Zarándy A. Gáspár. Árpád vére. I. rész. Hohenlohe.
Zarándy A. Gáspár. Árpád vére. I. rész. Hohenlohe.
Budapest, Hornyánszky Viktor könyvnyomdája, 1904. 4-r. Ára ?
Nincs olyan család, a melynek jól kidolgozott története, feltéve, hogy tagjai a mindennapiasság porát lerázták magukról, valamely tekintetben némi érdekeset ne nyujtana. Már pedig, ha ez a szerényebb körben mozgott családokra nézve áll, akkor az uralkodó családokra tizszeres súlylyal alkalmazandó.
Hogy a magyar genealogiai kutatásnak lélekemelőbb feladata alig lehet, mint az, hogy első nemzeti dinasztiánk, az Árpád-ház eddig ismert családtörténelmi adatait kibővitse, hézagait kitöltse, kétséges adatait megvilágitsa és helyreigazitsa, ez oly világos, hogy közelebbi indokolása felesleges. És ha az Árpádok genealogiáját tárgyaló számos ujabb keltezésü önálló könyvek és egyes, bár hol megjelent értekezések mellett, egy uj mü jelenik meg a könyvpiaczon, mely az eddigi munkák hézagait kitölti, a megjelenésük óta felmerült ujabb anyagot feldolgozza, szóval bizonyos tekintetben eddig ismeretlen adatokkal rendelkezik vagy – hogy a számitó könyvkiadó nyelvén beszéljünk – ha egyáltalában egy ily természetü ujabb munkára szükség van: akkor ezen uj termék jogosultságát és hasznos voltát akármikor el fogjuk ismerni.
Zarándy Gáspár művének főczime «Árpád vére» arra enged következtetni, hogy csak az Árpádok genealogiájával van dolgunk; az utána következő második czim «Hohenlohe» azonban már arra tanit bennünket, hogy a Hohenlohe család genealogiáját is tárgyalja. Hogy kerül ez a kettő együvé? Szerző könyvének első felében tényleg az Árpád-ház teljes genealogiáját, a másodikban a Hohenlohe-családét nyujtja, a kettőnek egy és ugyanazon könyvben történt összekapcsolását pedig azzal indokolja, hogy a Hohenlohe-család is az Árpád-háznak egyik hajtása.
Az Árpád-ház családi történetét tárgyazó ujabb művek és apróbb dolgozatok megjelenése óta – tudtunkkal nem látott napvilágot valamely lényeges felfedezés, a mely egy ujabb önálló genealogiai munka kiadását szükségessé tette volna. A könyv átlapozása hamarosan meggyőz arról, hogy Zarándy ur e tekintetben ujat egyáltalában nem hoz; ő legfeljebb az ismert anyagot gyurja át, helylyel-közzel csak kárára; amiért is lelkiimeretesen – sine ira et studio – mondhatjuk, hogy az Árpádok családfájának – mert a könyv csak a száraz izenkénti származást adja minden egyéb fejtegetések nélkül, – uj ruhában történt bemutatására szükség nem volt.
Hogy a Hohenlohe-családfa magyar kiadására volt-e szükség? az kétségkivül nem mindennapi kérdés. Ha valaki nálunk egy, az összes történeti jelentőségű családokat magába foglaló egyetemes vagy nemzetközi genealogiai mü irására vállalkozik, mint ezt annak idején a külföldön Henninges Jeromos és ujabb időben Hopf Károly tervezte, akkor annak kétségkivül a Hohenlohe családdal is kell foglalkozni; de hogy más czélzattal magyar ember valamely német főrangu család genealogiáját, Magyarországban, magyar nyelven tegye közzé azt, ha valaki e könyv megjelenése előtt mondja, el sem hisszük, mert magyar családtörténetünknek még annyi a megoldatlan kérdése, annyi a megirásra váró szebbnél-szebb részlete, hogy el sem képzelhetjük, mért kelljen a magyar genealogusnak külföldre menni témákért.
