A pannonhalmi Szent-Benedek-rend története. A magyar kereszténység, királyság és Benczés-rend fönnállásának kilenczszázados emlék…
A pannonhalmi Szent-Benedek-rend története. A magyar kereszténység, királyság és Benczés-rend fönnállásának kilenczszázados emlékére kiadja a Szent-Benedek-rend. Szerkeszti Erdélyi László dr. Budapest, 1902. és köv. é. I, II., VII–IX. kötet, 4°.
Jóllehet nem először történik, hogy a magyarországi Szent-Benedek-rend monostorai a pannonhalmi főapátsággal az élükön történetirójukra találtak, mind a mellett szabad kimondanunk, hogy csak most, e harmadik vállalkozásban, melyhez a rendnek a tudományért lelkesedő legjobbjai fogtak össze, van először igazi történelmi szellem. A kötetek, melyek most előttünk feküsznek, úgy tudományos és kegyeleti szempontból mint tartalmilag és a külső fényes kiállitást* illetőleg teljesen méltók a magyar Benczés-rendnek a nemzet előmozditásában évszázadokon át kifejtett termékeny, fáradhatatlan munkásságához. A mult század elején Fuxhoffer Dömjén, füredi esperes, kiadta ismert, alapvető jelentőségü monasteriologiáját,* négy évtized után pedig elkészitette Czinár terjedelmes és közvetlen forrásokon alapuló (de mai napig kéziratban maradt) munkáját, mely két kötetben (összesen 1165 lapon) tárgyalja főleg a pannonhalmi főmonostor történetét. De e két műnek akarattal vagy akaratlanul a rendkormányzat gyakorlati czéljait kellett szolgálni, mert a régi oklevelekben kifejezett jogi állapot akkor még tényleg összefonódott az uralkodó jogi rendszerrel; azért a szerzők legjobb esetben csak a pragmatikus történelem fokozatát érték el.
Talán a papiros tulságosan fényes is, a mi igen fárasztja az olvasó szemét. V. ö. Nagy Gyula megjegyzését. Századok 39 (1905), 776. 1. 1. jegy.
Monasteriologia regni Hungarić Liber I: Monasteria ordinis s. Benedicti. Veszprém, 1803.
Azóta a középkori oklevelek jogi értéke megszünt. Lehullott tehát a rend anyagi érdekének kényszerzubbonya az egyházi kutatóról, mig az éleslátásra buzditó, a történeti előadásra pedig esztetikailag ható kettős rugó: a kegyelet és a rendi dicsőség öntudata érintetlen maradt fön. Igy a jelen vállalkozás szerkesztői a legmagasabb, genetikus álláspontra helyezkedhettek, a melyhez azonban bő és sokszor átgyurt anyag, a tudomány, főleg pedig a segédtudományok vivmányainak legapróbb alkalmazása, a tehetség kombináló ereje, hogy ne mondjuk, divinatiója kell, hogy járuljon, nehogy az elv keresztülvitele nevetségessé váljék.
E föltételeknek nagyrészt eleget tesznek az eddig megjelent kötetek. Már a rendi levéltár gazdagsága lehetővé tette volna az apátságok külső élete képének megrajzolását. De azonkivül mondhatni, hogy valószinűleg minden adat, melyet az összes belföldi és nagyobb külföldi (vatikani, bécsi, olasz állami stb.) levéltárak nyujtottak, ki van használva ép úgy, mint minden kötet, fejezet, oldal az irodalomban való legbensőbb otthonosságról tanuskodik.* Az egyes kötetek vagy fejezetek szerzői továbbá részben a történeti tudomány kipróbált, körültekintő veteránjai, mint néhai Füssy, Villányi, részben pedig – a mi sikerült ellentétet képez – forró, fiatal tehetségek, mint Sörös, Zoltvány, Prikkel stb. Mivel azonban a rendi krónikák és annalesek teljes hijánál fogva az egész történet csak a levéltári anyagon alapul, ebben pedig Magyarország legrégibb, leghiresebb, de hitelességükre annyiszor megtámadott oklevelei vannak benne, azért nem eléggé dicsérhető az a bölcs belátás, hogy Erdélyi Lászlót, a rend legkiválóbb diplomatikusát bizták meg a vállalkozás főszerkesztőségével. És épen ebben a körülményben rejlik a vállalkozás főérdeme, az egyes kötetek fővarázsa: a középkorral foglalkozó valami Mabillon- vagy Papenbrock-féle fordulatot várván a pannonhalmi, bakonybéli és zalavári legrégibb oklevelek kérdésében, ösztönszerüleg először a várakozásának megfelelő czikkeket keresi. Ezen czikkek varázserejének engedve, első helyen róluk számolok be és csak befejezésül füzöm hozzá a kötetek általános ismertetését.
