VI.
VI.
Vásárhelyi Jonathán Arad vármegye szolgabirája, esküdt társával Takács Jánossal 1749 szeptember 17-én adta át Horváth Ferencznek, a modenai herczeg uradalmi ügyészének a kir. tábla idéző levelét s a követkenő év február 25-én felvétetett a pör. De alperes prókátora, Zlinszky József minden áron húzni, halasztani akarta az ügyet és három terminus elmult a nélkül, hogy a hiábavaló feleselgetéseken kívül valami érdemes munkát végeztek volna. Az ellenfél most is kétségbe vonta Tisza László szegénységét és fölmutatta Zilahi János Torda városi jegyző, meg Zalányi László megyei esküdt bizonyítványát arról, hogy az öreg Györgynek Udvarhelyszéken és Kolozs vármegyében tisztességes jószága, azonkívül a tordai határban olyan szép gazdasága vagyon, hogy három ember sem igen akad a városban, a ki nálánál módosabb volna.* Minthogy pedig – így okoskodott tovább a prókátor – Tisza László atyjával 152közös gazdálkodást folytat: szegénynek épenséggel nem mondható s a törvényben megállapított kedvezésekhez joga nincsen. A biróság azonban magánemberek egyszerű kijelentésével szemben elsőbbséget adott Torda vármegye hiteles bizonyítványának és továbbra is soron kívül tárgyalta a pört, az alperes által kért újabb halasztást pedig csakis oly föltétel alatt engedélyezte, hogy a következő terminusra a fiskust is megidéztesse, a ki, mint tudjuk, a modenai herczegnek szavatossággal tartozott.
Zalányi ekképen kezdé a maga bizonyítványát «Non sine aliquo stupore audire debuii quaestionem utrum spectabilis dominus Georgius Tisza de Boros Jenő sit persona miserabrilis nec ne?» (Orsz. Levéltár, Proc. Tab. 4–4322. nr. 2.)
Hrabovszky Antal causarum director, mint a szent korona ügyésze képviseletében Adelffy Antal jelent meg, de nem avatkozott a pörbe, hanem nyugodtan hallgatta a prókátorok feleselgetését, a kik még 1752-ben is csak a genealogiánál tartottak.
E közben történt, hogy a modenai herczeg követe gróf Montecuccoli ura nevében azzal a kéréssel járult Mária Terézia királyasszony elébe, hogy Tisza László keresete a törvény rendes utján kívül tárgyaltassék és vagy ő felsége maga, vagy egy általa kirendelt bizottság ítéljen benne. Folyamodást is nyujtott be, mely alkalmasint az udvari kamarán készült, mert egészen annak az álláspontjára helyezkedik.
Előre bocsátja, hogy a fiskus az adománylevél értelmében a herczegnek teljes kárpótlással tartozik, és ha esetleg elveszti a pört, bizony annak csak a kincstár adja meg az árát, mert Tisza László szerencséjén mások is felbuzdulnak. Majd hivatkozik az 1715. évi 9. t. czikkre, azt magyarázván ki belőle, hogy a neoacquisticai pörökben most már csak folyamodással lehet élni; magasztalja VI. Károly császárt, a ki 1736-ban az Inczédy családnak a modenai herczeg ellen indított pörét hasonló okokból beszüntette s végre leplezetlenül kimondja, hogy nem kell megengedni, hogy az a jószágkereső erdélyi ember diadalmaskodjék, mert annak kiszámíthatatlan káros következményei lehetnek a kincstárra nézve.
De a folyamodásnak nem volt meg a remélt sikere, mert a királyasszony meg akarta tartani a törvényes formákat és 1752 július 31-én kelt leiratával véleményadás végett áttette az ügyet a táblához, melynek elnöke és birái határozottan ellenezték a herczeg törvénytelen kívánságát. Ennek következtében Mária Terézia octóber 20-án kelt második leiratával meghagyta, hogy a pör továbbra is a maga rendes útján folyjon, bár a jogügyek igazgatója előre látta, hogy az a fiskus kárával fog végződni.*
Mária Terézia a táblának 1752 augusztus 30-án kelt felterjesztésére válaszolja: «quod praeinsinuata causa ad acquisitionem bonorum jure armorum revindicatorum directa sit, clementer assentimus, adeoque benigne resolvimus, ut eadem causa in conformitate articuli 21. 1741. in ordinaria juris via, in qua actu existit, ulterius etiam relinquatur.» (Országos Levéltár táblai osztálya, Rescripta Regia 2–228. Ugyanott a királyasszony első leiratához csatolva Montecuccolli folyamodásának másolata.)
A tábla elnöke, Galanthai Fekete György personalis deczember 1-én kapta meg a mandatumot és így a pört, hosszas pihenés után, csakis a következő 1753. évi vízkereszt utáni törvényszakon vehették elő újra. De nem igen bánta azt Tisza, csakhogy megszabadult végre attól a veszedelemtől, mely ide s tova esztendeig, mint Damokles kardja függött a feje felett.
Most az alperes prókátora – mellőzvén egyelőre a Váradi Kiss család gyökeres jogának a kérdését – minden erejével a leszármazási tábla hitelességét igyekezett lerontani és első sorban is az 1698-ban kihallgatott tanúk vallomásának bizonyító erejét vonta kétségbe. Hiszen – úgymond – azok közül a legvénebb sem volt több 70 esztendősnél, ennélfogva nem is ösmerhették azt a Doczó Andrást, a kinek állítólag Kiss Annától született leányát az öreg Tisza István vette feleségül.
Mert Kiss Anna 1640-ben már mint Désy Gergely deák özvegye említtetik, és így Doczó Andrásnak 1636-ban már okvetetlenül meg kellett halnia, hogy az asszony új házasságra lépvén, második férjét is eltemethesse. Ebből pedig nyilván következik, hogy a tanúk 62 évvel az előtt történt dolgokról beszélnek, holott az emberi emlékezet határát a törvény csak hatvan esztendőre szabta.
De erre könnyen megfelelt a Tisza László prókátora, úgy okoskodván, hogy sehol sincs az meghatározva, meddig viselje valaki az özvegyi fátyolt és abból, hogy Kiss Anna 1640-ben másodszor is özvegyen maradt, épenséggel nem következik, hogy a tanúk hamisan valljanak. Hiszen Doczó András élhetett még 1638-ban is 153és viszont semmi sem akadályozta Gergely deákot abban, hogy Kiss Annát a következő esztendőben nőül véve, 1640-ben, vagy ha kedve tartotta, még előbb is meghaljon.* Ennélfogva tehát, úgymond, azok a tanúk, a kik 1698-ban circiter 70 esztendősök voltak, az 1638-ban élő Doczó Andrást nagyon jól ösmerhették. Özvegyére pedig a fiatalabbak is tökéletesen emlékezhettek, mivelhogy Kiss Anna Boros-Jenő és Várad bukása után Erdélybe menekülvén, még 1666-ban is Görgény-Szent-Imrén tengődött.* Máskülönben ez az összeköttetés nem a tanúk vallomásával, hanem oklevelekkel igazoltatik s alperes kifogásai teljesen alaptalanok.