A szerző érzi is, hogy magyarázattal tartozik s 198előszavában meg is adja a felvilágositást. Azt mondja, hogy a sajtót és a közönségnek a történelmi igazságot behatóan nem ismerő részét indokolatlan, sőt érthetetlen izgatottság fogta el abból az alkalomból, «hogy egy Hohenlohe herczeg magyar földesúr lett»; pedig szerinte, az uj földesurnak hármas jogczime van ahhoz, hogy ne igaztalan gyanuval, hanem igazolt örömmel fogadjuk, mint magyar földesurat.» E jogczimek közül kettő társadalmi, illetve politikai jellegü lévén nem tartozik ide; a harmadikat abban leli szerző, hogy a Hohenlohe-család néhány ősét többirányu uton az Árpádoktól származtatja le. Történik pedig ez a leszármaztatás a következő módokon:
Gyécsa magyar fejedelem leánya, Ilona, olvassuk, férjhez megy Orseolo Ottó velenczei dogehoz; ennek leánya, Frovila férjhez megy Bábenbergi Adalbert osztrák őrgrófhoz, kinek utódja a női ágon leszármazó Würtembergi Adelheid Hohenlohe II. Krafthoz megy férjhez. Gyécsa fejedelemtől III. Kraft grófig a leszármazás négyszer van nő által megszakitva.
Ezen leszármaztatásnak lényeges fogyatkozásai vannak.
Mindenek előtt kiemelendő, hogy Gyécsa fejedelem leányának, Orseolo Ottó nejének nevét biztosan ma sem ismerjük, holott szerző őt oly határozottsággal Ilonának nevezi, mintha ez minden kétséget kizárólag már meg volna állapitva. Forrásul Litta «Famiglie celebri italiane» nevű munkáját emliti, melyben csalhatatlan bizonyitékot lát. Litta művét a múlt század elején irta, oly időben, midőn a genealogiai kutatások eredményeit még nem igen vették komolyan. Ő az adatokat akármely krónikás vagy ujabb iró nyomán közli, a nélkül, hogy azokat a kritika bonczkése alá helyezte volna; benne csalhatatlan forrást látni éppen annyit jelent, mintha valaki azt állitaná, hogy Piccolomini Octáviónak egy Miksa nevü fia volt és forrásul Schiller Wallenstein-jét idézné. De szerző chronologiája sem helyes. Nem bizonyos, hogy Orseolo Ottó magyar neje 973 körül született és nem áll, hogy 1000-ben ment férjhez; a születési év későbbre esik, a férjhezmenetel pedig 1009-ben történt, midőn a 18 éves Ottó doge lett. Sokkal lényegesebb azonban a második fogyatkozás. Szerző t. i. határozottan állitja, hogy Orseolo Frovila és Bábenbergi Adalbert fia Ernő osztrák őrgróf, kitől a Hohenlohe-családot levezeti. Csakhogy ezt egyetlenegy megbizható forrás sem állitja, mert Adalbertnek Orseolo Frovila a második neje és senki sem tudja biztosan, vajjon Ernő a második házasságból származik. Miután Ernő 1027-ben született, a legnagyobb valószinüség szerint nem Frovilának a fia; így tehát, miután Frovila anyasága e tekintetben annyira ingatag, elesik az egész leszármaztatás.
Ám, ha ez nem válik be, szolgál a szerző más hasonló leszármaztatással. I. András király leánya Adelheid, férjhez megy II. Vratiszló cseh királyhoz, kitől Oettingen Margit grófnő származik, ki 1455-ben IV. Hohenlohe Krafthoz megy férjhez. I. Andrástól ezen Margitig a származás hétszer van nő által félbeszakitva.
