II. A két oklevél leirása és külső kritikája.
II. A két oklevél leirása és külső kritikája.
A két oklevél, melyet itt közöltünk, elég hosszu idő óta szerepel a történelmi irodalomban, jóllehet senki sem ismerte teljes szövegüket.* Az 1345 november 21-én datált oklevelet, melyben I. Lajos a Nelipics-családot megerősiti összes czetinai várai birtokában (I), mellékesen idézi Rački* az udinei levéltár egy olasz nyelvü meglehetősen rövid lajstromából. Ezt a horvát akadémiában lévő lajstromot 1892-ben teljes szövegében tette közzé Lopasić* s igy ismeretes lett a másik oklevél (II) főtartalma is, melyben Zsigmond király 1412 november 29-én Nelipics János fia Jánost azzal a rendkivüli joggal ruházza föl, hogy részletesen felsorolt jószágaival tetszése szerint rendelkezzék. A Lajos-féle oklevél legujabb időben csakugyan teljes szövegében lett közölve.* Ezen közlés a diplomatikai kritikának kevés szolgálatot tett, mert nem eredetiből, hanem a kismartoni levéltárban lévő 1406-iki (április 22) «eredeti» (!) Zsigmond-féle megerősitésből történt. De annál nagyobb szolgálatot tenne ezen 1406-iki átirat, ha ismeretes volna és szakszerü leirását birnánk. Azonban a megerősités közlése, leirása a kutató felületes munkája miatt kimaradt s igy meg vagyunk fosztva egy fontos segédeszköztől a Lajos-féle oklevél kritikájában. De a megerősités napi dátuma közölve van és ez, a mint látni fogjuk, legfontosabb és legérdekesebb az egész oklevélben. A két általam közölt oklevél viszonya ugyis olyan benső, hogy ezeknek a kritikája eldönti a köztük álló elrejtett harmadik ikeroklevélnek a sorsát is.*
Lucius előtt ismeretes volt az első oklevél (Bulletino di arch. dalm. 4 [1881.] 87. l.), de müveiben nem idézi direkte.
Pokret na Slavenskom jugu, Rad 2 (1868.), 72. l. 2. jegy.
Spomenici tržackih Frankopana (A Frangepánok trzsaci ágának emlékei.). Starine 25 (1892.) 29. 321–329. ll.
Šišić, Iz arkiva a Željeznom (a kismartoni levéltárból), Vjestnik 7 (1905.), 145. (A napi keltezés rosszul van megfejtve.) Az uj pecséttel való megerősitést a kiadás nem emliti. Ugyanitt (170. l.) egy rövid kivonat tudatja velünk, hogy a második általunk közölt oklevélnek egy példánya Kismartonban található.
Ezen oklevélre vonatkoznak az 1412-iki oklevél szavai: vti eciam hanc idem libertatum prerogatiuam in tenoribus literarum doinacionalium antefati condam domini Lodouici regis vigorosarum (I) atque nostrarum ... vidimus contineri.
76A fentebb emlitett kivonatokból és rosz közlésből lehetetlen volt észrevenni a két oklevél között való legkisebb összefüggést is, annál kevésbbé volt lehetséges azt megállapitani, hogy mind a kettőnek zöme ugyanaz, mely a család hagyatéka körül forog. Ellenben az eredetiekből nem csak ez utóbbi tény tünik fel, hanem a legszorosabb összefüggés külsőleg is nyilvánul abban, hogy mind a kettő egy kéz munkája. S ha efféle állitásnak nem volna erős subjektiv momentuma, ha objektiv módon be tudnók bizonyitani, akkor ezen körülmény az elégnél is több volna, hogy pálczát törjünk a két oklevél fölött. Azonban ezen állitásom a betük legrészletesebb leirásával alig támogatható;* az embernek, hogy erre a meggyőződésre juthasson, az okleveleket eredetiben vagy kitünő fényképben kell látnia. De szerencsére mindegyik oklevél magán viseli a hamisitvány kétségtelen bélyegét.
Felhivom azonban a figyelmet egy körülményre, mely az állitásom mellett szól és mind a két nyomtatott szövegben jutott kifejezéshez. Ez a «ffluuiis» szó irásmódja.
Az I. oklevél irásának egyetemes jellege, főleg pedig a betüről-betüre való aprózás (B, k, h, w) határozottan a XV. század első felére mutat. Ide utal az egyes nevek helyesirása is, mert az sz (Szerb, Sztoogh) nem volt divatosa XIV. sz. közepén.* Az uj pecséttel való megerősitési záradék (1365) ugyanazzal a kézzel, sőt ugyanazzal a téntával van irva, mint a főszöveg. A bőrhártya hajlásának szélén, melyen át van irva a záradék, a toll reszketésének legapróbb nyoma sem vehető észre. A bőrhártya tehát akkor, mikor ráirták a záradék szövegét, még teljesen sima volt, csak később függesztették fel a két pecsétet. Mert ezek minden valószínüség szerint függtek az oklevélen. Erre mutat legalább a szöveg alatt lévő hártyán és a felhajláson keresztül történt három szabályos átmetszés, mely a pecsétzsinór áthuzására szolgált.