Az épen mondottak illusztrácziójául szolgáljon Füssy Tamásnak (VII. köt. 11. 1. 1. jegy.) az az észrevétele, hogy a Wattenbach-féle «Conversio Bagoariorum» kiadásában (M. G. SS.) a felsorolt régebbi nyomtatott kiadások között hiányzik Flaccus Illyricus kis műve: Catalogus testium veritatis, 1597. Ez bámulatos pontosságról tanuskodik, mert nem csak, hogy egy Wattenbachnak ritkán akad igazitója, hanem ez a Conversio csak a bevezetésben szereplő forrás.
***
Az eddig megjelent kötetekben három tisztán diplomatikai fejezet van, mind a három Erdélyi László tollából, egyenlő nagy körültekintéssel, pozitiv eredményre való törekvéssel, de mind a mellett két esetben negativ sikerrel.
Az első kötetben terjedelmes fejezetben (56–111 l.) tudós, legmodernebb eszközöket használó de a tárgy hitelességében vetett rendületlen bizalommal irt playdoyer-t találunk a hires pannonhalmi alapitó (kiváltság)-levél számára, melynek azonban csak ott lehet kétségtelen sikere, a hol nincsen közvetlen ismeret az ellene emelt vádról és a pör folyása alatt előkerült uj bizonyitékok felhalmozásáról.
Mert Pauler, főleg pedig Karácsonyi, nem régen oly komoly okokat hoztak föl ez oklevél hitelessége ellen, hogy a Fejérpataky ismert munkája után majdnem eldöntettnek tekintett kérdés nemcsak hogy megujult, hanem azóta érezhetni, mikép mindinkább öntudatosabbá válik a tudós világnak az a hajlama, hogy a pannonhalmi oklevelet mint hamisitványt véglegesen elvesse. Hogy azonban ilyen döntés még sem történt mindenütt és hogy vannak még tekintélyek, a kik vagy még nem határozták el magukat, vagy direkte az oklevél mellett foglaltak állást, ez abban találja magyarázatát, hogy mind a két félnek a saját meggyőződése mellett látszólagosan egyenlő rangu bizonyitékai vannak: a támadás igazán erős eszközei, melyek belső diplomatikai és történeti okokban rejlenek, látszólagosan sikeres ellenállást találnak a védelem főbástyájában: az oklevél támadhatatlanul autentikusnak látszó külső jeleiben. Meggyőződve belső bizonyitékaik erejéről, a támadók az oklevelet külső szempontból remek utánzásnak nevezik, védői pedig bizva az emlitett főerődjükben, kirohanásokat intéznek az ellenfél egyes bizonyitékai ellen és erőltetett fejtegetésekkel iparkodnak azok erejét megsemmisiteni. Tehát a bizonyitékok e szembetünő egyoldalusága főoka a kérdés véglegesen el nem döntött voltának; s ha ebben az esetben a külső és belső okok paritását megengedjük, a pannonhalmi oklevél örök probléma marad a magyar történetben. De nézetem szerint efféle páritásról szó se lehet.
A pannonhalmi oklevélre lehetetlen a külső kritika sikeres alkalmazása, mert ahhoz föltétlenül szükséges lenne a hazai homogen anyag. Egy egyedül álló, minden közvetlen ellenőrzéstől megfosztott eredeti úgy viszonylik a külső diplomatikai kritikához mint másolat, melynél első sorban belső kritika alkalmazandó. Ha az oklevél külsőségekben megfelel a külföldi okiratoknak, az – ha léteznek belső nehézségek – épen elég arra, hogy a mellett szóljon, hogy az oklevél jobb fajta hamisitvány, melyet pl. irástani szempontból 46valószinüleg nehéz volna megkülönböztetni a valódi hazai oklevelektől, ha ilyenek rendelkezésünkre állanának; de a külföldi oklevelek nem nyujthatnak elég finom eszközöket, hogy azt az egy létező «eredetit» a többi nem létező eredetitől megkülönböztethessük, vagy a mint Erdélyi tette, diplomatikai tekintetben azonosithassuk azokkal. Más szavakkal: a pannonhalmi oklevélnek a külföldi okiratokkal való egyezése elég ugyan a következtetésre, hogy a szóban forgó oklevél eredeti levelet használt mintául,* de nem elég arra, hogy ez legyen a Szent-István okleveleinek megtámadhatatlan mintája. Csak abban az esetben, ha belső okok nem szólanak az oklevél hitelessége ellen, csak akkor csatolható hozzájuk a külföldi oklevelekkel való egyezésének momentuma, mint másodrangu bizonyiték a valódiság mellett.
