A Dessewffyek czimere.
A Dessewffyek czimere.
Midőn a Dessewffy czimerre vonatkozó szerény magyarázataimat a Turul mult évi utolsó füzetében közzé tettem, távolról sem gondoltam, hogy azzal («A Dessewffy-czimer» cz. a. a Turul ez évi elő füzetében) nagy vihart zuditok a fejemre, mert én Éble Gábor úr művét sem nem biráltam, sem nem czáfoltam, csakis a könyvében érintett heraldikai momentumok bővebb magyarázatát kisérlettem meg, a magyar heraldika fejlesztésére. Ezen czélomat czikkem bevezető soraiban is jeleztem.
A polemiának nagy ellensége vagyok, s mindig kerülöm, hogy okot adjak reá. Örömest mellőzném most is ezen felszólalásomat, de kénytelen vagyok Éble úr czikkére felelni, mert hallgatásom annak beismerését jelentené, hogy én talán előző czikkemben könnyen czáfolható valótlanságokat állitottam.
Vegyük sorba É. úr czáfolatának egyes pontjait.
Elsőben is az tünik fel É. úrnak, hogy én Cserneki András 1444. évi pecsétjét, önként felvett jelvénynek tartom. «Mi alapon? mert erre bizonyitékok egyátalán nincsenek.» Dehogy nincsenek kérem, vannak száz és száz számra, csak tessék áttanulmányozni a levéltárak XIV. és XV. századi pecséteit, azoknak karakteristikáját s ezek közt száz ilyen körbe foglalt emblémát talál addig, a mig 2–3 valódi, pajzsba foglalt czimeres 88pecsétet, valamint tanulmányai közben meggyőződhetik arról is, hogy ezen önként felvett, körbe foglalt emblémákat a XVI. század elejétől kezdték pajzsba vésni, a mikor az, azután nagyon gyakran egy-egy család állandó czimerévé alakult.
Hogy a Dessewffyek czimere is ezen a változáson ment át, tekintet nélkül a családi hagyományokra, azt az 1444. évi pecsét jelvénye is bizonyitja, mely (a XV. században!) nem pajzsba, hanem körbe van foglalva. És hogyha ezen embléma a családi hagyományt szimbolizálná, ez esetben a kar markában nem buzogány, hanem zászló lett volna, mert hiszen a Dessewffyek névtelen őse «az ország zászlóját mentette meg, bár ha ő maga, jobb kezét elvesztette!»
Csalatkozik Éble úr, a mikor azt állitja, hogy én szemére hányom azt, a miért több pecsétadatot nem közölt. Ez nagyon távol állott tőlem, mert hiszen én nagyon jól tudom, minő munkával és utánjárással jár e korból, bármely családra vonatkozó pecsétre találni s legtöbb esetben, minden erre forditott fáradság kárba vesz. Éble úr ezen kifejezése is mutatja azt, hogy ő nem olyan szemekkel olvasta czikkemet, mint a minő szándékkal én azt megirtam.
Azon állitásom, hogy a Dessewffyeket koronás ezüst sas illeti meg, nem «feltünést keltő merész» és semmi esetre sem «téves», hanem természetes. Sőt nem is állitás, hanem egy bizonyitást nem kivánó tény egyszerü felemlitése. A czimerlevél szövege ugyanis, nem csak anynyit mond, hogy «superaddimus aquilam, gerentem in capite coronam auream», a meddig azt É. úr idézi, hanem hozzá teszi: «quo vos nostris hereditariis armis fecimus participem.» Ha pedig a király Dessewffy Jánost öröklött czimerének teszi részesévé a sassal, ez csak fehér sas lehetett. Ezt félremagyarázni nem lehet s ezt bizonyitja az is, hogy bár a czimerleirásban Éble úr pleonazmust is talál, a sas szine még sincs jelezve. Igen, mert ez, mint egy ország czimerjelvénye, általánosan ismert volt.
És én nem is tartom «világosnak» azt, hogy itt a király az ő czimere «genusát», nem pedig «speciesét» adja. Ellenkezőleg, mert az ő czimere nem a sas, hanem a fehér sas és ha az a sas nem fehér, akkor az megszünik a király czimere lenni. Ez okból tévesnek tartom É. úrnak további ide vonatkozó összes reflexióit is. S hogy ezek valóban tévesek, mutatja É. úr következő nyilatkozata: «mennyire mérvadó és kötelező a czimerlevélben adományozott festett czimer, határozottan bizonyitja a sisakdisz is.» Erre azt válaszolhatom, hogy ott, hol a szövegben a czimerleirás is bennfoglaltatik, a festett czimer sehol sem mérvadó, seholsem kötelező. És hogyha a Dessewffy-czimer sisakdiszénél hat fehér tollat rajzolnánk a hét helyett, éppen olyan kevéssé követnénk el hibát, mintha négyet, ötöt vagy nyolczat rajzolnánk, mert az egyedül hiteles czimerleirás csak fehér tollforgót jelez, a nélkül, hogy a tollak számát közelebbről is meghatározná.
