kis lovakkal és alacsony nyergekkel. A bajnokok gazdag diszruhát viseltek, és igen rövid lándsákkal küzdöttek. Ez igen kedves és gyönyörködtető látvány. Ha a küzdők összecsapnak, kell, hogy mindketten, vagy legalább egyikök földre bukjék. Itt azután biztosan megtudhatni, ki birja a nyerget jól megülni.»
Szamota István: Régi utazások Magyarországon, 961.
«Midőn az arany pálczáért küzdenek, a lovak mind egyforma magasak, a nyergek szintén egyenlők és sors által huzatnak ki, a mérkőzés páronként történik. Ha a két küzdő egyike kiesik, a győzőnek ki kell lépnie és már nem küzd tovább.
A sisakpecsétek, – mint fentebb emlitettem, – a tornaszabályok szigoru betartásának legnagyobb bizonyitékai.
A tornamérkőzéseket megelőző szertartások között, a legfontosabbak egyike az ugynevezett sisakvizsgálat (Helmschau) volt, midőn a tornákat megelőző napon a bajnokok apródjai és fegyverhordozói egy a végre kijelölt teremben sorba állitották uraik sisakját, sisakdiszeikkel, hogy a heroldok és a közönség megbirálhassa és ellenőrizhesse. A sisakvizsgálat jelenete Grünenberg czimerkönyvében és Rüxner «Turnierbuchn»-jában képben van ábrázolva.
A sisakpecsétek egyenesen a harczjátékok eredményének tekintendők. A sisakvizsgálat egy bizonyos fontosságot és előkelőséget adott a sisakdiszeknek, divatba jöttek, a czimertulajdonosok örömest mellőzték pecséteiken a paizsczimert és arra teljes, vagy paizsczimerük helyett csak czimerük sisakdiszét vésették.
4Hogy pedig a sisakpecsétek, a harczjátékok sisakvizsgálatának eredményei, mutatja az is, hogy a harczjátékok letüntével, mintha elseperték volna, a XV. századon tul, sisakpecsét még csak elvétve sem jön többé elő.
III.
A magyar heraldika, fejlődése legrégibb korszakában, a legtisztább nyomokon haladt. Fényes bizonyságai ennek az eddig kikutatott nemzetségi czimerek. Ezek felerészben, magyar nemzetségek jelvényei, de az idegenből beköltözött lovagnemzetségek egy része, a heraldika kialakulásával, már hazánkban vette fel nemzetségi jelvényét.
A nemzetségi czimerek abban is példányai a legrégibb klasszikus heraldikának, hogy a sisakdisz, mindazon czimereknél, a hol azt ismerjük, ugyanaz, a mi a paizsalak. Hogy ez a legtisztább elrendezés, azt épen a czimer természete bizonyitja. A czimer mint jelkép épen azért alakult, az képezte létjogát, hogy az egyes egyéneknek, főuraknak, csapatvezéreknek megkülönböztető jelvénye legyen. Ezért himezték, festették a jelvényt elébb zászlókra, majd paizsokra, ruhákra, lótakarókra és a sisakokra is. Ettől egy lépés volt, hogy azokat ne ráfessék a sisak oldalára, hanem, hogy jobban kidomborodjék, meszszebb legyen látható, tetszetősebb alakot nyerjen, plasztikus alakban erősitették azokat a sisak tetejére. S ha ez plasztikus alakban nem volt kivéshető, plasztikus segédsisakdiszekre festették.
Az ősi jelvény a sisakdiszen ismétlődve, lett azután a teljes czimer legrégibb, legtisztább alakulása.
Senkinek sincsen szüksége két jelvényre, melynek egyike a paizson, másika a sisakon legyen; a kettős jelvény alapjában ellenkezik a tulajdonképeni czimer fogalmával és hogy a sisakdisz egyezése a paizsalakkal legkorrektebb kifejezése a czimer fogalmának, bizonyitja az, hogy egyes nemzetek, minők a franczia, az olasz, mellőzik a pajzs-czimertől gyakran elütő, hivalkodó sisakdiszeket, csak a pajzs heraldikáját művelik, ezzel adván kifejezést annak, hogy ha a czimer megkülönböztető jelvény, annak egységesnek kell lennie.