Ezzel sem merül ki a leszármazások sora. I. Béla király leányától Zsófiától származik Würtembergi Ilona, ki 1476-ban V. Hohenlohe Krafthoz megy férjhez. Itt a leszármazás kilencsszer van nő által félbeszakitva. A II. Bélának Gertrud nevü leánytól ötszöri félbeszakitással származik szintén Oettingen Margit. II. Gyécsától levezeti a családot hétszeri félbeszakitással. IV. Bélának Konstancia nevü leányától tizszeres félbeszakitás után és igy megy az tovább még nehány Árpád-házi leány nyomán.
Felesleges volna, hogy minden egyes leszármaztatást izenkénti megbizhatóságára nézve elemezzünk, mert ha csak egyetlenegy is helyes, akkor is be van a családnak az Árpádoktól való ilyetén leszármaztatása kifogástalan alakban bizonyitva.
De hát minő tudományos és gyakorlati haszna van az ilyfajta leszármaztatásnak?
A szigoru genealogiai kutatás és a közvélemény az alatt, hogy valaki egy bizonyos családtól származik, rendesen a fiágon való levezetést érti és ebben csak a természet utmutatását követi, mely arra utal, hogy az egyéni tulajdonságok az esetek oroszlánrészében mint atyai örökrész szállanak át az utódokra. Helyes-e ezen módszer vagy nem? ennek kifejtése nem annyira jelen sorok keretébe, mint inkább a fiziologiába tartozik. Azt sem lehet tagadni, hogy a közvetlen nő-elődnek is van valamely faj kialakulására befolyása, annak tehát, hogy valaki valamely család ősanyáinak, vagyis a felmenő összes ősapák nejeinek a család fejlődésére, testi s lelki tulajdonságaira, érzelmeire, stb. gyakorolt hatását kutatja, van valami értelme; de mit mondjunk szerző leszármaztatási eredményeihez, melyekből kitünik, hogy a Hohenlohe-család és az Árpádok között a levezetés legalább négyszer, de nem egyszer tizszeresen van nő által félbeszakitva. Hogy mit érnek az ilyen leszármaztatások, csak az egyszeri bortermelő példájával tudjuk illusztrálni, a kinek 1868-ban egy hordó kitünő bora termett, melynek révén egynéhány év mulva vagyonos ember lett. Minden évben eladott ebből a borból bizonyos mennyiséget, a támadt hiányt megfelelő mennyiségü ujabb borral egészitve ki. Igy árult éveken át s árul még most is «hatvannyolczadikit»; de hogy csak pár év mulva is mi maradt az eredeti termésből a hordó mai tartalmában? azt még a leggondosabb vegyi elemzés sem tudná megállapitani.
De még azt sem mondhatjuk, hogy szerző ezen leszármaztatási táblákkal valami fárasztó s már azért is elismerésre méltó munkát végzett volna. A laikusnak 199a nagy névhalmaz persze imponál; a szakembernek nem, ez a dolgokat már más szemmel nézi.
Fiatal koromban hallottam valakitől, hogy ő, talán a török szultánt kivéve, az összes európai uralkodó családokat Nagy Károly császártól tudná levezetni, magától értetődik: női ágon. Az illetőnek teljes igaza volt. Mi is állitjuk, hogy nemcsak a ma élő összes európai uralkodókat, a szerb király, a török szultán és a montenegrói fejedelem kivételével, hanem akármelyik német és talán nem német főrangú családot, nem csak Nagy Károlytól, hanem akár Árpádtól is le tudnók származtatni. Nem is kell ahhoz valami nagy készültség; egy kis jártasság és egy megbizható és kimeritő egyetemes genealogiai kézikönyv elegendő. Az ember az illető külföldi főrangú sarj öszszes ősanyjáit mindaddig felkutatja, mig valamely uralkodó családból származóra akad; ha nem kell a nők által előidézett félbeszakitásokkal nagyon fukarkodni, megvan, ha szükséges a keresett Árpád-vér. Játék az egész, nem egyéb.
