Egy XIV. századi városi pecsét, mint pecséttani különlegesség.*
Egy XIV. századi városi pecsét, mint pecséttani különlegesség.*
E czikket, bár sem hangjánál, sem szinvonalánál fogva nem illik folyóiratunk keretébe, szóról-szóra közöljük, nehogy szerzője részrehajtásról vádolhassa a személyesen is érdekelt szerkesztőséget. A választ rá a következő közlemény tartalmazza, amelylyel a vitát lezárjuk. Szerk.
(Válasz Varjú Elemér-nek: «Az esztergomi szenátorok társaspecsétje» cz. czikkében koczkáztatott magyarázataira.)
A «Turul» idei évfolyamának 2. füzetében, mint a fenső czim alatt Esztergom városának egy, 1337. márcz. 3-án kelt oklevelén* függő, eddig ismeretlen pecsétet mutattam be, a nélkül, hogy még csak távolról is megkisérlettem volna, hogy a pecsétnek, mint ilyennek, az oklevélen való különös megjelenését közelebbről, vagy bővebben magyarázzam, de főleg, hogy ezen igazán érdekes jelenséget megfejtsem.
Anjukori Okmt. III. k. 324. 1. (nem pedig 124. 1., a mint azt a Turul 3. füzete – 139. 1. – tévesen állitja.)
Mert őszintén megvallva, ez a kérdés egy kissé nehéz!
Csak annyit emlitettem, «hogy az oklevél kiállitásakor az emlitett pecsét – valami okból nem állott a tanács rendelkezésére» és ezért pecsételték meg az ismertetett módon.
Végül azt, hogy: «Esztergom városának lakosai ezen időben, olaszok lévén talán nem tévedünk, ha azt állitjuk, hogy a pecsételés ezen alakja olasz jelleget hord magán.»
Azt gondoltam, hogy szolgálatot teszek vele a pecséttannak, ha közelebbi magyarázat, vagy esetleg hosszas időt igénybe vevő kutatásokon nyugvó megfejtés – ha ez egyáltalában lehetséges – nélkül közlöm is. Úgy véltem, hogy esetleg avatottabb szaktekintély, vagy akár egy szerencsés véletlen idővel megadhatja a birálatot kizáró, nyugodtan elfogadható megoldást.
Folyóiratunknak idei 3. füzetében Varjú Elemér – legnagyobb örömömre – a fentidézett czimü czikkében csakugyan «megkisérti a szokatlan körülményeknek, melyek közt az megjelenik, megvilágositását.»
De kénytelen vagyok mindjárt ki is jelenteni, hogy iparkodása – legnagyobb sajnálatomra – 34csak kisérlet maradt és hogy még ezen kisérlet is felette gyarló.
Nem szokásom és nem kedvelem a vitatkozást különösen ott, a hol arra szükség nincsen. Most is szó nélkül hagynám Varjú Elemér urnak magyarázó czikkét; de nem tehetem ezt azért, nehogy akárki is azt higyje, hogy én az abban elmondottakból tanulhattam valamit; vagy hogy az abban elmondottakat elfogadom, helyeseknek tartom.
Sőt olyan lényegbe vágó tévedéseket tartalmaz, hogy ezek szinte kihivják maguk ellen a a megérdemlett helyreigazitást.
Varjú ur részemről igen merész dolognak tartja, azt feltenni, hogy az oklevél irása idején ne tudták volna, megvan-e a város pecsétje, vagy nincs? Engedelmet kérek, de ezt én sehol sem állitom!
Szerintem tudniok kellett, hogy «– valami okból – nem áll rendelkezésükre» és azért pecsételték meg az ismertetett módon. Ez részemről, egy egészen általános megjegyzés, a mely minden helyes megfejtésnek szabad teret és utat nyit és hagy.
Én tehát a merész feltevések mezejére nem léptem. De a mint az alábbiakban látandjuk, magyarázó Varjú urnak a feltevései még a merészeknél is merészebbek.
Sorrend szerint veszem azokat.
Felteszi az esetet, «hogy a pecsétnyomó épp akkor tünt volna el (pedig tudja, hogy csakugyan még nem tünt volt el!) és kérdezi, «mi akadályozta (de kihagyja a «volna» folytatólagos feltételezést kifejezőt) a jelenlevő birót és esküdt polgárokat, hogy erről, valamint saját pecsétjüknek a városé helyett való használatáról ne tegyenek az oklevél végén egy záradékban emlitést?»