Természetes, hogy a változatosságot szerető emberi izlés, ezen is hamar változtatott s a paizsalaktól eltérő sisakdiszek, a paizsalakkal egyező sisakdiszeknél nem sokkal fiatalabbak. Már a zürichi czimertekercs czimerei között is számosat találunk olyant, a melynél a sisakdisz a paizs-alakhoz, semmi vonatkozással sincs.
A czimerek ábrázolásánál ezen egész korban a legnagyobb egyszerüséget tapasztaljuk. A heraldika s czimer iránt nem fogékony magyar nemesség csak társadalmi kényszerből vette fel a czimert s ugy volt azzal, mint a járni tanuló gyermek, ki az első megtett lépések után még nem mer tovább haladni. Nem volt meg a nemzetnél a vágy és hajlam, hogy azt tovább fejlessze. Ugyanazokat az egyszerü czimeralakokat találjuk a XIV. század végén is, a minőket a legrégibb czimeremlékeknél.
Ha ezen korból komplikáltabb szerkezetü czimert látunk, az biztosan nem magyar eredetü nem a magyar heraldika befolyása következtében állott elő. Ilyenek Baboneg István négyelt paizsa 1308. évből, István kőrösmegyei comes osztott paizsa 1327-ből két önálló czimeralakkal és az olasz eredetü Drugeth Vilmos nádor czimere 1328-ból, melynek pólyája is rakott s a paizs mezejét alul, felül, egymástól független czimeralakok foglalják el.
A magyar heraldika nemes egyszerüségének daczára, már ezen korban is mutatkoznak azon naturalisztikus irány kezdetleges csirái, a mely a későbbi magyar heraldikát általánosságban jellemzi. Már korán a XIV. század utófelében jelentkezik azon kizárólagos nemzeti sajátság a heraldikában, midőn az egyszerü czimerképeket a rózsát, a liliomot, a csillagot, melyek eddig lebegő helyzetben ékesitették a czimerpaizsot, azoknak mintegy támaszt keresve, egy kar markába helyezték. A kar volt a magyar heraldika naturalisztikus irányának első képviselője, később annak legnemzetiesebb czimerképe, ugyis mint paizsalak, ugyis, mint sisakdisz és segédsisakdisz.*
«A kar a magyar heraldikában.» Turul XVI. 14.
Ezen irány továbbfejlődése s mintegy természetes következménye lett aztán, hogy ezen szépen stilizált rózsák és liliomok elvesztették szigoru heraldikai formájukat, száras, leveles növényekké lettek s igy illeszkedtek a pánczélos kar markába.
5Egerváry Mihály vasmegyei alispán czimerében 1365. évből meztelen kar három leveles galyat tart.* Szepesy Jakab országbiró czimere az 1375., 1376. és 1377. években három pávatoll, felül középen öt- vagy hatágu csillagtól kisérve, de már 1378. évi pecsétjén a pávatollakat egy balfelé irányult könyökben erősen hajlott pánczélos kar tartja. A csillag kimaradt. Ezen czimernél az 1378. évvel pontosan meghatározhatjuk az időt is, melyben annak naturalisztikus átalakulása történt.
Orsz, ltár. DL. 25. 825.
A naturalisztikus irány ilyen alakban való nyilvánulása már csak azért is sajátságos, hogy a midőn nem tűrte a paizsban a lebegő czimeralakot s igyekezett annak a karral egy természetes támaszt adni, megtűrte azt, hogy maga a támaszt adó kar legyen lebegő. Száz és száz példa van erre, ugy a régibb, mint az ujabb magyar czimerekben.
IV.
Az egyszerübb vidéki nemesség czimerviszonyait a XIV. és XV. század levéltári maradványai világitják meg. Hogy ezen igénytelen vidéki nemesség a czimerrel nem sokat törődött, ennek legszembeötlőbb bizonyitékai az oklevelek pecsétjein nagy számban fennmaradt emblemák.