Hogy remek volt-e az utánzás minden részében vagy nem, azt apodiktikusan senki sem mondhatja, mivel az akkori magyarországi oklevelek typusa ismeretlen; de hogy jobb volt mint az 1137. évi oklevéle, az bizonyos. Hanem azért ez utóbbi hamisitvány készitőjének sikertelensége nem bizonyít semmit a pannonhalmi oklevél hiteles alakja mellett, a mint ezt Erdélyi véli (96. 1.). Először t. i. általában föltételezhető, hogy a pannonhalmi monostornak az alapitó (kiváltság)-levél dolgában az 1137-iki hamisitvány készitőjénél sokkal ügyesebb és gondosabb irnok állhatott rendelkezésére; másodszor az 1137-iki hamisitvány gyártója – és ez legjobban mutatja ügyetlenségét és gondatlanságát – hozzászokva az okleveles kurzivához, nem is igyekszik utánozni a kodexek minuskulájával irt 1137-iki Béla-féle eredeti oklevelet, (melyet ismert, mert a datumát kikölcsönözte belőle), hanem kényelmében a III. Béla okleveles minuskulával irt okleveleinek egyikét választja mintául, mig a pannonhalmi oklevél készitőjének az okleveles minuskulában való tökéletes jártassága csak előnyére válhatott s rábirhatta, hogy ezen irásfajtával irt mintáját meglehetőleg hüen utánozza.
A belső okok felsőbbsége tehát, nézetem szerint, minden kétségen felül áll. Itt pedig annak az elvnek kell uralkodnia, hogy ha csak egy evidenter gyanus körülmény található az oklevélben, minden kétes tüneményt pessimistikus álláspontból kell magyarázni viszont, minden az oklevél hitelessége mellett szóló körülmény semlegesnek tekintendő. A kérdés a maga egyszerüségében tehát az: van-e a pannonhalmi oklevélben olyan adat, mely alapos gyanut gerjeszthet?
Pauler és Karácsonyi efféle adatok egész legióját sorolták fel. Ellenvetéseiknek majdnem mindegyike igenlőleg bólint feltett kérdésemre; hogy Erdélyi számára nem, arról én nem tehetek. Az ő czáfolatai, ha lehetséges, még megerősitettek volna meggyőződésemben, mert egy oklevél, a melynek védelmére az egész nyugati diplomatikából összehordott analogiák a történeti kritikának mesterséges, erőltetett eszközökkel való kijátszása szükséges, nézetem szerint megbukottnak tekintendő.
Mivel azonban Erdélyinek az a meggyőződése, hogy sikerült neki megczáfolni Pauler és Karácsonyi ellenvetéseit, én pedig nem áltatom magamat azzal, hogy argumentumaikat jobban tudnám előadni, mint ők maguk, nem számolok be róluk, hanem kiválasztom közülök azt az adatot, mely egyedül is elég arra, hogy a fentebbi következtetéseimnél fogva a szóban forgó oklevél sorsát eldöntse.
Mielőtt azonban áttérnék ezen adat tárgyalására, szükségesnek tartom röviden foglalkozni Erdélyinek egy megjegyzésével, melylyel az éleselméjü tudós a hamisitás vádját csirájában véli megsemmisiteni, a mennyiben a hamisitvány főattributumát: a czélzatosságot (itt az anyagi hasznot) kizártnak tekinti a pannonhalmi oklevélben. E megjegyzés (85. 1.) abban áll, hogy az utóiratban «miért nem törődik a hamisitó összesen 67 birtokkal, melyet megtalálhatott az oklevelekben, s miért emlit föl három oly nevet (Wisetcha, Murin, Curtov), melyekre nézve nem lehet bizonyitani, hogy per tárgyai voltak?» Ámbár nehéz dolog vagy talán lehetetlen is elegendő ellenőrzés hiján egy olyan régi hamisitványnál fölfedezni minden titkos rugót, mely egy szónak vagy birtoknévnek az oklevél szövegébe való beiktatásánál vagy abból való kihagyásánál közreműködött, ezt a «csodadolgot» mégis meg lehet magyarázni. Már Karácsonyi azt feleli, hogy a többi birtok eléggé biztositva volt más oklevelekkel; hozzátehető még, hogy a hármat nem lehetett társ nélkül hagyni, mert ebben az esetben az oklevél czélzatossága azon korra nézve is szembetünő lehetett volna; de mind a 67 birtokot nem lehetett felsorolni abból az egyszerű okból, mert a bőrhártyán nem volt hely számukra; de nem is volt szükséges, mert elég volt takaróul egynéhány válogatott birtok hozzácsatolása.