Csakhogy Doczó András már 1633-ban meghalt, mert Kiss Anna 1634 január 20-án Désy Gergelyné volt, de a tanúk nem is állítják, hogy ösmerték volna, csak azt, hogy bizonyosan tudják. Tudhatták pedig bizonyosan az özvegytől és a leánytól.
Ekkor már, mint tudjuk, Borosjenei Nikodin Mihály özvegye volt, minélfogva az alperes kétségbe vonta a személyazonosságát, de az oklevelekből az teljes bizonyossággal megállapítható.
Annak utána az ellenfél szerencsésen belebonyolódott a birtokszerző Váradi Kiss János Judit leányának a genealogiájába – a ki mint tudjuk – ötször ment férjhez és sehogy sem akarta elhinni, hogy Doczó Andrásnak az édes anyja volt volna. Illetőleg tagadta azzal a Judittal való személyazonosságát, a ki 1621-ben Anna testvérével osztozkodott, s a kiről nem lehetett kétségbe vonni, hogy Váradi Kiss János leánya volt. Mikor pedig Tisza prókátora hiteles dokumentumokkal állott elé, ismét csak visszatért az 1698-iki tanúkihallgatósra és minden kigondolható furfanggal igyekezett annak értékét lerontani.
Végre aztán ez is belefáradt a sok alaptalan ellenvetés czáfolgatásába és kijelentette, hogy felperes meghaladott álláspontot foglal el, mivel a királyi tábla a jezsuitákkal való pörben a leszármazás felett már döntött, sőt nemcsak a Tisza és Váradi Kiss család között való vérséges összeköttetést decretálta, hanem azt is elösmerte, hogy Görgényben lakó Tisza István I. Istvánnak Doczó Zsuzsánnától született fia volt. Alperesnek tehát nincs joga többé e felett vitatkozni, mert legrosszabb esetben is csak Tisza Györgynek II. Istvántól való származása jöhet kérdésbe.
Ennek igazolására pedig Wass Dániel Torda vármegyei szolgabirónak meg esküdt társának 1752 február 17-én kelt bizonyítványát s azonkívül két rendbeli tanúkihallgatási jegyzőkönyvet mutatott föl.
Az első Kolozsvárott 1752 február 27-én kelt, mikor is nemes Tordai Szabó Dániel és Almási Erzsébet Egerbegyi Nyitray Márton hitves társa a város tanácsházában erős hittel megeskettetvén; szóról-szóra a következőket vallották:
«Tudjuk nyilván és bizonyosan, hogy az utrumban említett Thordán lakó nemzetes Borosjenei Tisza György uramnak az édes attyát hivták Borosjenei Tisza Istvánnak s jól is ismertük, mivel ő kegyelme is Görgény nevű helységben lakott, az holott mi is, abban az időben laktunk».*
Országos Levéltár, Proc. Tab. 4–4322. NB. alatt.
A második Bethfalvi Maróthy György és Medeséri Jeddy János udvarhelyszéki esküdtek neve és pecsétje alatt 1752 augusztus 14-én nemes Gálffy Ferencz és György testvérek vallomásáról adatott ki ekképen:
«Mindketten tudgyák az fatensek nyilván és bizonyosan, hogy emlitett Borosjenei Tisza László uram édes attyának Borosjenei Tisza György uramnak az édes attya nemzetes Borosjenei Tisza István uram volt, az ki Torda vármegyében Görgényben lakott, onnat tudgyák peniglen, mivel esmerték és életében Görgényben laktában emlitett Tisza István uramnak házánál is voltanak, különbem is az fatensek édes annyok, az utrizált néhai Tisza István uram feleségével néhai Bakó Kata asszonyal testvér volt, ugy fateállják».*
U. o. U. alatt.
Hivatkozott továbbá az 1698-ban kihallgatot özv. Krajnik Istvánné Vancza Erzsébet vallomására, mely szerint az akkor még életben lévö Görgényi Tisza Istvánnak Bakó Katától György fia és Klára leánya született.*
U. o. Q. alatt.
Végre előterjesztett bizonyos 1724 april 21-én kelt oklevelet; melyben Gálffy Kristóf és ifj. Tisza György mindennemű pörös ügyeikre nézve id. Tisza Györgyöt prókátoruknak és teljhatalmú 154megbizottjaiknak vallották. Ebből a következő leszármazási tábla állítható össze:*
U. o. S. alatt.
Csikfalvi Bakó István Kun Erzsébet Judit Martonosi Gálffy Kristóf Kata Borosjenei Tisza István Ferencz id. Tisza György 1724 Kristóf 1724 ifj. Tisza György 1724
Alperes prókátora most nagy diadallal konstatálta, hogy ez az egy oklevél halomra dönti a tanúk összes vallomásait, mert az tűnik ki belőle, hogy Tisza Györgynek nem István, hanem id. György volt az atyja, felperes pedig az ifj. Györgytől származik. Nyilvánvaló tehát – úgymond – hogy a bemutatott genealogia hitelt nem érdemel s az amúgy is kifogásolt összeköttetés ellen a legerősebb argumentumot maga a felperes szolgáltatta.*
L. a pörnek 18. lapján.
Erre Tisza ügyvédje nyugodtan csak azt jegyezte meg, hogy ifj. György felperesnek nem atyja, hanem testvére,* a ki mint szerzetes barát ott él manapság is a franciscanusok szebeni kolostorában. Ha nem hiszik, hallgassák ki pater Tersztyánszky jezsuita perjelt, a ki épen jelen vagyon. Ezt ugyan nem rendelte el a biróság, de Tisza László azért tudott magán segíteni, mert családjának két ösmerősét, Hunyor András Bihar vármegyei táblabirót, meg Vadas Pált Hunyad vármegye esküdtjét, a kik akkor Pesten tartózkodtak, 1753 márczius 31-én Bacskády József személynöki ítélőmester elébe állította s ezek aztán esküvel igazolták, hogy György barát neki csakugyan testvére.*
id. Tisza Györgynek első feleségétől származott fia.
