Az erdélyi nemesség czímereskönyve.
Az erdélyi nemesség czímereskönyve.
Előző füzetünkben már megemlékeztünk a Siebmacher-féle nagy czímerkönyv újonnan megindított részéről, mely Siebenbürger Adel czím alatt, Csergheö Géza és Bárczay Oszkár szerkesztésében, a magyarországi rész függelékét fogja képezni. Mielőtt e rész eddig megjelent füzeteinek ismertetésébe bocsátkoznánk, a szerkesztők reputatiója érdekében nem hagyhatjuk említés nélkül az előzményeket, melyekhez e füzetek megindítása fűződik.
Mikor a nürnbergi Bauer és Raspe kiadó czég a Siebmacher nevét viselő nagy czímeralbum kiadási tervezetét megállapította, Magyarország, Erdély és Horvát-Szlavónországok megannyi külön tartományként voltak az osztrák birodalomba bekebelezve. Mint Ausztria egyik alkotó része, kapott helyet hazánk oly vállalatban, mely a német szövetség tagjait képező államok nemességének czímereit foglalta magában. Hagyján; végtére is nem ez volt a mi legnagyobb sérelmünk abban az időben, s habár egy nagy históriai falsum útján is, de hozzá jutottunk a magyar nemesség czímerkönyvéhez, a minek kiadására a magunk erejéből, be kell vallanunk, hosszú ideig aligha gondolhattunk volna. De a német észjárás elfogultságát semmi sem jellemezte jobban, mint az, hogy azt a politikai feldarabolást, melyet a bécsi kormány hazánkon végrehajtani törekedett, a tudományban is érvényesíteni akarta. Magyar, erdélyi és horvát csoportokra osztotta fel a munkát, és szinte csodálnunk kell, hogy a temesi bánságnak, a szerb vajdaságnak és a határőrvidéknek nem jutott külön rész e felosztásban. Holott épen a heraldikusoknak tudniok kellett, hogy nincs külön magyar, erdélyi s horvát nemesség, csak magyar, mely a magyar szent koronában birta eredetének forrását, s még az erdélyi fejedelmek is abból a hatalomból kifolyólag gyakorolták a nemesítés jogát, a mely a területtel együtt a koronából mintegy kiszakítva szállott reájuk. Ez a felfogás nem csak a fejedelmek adományozási formulájában nyert kifejezést, hanem az általános jogszokásban is, mely az erdélyi fejedelmektől nyert nemességet az egész országban egyenlőnek tekintette azzal, a melyet a magyar király adományozott.
Megvallom őszintén, azt hittük, hogy a viszonyok megváltoztával erről a históriai igazságról a Siebmacher kiadója is tudomást fog venni, s inkább hajlandó a régi tervezetet hallgatólag félretenni, mint ahoz ragaszkodva, úgy szólván emlékjelet állítani az annak idején minden esetre czélzatosan kigondolt történet-hamisításnak. Szerettük volna ezt azért is, hogy a nagy Németországnak ne legyen újabb alkalma a hazánk közjogi viszonyaink táplált zavaros fogalmat megrögzítésére. Hogy nem így történt, annak oka, felteszem, nem elfogultság a kiadó részéről, hanem kegyeletes ragaszkodás a 43. év előtt megállapított tervezetben. Minden esetre helyes volt a szerkesztőktől, hogy a maguk álláspontját igyekeztek a kiadóétól elkülöníteni. «A tisztelt kiadótól – így szól nyilatkozatuk – az előbbi szerkesztő halála folytán félbe maradt csoport folytatására és befejezésére felszólítva, végre késznek nyilatkoztunk arra, hogy az «Erdélyi nemesség» cz. rész kidolgozását, mintegy a «Magyarországi nemesség» függeléke gyanánt (als quasi-Supplement) elvállaljuk. Kötelességünk azonban kinyilatkoztatni, hogy a mű beosztásával nem értünk egyet, mert a magyar nemesség nem tartozik az osztrákhoz s mert közjogilag erdélyi nemesség ép oly kevéssé létezik, mint horvát. Az erdélyi és horvátországi nemesi családok egyszerűen a magyar nemességhez tartoznak. Az erdélyi vagy horvát nemesek «a szent korona tagjai», ép úgy, mint az anyaország nemesei.»
Remélhető, hogy ez a nyilatkozat, mely most egy kis vörös czédulán van a füzetekhez mellékelve, annak idején az előszóban is helyet fog találni. Nagyon helyén való az a kijelentés is a szerkesztők részéről, hogy a két első füzet hibáiért nem vállalnak semmi felelősséget. A Reichenau-féle 1. és 2. füzet, mely még 1884–86-ban jelent meg, tényleg hemzseg a közjogi és történeti hibáktól és ferdítésektől; s az új füzetek szerkesztőitől kiváló ügyességre vall a mód, melylyel e hibákat egymásután törekesznek kijavítani, a nélkül, hogy elődjük munkáját nyilvánosan megbélyegeznék. De nem lehetett volna-e a felelősséggel együtt mindjárt a régi beosztási rendszertől is emanczipálni magukat, s a helyett, hogy a herczegeket, grófokat, s aztán ismét a bárókat elkülönítik a nemesektől, egyszerűen összefoglalni a fő- és a köznemeseket, úgy, a 96mint az a magyar résznél – mondjuk: anyamunkánál – igen helyesen történt?
Ennyit általánosságban. Az eddig megjelent – s Reichenau folytatásaként 3–4 számmal jelölt – két füzetről elég annyit mondani, hogy azok a főnemességet, és a köznemesek közül az Aáron-Buza nevek közé eső családokat foglalják magukban, s tábláik összesen 432 nemesi czímer rajzát tartalmazzák. A feldolgozás módszerét ismerjük már Csergheő eddigi füzeteiből; s a hazai heraldikának ez a fáradhatatlan buvára méltó munkatársra talált Bárczay Uszkár személyében, ki úgylátszik, főleg a történeti jegyzetek összeállításában érvényesíti ismereteit. Annál feltűnőbb, hogy az anyag összeválogatásánál nem találjuk meg a szoros distinctiót az igazi erdélyi nemesség és az Erdélyben is birtokos magyar nemesi családok között. Ha már distinguálunk és erdélyi nemességről beszélünk, azt hiszem, azt kell értenünk alatta, a melyik az erdélyi fejedelmektől, vagy a magyar királyoktól mint Erdély fejedelmeitől s nagyfejedelmeitől kapta a nemességet. Ily módon sok olyan czímert ki lehetett volna hagyni a sorozatból, a mit már az anyamunkából s annak függelékéből ismerünk, és több hely maradt volna az igazi új adatok számára. Más oldalról azonban el kell ismernünk, hogy az Erdélyben birtokos «magyarországi» családok felvétele a gyűjteménybe sok helyt oly becses heraldikai helyreigazításokra ad alkalmat a szerzőknek, hogy azok kedveért bátran szemet hunyhatunk a rendszer egy némely következetlensége felett. A mint, hogy a most elmondott észrevételek által legkevésbbé sem akartuk kisebbíteni sem a szerzők érdemeit, sem a vállalatot, melyről el kell ismernünk, hogy ma már nem csak a heraldikus, de a történetíró sem tudna nélküle ellenni.
SCHÖNHERR GYULA.