A XIV. század folyamán a közigazgatás és törvénykezés lassanként oda fejlődött, hogy nemcsak a káptalanok, főpapok és országnagyok használták hivatalból pecséteiket, hanem a megyei közigazgatás főbb tisztviselői is. Az alispánok 3–4 biró társaikkal, egyszerre 4–5 pecséttel pecsételték meg kiadványaikat. Az alispáni kiadványok első nyomai a XIII. század végeig felvezetnek és nagy számmal jönnek elő a következő századokban. Első nyoma csaknem összeesik azon korral, melyben az uralkodók: I. Károly király és utódai egyes hiveik czimereit privilegium alakjában kiállitott oklevelekben pótolgatni és javitgatni kezdették. Ezen oklevelek, – armalisok – mint azt tudjuk, nagyon ritkák, de annál nagyobb volt azon nemesek száma, kik a multban, a mikor még szabadon vettek fel czimereket, nem lévén ilyenre szükségük sem hadban, sem a magánéletben, elmulasztottak czimert választani s a czimerhasználat kora őket czimer nélkül találta.
Ekkor a hiányt pótolni már nehéz volt, mert a czimeradományozás joga mindinkább az uralkodó kizárólagos jogává lett, ki czimerek adományozásával igyekezett pótolni az elmulasztottakat, de ezen pótlások csak elenyésző csekély számban fedezték az igényeket.
Az első armálisokat leginkább a király személyével közelebbről érintkező czimertelen régi nemes familiarisai nyerték, a mint az sok esetben még az armális szövegéből is kivehető, a távol vidéken lakó egyszerü nemesség még ekkor sem törekedett czimer után.
Pedig ezen vidéki nemességből kerültek ki a vármegye összes tisztviselői, köztük a megye feje: az alispán és biró társai, kik a XIV. század beköszöntésével reá voltak utalva pecséteik használatára.
Czimereik nem lévén, pecséteikre jelképeket vésettek s ezzel olyan általánosságban voltak kénytelenek, hogy az alispáni kiadványokra ütött pecséteknek legfeljebb tiz százaléka czimeres, a többi kilenczven százalék jelkép. Ezek többnyire rendes vagy tojásdad alaku körbe voltak foglalva. Képeik: csillag, kereszt, külön, néha együtt, csillag és félhold, virágok edényben vagy egy kar markában, szivek, néha karddal és nyillal átütve, kar karddal: a harczos férfi jelképe és még sok más, de leggyakoribb közöttük a liliom, a mely százféle változatban, külön, vagy más alakokkal összekombinálva, csaknem, minden alispáni kiadványon előfordul.
Sajátságos, hogy a román faj ezen kedvelt czimervirága, melyet középkori heraldikánkban mint czimert csak a Győr nemzetség leszármazói használtak s Anjou királyaink alatt is csak azok, kiknek ők, mint saját czimerüket különös királyi kegyből adományozták, a jelképek, emblémák leggyakoribb ábrázolata.
Későbbi heraldikánkban is ritkán kért és ritkán adományozott czimerkép. Csak Kassa város nemesitett polgárainak, czimereiben látjuk a három egymás mellé helyezett liliomot, mint emlékeztetőt szülővárosukra, családjuk bölcsőjére, mely azt még 1369-ben kapta különös királyi kitüntetés jeléül czimerébe Nagy Lajos királytól.
Ezen emblémák pótolták több, mint kétszáz esztendeig a valódi czimereket, a mely idő alatt, 6száz számra találjuk azokat a megyei kiadványok rongált pecsétein, külömböző alakokban és külömböző elhelyezésben. Gyakori nyomai a XVII. századba is benyulnak.
Nagy változást idézett elő a sablon-czimerekben az I. Mátyás királyunk alatt beállott szorosabb érintkezés Olaszországgal. Ezen érintkezés eredménye nemcsak az olasz reneszánsz korai meggyökeresedése lett nálunk a művészetben, épitészetben, heraldikában, de divatba hozta a művésziesen vésett olasz intagliók használatát a pecsétgyürükben. Ezek nemcsak a szokásos liliomokat, rózsákat, kereszteket szoritották ki részben, de szivesen használták olyan nemesek és főurak is nemcsak magánokirataikon, hanem nyilvános és történelmi fontosságu okiratok megpecsételésénél is, kiknek czimerét már pár százados pecsétek után ismerjük.