Ha akarjuk tudni, hogy a műnek tulajdonképen mi a valódi czélja és szükséges volt-e a közzététele, akkor egyenesen szerző előszavához kell fordulnunk, melyben a következő választ adja: «igazoltuk, hogy egyáltalában nem szerencsétlenség hazánkra nézve, ha a legfényesebb magyar nemzetségek leányági utódjai, a kiknek dicső ősei vérüket is áldozták (!) honunkért és a kik maguk is folyton igyekeznek tettekkel bizonyitani, mennyire szeretik hazánkat, nálunk birtokot szereznek. Az ellenben igazán szerencse lenne, ha meg is honosodnának. De ezt nem gyülölködéssel és gyanusitással fogjuk elérni.» «Reméljük, hogy a magyar közvélemény nem fogja többé idegenkedéssel fogadni az új földesurat, a ki már ősi családi hagyományai folytán is szereti szép hazánkat?»
Ezeket olvasva egyszerre tisztába jövünk azzal, miért kellett tudományos köntösbe öltöztetett genealogiai játékokkal egy kötetet megtölteni. Azért, hogy annak az állitásnak, miszerint a nálunk latifundiumokat vásárló Hohenlohe herczeg szereti «szép hazánkat», valami látszólagos alapot lehessen adni. Azonban ezen az alapon legfeljebb rendkivül naiv olvasókra lehet hatni.
Ha már minden áron be kellett bizonyitani, hogy az uj földesur ereiben Árpád vére folyik, Isten neki! legyen! vegyük a bebizonyitást sikerültnek; de ebből ne következtesse azt Zarándy úr, hogy az ilyen «Árpád-ivadék» ezért már egyszeriben jó magyarrá is lett! Hiszen ezen az alapon a német főurak java részének sovén magyarrá kellene válni! Ugy hisszük azonban, hogy ilyen okból sem hg. Hohenlohe, sem más idegenek nem lesznek magyarokká. Ha pedig – a minek a bizonyitásával adós maradt a szerző – hg. Hohenlohe csakugyan megszerette hazánkat, úgy nincs szüksége, nem lehet szüksége a tudományosság köntösébe öltöztetett talmi genealogiákra, mert ilyeneknek a közzététele gyanussá teheti s teszi a magyarság szimpátiájának megnyerésére irányuló összes törekvéseit. Hazánk üdvére különben nem az mérvadó, vajjon valamely bevándorló külföldi földesur ereiben mult századokbeli fiziologiai szitákon keresztül szürt magyar vér csörgedez-e, hanem az: hogy mi az illetőnek egyéni értéke a magyarság szempontjából; akar-e, tud-e igaz és hü fia lenni ennek a hazának? Ehez azonban első sorban szükséges lenne a régi hazájával való szakitás, nemzetiségének, nyelvének, tradiczióinak teljes megtagadása, mert hiszen egyszerre jó német és jó magyar nem lehet valaki.
A tendenczia konstatálása után a könyvet, melyről kisült, hogy a tudományosság álarcza alá bújt «társadalmi» röpirat, joggal félretehetnők. Azonban a szerző akkora önérzettel hangoztatja müvének tudományos érdemeit, hogy szinte kihivja maga ellen a birálatot. «Közöljük – irja – az Árpádok őseinek és unokáinak olyan nemzedékrendi történelmét, a melyhez hasonló teljességü családi nemzedékrendi történelem tudtunkkal még egyáltalában nem jelent meg.»
Vegyük hát egy kissé bonczkés alá a páratlan teljességü s pontosságu levezetéseket.
Mindenekelőtt meg kell állapitanunk, hogy szerző a forrásanyag kimutatásában egyáltalán nem felel meg azon követelményeknek, melyeket egy tudományos jellegre igényt emelő munkához füzünk. Felhasznált p. o. bizonyos adatokat, melyek csak a legujabb kutatás eredményei s melyek épen azért még át nem mentek a köztudatba; ilyenek pl. III. Béla Margit nevű leányának harmadik férjhez menetele, vagy Trencséni Csák Máté* özvegyének második házassága a nélkül, hogy forrásait egy szóval is megemlitené. A kevésbbé jártas, vagy éppen laikus olvasó persze bámul az új felfedezéseken; de, bárminő kiváncsi legyen is, bővebb felvilággositást hiába keres, azt meg miként találja ki, hogy a Trencséni Máté utódairól szóló tanulmány a Turul 1902 évf. 104–112. oldalain található? Épp ilyen gyökeres hibája a munkának, hogy szerző bizonyos adatokat, melyek a forrásmüvekben csak kérdéseseknek lettek felvéve, számos helyen bebizonyitottaknak vesz s ezeket még csak meg sem kérdőjelezi.