De meg van annak is természetes magyarázata, miért barna a Dessewffyek armálisába festett sasnak a szine? Ennek oka az olasz reneszánsz, melynek túl-természetes iránya mellett 1525-ben a festő már el sem képzelhette, hogy valamely állatot más szinünek vagy helyzetünek festhessen, minta minő a természetben. Nézzük végig Jagelló királyaink – II. Ulászló, II. Lajos – czimeradományait, az 1492. évi Castelliono-czimer kivételével, egyet sem találunk, melynek czimerállatja ne természetes szinében és állásában lenne megfestve.
A mit a pajzstartókról mond és czáfol, erre nézve csak elébbi czikkemnek szavait ismételhetem, mert erre más felelet nincs s én sok idevágó példával (Bakócz, Chazary, Thakaró, Vesseni, Kanizsay, Kállay-Vitéz, Imreffy, Forgách, Várkonyi, Campanellis, Paulik, Dobay, Zuhodoli, Vásárhelyi) bizonyítottam, hogy ezek az olasz reneszánsz kedvelt motivumai voltak, de mindig csak a czimerfestő önkényesen alkalmazott diszitő motivumainak tekintendők.
Ehhez most sincs semmi hozzátenni való; csupán Éble úrnak ama szavaira, hogy pajzstartókat czimerlevelekben extra és expresse, ipsissimis verbis, csak a XVII. századtól kezdve kezdettek adományozni, jegyzek meg helyreigazitásul anynyit, hogy az 1519. évben Kanizsay Lászlónak adományozott armális szövegében, tehát a Dessewffy-armálissal csaknem egykoru s ugyanazon királytól adományozott amálisban – extra és expresse, ipsissimis verbis, világosan ki van jelentve, hogy a két sárkány a czimerhez külön – mint pajzstartó – adományoztatik, következő szavakkal: «duas item draconum coronatorum et ferocissimorum quidem figuras rubris insectionibus terribiles et viridi aureoque maculis micantes, pedibus pernicibus, alisque celeribus formidolosas, avitis insignibus premissorum meritorum tuorum intuitu de gracia nostra speciali adiecimus».
A mi azon állitást illeti, hogy «joga van bárkinek királyi adomány nélkül is pajzstartót használni, mert ahoz királyi adomány nem kell» nem az én állitásom, hanem a czimertané, de természetesen ehez nem a XVIII– XIX. század czimerszokásait kell zsinórmértékül venni, a mely még a tizenegy pontos rangkoronát is megtüri. Ha ez nem így volna, mi jogon használnák azt a Dessewffyek? Hiszen az ő 1525. évi armálisuk szövegében sincs ez extra és expresse világosan kifejezve. 89Ennyit válaszul. – Nekem multkori czikkemhez hozzátenni, vagy elvenni valóm nincs. Ezért mai válaszom multkori czikkemnek ismétlése. – A szenvedélyes hangon tartott felelet se meg nem czáfolt, se meg nem győzött, csak azt a példabeszédet juttatta eszembe, hogy «a ki haragszik, annak nincsen igazsága.»
A szenvedélyes hang legjobban érvényre jut Éble úr czikkének záradékában, hol felhivja és kéri a Dessewffyeket: ne hagyják magukat tévútra vezettetni bárminő tudományosnak látszó (?) magyarázattal, hanem ragaszkodjanak továbbra is a régi, egyedül helyes czimerhez».
Szóljunk ehez is egy pár szót.
A mérleg egyik serpenyőjében egy naturalisztikus irányu kir. kanczelláriai czimerfestő a királyi adománynak meg nem felelő festményének, majdnem négyszáz éves ususa áll bizonyitékul, a másikban a családi mult iránt való kegyelet, büszkeség és elismerése azon ténynek, a melynek alapján egy ország czimerét viselhefik czimerpajzsukban kitüntetésül, jogosan, királyi adomány alapján.
Könnyü eldönteni merre billen a mérleg.
Én is intézhetnék egy felhivást, sőt kérelmet a Dessewffyekhez, hogy vessék félre ezen tévedésen alapult 400 éves abúzust, mely czimerük fényét elhomályositja s léptessék végre jogaiba II. Lajos király czimeradományát, ékesitsék fel pajzsukat a lengyel, koronás ezüst királyi sassal, mely családjuk czimerének fényét emeli, a tradicziókat érvényre juttatja s melyet derék ősük gazdag örökségképen hagyott reájuk.
De nem teszem. Nekem teljesen mindegy, bármelyik család, bárminő czimert használ, én a heraldikai tudományt önmagáért müvelem és szeretem; engem nem riaszt vissza semmi – még az alaptalan támadás sem – hogy ha találok, több százados hibákat is ne igyekezzem kijavitani és tisztázni, éppen hazai heraldikánk érdekében és ennek emelésére.
Ezzel én mindenkorra végeztem a Dessewffy czimerrel.
–F.
