A Dessewffyek czimere.
A Dessewffyek czimere.
A Turul mult évi utolsó füzetében a föntebbi czimen – F jel alatta Dessewffyekről irt munkámról néhány megjegyzés látott napvilágot. Mivel legjobb tudomásom szerint ezen megjegyzések néhány tévedést tartalmaznak, helyreigazitásul el kell egyet-mást mondanom a Dessewfyek czimeréről.
A czikkiró ur Cserneki Andrásnak 1444 évi pecsétjét (pánczélos kar, rövid nyelü buzogánynyal közönséges emblemának tartja, s azt mondja, hogy ez önkényt fölvett jelvény! Mi alapon állitja ezt a czikkiró ur, nem tudjuk; mert a bizonyitékokat elfeledi fölemliteni, jobban mondva ilyen bizonyitékok egyáltalán nincsenek. Az ellenkezőre nézve azonban már vannak bizonyitékaink, II. Lajos czimerbővitő levele ugyanis a régi czimerkép szimbolikus jelentését magyarázván, világosan megmondja, hogy a Dessewfyek őse a tatárjárásban megmentette az ország zászlaját, bár ő maga a jobb kezét elvesztette. A mit II. Lajos király emlit, az a családban a Dessewffyeknek ősi tradicziója volt, s erre nézve mindenesetre az elveszett IV. Béla-féle, Csernekre vonatkozó adománylevél nyujthatott volna közelebbi adatokat,* melyben bizonyosan le volt irva a család ősének hős tette.
IV. Béla adományleveléről van is szó egyik 1488-ik évből eredő okiratban.
A valószinüség tehát azt mutatja, hogy a Dessewffyek, illetőleg azok ősei a Csernekiek nem önkényt vették föl a pánczélos kart a buzogánynyal, hanem fölvették azt hadvezető ősük vitézi tettének emlékére,* a mely tett fejében Csernek birtokába jutottak. Téved a czikkiró, ha azt hiszi, hogy a munkámban 1509-ből közölt másik pecséten a pánczélos kar hosszu egyenes kardot tart. Ez a pecsét (pajzsalakba foglalva) szintén buzogányt tart, csakhogy a buzogány feje nyomás által el van nyujtva, a mint az eredeti oklevélre nyomott pecséten világosan látható. S erről a buzogányról Lajos király elismeri, hogy a család régi czimerének kiegészitő része! Ez a második pecsét is azt bizonyitja, hogy a buzogányt tartó pánczélos kar nem önkényt fölvett emblema, mert hisz nem tehető föl, hogy az ilyen találomra fölvett jelvényt a nagyon is elágazó család többi tagja is fölvegye. Már pedig az 1509-iki pecsét tulajdonosa Dessewffy Ferencz, Cserneki András dédunokáival áll egy vonalon! Tehát jó távol állanak egymástól, s mégis ugyanazt a jelvényt, illetőleg czimert használják. Ha a Dessewffyek a buzogányt tartó pánczélos karhoz őseik hadi érdemeit fűzték, egészen helyesen jártak el; mert hisz a hadi érdemek jutalmazására az ilyen motivumu czimer adományozása éppen nem szokatlan. Így Jersai László 1431 október 2-án a buzogányt tartó kart kapja czimerül, még pedig kiváló hadi érdemei jutalmául!
Hisz maga a királyi szöveg világosan mondja: «quamvis alioquin ex nobili prosapia et antiquo, neque insignibus carente stemmata oriundos» (Jól lehet egyébként is nemes nemzetségből és régi idők óta már czimerrel biró nemes törzsből származtak).
Ha a buzogányt tartó pánczélos kar csak olyan találomra fölvett jelvény volna, akkor bizonyára gyakrabban találkoznánk vele. De hisz éppen a czikkiró ur emliti, hogy a buzogányt tartó kar igazolására a XIV. és XV. századból mindössze csak két adat áll rendelkezésére. Az egyik egy alispánnak 1355-diki pecsétje, a másik pedig Cserneki Andrásé 1444-ből.