Felelet: Semmi sem akadályozta volna, hogy azt, nem az oklevél végén «egy záradékban» (mert ez alatt egy olyan N. Lajos-félét értek), hanem, hogy a pecsételési formulában meg ne emlitsék!
Az a következő állitása, «hogy az idegen pecsét használata a középkorban elég gyakori, még a királyi ház tagjain is megesett, hogy más pecsétjét nyomatták oklevelükre», teljesen megáll; csakhogy ezt rajtam kivül mindenki, a ki csak valamennyire való oklevelet olvasott, ő nélküle is tudja és tudnia kell azt is, hogy ez az oklevél hitelességét még nem tette kétségessé; és megint tudnia kell, hogy nemcsak propter absentiam vel carentiam Proprii sigilli, amelyet ritkitott betüvel szedetett, mintha ezenkivül más ok nem fordult volna elő és más ok egyáltalában nem is volna elképzelhető, a mely idegen pecsét alkalmazását, ha nem is feltétlen szükségessé, de mégis lehetővé tette.
Megjegyzem azonkivül még azt is, hogy ezt a ritkitott betüvel szedett formulát, így, ebben az alakban soha semmiféle cancellária, vagy más pecsételő hatóság nem használta.
Mert, ha volt pecsét, de nem állott rendelkezésre, leginkáb akkor használták a «propter absentiam sigilli» vagy pedig «propter carentiam sigilli» kifejezést.
Példák:
«propter absentiam sigilli nostri presentes sub sipilla comitis Salamonis duximus concedendas.» (1273. év.)*
Árp. U. o. XII. 696.
35«presentes autem propter carentiam sigilli nostri, sipilla reginali iussimus consigmari.» (1363.)*
Fejér, IX. 7. 523.
«brief versigelten mit unseren angehangenden Petschad, wan wir noch nicht aigen Insigel haben.» (1423.)*
Bécsi áll ltár, Oest. Urk. 1423. aug. 21. A pecsét Nápolyi Jankáé, a melyet Erzsébet, később magyar királyné használt.
«quas propter absentiam maioris secreti sigilli nostri, anulari secreto sipilla nostro consignari fecimus.» (1495. év.)*
Bécsi állami ltár, Oest. Urk. decz. 8.
«in absentia maioris et secreti sigilli nostri, anulari sigillo nostro obsignari fecimus.» (1559. év)*
Orsz. Levéltár, NRt. f. 446. nr. 24.
«in absentia maioris secreti sigilli nostri, anulari sigillo nostro impendenti communitarum.» (1564. év.)*
U. o. NRt. f. 561. nr. 26.
Ezen két utóbbi eset I. Ferdinánd király kanczelláriai gyakorlatában szerepel, a ki tudvalevően nagy előszeretettel pecsételtetett az ország ügyeiben is a nagy és kis gyürüspecséttel, daczára annak, hogy a nagy és kis titkos pecsét megvolt és mivel ez a gyakorlat tulajdonképen helytelen eljárás volt, azért hozta az 1546-i pozsonyi országgyülés a IX. t.-cz. 15. art. 3. és 4. pontját.
A már előbb emlitett egyéb okokra nézve, a melyek folytán más pecsét is kerülhetett az oklevélre, mint a milyennek tulajdonképpen függenie kellene, a következő példákat idézem:
«sub oppensione sigilli nostri parvi, quo nunc utimur, quia auttenticum sigillum nondum sculptum et fabricatum habemus.» (1342 aug. 3.)*
Házi udvari és áll. ltár, Bohemica.
«et quoniam sigillum nostrum maius de quibusdam aliis arduis negotiis regni nostri cum domino archiepiscopo Colocensi in partibus Dalmatie habemus, ideo presentes sigillo nostro apud comitem capelle nostre habito fecimus consignari.» (1358.)*
Fejér, IX. 2. 702.
Még érdekesebb Mária királynénak egy Budán, 1385 okt. 15-én kelt oklevelében szereplő pecsételési kivétel, a mely igy szól:
«presentes autem propter celerem expeditio-nem aliarum causarum regnicolarum nostrorum, sigillo domini Demetrii, cardinalis de Strigonio, aule nostre cancellarii fecimus consignari.»*
Eredetije a Pazonyi Elek családnak Elek Gusztáv, cs. és kir. kamarás, tart. honvédhuszár ezredesnél őrzött levéltárában. A királyné pecsétjét helyettesitő érseki pecsétnek csak nyoma van meg; a pecsét nem ugyanaz volt, mint a melyet Pór Antal a Turul 1897. 12., 13. 11. közöl, hanem jóval kisebb. Átmérője magasságban 48 mm. szélességben 26 mm. volt.