Ezen sablonok és emblémák közül, melyek eleinte kör vagy ovál alakba voltak foglalva, később sok paizsba került s egyes családok állandó czimerévé váltak. Czimerkönyveinkben százával találhatók az ilyen eredetü családi czimerek, melyeket a folytonos használat szentesitett s melyeket tulajdonosaik ma csak olyan joggal és hitelességgel használnak, mint azok, kiknek czimerei ékesen festett armálisban lettek adományozva.
A magyar nemesség egy tetemes részének, czimertelen állapotát még inkább igazolva látjuk, ha végig nézünk Árpád és Anjou királyaink idejéből reánk maradt czimereinknek s az azokat viselő családok sorozatán. Ezekből arról győződünk meg, hogy az emlitett korból, csak főuri családjaink czimereit ismerjük, – egy, két vármegyei alispán czimerének kivételével, – csak azokét, kik az ország főméltóságait viselték, kik az ország zászlósai, bánjai, vagy legalább is főispánok voltak, kik saját zászlóik alatt vezették banderiumaikat s magas hivatalaikban saját pecsétjeikkel erősitették meg kiadványaikat.
Heraldikai szempontból a zászlós urak czimeres pecsétjei között is három különbözőt találunk.
Egyik, a hol a tulajdonos zászlós ur mint olyan, magas állásában is hű maradt családi jelvényéhez s hatalmi állását csak pecsétjének köriratában tüntette fel. A másik, ahol a pecséttulajdonos ősi czimerét egyesitette az ország czimerének bizonyos részletével, mint hatalmi jelvénynyel* és a harmadik a midőn a hatalmi jelvény teljesen leszoritotta a pecsétről az ősi jelvényt.*
Ilyenek: id. Roland nádor, 1255., if. Roland nádor 1299., Mihály Marhard fia 1311., Olivér tárnokmester 1347., Kanizsai István 1363., Pásztohi János országbiró 1395., Ilsvai Leustach nádor 1396. évi pecsétjei.
Ilyenek: Miklós erdélyi vajda 1280., István alországbiró 1250., Mokján nádor 1286., Demeter comes 1299., Omode nádor 1299., Lőrincz vajda 1304., Dózsa nádor 1312., Tamás erdélyi vajda 1321–42., Nekcsey Demeter tárnokmester 1335. évi pecsétjei.
A pecsétek érdekessége is ezen osztályzatok szerént idomul. Legfontosabbak azok, a melyeken érintetlenül marad a családi jelvény. A családi czimer kifürkészhető a hatalmi jelvénynyel egyesitett pecséteknél is, de ott hol a hatalmi jelvény teljesen kiszoritotta a családi czimert, ez utóbbinak megismerése a heraldika nagy kárára egyes esetekben teljesen elveszett. Igy veszett el az Igmánd nemzetségből származott Lőrincz vajda s a Debreczeni Dózsa nádor családi czimerének megismerése.
V.
A magyar heraldika kutforrását a XIV. század végeig csaknem kizárólag a pecsétek képezik. Ezekből is részint a hosszu, mozgalmas idő, részint az anyag romlandósága következtében kevés maradt reánk. Sok hézag maradt arra nézve, hogy ezen korból nemzeti heraldikánknak teljes képét lássuk és ennek teljesebbé tételére, más egyéb kutfők sem segédkeznek.
A sirkövek sok változáson mentek át, a mig a heraldika kutforrásaivá váltak. Elébb hosszukás négyszögü sima lapok voltak, melyeknek sima lapjára az elhunyt nevét s olykor elhalálozása évét vésték. Később a XIV. század folyamán, igyekeztek a sirkő sima lapját dekorativ czélokra felhasználni, s a legenda azt csak mint keret köritette. A sima lapra az egészet betöltő keresztet véstek, melynek stylja az akkor divó izlésben volt tartva, sőt akkor jelentkeztek már az alakos sirkövek is, kivált egyháziaknál, a hol az elhunyt főpap vagy apáczafejedelemnő alakja a sirkő sima lapjába mélyitve, mintegy körvonalozva volt bevésve. De ugy a kereszttel, mint az elhunyt alakjával diszitett sirköveknél hiányzott a heraldikai elem: a czimer.