U. o. T. alatt.
Hanem ezzel még korántsem hozta rendbe a genealogiáját, mert alperes most már az összeköttetés bizonyítására szolgáló tanúvallomási jegyzőkönyveket kifogásolta, mondván, hogy azok a törvényben előírt hitelességet nélkülözik s annak rendje és módja szerint authenticálva nincsenek. Hiába igazolta Hajós Sámuel prókátor, hogy két tanú a kolozsmonostori konventben, kettő pedig Mohai Kerekes Pál udvarhelyszéki alkirálybiró előtt élőszóval is megerősítette a maga vallomását; hiába bizonyítgatta más oklevelekből és családi írásokból, a neoacquisticai pörből, meg a már idézett 1724-iki prókátor vallásból, a melyről – úgymond – csak nem tehető föl, hogy egyenesen erre a czélra készült volna, hogy Tisza Györgynek István volt az atyja: a királyi tábla alperes javára döntött és ítéletileg kimondá, hogy a szóban forgó oklevelek «ob defectum legalis authenticationis» a leszármazás bizonyítására nem elegendők.*
L. a pörnek 20. lapján.
Így állván a dolog, Tisza prókátora kijelentette, hogy felperes utolsó esetben aláveti ugyan magát a tábla határozatának, és megszerzi a kífogásolt documentumokhoz a törvényes authenticatiót, mindazonáltal kéri a biróságot, hogy ne okozzon neki ez által újabb költséget és fáradságot, mikor a pör folyamán előterjesztett oklevelek és más kifogástalan bizonyítékok, Tisza Istvántól való származását úgyis kétségtelenné teszik. Vegyék tekintetbe, hogy már 5 esztendeje keresi az igazságát, s az a nehány forint, a mit a jezsuitákról kapott – mert nagyobb részét testvérei meg hitelezői kielégítésére fordította – már régen elkölt az örökös futkározásokra.
Igazán nagy csapás volna tehát rá nézve, ha egy terminust ismét elvesztene, a mi pedig könnyen megtörténhetik, mert honnan vegyen ő hatalmat arra, hogy a tanúkat az ország másik végéről kedvük ellenére is előállítsa?
De minden prókátori ékesszólása kárba veszett, mert alperes tiltakozására, hogy az ítélet ellen agitálni nem lehet és a törvény senkinek sem kedvezhet, a biróság az authenticatio szükséges voltát másodszor is kimondá.* Annak utána pedig, felperes kívánságához képest, elrendelte, hogy a meghitelendő tanúkat a táblának egy kiküldött birája saját lakóházához idéztesse.*
«Deliberatium est: Neque noviter adducta propter defectum legalis authenticationis sufficienter legitimandae genealogiae probam explere.»
L. a pörnek 24. lapján.
Most tehát minden attól függött, hogy sikerül-e Tisza Lászlónak okkal-móddal rábírni azokat a földhöz ragadt szegény vén embereket, a kiknek féllábuk már a sírban volt, hogy télvíz idején kijöjjenek vele Magyarországra? Szerencsére 155tudott az emberekkel bánni, s addig kérte, kapaczitálta, biztatta őket, pénzt, gabonát, öltöző ruhát, diurnumot ígérvén nekik, – mert arra még csak gondolni sem lehetett, hogy illendő jutalom nélkül, pusztán kötelességérzetből megcselekedjék, – míg végre Szabó Dániel meg a 80 esztendős Gálffy Ferencz rászánta fejét erre a nagy útra.*
A királyi tábla föltétlenül megkövetelte, hogy a tanúkat egy kiküldött bírája hiteltesse meg, akár honnan valók legyenek is azok. Az erdélyiek zugolódtak és sokszor panaszkodtak ezért, mert nagy költséggel járt a dolog, a mit természetesen a fél tartozott viselni.
Megindultak tehát Erdélyből s az 1753-ik esztendő már végét járta, mikor sok baj és vesződség után a Szabolcs vármegyei Székely falúba, Csepei Zoltán István táblabiró udvarházához, érkeztek. A hiteltetés szerencsésen végbement, a tanúk kiállottál a tűzpróbát és első vallomásukat mindenben megerősítették. Gálffy még azzal is megtoldá, hogy mikor Görgényt felégették, Tisza István minden háza népével együtt hozzájok költözködött s másfél esztendeig náluk lakott.* Tordai Szabó Dániel pedig visszaemlékezett, hogy ő abban az időben még folytatván a mesterségét «dolgozott is Tisza István uramnak, sőt azt is tudgya, hogy azon mentét, melyet csinált Tisza István uramnak, Letenyei nevű szűcs béllette is meg».
Proc. Tab. 4–4322. U. alatt.
Zoltán táblabiró, minekutána 1753 deczember 29-én annak rendje-módja szerint aláírta és megpecsételte a leveleket,* a tanúkat Isten hírével útnak bocsátotta. Szigorú tél volt, a vén Gálffy panaszkodott is később, hogy majd megfagyott a nagy hidegben, s a szegény utasok, ha ugyan Zoltán István vendégszerető ember létére meg nem marasztotta őket, az újesztendőt is valami kurta kocsmán, vagy épen a szabad ég alatt tölthették, mint a karácsonyi szent ünnepeket. De Tiszának sürgős volt a dolga, drága az ideje. Vízkereszt nap után már ismét Pesten kellett lennie, ha csak nem akarta elmulasztani a terminust, nagy örömére az alperes prókátorának. Bánta is ő most a csikorgó hideget, a hófuvást meg a hortobágyi hideg szelet, mikor már olyan közeinek látszott az a czél, melynek elérésétől jövendő sorsa függött. A jövendő pedig gazdagságot, gondtalan, nyugodt életet s talán boldog családi tűzhelyet is ígért neki. Volt elég ideje eltűnődni rajta, a míg a Nyírről Pestre érkezett . . .
A hitelesítési záradékot a tanúkihallgatási jegyzőkönyvekre sajátkezével vezette reá, betoldván azokba a betoldandókat: L. a pörben NB, és U alatt.
Mikor az 1754. évi első törvényszakon a genealógiája bizonyítására szolgáló okmányokat újólag felmutatta, a modenai herczeg prókátorának úgy a torkán akadt a szó, hogy alig volt képes hirtelenében egy pár üres sofismával válaszolni. Meg is jegyezte rá nyomban a Tisza ügyvédje, hogy az ilyen alaptalan ellenvetések és kifogások czáfolatot sem érdemelnek, s annak utána röviden hivatkozván a per folyamán előadottakra, kiváltképen pedig a meghitelt tanúk vallomására* – ítéletet kért.
Hivatkozott még Vancza Erzsébet vallomására, mondván, hogy azt már az örökkévalóság authenticálta.
Erre aztán a királyi tábla kimondá, hogy a genealogia most már tökéletesen rendben lévén, folytassák tovább a pört.*
«Deliberatum est: Genealogica partis A. descendenitia exhibitis hactenus instrumentis probata agant partes ulterius.»
De a következő terminuson a modenai herczeg ügyvédje bele sem akart többé avatkozni a dologba, hanem ismételten fölhívta a fiscust, hogy teljesítse az alperessel szemben fennálló kötelességét.