Az 1345 junius 23-án kelt eredetiben. (Vjestnik i. h. 142., 144. ll.): Scerb (Serb), Stog (Stok).
Ilyen feltünő külső kriteriumokkal nem rendelkezik a II. oklevél. Az irása jellege a dátummal teljesen egykorunak látszik, mert tudvalevőleg a paleographia eszközei nem annyira pontosak, hogy segitségükkel egy emlék korát évtizedekre lehetne megszabni. A betük itt apróbbak, a sorok sürübbek, a röviditések gyakoriabbak, mint az I. oklevélnél. Az irnok itt rendes irásával ir, mig az I. oklevélnél iparkodik utánozni a Lajos korabeli oklevelek jellegét, mely törekvés aztán durva anomáliákat hoz létre.* A hártya ugyanazon nemü (északi) mint az első oklevélé, de a tinta fakóbb. A pecsétnek nyoma abban nyilvánul, hogy a hártya a felhajlásán és a szöveg két legalsó sora között át van metszve. A kanczelláriai szokásokra is figyelemmel van a hamisitó, de ez a szerencsétlensége, mert a «commissio propria» hivatalos jelölése és a «lecta et correcta» feljegyzés, mely a bőrhártya felhajlásának (heraldice) jobboldala felső szélén olvasható, ugyanabból a kézből és téntából származik, mely egyuttal az oklevél irójáé is.
Igy pl. a «praeter» szót igy röviditi: pret(er).
Főleg az uj pecséttel való megerősitési záradék alkalmazásából, – mely a hamisitónak kettős munkát okozott, a mennyiben két pecsétnyomot kellett gyártania az I. oklevél számára – és az apró kanczelláriai szokásoknak tekintetbe vételéből látható, hogy a hamisitó nagyon ügyesen járt el. Ebből a korból csak egy eset ismeretes előttem, mely ügyességre nézve egyenrangu vagy talán felülmulja valamivel a Nelipics-féle hármas hamisitványt; ez a szintén hármas hamisitvány, melyet Blagay-család gyártatott 1432 körül.
Mivel ezen eset a maga teljességében még ismeretlen, nem mulaszthatom el az alkalmat, hogy erről szóló és a horvát Vjestnikben megjelenő tanulmányomnak eredményeit itt röviden ne közöljem, annál is inkább, mert ezen eset úgy a hamisitványok kivitelében, mint a hamis voltukat eláruló kriteriumokban nagyon hasonlit a Nelipics-féle esethez, sőt mint néhány homályos nyom sejteti, ezzel technikailag direkt összefüggésben is lehet; mindenesetre azonban erősbiti a fénysugarat, mely belopódzott a hatalmas szlavon és horvát urak titkos mühelyeibe, a honnan nagyra törő, de mindig önző családi politikájukat intézik.
A Blagay-féle hármas hamisitvány a következő 77darabokból áll: 1. az 1218-iki oklevélből (II), melyben II. Endre a Goriczai István fiait Vodicza birtokában megerősiti és szabad ispánokká teszi (Blagay okl. II. sz.); 2. az 1352-iki oklevélből (II/a.), melyben Lajos király az előbbi oklevelet megerősiti s azonkivül felmenti a Blagayakat a királyi s országos hadjárat esetén való ingyenes szolgálattól (Bl. O. LXX. sz.); 3. az 1406. (április 22.) oklevélből (II/b.), melyben ismét Zsigmond erősiti meg a II/a-t és azonkivül a családot pallosjoggal ruházza fel (BlO. CXXI. szám). Mint látni, e csoport tartalmilag legszorosabban összefügg, de mindamellett mindegyik tagja külön sajatsággal bir, úgy hogy a kiváltságok három fokozaton keresztül folytonosan nőnek. Mind a három oklevél eredetiben maradt fenn, úgy hogy mindegyikről külső és belső kritikát lehet mondani. Az első darab már minden szempontból le van tárgyalva. «Az oklevél irása kétségkivül ügyes utánzat, mindamellett a külső kellékek egybevetve a levéltár többi darabjával nyilvánvalóvá teszik, hogy kivált belső bizonyitékai miatt hamis oklevéllel van dolgunk.» (BlO. Bevezetés XXXVII. l.) De a többi kettő is hamis és csak 1432 táján gyártották. Külsőleg hamis voltuk rögtön kiderül, ha a két oklevél irását összehasonlitjuk; már az első benyomás az, hogy mindakettőt egy kéz irta. (Az 1218-ik évi oklevélnek témája ugyanaz mint az 1412-iki oklevélé.) Vannak azonban más bizonyitékaink hamis voltuk mellett. A II/a irása a XV. század elejére mutat, a megerősitési záradék (1364) ugyanazzal a duktussal, sőt ugyanazzal a téntával van irva mint a főszöveg. A II/b. főleg egy belső oknál kell, hogy hamis legyen és ez a király czimében rejlik (1406-ban «Sigismundus dei gratia Romanorum rex semper augustus»).* Az eszközökről, melyek segitségével az oklevelek gyártásának korát sikerült megállapitanom, itt bővebben nem szólhatok. Elég ha megmondom, hogy 1430-ban a Frangepánok legendája határozott testet ölt, mert ebben az évben Miklós veglai comes és hires bán Rómában tartózkodott, a hol a pápa megerősiti római származását. Ő az első, a ki «de Frangepanibus»-nak irja magát. De ez csak egyike a Blagay-féle hamisitványok motivumainak, a többi család-politikai jellegü.