Mellékesen legyen felemlitve, hogy ezen megjelölés nem szabatos. Ilyen megjelölés alatt mindenki az ismert oligarchára gondol, pedig nem ennek, hanem fiának özvegyéről van szó. Továbbá kell hangsulyoznunk, hogy «Csák» nem volt az oligarcha családi neve, hanem csak azon nemzetség megjelölése, melyből származott; ő sohasem nevezte magát «Csák»-nak. Az okiratok sokszor «Trencséni»-nek nevezik és igy bátran elfogadhatjuk e megnevezést családi nevének.
Igy bizonyos nála pl. hogy Zoltán fejedelem neje Mén Marót leánya, szerepelnek nála Szent István állitólagos gyermekei, bár egyidejüleg azt is elismeri, hogy Imre az egyedül kétségtelenül biztos gyermek. Bizonyos nála az 200is, hogy I. Béla Zsófia nevü leányának Richárdisz és Willibirg nevü leányai voltak, a mi mai napig mindenütt csak kérdőjel mellett szerepel.
II. Gyécsának Gyécsa nevű fiánál megjegyzi: (Nagy Géza véleménye szerint talán az ő) utódjai (és ha egyáltalán Árpád vérei): Croy, Crouy-Chanel és Rubempré. Müvének 43-ik oldalán pedig már «a Croy herczegek fiági Árpádvérebeli származása szinte kétségtelen»; a legnagyobb valószinütlenség mellett tehát a legnagyobb bizonyosság!
Hogy III. Béla Margit nevü leányának Montferrátói Bonifáczczal kötött házasságából nem származtak gyermekek, az egészen uj dolog, csakhogy ezt az állitást szerző egyetlen egy érvvel sem támogatja. Mi úgy tudjuk, hogy e házasságból egy Demeter nevü fiu származott.
A 23-ik oldalon a következő adatot olvassuk: a bolgár Aszen Mihály czár leánya Aszen Mária férjhez ment Terterij I. Györgyhöz, Valacho-Bulgária királyához († 1295) és ennek fia Szvetoszláv Jakab (Tódor) Valacho-Bulgária királya (1295–1322) második nejéül veszi V. István magyar királynak egy névtelen leányát. Ez már igazán a legeslegujabb genealogiai felfedezés, melyért – ha beválik – szerzőnek nem csak a bolgár, hanem a magyar genealogia is hálával adóznék; csakhogy – sajnos – nem igaz. Azt mi is tudtuk, hogy bizonyos Szvetiszló Jakab nevü bolgár despota (nem Valacho-Bulgária királya) első neje halála után V. István magyar királynak egyik leányát vette nőül, de ezen despota nem uralkodhatott – mint szerző kétszer állitja – 1295-től 1322-ig, mert már 1277-ben meghalt. Hogy I. Terterij György lett volna az atyja, nem áll, mert atyját és származását egyáltalában nem ismerjük; utódairól sincs tudomásunk. Az ezen oldalon szerző által nyujtott bolgár genealogiai adatok annyira eltérnek az igazságtól és az olvasót oly kúszált tömkelegbe vezetik, hogy a legnagyobb jártassággal alig lehet benne tájékozást találni. Mi csak azt akarjuk kiemelni, hogy I. Terterij György fiának: Szvetosláv Tivadar czárnak igenis két neje volt, de ezeknek nevei: a) Fruzsina b) Palaiologa Theodora. Hogy ezen Szvetosláv Tivadarnak egy Bojszláv nevü fia lett volna, az sem áll, mert ezen Bojszláv (Kopsia deszpotája) I. Terterij Györgynek a fia, stb. stb. Sok helyet kellene elfoglalnunk, hogy azon helytelenségeket, melyeket szerző itten elkövet, helyreigazitsuk.