A czikkiró ur szememre hányja, hogy munkámban csak ezt a két «sablonos» pecsétet közöltem a II. Lajos uralkodását megelőző korból. Aki ismeri a Dessewffy család multját, szinte csoda számba veszi, hogy ez időből még két pecsét is fönnmaradt. Hány hires, ősi családnak nem ismerjük czimerét, csak azért, mivel az emlékek elkallódtak; pedig, hogy voltak ilyenek, azt a többi fönnmaradt emlék mutatja, hol török, tatár, kurucz, labancz nem pusztitott. Hát bizony szivesen közöltem volna én többet is, ha lenne! S a czikkiró igen lekötelezett volna, ha az én sovány gyüjtésemet néhány ily pecséttel kiegésziti!
A czikkiró ur tévesnek jelzi «azon máskülönben szépen stylizált XIV. századbeli czimert, melyet én a bevezető fejezet homlokdiszéül és a törzstáblán a család ősi czimere gyanánt közöltem. A Cserneki, illetve Dessewffy család – 43irja a czikkiró ur – e czimert ilyen alakjában sohasem használta»!
Ebben teljesen igaza lehet a czikkiró urnak, és én csak annyi megjegyzést teszek rá, hogy a munkámban sehol egy szóval sem emlitem, hogy a Dessewffyek e czimert ilyen alakban használták. Pedig teljes joggal emlithettem volna, hiszen II. Lajos király czimerbővitő levele a család régi czimerét – a melynek eredetije sajnos elveszett – motivumaira nézve pontosan és helyesen megállapitja. A legeredetibb a dologban, hogy a mi miatt a czikkiró engem hibáztat, azt ő maga is elköveti; mert hisz minden megjegyzés nélkül lenyomatja az általam összeállitott czimert. A mit én itt egyszer megtettem, azt kiváló heraldikusok nem egyszer megcselekedték, hogy t. i. töredékes emlékekből rekonstruálták a régi czimereket. Ilyen rekonstrukcziók majdnem az összes nemzetségi czimereink, pedig ezek közt egy sincs olyan, a melyről emlékek alapján állithatnók, hogy a rekonstruált formában viselte a nemzetség egyik XII–XIII. századbeli tagja. Holott ezzel szemben mi még egy hiteles pecsétre is hivatkozhatunk, a mely a czimert – a stilusbeli eltéréstől eltekintve – egészen úgy mutatja, a mint azt hibáztatott rajzunk ábrázolja. Ez pedig a Dessewffy Ferencz pozsegai alispán 1509-diki pecsétje, a mely ugyan a mai állapotában nagyon töredezett, de a melyen még ki lehet venni a buzogányt (s nem pallost) tartó kart, és azt, hogy a pajzson egykor sisak is volt. S mi lehetett volna ennek más a dísze, mint a II. Lajos király diplomájában pontosan körülirt tollforgó?!
A czikkiró ur további fejtegetésében egy föltünést keltő merész, de mindenesetre téves állitást bocsát napvilággá. Azt állitja ugyanis, hogy a Dessewffyek, a kiknek eredeti nemesi czimerlevelükön kivül bárói és grófi diplomáik is vannak, négyszáz év óta hibásan használják czimerükben a barna sast, mert őket a lengyel «koronás ezüst sas»* illeti meg. A czikkirónak e merész állitása ugyan már a négyszáz éves ususon is megdől, de hát az ususon kivül még kézzelfogható bizonyitékok is vannak, hogy a Dessewfyek joggal és helyesen használják a barna sast, sőt csakis a barna sast használhatták.