A pannonhalmi oklevélnek azt a számára végzetes adatát, melyet föntebb jeleztem, Melich János, a lelkiismeretes nyelvész, találta meg,* de nem használta ki teljesen. Ez az eddig észre nem vett anachronizmus a Magyarország nevében és királya czimében áll. Az oklevélben t. i. «ungaros, ungrorum rex, in regno ungarico, regis ungrorum» olvasható, mig a kétségtelenül hiteles emlékekben ez a czim, a mint Melich kimutatta, csak Szent László korában lép föl. «Magyarországnak Szent László király idejéig 47Pannonia volt a neve, a magyar király pedig rex Pannoniorum vagy Pannonić volt.»
Magyar Könyvszemle 12 (1904), 115. 1. – V. ö. Adatok a magyar nyelv és helyesirás történetéhez. Nyelvtud. közlemények 35 (1905) 124. l.
S ha Melichnek ezt a konkluzióját a maga ridegségében nem is fogadjuk el, ha fölteszszük, a mi valószinü is, hogy a czim változása nem törvény utján, hanem az Ungaria szónak a Pannonia mesterséges kifejezéssel szemben való nagyobb életképessége következtében lassan, számunkra és kortársaira nézve észrevétlenül történt – mind a mellett meg kell engednünk, hogy a XI. században az Ungarorum stb. kifejezésnek használata forditott arányban áll a korral; hogy tehát e czim a század elején majdnem ki van zárva a Pannonia szó által, mig a század legvégén ez utóbbit már kirekeszti.*
Ugylátszik azonban, hogy még Szent László királynak, legalább a belföldnek szóló okleveleiben, szabályos czime «rex Pannoniorum» volt. Erre nézve uj adatot hozhatok föl, melyet Jakubovich barátomnak, a Nemzeti Muzeum levéltári gyakornokának köszönök. 1325 körül Walter somogyvári apát inti Buzád-Haholt nemzetségből való Keled fiait: Arnoldot és Mihályt, hogy ne háborgassák a Haholti, máskép Piliskai monostor birtokait, mert azt «sanctissimus et gloriosissimus Pannoniorum rex Ladislaus» a somogyvári apátság fenhatósága alá rendelte. Ez alkalomból ennek a Szent László-féle piliskai monostor alapitó levelének anathemája szóról-szóra van közölve. (Az 1325. év körüli oklevél eredetije a Nemzeti Muzeum lv. törzsanyagában.)
De Erdélyi e pontban kétségtelenül egyetért, velünk, mert különben válaszában felszólalt volna Melichnek fönti konkluziója ellen, mely valamivel ridegebb az enyémnél. Mind a mellett kedvencz oklevele nézete szerint teljesen fölmenthető ez argumentum sulya alól az által, hogy idegen ember szerkesztette. «Csak nem tagadja Melich úr», mondja Erdélyi», hogy Szent-István korában ismerték, kivált külföldiek az Ungari nevet».* De ha ismerték is, egyenlően jól, ha nem jobban ismeretes volt előttük a Pannonia kifejezés, főleg mint állami fogalom és királyi czim is;* ismerve pedig ezt, akarva nem lehetett sérteniök a belföld praxisát, – melynek létezését legalább az első király és uj királyság czimére nézve senki nem tagadhatja – az «Ungarorum, regno Ungarico» szavak által. Ez utóbbi név csak önkéntelenül csuszhatott be, tehát sporadikusan merülhetett föl, nem pedig a szokásos czimet kizáró módon. A pannonhalmi oklevél, ha a dátumával egykoru, nem kerülhette el a szövegében a «Pannonić, Pannoniorum» kifejezést (és négyszer alkalma volt használni), a mint ezt nem kerülte el a Szent Istvánnak elrontott másolatban fenmaradt görög oklevele* melyről biztos, hogy idegen ember irta.