A 27-ik oldalon olvassuk a következőt:
III. Endre magyar király született 1265-ben, uralkodott 1301-ig. Van neki két természetes, névtelen fia, kikről 1271-ben tétetik emlités. Ez is egészen uj állitás, csakhogy el nem fogadható. III. Endre, szerző szerint, 1271-ben ötéves fiu volt és így fiziologiai lehetetlenség, hogy akkor két természetes fia lett légyen. Mi úgy tudjuk, hogy III. András atyja, István, 1271-ben két természetes fiát emliti, kiknek neveit azonban nem ismerjük.
Hogy V. István Katalin leányának, leánya Erzsébet férje: Kotromanics István 1272-ben lett volna Bosznia bánja, nem áll. A legujabb kutatás eredménye az, hogy az 1272-ben szereplő boszniai bán a magyar Gutkeled nemzetség sarja, István herczegnek és stájer kormányzónak a fia.
Hogy szerzőnek munkája teljességéről mondott szavai fizikai értelemben sem állják meg helyüket, bizonyitja például azon körülmény, hogy a 28–29. oldalon IV. Béla leányának, Annának, hatodik gyermekét, ifj. Margitot, a nyulakszigeti apáczát hiába keressük nála.
Azt hiszszük, hogy ezen szemelvények elegendők arra, hogy az olvasó a mü ezen részének tudományos értékéről és megbizhatóságáról magának veleményt alkothasson.
A mi a munka második részének, a Hohenlohe-család genealogiájának tudományos értékét illeti, azzal röviden végezhetünk. Nem foglalkozunk német főrangu családok genealogiájával, nem rendelkezünk a Hohenlohék levéltárával és igy a munka ezen részének megbizhatóságát meg nem birálhatjuk. Egyet azonban még sem hallgathatunk el, mert általános vonatkozásu. Ez pedig az, hogy szerző a Hohenlohék mondai=mesés (helyesebb volna: koholt) nemzedékrendjét is közli, mely a frank Merovechtől kezdve a családot a Karolingoktól és egynéhány frank dinasztától többszörös női ágon levezeti. Bár a szerző erőteljesen védelmezi ezen eljárást és bár magunk is elismerjük, hogy valami, a mi nincsen okiratilag bebizonyitva, esetleg mégis igaz lehet, ezen koholt leszármazás felelevenitését nem helyeselhetjük. Ezen luxust megengedhette magának Hübner János a XVIII. század első harmadában; Hopf Károly, ki 1858-ban megjelent «Historisch-genealogischer Atlas»-ába még elég gyanus dolgot is felvett, ilyesmire már nem volt hajlandó. Legfőbb ideje, hogy a genealogia középkorában gyártott levezetéseket és koholmányokat örök időre kiirtsuk, hogy hirük hamva se maradjon. E mesék ujabb közzététele a genealogiának nehezen kivivott tudományos jellegét koczkáztatja, nagy kárára a komoly történetirásnak.
Elég ennyi Zarándy Gáspár úr nagy igényekkel fellépő munkájáról. Végig menve rajta lehetetlen, hogy eszünkbe ne jusson Lessing örökre nevezetes mondása: «Ezen könyvben sok a jó és sok az uj, csak az kár, hogy a jó nem uj és a mi benne uj, az nem jó.»
Bús Viador.
A Turul I–X. évfolyama a Név- és Tárgymutatóval együtt eladó. A példány teljes, csupán az első évfolyamból hiányzik két és a hatodikból egy szines melléklet. Az eladó czimét érdeklődőkkel tudatja a Szerk.