A lengyel czimerben a sas nem ezüst, hanem természetes fehér szinü. A Jagelló-könyvtár igazgatója Estreicher ur e tárgyban hozzá intézett megkeresésemre 1898 deczember 21-én 443 sz. a. Krakóból a következőket irta nekem: «Das polnische Landeswappen (weisser Adler) nahm zu verschiedenen Zeiten verschiedene Umrisse an. Gegen das Jahr 1525 wurde eine Form gebräuchlich, die vom König Sigismundus I. angenommen, nach ihm «Zygmuntowski» heisst, und man findet in sämmtlichen Büchern, Urkunden und epigraphischen Monumenten aus der Zeit 1506 bis gegen die Neige des XVI. Jahrhunderts nur diese Form; höchst warscheinlich also meinte man auch diese Form in dem von Ludwig II. 1525 ausgestellten Diplome»: – Később még ezekről nyertem értesitést: «Der polnische weisse Adler ist authentisch mit weisser Natur farbe gemalt». «Végre: «Zunge, Füsse und Krallen des polnischen Adlers sind weiss, und die Krone in Gold.» A rendelkezésemre bocsátott fényképekről a sas alakja is pontosan megállapitható; ez pedig mindenütt stilizált, mint az itt közlött ábrán, a mely az 1520 körül készült krakói Jagelló-kápolna egyik faragványán látható. Tehát a Dessewffy-czimer sasa alakjában sem felel meg a lengyel királyi czimer fehér sasának.
Megvallom, hogy mig az eredeti czimerlevelet föltalálnom nem sikerült, magam is abban a nézetben voltam, hogy a fehér sas használható jogosan s így a Dessewffyek bárói és grófi czimerében tévedés történt. A mikor azonban az eredeti czimerlevél kezembe került, meggyőződtem, hogy téves volna, sőt határozottan a királyi adomány ellenére való lenne, ha a Dessewffyek ujabban a fehér sast vették volna föl. Az, hogy a király kitüntetésül saját czimerének egy részét adományozza, nem szokatlan dolog. A bevett szokás azonban az ilyen adományoknál az volt, hogy a királyi czimer adományozott része, vagy szinben, vagy más valami vonásban, az eredetitől eltért. Ezt az eljárást czimertörésnek nevezzük. Nagy Lajos is a saját czimerét adományozta Breznó-Bánya városának, de egészen ellenkező szinekkel.
Igy történt ez a Dessewffyek czimerénél is. Mert mit is mond az oklevél? « Superaddimus aquilam gerentem in capite coronam auream», tehát a mint a koronánál, mely pedig rendesen arany, tiszta pleonasmus az auream, az aquilamnál 44épp megforditva nagyon is szükséges volna az albam vagy candidam jelző, mert hisz azáltal, hogy a koronás sast adja a király, csak az ő czimere genus-át a sast, nem pedig a species-ét: a fehér sast adja, ez világos. De tegyük föl, hogy a szövegiró feledékenységéből maradt ki a sas szinjelzése, ott van a festett kép, melynek vázlatát, a biztosan megállapitható szokás szerint előzetesen bemutatták a királynak, s az csak már nem tételezhető föl, hogy a szöveg is, a festő is kész akarattal mellőzze a fehér szint, ha az t. i. úgy festetett volna meg a tervben, hisz ismerték azok a királyuk czimerét. Itt a királynak határozott szándéka volt a Dessewffyek ősi czimerét bőviteni, még pedig királyi kegyből a saját czimeréből vett motivummal, de hogy ez éppen a fehér sas lett volna, semmivel sem bizonyitható.
De ám legyen, tévedt a fogalmazó, tévedt a festő, és II. Lajos király valóban azt óhajtotta, hogy éppen a fehér sassal bővüljön a Dessewffyek czimere. Ez sem használna ma már semmit, mert ott jön mindjárt a czimerleirás után a rendes formula: «prout hec arma seu nobilitatis insignia stb. suis apropriatis coloribus stb. figurata sunt distinctius et expressa», s a király alá is irja ezt az oklevelet. Tehát épp megforditva, az a kérdés: ha nem volna meg az eredeti festett czimer, hanem csak a szöveg, szabadna-e az általános meghatározás alapján (aquilam) a természetes szinü sas helyett (mert hisz ha szinjelzés nincs, mindig csak a természetes szin értendő) önkényüleg belemagyarázni egy olyan szinü sast, a milyet a szöveg egyáltalában nem említ? Mindezeket összevéve kénytelen vagyok czikkiró ur állitásával ellenkezően azt állitani, hogy semmi alap sincs arra a föltevésre, hogy a festett czimer eltér a szövegtől s hogy négyszáz éves abususnak állittassék az egyedül helyes koronás barna sas használata. Nem érvényesült, mert nem is érvényesülhetett a család további czimerbővitéseinél sem a fehér sas, mert nem is lett volna semmi jogi alapja, hogy a II. Lajos által adományozott s általa aláirásával is szentesitett természetes szinü sast fölcseréljék más szinüvel. A «bona fides»-ről, e hatalmas és minden védő argumentumot fölöslegessé tévő okról nem is szólva, mely pedig négyszáz éves gyakorlattal van igazolva, helyes érzékük volt a bárói és grófi rangra emelt Dessewffyeknek, hogy a sast mindig megtartották olyan szinünek, mely leginkább megfelelt az őseiknek adományozott sas szinének.