U. o. 246. 1.
Erre nézve elég idézni a stadei annalesek egy passusát, mely szóról-szóra át van véve Ekkehard egyetemes krónikájából, illetőleg a würzburgi krónikából és igy hangzik: a. 1030. Chuonradus imperator Stephanum Pannoniae regem cum exercitu petit. M. G. SS. 16, 314. 1. V. ö. Ekkehardi Chron universale M. G. SS. 8, 195. 1. és Chron. Würzb. u. o. 30. 1.
L. Gyomlay: Szent István veszprémvölgyi donatiója, 10. 1. V. ö. Melich i. h. 115. és köv. 1
***
A vállalat VII. kötetében* Erdélyi a zalavári apátság legrégibb okleveleiről értekezik. A tanulmány dispozicziójánál, gondolatmeneténél, főleg pedig a nyert eredmények meglepő fordulatánál fogva valódi irodalmi ritkaság, hogy ne mondjuk unikum. Az értekezés első részében minden össze van állitva a mi csak legtávolabbról is támogathatja a kétes, sőt elvett királyi oklevelek valódiságát; a szerző legrészletesebben sorolja föl és irja le a másolatokat és a köztök fenálló viszonyokat, számba veszi a körülményeket, melyek közepette ezek közre vannak bocsátva, főleg pedig nagy szivóssággal védi az István esztergomi érsek 1256 (?) levelét, mely emlitést tesz a királyi oklevelekről, – mert ebben, ha valódi, a szent királyok levelei hitelessége kétségtelenül erős támasztékot nyerne.
451–508. 11.
S ha épen azért még megérthetjük ezen oklevélről való részletes tárgyalását, alig lehet magyarázni, hogy a szerző miért foglalkozik oly behatóan a többi későbbi átirattal, melyek kitüzött czéljával összefüggésben nincsenek és nem is lehetnek. Oly pontossággal dolgozik, mintha valaki magukat a kapornoki átiróleveleket támadta volna, mintha tagadná a kétes királyi oklevelek szövegének a 14. században való létezését vagy pedig a nagy hasznot, melyet a zalavári apátság a 14. és 15. század folyamán huzott e hamisitványokból. Mert a nagy aparatussal az iró csak e három, más kutatótól soha föl nem tárt kérdést oldja meg, de mit sem ér el a királyi oklevelek hitelességére nézve. Ez még tovább is a szövegüktől függ, a melyeket sikerrel senki nem védhet a Karácsonyi által felsorolt kétségek ellen.
Ha egy oklevélben oly kifejezések fordulnak elő, 48melyeket az anachronizmus vádja alól csak alig-alig menthetünk föl, ha feltesszük, hogy az akkori magyar művelődést és állami szervezetet az egész világból hordták össze; ha a nyilvános czélzatosság nyilvános hasznot hoz épen abban a pillanatban, mikor képesek vagyunk az oklevél első felmerülését fixirozni; ha a tűzvész a szent királyok jogi és kegyeleti szempontból megbecsülhetetlen okleveleit elpusztitja és az átiróleveleket megkiméli – akkor nemcsak hogy hamis ez az oklevél, hanem gyanus minden kivüle álló körülmény, mely hitelesége mellett szól, hamis a tűzvészről szóló okirat maga, hazug a benne elbeszélt esemény.*
Úgy látszik, a tűzre való hivatkozás ügyes fogását, midőn a soha nem létezett eredetiek helyett gyártott átirataikat hitelesitették, először épen a zalavári apátság hozta sikerrel divatba. Azóta a fogás többször ismétlődött, főleg pedig buzgalmas bámulóit találta a bakonybéliekben. L. a bakonybéli apátság tört. VIII., 220. 1.
