A RÁKÓCZI-HÁZ KIHALÁSÁNAK IDŐPONTJA ÉS EGY UJABB NEMESLEVÉL II. RÁKÓCZI FERENCZ FEJEDELEMTŐL.
49A RÁKÓCZI-HÁZ KIHALÁSÁNAK IDŐPONTJA ÉS EGY UJABB NEMESLEVÉL II. RÁKÓCZI FERENCZ FEJEDELEMTŐL.
Réges-régen, a «Turul»-nak még 1884-ik évi folyamában (89–96. 11.) irtam volt egy czikket, «A Rákóczi-ház utolsó tagjairól és kihalásáról». Ebben közvetetlen, eredeti adatokra támaszkodva kimutattam, hogy a dicső emlékü fejedelmi ház a nagy II. Rákóczi Ferencz ifjabb fiában, az a Páris melletti Chapelle de St. Dénisben utódok hátrahagyása nélkül elhunyt György herczegben férfiágon az 1756-ik év junius havában halt ki. E tényt kiderithetni is merőben új dolog vala akkor, azonban az utolsó Rákóczi herczeg elhalálozásának napját megállapitanom, pontos adatok hiányában, nem sikerült.
Mindazonáltal nem szüntem meg azóta sem bővebben nyomozódni. Mert ámbátor a hallhatatlan szabadsághősnek minden emberi törvény és méltányosság ellenére felvigyázat alatt Bécsben visszatartott s czélzatosan agyon nevelt, anyanyelvüktől s dicsőséges családi nevüktől is megfosztott két kis fia (József és György) épen nem fejlődött atyjukhoz méltóvá s kivált az ifjabbik alig játszott valami szerepet: elvégre mégis Rákóczi herczegek voltak ők és György vala e fényes ház utolsó tagja, kiben a nagy nemzettség kifogyott; e körülmény a történelem előtt érdemessé teszi őt legalább annak pontos meghatározására, hogy őseinek fényes sorozata eme végivadékban mikor, melyik év melyik napján záródott le végképen? És e meghatározás most már el-valahára, hosszu évek mulva idézett czikkünk megjelenése után, sikerült.
Ugyanis a már ott emlitett Duc de Luyne, XV. Lajos udvaráról irott Mémoires-jai XV-ik kötete 131. lapján Rákóczi György herczegnek – mint édesanyja, Hesseni Amália-Sarolta s illetőleg nagynénje, Erzsébet-Sarolta orleansi herczegnő után a Bourbonok elismert és e réven a családi kincstárból évi apanage-al ellátott vérbeli rokonának – haláláról 1756 junius a 3-iki dátum alatt ezt jegyzi föl:
«Mr. le Prince Ragotzi, qui s’appeloit cidevant le Comte Terislaw,* est mort a la Chapelle, faubourg Saint-Dénis. Il avoit 20,000 livres de pension du Roi; cette pension étoit sur 1’hôtel de ville.* C’étoit un homme de peu d’esprit et qui n’avoit d’autre considération que celle, que son pčre s’étoit justement acquis.»
R. György első nejével, Rethune marquisével is ezen álnév alatt (a mely egyébiránt tollhiba lesz lengyelországi uradalma Jaroslau helyett) esküdött meg 1732-ben.
Vagyis Páris városa közjövedelmeinek terhére vala utalványozva.
Ezeket olvasván, azon iparkodtam, hogy az elhalálozási hely, a ma már Párisba egészen beolvadt Chapelle de St.-Dénis plébániája halotti anyakönyveiben az 1756. év junius haváról foglalt bejegyzésekből a Rákóczi György herczeg haláláról s ennek eltemetésének napjáról szóló hiteles adatokhoz juthassak. Ez iránt a szükséges lépéseket megtevém; de azon sajnos eredményre bukkantunk, hogy a keresett anyakönyvek nincsenek meg többé: Nevezetesen III. Napoleon alatt a központositás ugy kivánta, hogy a párisi összes plébániákról a régi anyakönyveket összehordják és a központi városházán helyezzék el. 50E hatalmas épületet pedig 1871-ben a communárdok elpusztitván, a kőolajjal élesztett tüzvészben az összes anyakönyvek ott égtek.