Továbbá
«presentes autem, propter obitum comitis Simonis de Rozgon, iudicis curie nostre et nondum electionem alterius iudicis curie nostre, celeremque expeditionem causarum regnicolarum nostrorum, sigillo prefati comitis Simonis erga protonotarium suum remanente, certis signis in eodem de novo factis, fecimus consignari.» (1414 ápr. 17.)*
Gr. Károlyi Okl. II. k. 6. o.
Ezek után Varjú urnak egy olyatén, az oklevéltani és pecséttani tudománynak szánt kijelentésével kell foglalkoznunk, a mely merőben tarthatatlan!
Szól pedig ezenképpen:
«De hogy abban a korban, a mely az oklevél hitelességének megállapitásánál majdnem kizárólag a pecsétre támaszkodott, valamely oklevélre merőben más pecsétet függeszszenek, mint a minőről a megpecsételési záradékban emlitést tettek, az elképzelhetetlen.»
Nos tehát, hogy bebizonyitsam, miszerint meglévő, concrét eseteket tudok arra nézve, a mit Varju ur – (az 1870-es években) nagytekintélyü Günther Miksa segitségével – elképzelhetetlennek állit mindenki elejébe, idézem a következőket:
1. Dávid dux oklevelén Szt. László királyunknak egyetlen példányban fenmaradt pecsétje függ, a nélkül, hogy a pecsételés mivoltáról a szöveg valamint is emlitene.*
Ld. Fejérpataky. A kir. kanczellária az Árpádok korában, 18. 1; Kálmán kir. oklevelei, 12., 13. 1; Turul, X. 134–135. 11.
2. II. Géza királyunknak 1157. évi oklevelén – a hazai pecséttanban egyetlen, ismert esetként szerelő – kettős ólompecsét függ; daczára ennek a pecsételési szöveg rendes («et sigilli mei imperessione confirmare»), mintha az oklevelet a szokott pecséttel látták volna el.*
Knauz, Mon. Eccl. Strig. I. k. V. tábla; leirása 111. o.; az oklevél szövege: 110–111. 1. 80. sz.
3. IV. Béla ifjabb király oklevelén a szokott félgömbalaku függő pecsét lóg* és mindamellett a pecsételési formula igy szól: «sigilli nostri duplicis munimine fecimus roborari».
Orsz. Levéltár, Dl. 144. sz.
4. Ugyancsak az ő oklevelében (1230 előtt), a melyen ugyanazon félgömbalaku, függő pecsét látható, a pecsételési formula ez: «presentem paginam concessimus, sigilli nostri impressione roborari.»*
Orsz. Levéltár, Dl. 779. sz.
5. II. Mátyás királynak egy 1609. évi oklevelén a papirral fedett titkos pecsét látható, holott a pecsételési formula ezt mondja: «praesentes vero, quas secreto sigillo nostro, quo ut rex Hungariae utimur, impendenti.»*
U. ott, NRt. 788: 6.
6. Mária Teréziának egy 1775 évi oklevelén a kis titkos pecsét függ, pedig a szöveg szerint «hasce secreto maiori sigillo nostro, quo ut regina Hungariae Apostolica utimur impendenti communitas», a nagy titkos pecséttel kellene megerősitve lennie.*
U. ott, NRt. 1861: 7.
Végül még egy különös példát idézek. Erzsébet idősbb királynénak egy 1278. évi oklevelén, amelynek pecsételési szövege igy szól: «concessimus litteras, sigilli nostri duplicis munimine roboratas», vagyis ismert kettős pecsétjével kellene megpecsételve lennie, nem kettős pecsét függ; nem is királynői pecsét, hanem egy főurnak, a Poki nemzetségből való Miklós, erdélyi vajdának, a pecsétje függ rajta.*
Orsz. Levéltár, D1. 1008. sz. A pecsétet Br. Nyáry: «A heraldika vezérfonala» cz. munkájában, 73. 1. és VI. tábla 57. ábra és ennek alapján Csoma J., «Magyar Nemzetségi czimerek» cz. munkája 143. lapján közli, az Orsz. Levéltárnak egy kopott és egy másik, töredékes példányáról. Az általam idézett teljesen ép.