A mondottakban e sorok irójának nem volt szándéka polemizálni a szóban forgó értekezés nagytudásu szerzőjével. Hiszen arra nincs szükség. Ő maga a czikke végén meghajlik az igazság előtt; elitéli a szent királyok zalavári okleveleit mint 1341–46 közti hamisitványokat, miután arra «döntő bizonyitékot» talált a Szent László zalavári levele és V. István 1270. évi pannonhalmi oklevele közti szövegbeli egyezésében.* Csak azt a véleményemet akartam nyilvánítani, hogy tökéletesen elég lett volna, ha a döntő bizonyitékot, melyre Fejérpataky általánosságban már rámutatott,* egyszerüen közölte volna; hogy az egész nagy apparatus, melylyel Karácsonyi ellenvetéseit meg akarja czáfolni, fölösleges sőt ártó a többi kétes és általa védett oklevelekre nézve. Mert mivel maga kénytelen ebben az esetben a Karácsonyi ellen irányitott okoskodásai nagy részét visszavonni, indirekte elismeri, hogy efféle tudós erőltetések sehol nem alkalmasak arra, hogy egy oklevelet a gyanutól fölmentsenek. Pedig hasonló okoskodásokat alkalmazott a pannonhalmi alapitólevél dolgában is. Következésképen tehát itt is csak a döntő bizonyíték hiányzik, hogy meggyőzné őt a Karácsonyi ellen épített kártyavára összeromlásáról. Azt hiszem, hogy Melich ilyen bizonyitékot talált. De ha ez sem volna döntő, mi, a mint a szent királyok zalavári okleveleit a Karácsonyi érvelései alapján hamisnak tartottuk az Erdélyi által felhozott döntő bizonyiték nélkül is, ép úgy kételkednénk az emlitett kutató ellenvetéseinél fogva a «döntő bizonyiték» hiján is a pannonhalmi oklevél hitelességében.
500–508. 11.
Királyi kanczellária 13. és köv. 1.
***
A bakonybéli apátság Árpádkori okleveleiről értekező tanulmányhoz* tárgyilagos észrevételem nincsen. Ez egyike a legjobb diplomatikai értekezéseknek, mert biztos és uj eredménye van s nemcsak a bakonybéli apátság történetére fontos, hanem az egész Árpádkori diplomatikára és művelődéstörténetre nézve is. Mert mig a pannonhalmi oklevélről szóló értekezésében Erdélyi azt vitatja, a mit nem hihetünk, a zalaváriban fáradságos uton ujra megállapitja azt, a mit már eddig is tudtunk – itt bonczkés alá veszi az Árpádkori okleveleket és azok révén pontról-pontra kimutatja a Szent Istvánnak tulajdonított és 1037-re tett hamisitvány forrásait. Fölötte érdekes a Szent Lászlónak tulajdonított levél, mert ez nem egyszerü gyártmány, hanem azon, mint valami templomon épitett egy századon át a monostori okleveles művészek több egymást követő generácziója. (A levél első része 1180 körül, második része 1200 körül, harmadik része 1235 körül, végre a negyedik része 1270 körül készült.).
VIII., 219–260. 11. A tanulmány önállóan is megjelent. Budapest 1903.
***
A nemzeti, egyházi és rendi százados ünnepek nagyszerü találkozása: a honfoglalás milleniuma (1892) és a magyar kereszténység, királyság és a rend fenállásának 900 éves jubileuma (1896) közötti csekély hézag impulzusául szolgált a termékeny eszmének, hogy ezen ünnepek emlékére megirattassék a Szent Benedek-rendnek a modern tudomány szinvonalán álló története. Hat év mulva ezen eszme megszületése után megjelent első reális gyümölcse: a (szó valódi értelmében) monumentalis műnek első kötete, melynek előszavában Erdélyi László ismerteti az egész monographia-véglegesen megállapitott tervét, az annak keresztülvitelében közremüködni hajlandó munkaerőket, végül preventiv eszközeit, hogy a munka sok részre való elkerülhetetlen felosztása kárára ne váljék az egész vállalkozás egységének és összhangzatának.
A monographia 12 kötetre van tervezve. Az első hat kötet tartalmazni fogja a pannonhalmi főapátság történetét, a többi kötet a fiókapátságokéit következő sorban: a zalavári apátság története teszi a vállalkozás VII. kötetét, a bakonybéli a VIII. és IX. kötetet, a tihanyi a X. és XI. kötet (irja Erdélyi László), a dömökli az utolsót (irja Pacher Donát). Mivel azonban a munka felosztása lehetővé tette az egész vonalon való haladást, az eddig megjelent öt kötet nem felel meg egyszerre a terv öt első kötetének, hanem a következő:
1. A pannonhalmi főapátság története (I.) Első 49korszak 906–1244-ig. Szerkesztette és részben írta Erdélyi László. Budapest, 1902. 4-r., XVI., 825, 2 1. Képekkel.
II. A pannonhalmi főapátság története (II.). Második korszak 1214–1404-ig. Szerkesztette és részben irta Sörös Pongrácz. Budapest 1903. 4-r., 653, 2 1. Képekkel.