A korona-ügyész képviselője első sorban is azt vitatta, hogy a mennyiben a pör a neoacquisticai törvényszéken, annak idején már befejeztetett, Tiszának nem volt jussa a szóban forgó birtok tulajdonjogára nézve új keresetet indítani, mert az 1741. évi 21. t. cz. világos rendelkezése szerint csakis folyamodással, vagy esetleg kegyelemből pörújítással élhetett volna. De mindkettőt elmulasztotta, azért tehát mozdíttassék el a keresetétől. Mikor pedig az ellenfél tagadta, hogy a bécsi Neoacquistica Commissio a megkívántató törvényes formában ítéletet hozott volna, halasztást kért a biróságtól addig, míg az udvari kamara levéltárában az erre vonatkozó iratokat felkereshetik.
Most aztán kiderült, hogy milyen hatalmas ellenfél a fiskus, mert a tábla 1754 május 17-én megtagadta ugyan a halasztást,* de Mária Terézia 156királyasszony, – a jogügyek igazgatója és az udvari kamara felterjesztésére, tíz nap mulya már felfüggesztette a pört, ez ellen pedig nem volt appelláta.* Tisza Lászlónak tehát szomorúan kellett tapasztalni, hogy minden szép reménysége korai volt, mert bármennyire bízott a maga igazságában, mégis csak megfordult elméjében és sok aggodalmat okozhatott neki az a gondolat, hogy hát ha találnak valamit az udvari kamarán, a mivel az ő igazságának nyakát szeghetik? És bizony nagy kő esett le a szívéről, mikor a következő év január 27. napján a fiskus prókátora kijelentette, hogy ő felsegének más, fontosabb dolgai miatt, mindez ideig nem értek rá, hogy a Neoacquistica Commissiónak azt a bizonyos itéletét kikeressék.* Persze, hogy elhitték neki, hogy ne hitték volna!
«Deliberatum est: Fisco regio causam praesentem in Neoacquistica Commissione Viennensi terminatam fuisse non docente, eundem ad ulterius respondendum obligari.»
Hrabovszky Antal causarum director május 18-án panaszolja az udvari kamarának, hogy a tábla a tegnapi ülésen megtagadta a halasztást. Irja, hogy az ő eszméje volt a Neoacquisticai pörrel agitálni Tisza ellen, és nagyon csodálkozik, hogy a tábla nem fogadta el a királyi fiskus ellenvetését, mikor nyilvánvaló, hogy a bécsi Commissió már egyszer ítélt az ügyben.
A pör felfüggesztése tehát okvetetlenül szükséges, mert az iratok kikeresése sok időbe kerül. Ennek következtében az udv. kamara május 21-én megtette fölterjesztését, s előadván, hogy a kincstárt milyen veszedelem fenyegeti, Mária Terézia 1754 május 27-én «usque venturum post Epiphaniam Domini celebrandorum iudiciorum terminum» felfüggesztette a pört. (Országos Levéltár, Rescripta Regia 2–228).
L. a pörnek 28. lapján.
A biróságnak elégtételül szolgált a vallomás, felperes prókátora pedig egy cseppet sem haragudott érte. Ezután már sokkal könnyebb volt a feladata, mert a fiskus leghatalmasabb fegyveréek kicsorbult az éle, halasztásra nem talált ürügyet többé, kibuvókkal nem élhetett, az üres rabulistica semmit sem használt s így akarva- nem akarva bele kellett bocsátkozni a pör meritumába.
Megtámadta ugyan ő is a genealógiát mert hisz' tulajdonképen ezen fordult meg minden – de nem volt szerencsésebb mint kollegája, bár annyit mégis el tudott émi, hogy az ellenfél szóról-szóra belement a vitába és csakhamar úgy neki tüzesedtek, hogy a biróság, – látván, hogy ítéletnapig se lesz vége a feleselgetésnek, – újabb határozattal döntötte el a leszármazás hitelességét.*
«Deliberatum est: Genealogia Partis A. per producta instrumenta sufficienter edocta, agant Partes ulterius.» (41. l.)
Meglehet, hogy a Tisza ügyvédjének épenséggel ez volt a czélja, és ravasz prókátori fogásával csak provokálni akarta az ítéletet, hogy a genealogiával egyszer s mindenkorra végezzen. A következő terminuson aztán a keresett jószágokhoz való eredeti gyökeres jogot adomány és statutionalis levelekkel, a tényleges birtoklást osztályegyezséggel, csereszerződéssel, ítélettel s egyéb hiteles documentumokkal, a jogfolytonosságot pedig tanúkihallgatási jegyzőkönyvekkel igazolván, – végső ítélet alá bocsátotta a pört.
A fiskus, minekutána a felperes által előterjesztett oklevelek hitelességét lerontani, az adomány- és birtokbaiktatás érvénytelen voltát bebizonyítani egyátalában nem volt képes, – utoljára azt vitatta, hogy Agya, Szintye és Kis-Jenő az erdélyi fiskális jószágok közé tartozott, ezeket pedig a fejedelmeknek az 1588-ik év után örökjoggal eladományozni nem lehetett, hanemha inscriptíóképen. Minthogy azonban Váradi Kiss János 1590-ben örökjoggal – fiú- és leányágra – kapta Báthory Zsigmond vajdától az említett három falút: világos, hogy a donatio törvénytelen.
Ez volt a fiskusnak utolsó erőfeszítése s mikor az ellenfél bebizonyította, hogy a birtok már 1588 előtt eladományoztatott és Váradi Kiss János nem mint koronajószágot, hanem a Szalay család magban szakadásával mint ura fogyott vagyont impetrálta: a királyi tábla az 1756. évi vízkereszt utáni törvényszakon Agyát, Szintyét, Kiss-Jenőt, tényleges birtokosa a modenai herceg ellenében, a törvényes örökösnek, Tisza Lászlónak ítélte s egyszersmind a végrehajtást is elrendelte.*
«Deliberatum est: Jure et possessorio partis A. ex productis per eundem instrumentis clare eveniente, actionalia bona eidem adjudicari, legalemque eatenus executionem decerni.» (47. lap).
A fiskus apellált és azt kívánta, hogy ő felsége további elhatározásáig függeszszék fel az ügyet. De a biróság nem vette figyelembe indokolatlan kérését és haladéktalanul felterjesztette 157a pört a hétszemélyes táblára, mely az ítéletet helyben hagyta.*
U. o. 48. l.
Most a herczeg prókátora, megbízója nevében kijelentette, hogy a végrehajtás alkalmával visszaűzéssel (repulsio) fognak élni és kérdé, hogy megelégszik-e felperes ezzel a nyilatkozattal vagy bevárja a dolog végét? Persze, hogy megelégedett, ugyan mi gyönyörűsége telt volna benne, ha végignézi, mikor a modenai herczeg tisztjei, a szomszédok szemeláttára kivont karddal fogadják az ítélet végrehajtására kirendelt birót? Legfeljebb csak a költsége szaporodott volna.