Ezen az uton tehát czélomat el nem érhetvén, Párisban tanárkodó tudós hazánkfiát, dr. Kont Ignácz urat kérettem föl a M. Tud. Akadémia által: lenne szives alkalmilag az ottani nemzeti könyvtárban és a többi nyilvános könyv- és levéltárakban herczeg Rákóczi Györgyöt s különösen halálát illető följegyzések után kutatni. Az ő szorgalmas kutatásainak köszönhetem most már a nevezett herczeg magánéletére érdekes világot vető s halála napját is kideritő nehány egykoru hiteles titkos rendőri tudósitásnak föllelését és lemásolását a párisi arzenál levéltárából. (Année 1753., Volume 10,244.)* Kelt e becses följegyzés az 1753. év utolsó napján, deczember 31-én; czime: «Le Prince de Ragotzi et la Demoiselle Pinthereau de Bois 1’Isle, Dame de Cléry en Vexin, Normandie». Rövid ismertetéssel kezdődik, ez György herczeg apjáról, II. Rákóczi Ferenczről és anyjáról, Hessen-Rheinfelsi Amelie-Charlotte-ról, s amannak Rodostóban 1735. april 8-án és emennek Párisban 1722. febr. 18-án történt haláláról és hogy e második fiuk 1701. augusztus 8-án Bécsben született.
Vannak ott R. Györgyről már 1746-ból is ilyszerü titkos jelentések. Ausztria érdekében környezték őt kémekkel már 1744, sőt talán már bátyja halála óta.
Azután egyszerre általugrik a tudósitás az 1753-ik évre, leirván, minő életet él jelenleg a herczeg Páris melletti magányában, la Chapelle de St.-Dénisben, a hová egy esztendő előtt költözött. Azelőtt sokáig, vagy öt éven át, a rue des Bernardins-ban lakott, egy kis házban. A herczeg, ki a király évi járadékosa – folytatja a jelentés, – monstruozus vastag, kövér ember. («C’est un homme d’une figure monstrueuse pour la grosseur»). E nagy kövérséget – a melyből kimagyarázhatjuk a sok mozgást igénylő, tevékeny életre alkalmatlan mivoltát, tehát kényszerü tunyaságát is, legalább korosb életszakában, – a herczeg anyjától örökölte, a kiről unokanővére Erzsébet-Sarolta orleansi herczegnő irva hagyá, hogy 1720. Párisba érkeztekor már igen elhizott volt, ámbár arczán az egykori szépség nyomai még látszottak. De általában a churhesseni fejedelmek között sok volt a vastag ember, pl. maga Luther hires védője, Hesseni Fülőp választó-fejedelem is. Rákóczi György herczeg tehát ezekre az anyai őseire ütött. A tudósitás elbeszéli azután, hogy a herczeg roppant termetéhez illőleg dusan is táplálja magát, jól eszik-iszik, naponként 10–12 palaczk bort kiürit, a nélkül, hogy legkevésbbé is felizgatódnék s a nélkül, hogy az ivástól őt visszatartaná az urnője: «Demoiselle de Boislile, avec laquelle il vit depuis plus de 12 ans». Tehát akkor 1753-ban több mint tizenkét év óta él vala már együtt e nővel, vagyis 1741-ben kerültek össze, György első nejének Bethune őrgrófnőnek halála után. Ez a Boislile jóarczu, nagy, magas, kövér asszonyság. Jó családból való, földbirtoka van normandiai Vexinben, s a magáéhoz még a testvérbátyja részét is megvette, a ki itt kapitány volt egyik gyalogezredben, de a franczia szolgálatot megunván, Rákóczi herczeg ajánlólevelével Konstantinápolyba ment és a török hadseregben kapott alkalmazást.
A herczeg háztartását teljesen a tevékeny, erélyes Mademoiselle vezeti, jó rendben tartja, s a konyhát baromfival, galambokkal, terményekkel, a lóistállót zabbal, takarmánynyal stb. az ő bois 1’islei föld bérlője látja el. (Tejet-vajat a kerti ólban tartott három tehén elegendőt ád). A ház cselédsége is mind onnan, vagy a szomszéd községekből kerül ki, mert ezeket az urnő megbizhatóbbaknak tartja a városiaknál.
Biztosan nem tudhatni: hogy a herczeg megvan-e esküdve a háziasszonynyal vagy sem? De föltételezik.* (On soupçonné qu’elle est mariée avec le Prince». Ismét: «Quelques uns veulent, qu’ils soient maričs; le fait est, que de leur union ils ont en un garçon, qui n’a pas réçu»). Az azonban bizonyos, hogy a Demoiselle nem étkezik együtt a herczeggel az asztalnál, hanem az ételeket a maga szobájába viteti, valamint az az öreg báró is, («un vieux Baron»), ki a herczeg pensionáriusa, s a ki előbb a magyar királynőnek (Mária Terézia) állott szolgálatában. («Le Baron a été au service de la Reine d’Hongrie»).*
A cléry-i egyház anyakönyvében, 1768. decz. 23-án, mikor az urnő elhalt; mint Rákóczi György herczeg özvegye van bejegyezve, (L. idézett értekezésemet, 95. l.).