Mennyire mérvadó és kötelező a czimerlevélben adományozott festett czimer, határozottan bizonyitja a sisakdisz is. Erről a szöveg egész általánosságban azt mondja: a sisak csúcsán van a fehér szinben festeti tollbokréta («supra verticem galee est crista albo culore depicta»), és nem irja körül milyen és hány tollból áll a tollbokréta, de a festett czimerképen – a melyre a király a szövegben utal – világosan látjuk a hét fehér strucztollból álló sisakdiszt!
Azt, a mit a czikkiró ur a pajzstartókról általában mond, részünkről is helyesnek véljük; azt azonban, hogy a Dessewffyek a II. Lajos király czimerbővitő levelére festett pajzstartókat tévedésből használták olyanokul folytatólag, nem irhatjuk alá. Mert a Triton és a Nereida itt, ha nem is expressis verbis kijelentett királyi akaratból, hanem de facto pajzstartók. Hiszen csak meg kell nézni a Dessewffy nemesi czimer Tritonját jobbfelől, a Nereidáját bal felől, a mint két kézre fogva-markolva tartják a pajzsot, mindenki meggyőződhetik arról, hogy itt nem a czimerfestő «önkényesen alkalmazott diszitő motivumairól», hanem határozottan pajzstartókról van szó, melyek jogos használatát épp a szöveg állapitja meg «prout hec arma» stb. szavaival. És vajjon akkor, a midőn a király a Dessewffyeket pallosjoggal ruházza föl, régi nemességüket megujitja és régi czimerüket, különös kegyelme jeléül, saját czimerének egy részével bőviti meg; nincs-e eléggé indokolva a pajzstartók adományozása is?! Hogy a czimerbővitő levél szövege ezekről nem szól, az magától értetődik, mert telamonokat czimerlevelekben extra és expresse ipsissimis verbis csak a XVII. századtól kezdve kezdettek adományozni az uralkodók. Épp azért nem értem czikkiró ur azon állitását: «hogy joga van bárkinek királyi adomány nélkül is telamont használni, mert ahhoz királyi adomány nem kell». Igenis, a mióta a pajzstartókat a királyi adománylevelekben szóval is fölhozzák, azóta a királyi consensus ezekhez épp úgy megkivántatik, mint a czimer egyéb részeihez. Ott van pl. az ádámföldi és kálnói Bornemissza család czimere. A család önkényesen fölvett és használt két szirént pajzstartókul, de mikor hitelesittetett egyszer a czimere, mivel a két syrén az I. Ferdinánd által adományozott eredeti armalisban elő nem fordult, hiába volt a hosszú használat, még sem hitelesittetett az a szirénekkel, hanem csak azok nélkül.
Mindezek alapján ujra és határozottan állitom, hogy a Dessewffyeket csak is úgy, abban az alakban és azokban a szinekben illeti meg a czimer, a hogy azt nekik II. Lajos király 1525 április 9-én saját kezeirásával és pecsétjével megerősitett czimerbővitő levelében, festett alakban is adományozta; azért fölhivom, sőt kérem a Dessewffyeket, ne hagyják magukat bármily tudományosnak látszó magyarázattal tévútra vezettetni, hanem ragaszkodjanak tovább is ahhoz a diszes és egyedül helyes czimerhez, a mit nekik dicső ősük, Dessewffy János megszerzett.
ÉBLE GÁBOR.