7A XIV. század közepe felé a sirkövekre vésett keresztekre czimerpaizsokat véstek, a melyek azokon mintegy függeni látszanak, ezekre városon az elhunyt polgár monogrammját, falun a földesur czimerét vésték.
A sirkövek alakulásában, a heraldikára nézve a legfontosabb lépés a XIV. század második felében következett be, a midőn azokról a keresztek elmaradtak s a sirkő egész sima lapját az elhunyt teljes czimere töltötte be. Ezzel egyidejüleg szokásba vették, hogy az alakos sirkövekre is rávésték az alak mellé alul vagy felül az elhunyt czimerét.
Ezzel a sirkövek a heraldika első rangu forrásává váltak, mert a reájuk vésett czimerek s a sirkő legendája, a melyek egymást kiegészitették, feltétlenül hitelesek voltak.
Minden fajtából maradt reánk, de csak mutatóban egy-kettő. Olyan, a hol a czimerrel ellátott pajzs a keresztre van függesztve egy van a kassai dóm sirkövei között, egy pajzsba foglalt sisakczimer, képe sárkány, egyező a Hermann nemzetség ősi czimerével. Kereszttel összekombinált a zsegrai sirkő is, szokatlan figurális elrendezésével, mindkettő évszám és legenda nélkül. Az alakos sirkövek közül Czudar László apát sirköve maradt meg Pannonhalmán az 1372. évből, a tisztán czimeresekből: Bebek Györgyé 1371. évből Görgőn, Gagyi Lászlóé 1382-ből Felső-Gagyban és Vlebach Györgyé 1392-ből a lőcsei nagytemplomban.
Ha talán egy-kettő kimaradt is a rövid sorozatból, vagy ujabb kutatások egy kettővel növelik is az ismertek számát, ez a szám mégis olyan csekély, hogy ezen korból származó sirköveinket, mint alig létező kutfőt kell tekintenünk középkori magán czimerkutatásainkra nézve.
VI.
A XIV. század közepén festették legrégibb – mondhatnánk egyetlen – czimeres kódexünket: a bécsi képes krónikát. Czimeres és nem czimerkódexnek mondottam azért, mert benne nem a heraldikai szempont a fő, hanem a krónikás, mégis reánk nézve épen ezen, ott mellékes heraldikai vonatkozások teszik főképen becsessé.
Ha tehát a bécsi képes krónikát heraldikai tekintetből méltatjuk, vagy biráljuk, nem kell szem elől tévesztenünk, hogy az első sorban képes krónika, s a heraldika itt csak mint dekorativ elem jött alkalmazásba. Ennek róvhatók fel ezen – a heraldika legfényesebb korszakából származott – képes kódex heraldikai hiányai.
A krónikairó a scytha faj eredetéről saját koráig, több évezred történelmét öleli fel, a melynek érdekesebb mozzanatait diszes miniatürökben festette meg. Az ügyes miniator azonban szintén elkövette azon akkor, s még századok multán is divó anachronismust, hogy néhány századdal régibb eseményeknél az ott szereplő férfiakat a saját korában használatos ruházatban és fegyverzettel ábrázolta. Ilyenképen a bécsi krónika összes festményei a XIV. század magyar udvari és hadi élet egyes mozzanatait tárják elénk s mint ilyen XIV. századi kulturtörténelmünk legbecsesebb forrása.