Ime, ha tehát az előbb elősorolt esetek «elképzelhetetlenek» voltak, akkor ez a «legelképzelhetetlenebb»-nek tünhetik fel már most Varjú ur előtt.
Pedig magyarázata a képzelhető legegyszerübb. Pecsétje valahogyan elveszett, és talán az érdekeltek (vagy akárki más), Miklós vajdának a pecsétjét függesztették reá. A pecsét alján mindkét oldalt látszik a visszapörkölt selyem, fent pedig az oklevélnek eredeti fehér (sárga?) zöld szinü selymét gyömöszölték bele és igy függ az ma is. Csakhogy ez az eljárás – természetesen – hamisítás!
A mit azután Varjú ur a továbbiakban fejteget, arra nézve bátor vagyok határozottan kijelenteni, miszerint nemhogy «egészen másként áll a dolog», hanem hogy az egyszerüen sehogyan sem áll meg!
Rettenetesen kinlódik mindenféle, igazán elképzelhetetlen módok kitalálásán és arra az István ur, visegrádi várnagyra nézve – szomoru végeredményre jut, hogy az oklevélnek az esztergomi szenátorok az által, hogy az ismertetett pecsétet reáhelyezték, nem tökéletes, de «legalább részleges hitelességet» kölcsönöznek.
Pedig – «ismét a középkori viszonyokat 36tartva szem előtt» – feltéve, de meg nem engedve ezt az eljárást, ha esetleg igy történt volna, kérdem én, vajjon mit ért volna az ilyen részleges hitelességü oklevél István urnak a kezében? Semmit sem! Mert ez teljességgel hamisitás lett volna!
De nem tépelődöm hosszas, hiábavaló feltevésekkel. Megmondom azt, hogy mit tesz István ur, ha oklevelének pecsétje akárhogyan elpusztult volna; egyszerüen elmegy a városhoz, előadja baját, a város pedig megvizsgálja az oklevelet, és az előadottakat; jegyzőkönyveiben (ha megvoltak) megkeresi a szerződés és az oklevél kiállitására vonatkozó bejegyzést és ha ezt rendben találja, de különösen ha comes Georgius judex és a többi közül akár csak egy él is még, ezeknek meghallgatása és tanuságtétele alapján egész egyszerüen, a rendes és megszokott módon, átirásban ujból kiadja az oklevelet! Vagy pedig – akármilyen oknál fogva – teljességgel elveti István urnak a kérését.
Mert azt az egyedüli utat és módot, hogy István ur azokat, akik az oklevél kiállitásánál közremüködtek, felkérje, hogy lássák ők el pecséteikkel utólagosan az oklevelet (a mely eljárás Varjú ur szerint is csak «részleges hitelességet» nyujt az oklevélnek) és a mely eljárás közönséges hamisitás tényét képezné, én sem István urról, sem az oklevél élén emlitett városi urak részéről egyelőre még nem látom bebizonyitottnak.
Mert, ha az oklevélen valamikor, csakugyan a városnak ismert kettős pecsétje függött és az megrongálódott, az a megrongált pecsét-darab akármikor és akármely hatóság előtt több értékkel, bizonyitó erővel birt volna mint a senátorok utólagosan, «az elromlott kettős pecsét zsinórja körül (s talán a megmaradt viasz felhasználásával!!) alakitott» henger a társas pecséttel!
A városnak ismert kettős pecsétje olyan jellegzetes, bármilyen kis megmaradt töredékében oly könnyen fölismerhető, hogy István ur egészen nyugodtan bocsáthatta volna azt, a szokott vizsgálat alá, semmint hamisitásra vetemedjék!
A legvégül koczkáztatott állitásom pedig, magyarázó ur szerint semmivel sem támogatható.
Azt talán nem vonja kétségbe, hogy ebben az időben Esztergom város lakosai csakugyan olaszok voltak és igy ha pecsétünknek az irodalomban eddig ismert itáliai pecsétek között nincsen is párja, eredete, jellege mégis csak olasznak mondható; még akkor is, ha csak a véletlen szüleménye és anélkül, hogy ezzel egy eddig ismeretlen pecséttypusnak képviselőjévé kellene válnia.
HORVÁTH SÁNDOR.