Sajnos, hogy ezen «báró» (talán magyar nemes) neve nincs feljegyezve a tudósitásban.
A kerttel környezett ház a Verrerié-utczában, 51a melyben a herczeg lakik, Sieur Magoule párisi polgáré, a ki tőle 700 livre bért kap; a kertésznek pedig 400 livre-t fizet, s neki és családjának lakást, élelmezést ad a herczeg. Regnard-nak, a ki régóta szolgálatában áll s őt utazásaiban hiven kisérte, viszont 600 livre nyugdijat fizet. Komornyikját, szakácsát, kocsisát és a többi cselédséget is mind jól dijazza; általában Rákóczi herczeg pontos fizető és adósságai nincsenek.
A herczeg annyira visszavonulva él, hogy lakását sohasem hagyja el, kivévén, ha misét hallgatni kikocsizik.
Ime ennyi minden és még számos más érdekes apróságot tartott fenn számunkra az az egy pár, arzenál-levéltárbeli titkos rendőri tudósitás az öreg napjaira Chapelle de St.-Dénis-i remeteségébe félrevonult fényesnevü fejedelemfi magánéletéből; a ki bármily igénytelen vala is személyére nézve; utoljára mégis csak a nagy II. Rákóczi Ferencz édes fia, XV. Lajos királynak vérrokona és egy sirba szálló dicső fejedelmi háznak utolsó sarjadéka volt és ezért megérdemli figyelmünket.
A tudósitások lapszélein itt-ott egykoru, kiegészitő jegyzetekre is találunk. Ezek közül a legbecsesebb az ismertetett 1753. deczember 31-iki tudósitás végén olvasható, szó szerint igy:
«Le Prince de Ragotzki est mort, – dit on, – le jeudi 17. Juin 1756.» Tehát ime megleltük és ismerjük most már a történelmi nagy nemzetség végivadékának halálozási napját. Igaz, hogy a lelkiismeretes följegyző a «dit on»-t is oda tevé: de e junius 17-iki adat annyira közel jár, annyira egyezik a Duc de Luyn-féle emlékiratok föntebb idézett junius 23-iki bejegyzésével, hogy miután e Mémoires bejegyzései egynehány nappal majdnem mindig később kerülnek toll alá, a Rákóczi viszonyait mint láttuk tövéről-hegyére ismerő arzenáli tudósitónak a halálnap meghatározását illető pontosságában jó lélekkel megbizhatunk és igy a genealogiákban a fejedelmi Rákóczi-ház kihalását egész bátran 1756. junius 17-ikére tehetjük.
Minthogy pedig már a «Turul» 1884-iki folyamában foglalt, idézett czikknél járunk: legyen szabad e 21 év előtt készült tanulmánynak egy pár téves adatát, az azóta napfényre került forrásokból helyreigazitanunk. Ugymint a 90-ik lapról, hol Rákóczi Zsigmond erdélyi fejedelem atyjáról Jánosról, Nagy Iván után az iratik, hogy Likava várának vala kapitánya. Mint azóta eredeti okiratokból kiderült, ez névcsere, vagy tollhiba; mert Rákóczi János nem a Liptó vármegyei Likava, hanem a Bogát-Radván nemzetség törzsfészkében, Zemplénmegyében fekvő Csicsva vára kapitánya volt.
Alább, a 95- ik lapon Bauffremont-Courtenay herczeg és a d’ornansi apáczakolostor adatai nyomán bőven szólok vala Rákóczi idősb fiának, állitólagos nejétől, Marie de la Contancičre-től Párisban 1736. decz. 11. (nem 23!) született leányáról, Josephinről, vagyis Josepha-Charlotteról. A ki, habár a zárdában mint «Princesse Rákóczi» vétetett és neveltetett föl, még sem volt az, mint most már biztos forrásból: az általam azóta teljes szövegében a bécsi titkos levéltárból közzé tett végrendeletéből* atyjának, Rákóczi József trónkövetelő herczegnek tudjuk; ki is testamentumában e leányát «nostre fille naturelle»-nek, vagyis természetes gyermekének nevezi. Josephine neve e szerint a családfáról törlendő, valamint anyjáé is, mint törvényes hitestársé.
L. a Történelmi Tár 1890-iki évfolyamában. Itt az anya «Madame de Peravex»-nek mondatik, u. 1. néhai (avagy utóbbi?) férje után.