Miután a heraldikai momentumok ezen festett kódexben csak ornamentális jellegüek, csak az egyes képek élénkitésére, magyarázatára szolgálnak, a pajzsok is, a melyekre festettek, nem czimerpaizsok, hanem a valóságban is használt hadi paizsok, az olasz tárcsák egy neme, felső karimájukon levágással a dárdák elhelyezésére. A paizsok ezen neme sohasem volt czimerpaizs. Alakjánál fogva sem volt alkalmas a paizsalakok befogadására, de a hol az ilyen paizsokat, akár a valóságban, akár műemlékeken czimeralakokkal ékesitették fel, azokra külön festették fel a czimert paizsával, néhol különösen a XIV. században, sisakdiszével és takaróival együtt.
Ezen eljárást már ezen kódex miniatürjeinél is feltaláljuk, a sz. László párbaját, vagy a mogyoródi csatát ábrázoló képen, hol a király paizsán, az ország kettős-keresztes czimere külön dülényalaku paizsba van illesztve.
A kódex többi czimere, külön paizs alkalmazása nélkül lett közvetlen a hadi paizsra festve. Épen ezért azok heraldikai szempontból sok tekintetben kifogásolhatók. Főhibájok, hogy a czimeralakok nem töltik be teljesen a paizs mezejét, a mely hiba a heraldika ezen legfényesebb korszakában szokatlan és feltünő; azok a mindig három szinárnyalatban tartott paizs középső, világosabb részére szoritkoznak.
Nem nagy számban vannak a kódexben heraldikai emlékek, ezért azokat becses voltuknál fogva egyenként is felsorolhatjuk és ismertethetjük.
8Első egy vezéri férfiu alakja, zászlóján, mellén, paizsán egy varjuhoz hasonló madáralakkal. Ugyanez van Árpád vezér fehér hadi paizsára festve, fekete szinben két helyen is. Ez tehát a mesés Turul madár volna, az egyetlen magyar vonatkozásu nemzetségi czimerkép, de ez is, mint közös jelvény van feltüntetve (már a Hunoknál is !?) a hét vezért ábrázoló miniatürön, hol csak Árpád vezér hadi pajzsán látható a turul madár, a többi vezér paizsa üres, mint a hogy ez nem is lehet másként, a heraldikát pár száz évvel megelőző honfoglalás korában, ha csak a középkori heraldikusok módjára fantasztikus, nem létezett czimerképekkel nem akarta felékesiteni az üres paizsokat. A miniatür festő ezen tartózkodó eljárása, nagyban neveli műve heraldikai hitelességét. Ezen hitelességre való törekvés feltünik Veczelin lovag képénél, kinek czimerét valószinüleg nem ismerte és paizsát üresen hagyta.
A többi czimeres paizs a beköltözött idegen lovagokra vonatkozik.
Az első czimeres alak Buzád lovag, fehér paizsán fekete szarvu veres ökörfő homlokcsontjával.
Következik (Héder) Hedrich lovag. Felső testét veres öltöny fedi, jobbjában veres zászlót, baljában fehér hadipaizsot tart. Mindhármon hatágu arany csillag látható, melyet balról egy, befelé fordult holdsárló kisér.
Hedrich lovag ezen czimerénél a miniátor jól értesültsége nem vált be, mert nagyszámu, ezen lovag nemzetségére vonatkozó együntetü, heraldikai bizonyitékok alapján tudjuk hogy a lovagnak más czimere volt: veres és ezüstben ötször osztott paizs. De Hedrich lovag ezen tévesen festett czimerpaizsának is meg volt a maga heraldikai haszna, mert az rávezetett a Hunt-Pázmán nemzetség valódi czimerének megismerésére, a melyre nézve a heraldikusok, – talán épen ezen kódex festménye alapján, – az ujabb időkig, tévedésben voltak.
A negyedik czimeres alak Herman lovag, ki mintegy a harcz hevében, jobbjában hosszu egyenes pallosát ütésre készen tartja, testét fehér hadi paizsával fedezi, melyre arany sárkány van festve.
Ötödik Hunt lovag; jobbjában tartott veres zászlójára és baljában tartott veres paizsára fehér kutyafej van festve. Ezen czimerkép a Hedrich lovag czimerénél elmondottak után, egy önként festett beszélő czimernek bizonyult.