Mikor a pör 1758-ban újra megindult, már akkor Hajós Sámuel helyett Lehoczky Dániel volt a Tisza ügyvédje. Ez a híres, nevezetes prókátor, a kihez csak úgy sereglettek az emberek az ország minden részéből s a kiről följegyezték, hogy nemcsak a gazdag mágnásokat, de az ügyefogyott szegényeket is fáradhatatlan buzgósággal védelmezte, ha meggyőződött arról, hogy igazságuk van.*
Nemzeti Plutarchus III. k. 111–112. I. Nem akarjuk kisebbíteni Lehoczky érdemét, de a legnehezebb munkát mégis Hajós Sámuel végezte. Ő védelmezte meg a genealogiát és ezután már nem lehetett a pört elveszteni.
Most tehát jó alkalom nyílt ennek a bebizonyítására, mert a modenai herczeg – hogy egy régi író szavaival éljek – teljességgel nem akarta körmei közül kiereszteni azt a szép birtokot, a fiskus pedig utolsó esetben törvénytelen eszközöktől sem riadt vissza, hogy a kincstár érdekeit megoltalmazza.
Felosztották tehát egymás között a szerepeket olyanformán, hogy míg a fiskus egy XVI. századbeli összeírás alapján azt vitatta, hogy Agya, Szintye meg Kis-Jenő tulajdonképen egyházi vagyon (már nem fiscale bonum!) és a török hódítás előtt a váradi püspök, illetőleg a káptalan birtoka volt: addig a modenai herczeg prókátora, hivatkozván Werbőczy István Hármas Könyvének I. Rész 78. meg II. Rész 12. titulusára, a törvényes elévülés meg a donatio erőtelen volta mellett kardoskodott.
A fiskussal hamarosan végzett Lehoczky, világosan kimutatván, hogy a váradi püspökség javait még 1566-ban elkobozták és föltéve – tagadva, hogy szinte birta is valamikor azt a három falút, már akkor semmi köze sem volt hozzá, mikor Kiss János a Szalay család magban szakadásával adományba kapta. Ennélfogva tehát az az ellenvetés, hogy Báthory Zsigmond vajda donatiójának semmi ereje sincsen, mert az erdélyi törvények értelmében a töröktől elfoglalt jószágokat vissza kellett volna adni a régi birtokosoknak – magától elenyészik.
A herczeg prókátorának az volt a legfőbb argumentuma, hogy a Tisza család 1699-től 1748-ig egy lépést sem tett a maga jószágának visszaszerzésére, sőt még csak nem is tiltakozott, mikor előbb a modenai herczeget, később Horányi Gábort királyi adománylevelek alapján törvényes módon birtokba iktatták. Minthogy pedig azóta nem 32, hanem a kurucz világot leszámítva, több mint 41 esztendő mult el, a törvényes elévülés esete forog fenn, és Tisza László a keresett birtokhoz való jogát már csak ezért is örökre elvesztette.
De elvesztette – úgymond – másodsorban azért, mert a kiváltság megsemmisül és erőtelenné lesz, ha valaki arról akár nyíltan, akár hallgatólagosan lemond. Minthogy pedig a herczeget és Horányit a Tisza család tudtával és ellentmondása nélkül nyilvánosan statuálták, az ellentmondás elmulasztása miatt bekövetkezett rájuk nézve a hallgatólagos lemondás esete.
Lehóczky kevés szóval, de annál több logikával válaszolt. Előre bocsátotta, hogy nem egyezik meg a kúria méltóságával és tekintélyével, melyet úgy a törvény, mint az uralkodó nagyra becsűl hogy annak perdöntő ítéletét vitatkozás tárgyává tegyék, s ennélfogva az ellenfélnek csakis ahhoz lett volna joga, hogy kegyelemből pörújítással éljen. Majd bebizonyította, hogy helytelenűl magyarázza a törvényt, mert 32 esztendő alatt csakis az olyan kiváltságnak szűnik meg az ereje, a melyet sohasem használtak s mely mint elavult privilegium többé semmit sem ér. Itt azonban máskép áll a dolog, mert felperes kiváltsága foganatba vétetett és tényleges birtoklás alapjául szolgált, a mint ezt a hétszemélyes tábla ítélete is bizonyítja.
Annak pedig, hogy a Tisza család mindezideig nem pörölt a jószágokért, igen egyszerű a magyarázata és a ki az ország újabb történetét ösmeri, könnyen megfelelhet reá. A hódoltság felszabadulása után a töröktől visszafoglalt 158földet az uralkodó megtartotta magának fegyver jogán és a régi birtokosok ő felsége méltósága ellen nem merték keresni, de a mint számos példa bizonyítja, hiába is keresték a maguk igazságát.
Mikor pedig az alperes, úgy a maga, mint a fiskus szempontjából az időmúlásra (elévülés) vonatkozó okoskodását befejezte, ismét felszólalt.
A modenai herczegnek – ugymond – épenséggel nincs joga erre hivatkozni, mert az ő birtoklása se tartott egyfolytában 32 esztendeig, s félbeszakadt akkor, mikor Agyát, Szintyét, Kis-Jenőt Horányi Gábomak adományozták. Ebből tehát nyilván következik, hogy alperessel szemben a megtámadott donatio erőssége sértetlenül fenn áll. A mi pedig a fiskust illeti, könynyen érthető okokból, nem akarja ítélet alá bocsátani azt a kérdést, hogy a királyi felség, a föld ura, felhasználhatja-e jobbágyaival szemben az időmúlás, a törvényes elévülés jogát? de megjegyzi, hogy erre sehol sincs példa a világon.
Beszélhetett aztán az ellenfél untig-fáradtig, egyetlen állítását sem tudta lerontani a Tisza prókátorának s ennek következtében a királyi tábla elmarasztalta a modenai herczeget a viszszaűzés birságában.*
«Deliberatum est: Allegatis et productis partis J. pro repulsionis ratione insufficientibus, eandem in onera repulsionis convinci.» (67. l.)
Alperes tiltakozott, a fiskus pedig, azon ürügy alatt, hogy a Neoacquistica iratai részint Horvátországba, részint Erdélybe kerültek, ismét felakarta függeszteni a pört.* De nem érte el czélját, mert az udvar, a tábla véleménye alapján, megtagadta kérését s minekutána a herczeg prókátorának tiltakozása is visszavettetett, a biróság az 1759. évi Szent-István napi törvényszakon Tisza László javára döntött, illetőleg megerősítette a végrehajtást elrendelő első itéletét.*
Az udvari kamara folyamodása a kanczelláriához 1756 ápril 29. Orsz. Levéltár, Rescripta Regia 2–28. Maria Terézia leiratához mellékelve.