VII. A zalavári apátság története (napjainkig). Irta Füssy Tamás. Budapest 1902. 4-r., 731, 2 1. Képekkel.
VIII. A bakonybéli apátság története (I.). Első korszak 1023–1548-ig. Irta Sörös Pongrácz. Budapest 1903. 4.-r., 636, 1 1. Képekkel.
IX. A bakonybéli apátság története (II.). Második korszak 1548-tól napjainkig. Irta Sörös Pongrácz Budapest 1904. 4-r., 630, 1 1. Képekkel.
Ebből könnyen észre lehet venni az elrendezésnek főelvét. Ez abban áll, hogy az egyes apátságok históriáinak az összege teszi a magyarországi Sz.-Benedek-rend történetét. S ámbár nézetem szerint az adatok és egész adatcsoportok egyszerü összeadása (a számtanban is a műveletek legalsóbb foka), csak kivételesen fér meg a történelem genetikus felfogásával, mindamellett szivesen megengedjük, hogy az összegezés módszere legegyszerübb, mert egyszerüvé teszi a szerkesztőség legnehezebb feladatát: a földolgozandó anyag fölosztását; hasznos is a tudományos czélokra, mert lehetővé teszi az anyag beható áttanulmányozását, illetőleg megbizható földolgozását; elvégre helyes is lehet, ha a kapocs (mely a számtani egyenletben +) nemcsak külső, tehát nemcsak a kötetek közös czimében áll, hanem az egész munka tartalma és diszpoziciója összhangjából jön létre. Ez utóbbi feladatot pedig legjobban megoldhatja egy tudós teremtő működése.
A jelen vállalkozásnál az anyag óriási volta és minél hamarabb történendő feldolgozása miatt elkerülhetetlen volt, több szerkesztő és sok munkatárs közreműködése. Egyetlen egy kötetre se lehet azt mondani, hogy egy ember munkája, azért a nagy mű megjelent része nem szűkölködhetik abból kifolyó hibákban: az ismétlésekben és ellenmondásokban, a mint ezt Karácsonyi néhány jellemző példával már kimutatta.* Azonkivül az által, hogy mindegyik szerző rögéhez kötve csak a saját kedvencz tárgyát dolgozza föl, többször érezhető a történelmi perspektiva hiánya: a – bár hasznos – részletek rengeteg felsorolása elhomályosítja a rend történetének nagy vonásait és az egyes apátságokkal foglalkozó tudósok gyakran elfeledkeznek a mű általános cziméről.*
Századok 39 (1905), 250–2. 1.
Igy pl. csak szétszórt megjegyzéseket találunk a magyarországi benczés-rendnek a külfölddel való össze köttetéseire és érintkezéseire, holott ez a középkor művelődéstörténetének szempontjából elsőrangu kérdés és nézetem szerint legalább a főapátság történetében külön fejezetben való tárgyalást érdemelt volna meg. De itt azok a fejezetek is, melyek legalkalmasabbak e kérdés bővebb tárgyalására: az apátok történetéről és az apátság egyházjogi helyzetéről szóló értekezések (I., 112–143) mutatják, hogy a szerzők (Erdélyi L. és Villányi Szaniszló) itt-ott figyelmen kivül hagyják e lényeges szempontot.
Mindamellett mondhatni, hogy az egyöntetüség hiányait pótolja nagyjában az izléses rendszer, mely nemcsak az egész vállalkozásban, nemcsak a rendi történet nagy egységekre való felosztásában, hanem az egyes kötetek feldolgozásában is észlelhető. Mert a mint az eddigi kötetek mutatják (a tárgy természete pedig követeli) a pannonhalmi főapátság megkapó egyházi és kulturai mozanatokban bővelkedő története csak több szakember (Zoltvány Irén, Gyulai Rudolf, Wagner Lőrincz, Szentimrei Márton, Schermann Egyed, Prikkel Márián) hozzászólásával lesz elvégezhető. Minthogy a főapátság története zöme a rend történetének, azért elől áll, úgy hely, mint terjedelem tekintetében. Folyik ünnepiesen; látni és remélni lehet, hogy nem lesz egy pillanat sem, mikor megszünik a rendi történetet képviselni.