De még valamit Rákóczi József végrendeletéről. Az ebben elősorolt hagyományok egyik tétele igy szól:
«Item, nous legons et delaissons deux mille piastres ŕ monsieur de Bon (titkára volt), qui apporté le toison d’or». (Az id. h. 418. 1.) Erre mindjárt megjegyeztük csillag alatt a következőket: «Ebből tudjuk meg, hogy Rákóczi József herczeg az aranygyapjas rendnek lovagja volt, bizonyára V. Fülöp spanyol király adományából», a ki ugyane magas kitüntetést néhai atyjának II. Rákóczi Ferencznek is adományozta volt, XIV. Lajos közbenjárására.
Most ez ügyben ujabb megerősitő adatra hivatkozhatunk és pedig nem kisebb embernek, mint XV. Lajos franczia királynak a szájából. Ugyanis Duc de Luynesnek már emlitett Mémoires-jai II. kötete 249. lapján az 1738-ik év szeptember hava 22-ikéről e bejegyzést olvassuk:
«Le Roi dit męme jour, que le Prince (Joseph) 52Ragotzki avoit été excommunié par le Pape. Il n’y a qu’environ deux mois, que le Roi d’Espagne lui donne la toison d’or, qu’avoit le feu Prince (François) Ragotzki, son pére.»
Itt tehát az a furcsa eset állt elő, hogy azt a trónkövetelő herczeget, a kit a törökkel való szövetkezéseért a római pápa (osztrák ösztökélésre) az egyházból kiátkozott: viszont a legkatholikusabb király a legmagasabb érdemrenddel tüntette ki, a mit csak római katholikus fejedelem kaphat.
Megjegyezzük itt még, hogy a két Rákóczin kivül az aranygyapjas rendet az erdélyi fejedelmek közül csupán Báthory Zsigmond birta, kit sógora II. Rudolf császár diszitett föl ezen régi eredetü, előkelő rendjellel, különben a Habsburgok családi rendjével.
* * *
És most térjünk át czikkünk második, sokkal rövidebb tárgyára.
Ugyancsak e becses szakfolyóirat a «Turul» 1895-iki évfolyama II. füzetében, (49. s köv. 11.) értekeztünk a II. Rákóczi Ferencz fejedelem által kiadott czimeres nemeslevelekről s ezeknek nagy ritkaságáról, ugy, hogy mi ilyet, négy évtizeden tulterjedő kátatásaink folyama alatt csak egynehányat ismerhettünk meg. Ezek közül egyet, – a Nyuzó Mihály és János testvérek, hires vitéz hadi főtisztek részére Szerencsen, 1707. május 20-án kibocsátottat, – mindjárt szó szerint közöltünk is, mintegy mintájául az akkori erdélyi fejedelmi cancelláriai stylusnak.
Most, kedves meglepetésünkre, t. Orosz Ernő ur, Heves vármegye levéltárnoka tudósit bennünket, hogy az e fajta nagyon ritka armálisok számát egygyel ő is szaporithatja. Ugyanis törvényhatósága levéltárában egykorulag föl van jegyezve, hogy II. Rákóczi Ferencz fejedelem 1707. évi október 28-án (tehát szintén Szerencs városában) kelt armálisával Almásy Mihály gyöngyösi lakost nejével Benke Klárával és törvényes utódaikkal nemesi rangra emeli. Mely nemeslevelet azután Heves vármegye hatósága a következő 1708. évi legelső közgyülésében szabályszerüen ki is hirdetett. Sajnos azonban, hogy ez az érdekes czimerlevél sem eredetiben, sem másolatban nem maradt fenn, legalább a vármegye levéltárában nem. De ugyanitt nyoma van, hogy Almássy Mihály uram, – a szathmári békekötés után a Rákóczitól nyert nemeslevél érvénye kétségessé válván, – 1712-ben III. Károly királytól kér és nyer ujabb armálist. Neki és ivadékainak a megyei iratok közt nincs további nyoma; valószinü tehát, hogy utódok nélkül halt meg.
Különben Heves vármegye jegyzőkönyveiből kitünik, hogy ez a törvényhatóság 1707. junius 26-ikán tartott közgyüléséből még Vida Ignáczot is megnemesitésre ajánlja; azonban e kérelmet a fejedelem nem találá teljesithetőnek, s a nevezett Vida utóbb szintén III. Károlytól szerzett armálist.
Ezeket a föntebb idézett czikkünk kiegészitéseül érdemesnek itéltük pótlékokként közölni.
THALY KÁLMÁN.