«Deliberatum est: Rejecta partis I. prohibita stare priorem sententiam legalemque tam ejus, quam et alterius in processu fundamentali latae sententiae executionem decerni.» Proc. Tab. 4–4322. A pör előadója Niczky Kristóf itélőmester volt.
A hétszemélyes tábla helybenhagyása után az ítélet jogerőre emelkedett s végrehajtására 1760
junius 23-án Vatthai Battha PáI kir. táblabiró küldetett ki. *
U. ott, nr. 1. alatt. A monda szerint Tisza László «hat szürke paripákon, hintóban tett vissza háza népeihez és familiájának kebelében kibeszélhetetlen nagy örömmel és nagy gazdagsággal jelent meg.» (Nemzeti Plutarchus, III. k. 111–112. l.)
Tisza László még 1755-ben kötelezte magát arra, hogy ha a pört megnyeri, a mihez – úgymond – erős reménysége vagyon, ő felsége iránt való jobbágyi hódolatból, kiváltképen pedig azért, hogy a pörnek törvényes uton való lefolyását kegyelmesen elrendelte, Agya, Szintye és Kis-Jenő helyett más egyenértékű jószágot is elfogad a fiskustól, akár Erdélyben, akár Magyarországon.* E miatt aztán igen sok kellemetlensége származott úgy neki, mint a kiküldött birónak, mert a kincstár képviselője, Kruspér István udvari tanácsos és máramarosi administrator, azok közé a túlbuzgó hivatalnokok közé tartozott, a kik a kamara hasznát mindennél elébbvalónak tartották.
U ott, nr. 2. alatt.
Kitűnt az most is, mikor a cserébe fölajánlott biharvármegyei jószágokat: Gesztet, Mező-Gyánt, a hozzátartozó pusztákkal, olyan magasra becsülte, hogy a táblabiró jó lélekkel bele nem nyugodhatott, mivelhogy területük ugyan nagyobb, de reális értékük sokkal kisebb volt a modenai herczegtől visszapörölt, okszerű művelés alatt álló gazdag és népes falvak értékénél. Ragaszkodott tehát a törvényes becsűhöz és az aradvármegyei uradalom évi jövedelmét 2559 frtban állapítván meg, ennek megfelelőleg 42,653 frt értékű birtokot követelt a kincstártól, a miről Kruspér eleinte hallani sem akart, és a kamarához írott levelében erősen kikelt Battha Pál eljárása ellen.*
Országos Levéltár, N R. A. fasc. 278. nr. 52.
Szerencsére Tisza a fiskusnak adott reversalisában kikötötte, hogy a cserének három hónap alatt végbe kell menni és így a kincstár, ha csak azt nem akarta, hogy a modenai herczeg uradalma megcsonkíttassék – nem halogathatta tovább a dolgot. Kruspér tehát fölajánlotta még Bogyoszlóházát és a csegödi pusztát, de a táblabiró ezzel sem érte be, mert még mindig 8–9000 frt különbözetről volt szó. Minthogy azonban sürgős dolga akadt, az ítéletet végrehajtotta 159és Tisza Lászlót 1760 szeptember 9-én Csoór Ferencz váradi jószágigazgató, Marsovszky József kincstári ügyész, meg a szép számmal összegyülekezett szomszédok jelenlétében birtokba helyezte.*
Battha Pál jelentése a kir. táblához az itélet végrehajtásáról 1761 január 20-án. Területére nézve a biharmegyei birtok sokkal nagyobb volt, mint az aradi, de a táblabiró a jövedelem alapján számitotta ki a becsértéket. (L. a pörhöz mellékelt összeirásokat.)
Eközben történt, hogy valami Jób János nevezetű erdélyi ember Szebenből egymásután két levelet is küldött a kamarának, azzal vádolván Tiszát, hogy nem igaz úton, hanem ravaszsággal nyerte meg a pört. Jó volna tehát – úgymond – ha a kamara titkon informáltatná magát Udvarhelyszéken, hogy micsoda jussa vagyon Tisza Lászlónak azokhoz a magyarországi falukhoz s milyen tanúkat és okleveleket használt a pörben? mert nem illendő dolog, hogy ő felsége, ilyen nagy szükség idején egy ravaszsággal élő embemek álnoksága miatt megkárosodjék.*
Jób első feladása 1760 augusztus 22., a második okt. 8-án kelt. (Orsz. Levéltár, N. R. A. fasc. 1680. nr. 41.)
A kamara kapva-kapott a besúgáson s a jogügyek igazgatójának javaslatára, Szlávy Pált, a ki mint a fiskus prókátora alaposan ösmerte a pört, 1760 szeptember 30-án Erdélybe küldé, hogy a föladóval érintkezésbe lépvén, tartson vizsgálatot és járjon végére mindennek.*
U. ott és Opiniones Directorales 1760.
Jób János álnév alatt Szőllőssy János keresztúri prókátor rejtőzött, a ki valamikor Magyarországon a kincstárt szolgálta. Ez az ember hamistanú szerzéssel, meg oklevélhamisítással vádolta Tiszát, de mivel semmi bizonyíték nem volt a kezében és súlyos vádjai közhíren, közbeszéden alapultak, Szlávy gyanakodni kezdett és addig kutatott, kérdezősködött, míg végre csakugyan rá jött, hogy a föladó az egész Tisza családnak, kiváltképen pedig Lászlónak halálos ellensége, sőt többrendbeli pöriratokból arról is meggyőződött, hogy már régtől fogva gyűlölködnek és kölcsönösen gyalázzák, dehonestálják egymást.*
«Denique... Excelso Camerali Consilio conscientiose detegere debeo, antequam denuntiatio haec facta esset, privatas inter eundem Joannem Szőllőssy ac Ladislaum Tisza hujusque consangvineos vigentes simultates ad extremam animorum exulcerationem devenisse, uti ex originalibus processibus inter eos decurrentibus peractisque de mutua diffamatione et dehonestatione inquisitionibus, dum in Transylvania essem comperi . . . etc.» Szlávy Pálnak 1761 október 4-én kelt jelentéséből. (Országos Levéltár, N. R. A. fasc. 278. nr. 50.)