Másképpen áll a fiókapátságok dolga. Ezeknek elrejtett helyzete, a kulturális ütőerek és pezsgő állami központoktól való távolsága történetüket sokkal egyszerübbé, azoknak elbeszélését pedig egyöntetübbé tette. Innen értjük, hogy a zalavári és bakonybéli apátságok történetét egy-egy buvár dolgozhatta föl; hogy a fiókapátságoknak eleinte úgy szólván kifejezett történeti individualitásuk nem volt; mint valami tuczatemberé, évszázadokon át folyik az életük. De ha nagy fordulatok, fényes tettek hiányoznak is a két apátság történetében, a tények lejátszása mindakettőben párhuzamosan megy és a főtörténet körül szimmetrikus és az egész képet kiegészitő alkatrészt képez. Egykoru az alapitásuk, ugyanaz az országjogi és egyházjogi helyzetük, hasonlók a birtokviszonyaik a 14. századig, mikor főleg a hamisitványok révén «az anyagi restauráczio kora» – nagyon tapintatos kifejezés, melyet Sörös Pongrácz hozott használatba – itt is, ott is beköszön. A 15. században az apátságok kormányzók kezére kerültek; a helyzet fenekestül megváltozott és a kormányzók országos tevékenysége révén a két apátság története, különösen pedig a bakonybélié felülemelkedik a helyi jelentőségen és közvetlen adatokat nyujt az ország történetéhez. Létre jön tehát a történeti individualitás, de a tények párhuzamossága tovább is tart: a két monostor várrá lesz.
50A terv megérett voltáról tanuskodó szimmetrián kivül, mely mindegyik kötet anyagának finom csoportositásában észlelhető, sikerült eszköze az egész vállalkozás harmonikus hatásának a becses és bő oklevéltár, mely mindegyik kötethez hozzá van csatolva és helyes elv szerint, az illető kötet főszerkesztőjétől legnagyobb gonddal és legszigorubb tudományos követeléseknek megfelelően van szerkesztve. Mivel pedig a rendi kiváltságok és pörös iratok, főleg a legrégibb időkre nézve, nagy részét képezik a magyarországi okleveles anyagnak,* mivel itt először van hibátlanul közölve sok eddig csak Wenzel és Fejérből ismert, vagy általában ismeretlen okleveles szöveg,* ezen oklevéltárak nemcsak a Benczés-rend története ellenőrzésének, a jogi és művelődéstörténeti önálló kutatásoknak, hanem – a mi egy oklevéltár legnagyobb dicsősége – a nyelvészetnek és hazai diplomatikának megbizható anyagát szolgáltatják.
Az Árpádkorra nézve Erdélyi L. szavai szerint a pannonhalmi levéltárban «pontos összegezés szerint a meglevő eredetiek száma a két oklevéltárral együtt 153 darab, közel egykoru másolatban maradt 33 darab, a tatárjárásig mindössze 183 darab oklevél; ezekhez járul a tatárjárás utáni 77 darab eredeti és 7 későbbi átirat. Igy a panonhalmi főmonostor Árpád-kori okleveleinek száma 268». L. a bakonybéli tört. VIII., 219. 3. jegyz. V. ö. L., 97., 190. stb, II., 279–347. Hozzá járul a bakonybéli apátság anyaga 41 Árpádkori oklevéllel. Legszegényebb a zalavári apátság, mert ennek csak 1 hiteles oklevele maradt meg az Árpádkorból (1261.) 1. VII., 451. 1.
A 183 pannonhalmi tatárjárás ellőtti oklevél között 23 eddig ismeretlen volt. V. ö. Karácsonyi ismertetését, Századok 37 (1903.), 937. 1.
***
A mint a figyelmes olvasó talán már is észrevette, én ebben – a nagyszabásu munkához képest igen rövid – ismertetésben elkerültem az egyes kötetek tartalmáról, szerkezetéről, kiállitásáról való minden részletesebb tárgyalást vagy birálatot, kitértem szándékosan minden alkalom elől, a hol a különböző értékükről megokolt itéletet kellett volna hoznom. Irányt adó itt számomra csak két szempont volt: mennyiben járult hozzá a mű megjelent része a magyar történeti tudomány legfontosabb kérdéseinek megoldásához, és mennyire felel meg a szerzők szétosztott müködése a vállalkozás közös czimének, a Szent-Benedek-rend története megirásának? Azt hiszem, hogy ezen törekvésemmel a bevezető ismertetés föladata és czélja le van róva. Az egyes kötetek részletes ismertetéseivel majd csak az egész mű elkészültével lesz szabad foglalkozni.
Dr. Sufflay Milán.