Olivér és Rathold testvér atyafiak egymás mellett állanak, jobbjukban a hosszu egyenes pallost leeresztve tartják. Egyik testvér felső öltönye fehér, nadrágja veres, baljában tartott hadi pajzsa fehér, a másik testvér felső öltönye veres, nadrágja fehér, paizsa szintén veres, mindkét paizsra arany hárslevél van festve. Végül Poth lovag violaszin zászlóján és paizsán fehér lábu, fekete szinü, összetett szárnyu madár látható.
Ezen hat lovag czimeres paizsa képezi a régi képes kódex magán czimerekre vonatkozó összes adatait. Eltekintve a Héder-Hunt-Pázmán féle tévedéstől, négy esetben, a czimeralakokat tekintve, hitelesnek bizonyulnak adatai, két esetben nem. Hibás a Hunt-Pázmán-féle beszélő czimeralak és hibás Poth lovag czimere is, ki ujabb nyomozások szerint a Győr nemzetségből származott és ennek ősi czimere: kék paizsban arány liliom volt.
A czimeralakokra, sőt azoknak szineire nézve is, elég megbizhatóknak találjuk a bécsi képes krónika miniatürjeit. A későbbi adatok beigazolják ezek helyességét. Más elbirálás alá esnek a czimerpaizsok szinei. Itt a művészt kizárólag dekorativ szempontok vezérelték. Ezt bizonyitja az is, hogy a paizsoknál a kék szin teljesen hiányzik, holott a Hunt-Pázmánok – vagy a krónika szerént a Héderek – czimerpaizsa teljes bizonyossággal kék volt. De ezen szint a művésznek mellőznie kellett a kedvező hatás kedveért, mert minden egyes miniatür alapszinét a kék képezvén, ezen szint az ábrázolásoknál öntudatosan kerülte.
A dekorativ szándék még jobban kitünik Olivér és Rathuld lovagok kettős alakjainál, hol a mi az egyiknél veres, az a másiknál fehér és viszont. Igy lesz egyiknek paizsa veres, a másiké fehér, holott a festő tudhatta azt, hogy a valóságban mindkét lovag czimerpaizsa egyenlő szinü volt.
Ha a kódexnek az idegen beköltözött lovagok czimereire vonatkozó dekorativ jellegü adatai megtürik is részben a birálatot, gáncsot és helyreigazitást, annál kifogástalanabbak azok, a melyek valódi heraldikai czélzattal festettek, minők az 9egyes csatajelenetek zászlói: a német sassal, a magyar osztásokkal, vagy kettős kereszttel.
A nemzeti zászló használata, különösen olyan csataképeknél jellemző, a hol magyar küzd magyar ellen, mint a mogyoródi és pozsonyi ütközetekben. Itt az egyik sereg az osztásos, másik a kettős keresztes zászló alatt küzd. Egyik a királyé, másik a herczegé. Érdekes volna tudni most hatszáz év multán, hogy valóban létezett-e ezen a király és ifjabb király között ketté osztott zászló? és hogy melyik használta az egyik czimerképet, melyik a másikat?
Kiválóan korrekt a kódex czimlapja, legfelül a király trónon ülő alakja, a magyar országczimer heroldalakját feltüntető köpenyegében épen ugy; mint ahogy az, az egy évszázaddal ifjabb «Armoire de la toison d'or» czimü franczia képes kódexben meg van örökitve.
Alól három csucsives rolettában, egyikben Nagy Lajos királynak kifogástalan szép, dőlt paizsba foglalt hasitott czimere, elől a magyar országczimer osztásaival, hátul az Anjouk arany liliomaival, a másikban annak sisakdisze a strucztollak közül előtünő strucz, csőrében patkóval, a paizsszineknek megfelelő kék-veres takaróval. A középső rosettában paizs nélkül, minden heraldikai kellék nélkül: Magyarország kettős keresztje.
Ez utóbbi ismét egy figyelemre méltó heraldikai momentum.