De azért teljesítette kötelességét s nemcsak a Szőllőssy tanuit hallgatta ki, de eszébe jutván, hogy a Tisza genealogia kérdésében bizonyos Szabó Dániel vallomásának döntő fontossága volt, Tordára utazott és keményen megexaminálta az öreget, hogy nem zavarja-e magát valami ellenmondásba? De nem tudta hazugságon érni s bár Szőllőssy azt állította, hogy professionatus hamis tanú, a kiket megkérdezett felőle, – egy aszszony kivételével – mindnyájan becsületes embernek vallották.*
U. ott, N. R. A. fasc. 275 nr. 58.
A föladó nem győzte bevárni, míg Szlávy jelentést tesz a kamarának és 1760 december 8-án újólag felajánlotta szolgálatát, fogadkozván erősen, hogy majd füstbe megy a Tisza László genealogiája, ha ő egyszer beleavatkozik a dologba és kihallgatja a görgényi tanúkat.* Erre a czélra azonban különös meghatalmazást kért, mert Erdélyben – úgymond – nagyon zúgnak ellene és semmit se mer többé a saját felelősségére tenni.*
Később azonban maga is beösmerte, hogy hiába dicsekedett, mert Tiszának az eddigieken kivül Görgényben is hat tanúja volt arra, hogy nagyatyját se nem Györgynek, se nem Péternek, hanem Istvánnak hivták. (Országos Levéltár, N. R. A. fasc. 278. nr. 49.)
U. ott, N. R. A. fasc. 278. nr. 48. Egy másik levelében már arról panaszkodik, hogy b. Daniel István udvarhelyszéki főkirálybiró megfenyegette, hogy ne vádoskodjék Tiszára, Damokos Antal itélőmester pedig feladásáért hunczutnak nevezte.
Minekutána pedig a kamara, különösen Kruspér István közbenjárasára megküldé neki a kívánt felhatalmazást, vérszemet kapott, s úton-útfélen dicsekedvén, hogy az ő háta megett a magyarországi fiskus áll, lázas buzgósággal gyűjtötte a tanukat és szövetkezett mindazokkal, a kikről sejtette, hogy Tiszának haragosai vagy rosszakarói.*
Azt akarván bebizonyitani, hogy Tisza nem a Váradi Kiss családból származik, hanem csak úgy összeszedegette a leveleket, hivatkozik gróf Bethlen Dávid vallomására, mely szerint 1748-ban tőlle is kért Tisza László egy csomó irást, hogy a magyarországi örökséget kikereshesse. De nem veszi figyelembe, hogy a gróf Tisza Sára unokája volt és nem akar eszébe jutni, hogy Tisza György már 1699-ben felmutatta Bécsben a Kiss örökségre vonatkozó okleveleket.
160De a szenvedélyes gyűlölet, irigység meg bosszúvágy minden előre látásától megfosztotta, és józan ítéletét annyira megvesztegette, hogy a legképtelenebb vádaknak is hitelt adott, a legügyetlenebb koholmányt is fölhasználta, csakhogy ellenségének árthasson.*
Hogy a gyűlölet mennyire képes elvakitani az embert, kitűnik a következő példából is: Tisza László genealogiája bővebb bizonyitására felmutatta a kamarán Kiss Anna végrendeletét, melynek hitelességét Szőllőssy ilyenformán igyekezett lerontani: Azt a testamentumot tulajdonképen Bornemissza Anna fejedelem asszony csinálta, Kovács István javára, a ki az ő fogadott leányának fia volt, csakhogy erdélyi szokás szerint egyszerűen Kiss Annának nevezte magát (!). A Kovács nevet pedig László vagy talán még atyja kivakarta és Tiszát irt helyére.
Jellemző továbbá, hogy az 1698-iki eskető levelet (inquisitio) hamisnak állitotta, mivel az bizonyos Mihály nevű gyulafejérvári pater boltjában (fornix) iratott és egy sereg tanuval igazolta, hogy a jezsuitáknak vagy más papoknak sohasem volt a városban boltjuk, mivelhogy azok kereskedéssel nem is foglalkoztak. (!) Persze hogy nem is kalmárboltról, hanem bolthajtásos szobáról, hajlékról van itt szó. Orsz. Levéltár, N. R. A. fasc. 278. nr. 49.
És mikor már meggyőződése szerint mindent előkészített ahhoz, hogy a fiskus pörújítással élhessen, jutalmat kért magának, remélvén, hogy a kamara sok hasznos szolgálatát, költségét, fáradságát, kellőképen fogja méltányolni.
De meg vagyon írva, hogy sorsát senki sem kerülheti ki. Tisza László megértvén, hogy mi készül ellene, szülőföldjén, hamarosan Erdélyben termett, törvényes vizsgálatot kért, újolag megeskettette a fiskus tanuit és a vádak hamis voltát rendre bebizonyította.
A prókátor sejtette, hogy ennek rossz vége lesz s vakmerő elbizakodottságát kétségbeesés váltotta föl. Könyörgött a kamarának, hogy védelmezze meg és szerezzen neki a kormányszékről oltalomlevelet.
Mert Tisza László már keresetet indított ellene hamis vád miatt, jobbágyai pedig életére törnek. Mindezt ő felségéhez való hűségeért szenvedi, méltó tehát, hogy a fiskusnak tett szolgálatait megjutalmazzák.*
Mindenáron a kamara áldozatának akarja magát feltűntetni. A magyarországi fiskus beavatkozása – úgymond – általános felháborodást okozott és az urak, a kik különben mindnyájan a katholikusok, bosszút akarnak rajta állami, hogy az erdélyi törvénykezést annyira meghurczolta. Most már gr. Nemes Ádámon kivül egyetlen jóakarója sincs és aggódik, hogy a fiskusnak tett hű szolgálatai veszedelmet hoznak fejére.
Nagyon alázatos ember, kevéssel beéri. Nem kívánja a birtokból a feladónak járó harmadrészt, mivelhogy koronajószág, és megelégszik azzal, ha kinevezik valahová sótisztnek vagy kincstári ügyésznek, hiszen ezt már régen megigérte neki Kruspér István.*
Országos Levéltár, N. R. A. fasc. 278. nr. 49.
De a kamarán senki sem törődött most az ő bajával, – talán úgy gondolkodtak, hogy maga kereste magának – az erdélyi királyi tábla pedig Tisza László panaszára hűtlenségben marasztalta és összes javainak elvesztésére ítélte. Mert az oklevélhamisítás hűtlenségi esetet képezett és a hamis vádlót is a szerint büntették.
Mikor a fiskus udvarhelyszéki birtokát zár alá vétette, Kolozsvárra költözködött és úgyszólván nap-nap mellett könyörgött a kamarának, hogy adják meg hát neki azt az ígért jutalmat. Vegyék tekintetbe, hogy mennyit fáradozott, Gödöllőn, Pozsonyban is járt a kincstár érdekében, elköltött többet 100 frtnál, a mi bizony jó volna most, mikor már feleségével, négy gyermekével együtt a legnagyobb nyomorúságra jutott. Mert a prókátorságból semmi jövedelme sincs, az emberek kerülik, félnek tőle, hogy elárulja őket a fiskusnak. Folyamodott a kamara elnökéhez is, felpanaszolván, hogy őt Gottmann Antal meg Krusper tanácsosok biztatták. Szánakozzanak hát rajta és legalább jószágát adassák vissza.*
U. ott. Utolsó levele 1761 október 23-ikán kelt.
Akkor már Szlávy kezében volt az ügy, a ki 1761 október 4-én kelt jelentésében, Szőllőssyre vonatkozólag a következő, fölöttébb jellemző nyilatkozatot tette:
Erdélyben jártában határozottan meggyőződött arról, hogy a föladót nem a király szolgálatában való buzgóság, hanem a személyes gyűlölet, a Tisza László iránt táplált bosszú vezérelte, ennélfogva tehát jutalmat sem érdemel.