E két hamisitványra Gábor Gyula dr. ügyvéd ur volt szives figyelmeztetni. – Róluk szóló értekezésem már megjelent a Vjestnik 8. (1906.) évi kötetében.
Nekem úgy tetszik, mintha rokon vonás léteznék a Blagay-féle csoport irása és a Nelipics-féle csoporté között. De ez teljesen subjektiv. Sokkal objektivebb azonban a két csoportot irányitó eszmének párhuzamos keresztülvitele, a régebbi korszakok okleveleinek aránylag mély ismerete, a részletekre kiterjeszkedő megfigyelő képesség és a hibáknak szembetünő hasonlósága, melyek ezen érdekes mesterművek hamis voltát elárulják. Mert mint látni fogjuk a Nelipics-család óhajainak látszólagos szentesitése ép úgy három fokozaton van keresztülvive, mint a Blagay-féle esetben. Mindakét csoportban van egy-egy az ismert uj pecsétes záradékkal ellátott oklevél, mely tökéletes belsőleg, de külsőleg nem rejtheti el későbbi eredetét. Az általunk közölt Zsigmond-féle oklevél királyi czimében szintén egy anachronizmus lappang, csakhogy itt visszamenő, a Blagayak oklevelében a czim megelőzi a dátumot. De ezen következetes, nagyjában azonban általánosnak látszó párhuzamosságon kivül van egy érintkező pont a két oklevél-csoport között, mely több mint véletlen dolga. A Zsigmond-féle (kismartoni) megerősités a Nelipicsek számára t. i. ugyanazon évi és napi dátummal bir, mint az 1406-iki hamis oklevél a Blagayak részére. Hogy a II/b gyártója miért használta épen ezt a keltezést, ezt megmagyarázni nem nehéz, mert a Blagay-levéltárban volt egy azon napon kelt eredeti oklevél (BlO. CXXII. sz.). De hasonló eset nem foroghatott fenn a Nelipicsek ügyében. Nelipics Ivánis Nápolyi László pártján állott. Csak mikor sógora, Hervoja meghódol,* fogad hüséget ő is Zsigmondnak (1408).* Ezen tény, mely mellékesen mondva megsemmisitő hatással van az 1406-iki (kismartoni) átiratra, kizárja a lehetőséget, hogy ebből az évből léteztek volna Zsigmond-féle oklevelek a Nelipicsek levéltárában.*
Thallóczy, Hervoja herczeg, Turul 10 (1892.), 4. l.
«eisdem Boznensibus ad ueram obedienciam redeuntibus, ipse Iohannes similiter ad huiusmodi obedienciam et fidelitatem se obtulit.» 1408. nov. 13-án kelt eredeti ép pecséttel a kismartoni levéltárban. Kiadva Vjestnik 7 (1905.), 167. l. Teljesen hasonlóan szól a két ugyanazon napon kelt oklevél az Orsz. lv. Dl., 38.503. és 38.504.
Természetesen nincsen kizárva, hogy egy olyan oklevél nem lett volna a Frangepán-levéltárban. V. ö. Vjestnik i. h. 165. l.
78Ugy látszik, hogy a XV. század első harmada végén a délvidéken egy valódi hamisitó-lángész élt, a ki előbb, vagy, úgy lehet, a hamisitások idejében is a királyi kanczelláriában müködött, a ki talán az Usurában elveszett Lajos-féle pecsétnyomónak a birtokába jutott.* Hozzá folyamodnak a hatalmas szlavon és horvát urak végső bajaikban, mikor a király nem hajlandó rajtuk segiteni.*
A Blagay-féle IIa oklevélen a Lajos-féle első pecsétnek töredékei függnek, melyekből az egész pecsétet lehet rekonstruálni. Teljesen olyan volt, mint az eredeti. A zsinór ép; a töredékek ezen oly módon függnek, hogy kétség nem lehet, hogy nyomó segitségével erősitették meg a pecsétet. Valószinübb azonban, hogy a nyomó csak mesteri utánzat volt.
Hogy ez ki volt, nem sikerült megállapitanom. Minden gyanitás nélkül megemlitem, hogy a Frangepán-levéltárban őrizték az okleveleket, melyek bizonyos «Gregorius filius Georgii dicti Theuruk de Thathetych»-re vonatkoznak, a ki 1414-ben «Gregoriouch et Kervavezuze (Kervavezolze)», zágrábmegyei birtokokat királyi adományul kapta (Dl, 38. 509.). 1427-ben a király «ad instanciam fidelis nostri dilecti magistri Gregorii filii Georgii dicti Thewruk de Gregoryowcz et de Tetathych secretarie cancellarie nostre maiestatis prothonotarii» még a «Tergouische» birtokot-adományozza neki. (Dl, 38. 515.)