Az eszme, hogy a czimeralakokat paizskeret nélkül, diszitő motivumok gyanánt felhasználják, Olaszországban keletkezett. Ott már ennek a XIII. század végén van nyoma, az 1294-ben épült firenzei Santa Croce templom diszitményei között, a hol egy oszlopfőn az Alberti család czimerképét, az egymást keresztező lánczot, a czimerpaizsból kivéve szabadon alkalmazták.*
Ledebuhr: Heraldisches aus Italien. Festschrift zum 25. Jähr. Jubil. d. Vereins Adler.
Veronában egy századdal később a Can Signorio della Scala siremlékén ugyanezt látjuk s ismét egy századdal később a XV. század végén, a római Farnese palotának kutján a Farnesek liliomát. Francziaországban a XVI. század elején lép fel e szokás XII. Lajos épitményein, mig Németországban csak a XVII. század elején találunk első nyomaira az Aschaffenburgi Johannisburgon, a mainzi érsek hajdani székhelyén.*
Zellner E. Herold. 1899. No. 5.
Hazánkban mint műépitészeti diszitő motivumot első izben, megelőzve nyugatot a XV. század utófelében találjuk Mátyás királyunk budavári palotájában.
A XV. század végeig, a mint azt már fentebb is elmondottam, a magyar heraldikának, miután a még nyugaton is ritkaság számba menő czimerkönyveink nem voltak, czimeres sirköveink nagy része elpusztult, egyedüli forrását a pecsétek képezik. De ezen egyetlen forrás is hű képét adja a czimerek fejlődésének hazánkban. Nehéz volt ezen fejlődés, mert nem volt meg a nemzetben az érdekeltség és a fejlesztő erő, de azért alakulásaiban lépést tartott a nyugat heraldikájával, mintegy önkéntelenül, minden valószinüség szerént elébb a beköltözött idegen lovagok hatása alatt, majd a pompakedvelő Anjou királyok korában a fényes udvari élet követelménye gyanánt. 10A czimeralakok a legegyszerübb alakban voltak kölcsönözve az állat- vagy növényvilágból vagy egy-egy égi test alakjában. Ezen egyszerü jelvények, szinekben változtak ugyan, de egyszerüségükben megmaradtak, egészen a XIV. század végeig. Az eddig meghatározott 29 nemzetségi czimer, csaknem egészben képviseli a XIV. század végeig használt összes czimeralakokat. Ott van a sas, az Aba nemzetség czimerében, a melyhez társul még a Balog-Semjén, a Kaplyon és Miskolcz nemzetség s még vagy tiz más család* czimerében a sassal. A sas, a magyar heraldika fénykorának legkedveltebb czimerállata volt, épen olyan, mint a hanyatlás korszakáé az oroszlán. Egy-két czimeren: farkas, medve, bika, kutya, szarvas, a madarak közül: kakas, a Czikó család czimerében: angyal, az Olnodi Czudar nemzetség paizsán a csatt és egy-két heroldalak egésziti ki a nemzetségi czimerek czimeralakjainak sorozatát s ezekkel az ezen korból ismert czimeralakok változatossága is nagyrészben ki van egészitve.
Péter alnádor 1298; Tamás főispán 1299.; János boldvakői várnagy 1300; Egyed fia István 1319; Nagymartoni Pál 1323; Mihály, bolondóczi várnagy 1328; Simon alországbiró 1339; Kecheő, pozsonyi várnagy (sisakdisz) 1362; István, Péter fia, gömöri főispán 1365; Kővágőörsi György, Miklós fia 1392.
A czimeralakok egyszerüségét nem tarkitották még czimertörések sem, ilyenek nyomai csak a legritkább esetekben tünnek fel. A midőn nyugaton a czimer, a XIV. század folyamán teljesen kialakult, a sphragisztikai emlékek tanusága szerént, a kialakulás nálunk is késedelem nélkül fellépett, de a sisakdisz egyszerüségben hasonlitott a paizsalakhoz, még a segédsisakdiszekből is csak a női törzseket, szárnyakat és bölényszarvakat fogadták el, de ezeket is csak a legritkább esetekben használták.
A XIV. század végeig, a magyar heraldika tartotta meg az ősi heraldika nemes egyszerüségét legjobban s az ezen korból származó czimer-emlékeink a klasszikus heraldika legszebb alkotásai közé tartoznak.