Mindazonáltal még sem tanácsos üres kézzel elbocsátani, mert a kincstárnak érdekében áll elhitetni a világgal, hogy a fiskus szövetségesei jutalomban és pártfogásban részesülnek. Tekintve pedig, hogy mostani nyomorúságos helyzetében 161egy pár száz forinttal keveset lendíthetne magán, adjanak inkább valami hivatalt neki, ügyészséget vagy számtartóságot, a mi épen megüresedik.*
Bővebben foglalkoztunk ezzel a kérdéssel, mert már dr. Márki Sándor is megemlékezett róla (Arad-vármegye Története II. rész 653-954. l.), a nélkül, hogy minden oldalról megvilágositotta volna, a mi tulajdonképen nem is lehetett czélja. Abban is téved, hogy Jób Jánost és Szőllősyt két külön feladónak tartja.
Ez alkalommal a kamara által sürgetett pörújításra nézve is nyilatkozott. Mindenekelőtt szigorú tárgyilagossággal birálván a Szőllőssy argumentumait, bebizonyította, hogy merőben téves jogi felfogásból indult ki. Annakutána számot vetett az eshetőségekkel s végül kereken kimondá, hogy nem fizetné ki magát, ha az erdélyi koronatanukat authentikálás czéljából nagy költséggel Magyarországba hozatnák. És igaz ugyan, hogy királyi kegyelem folytán, – a a tábla ellenzése daczára – Erdélyben is meg lehetne hiteltetni a tanukat, ő azonban nem tanácsolja, hogy a kincstár a sikerre való biztos kilátás nélkül belemenjen ebbe a dologba, mert meggyőződése szerint –- a mint már a jogügyek igazgatója előtt is kifejtette – a pörujításnak elegendő alapja nincsen.*
Országos Levéltár, N. R A. fasc. 278. nr. 51.
De a kamara nehezen tudott lemondani arról a reménységről, hogy a váradi uradalomból kiszakított szép jószágokat visszakapja és mindenféle kigondolható ürügy alatt húzta-halasztotta a csereszerződés végleges megkötését. Pedig a birói becsű szerint még több mint 500 frtot jövedelmező birtokkal tartozott Tiszának, a kiről feltehette, hogy nem fogja engedni a maga igazságát.
Persze hogy nem is engedte. Csakhogy azóta nagyot fordult a világ, mert Tisza László, minekutána a pört szerencsésen befejezvén, Gesztre költözködött, azt tapasztalta, hogy nem jó az embernek egyedül lenni. Körülnézett tehát a szomszédságban és hamarosan kiválasztotta magának jövendőbeli házastársul a régi, híres nemzetből származó Bályoki Szénás Józsefnek Terjéni Rebekától született Rebeka leányát, a kinek családja Bihar vármegyében előkelő, gazdag és tekintélyes vala. A leánynézéssel, lakadalommal és keresztelővel pedig úgy eltelt az idő, hogy sokáig nem ért rá a kamarával rendbehozni a számadását. *
Első fia, a tragikus véget ért István 1761-ben született. (Nekrologja a Hadi és más nevezetes történetek 1791. évfolyamában.)
De, úgy látszik, már bele is fáradt a sok perlekedésbe és örömestebb elintézte volna a dolgot békességesen. Mikor azonban belátta, hogy a kincstár a maga jószántából sohasem fogja őt kielégíteni, megidéztette a fiskust a királyi táblára. Wégh Péter a jogügyek igazgatója tanácsosabbnak tartá kiegyezni vele és 1765 szeptember 26-án olyan szerződésre léptek, hogy a kamara még a kisradványi pusztát is birtokába bocsátja és a cserébe adott összes jószágokra donatiót szerez neki. Ebben aztán Tisza László is megnyugodott és minekutána hitelesen igazolta, hogy testvéreit, osztályos atyafiait részint erdélyországi birtokaival, részint pénzzel és jogátruházással tökéletesen kielégítette:* Mária Terézia királyasszonytól a Bihar vármegyében fekvő Geszt és Mező-Gyán falukra, továbbá Iklód, Mátéháza, Nagy- és Kis-Gyanté, Vátyon, Bogyiszlóháza, Kis-Geszt, Begécs, Kis-Badvány és Csegöd pusztákra 1766 augusztus 9-én donatiót kapott. A fiúágra örökjoggal, a leányágra 42,653 frt 16 2/3 kr zálogsummában, mert az aradvármegyei birtok ennyire becsültetett.*
Tisza az 1765. esztendő végén már Erdélyben volt s deczember 30-án kereszturfalvi udvarházában egyezett meg Krisztina testvérével és fiával, átadván nekik a magyarországi örökségért cserébe Keresztur városi, timafalvi; kis-solymosi; alsó-boldogasszonyfalvi, sárosi és csekefalvi összes birtokát, meg a kereszturi kuriát minden tartozandóságával együtt. Adott még nekik 200 frtot s elengedte minden követelését. (N. R. A. fasc. 278. nr. 35.) Mohay Sándomé már előbb a lodormányi és bősi jószágokat kapta tőle. A többire nézve l. Országos Levéltár, N. R. A. fasc. 278. nr. 34., 33., 41. 38.
Országos levéltár, Liber Regius 25. k. 204. l. A birtokba iktatást a leleszi konvent Zaffiry László homo regiussal 1766 október 13. és következő napjain teljesitette a szomszéd birtokos urak, nemesek és jobbágyok nagy sokasága előtt. A váradi káptalan, valamint Fogarassy Jánosné Tisza Klára és Tisza Sára unokái nevében ellentmondás, történt. (U. ott, N. R. A. fasc. 278. nr. 36., 39. Act. Solenn. 3–2103. Proc. Tab. 4–4432.)
Végre tehát czélhoz jutott. Volt szép urasága, boldog családi tűzhelye, a hol sok testi és lelki nyughatatlansága után valahára megpihenhetett. 162Nem is perlekedett többé senkivel, pedig még 18 faluhoz volt törvényes igazsága a borosjenei Tisza családnak, mely 100 esztendős viszontagság után ismét nagybirtokossá lett azon a földön, a honnan egykor a török hódítás világgá üldözte.
Dr. KOMÁROMY ANDRÁS.
