A magyar-örmény nemes családok czímerlevelei
A magyar-örmény nemes családok czímerlevelei
czímmel dr. Temesvári János az Arménia cz. magyar-örmény havi szemle hasábjain hosszabb czikksorozatot tesz közzé, melyben a hazai örménynemes családok összeírását és nemesi czímerleveleik közlését tűzte ki feladatáúl. Dolgozata, melyből az első közlemény még a mult évi deczemberi füzetben jelent meg, bevezetésül rövid áttekintést ad az örmény családok nemesítéseiről; megtudjuk belőle, hogy a legrégibb örmény nemes Pattantyus-Ábrahám Jakab volt, ki Apafi Mihály erdélyi fejedelemtől, 1680. deczember 13-án kapta a nemességet. Utána Lászlóffi Izsák 1712-ben, Dániel Tódor 1725-ben és Placsintár Lukács 1737-ben szereztek maguknak nemesi czímert; a tömeges nemességszerzés azonban Mária-Terézia korára esik, a ki az örökösödési és hétéves háborúk alatt nemesi czímerrel tüntette ki azokat a polgári családokat, melyek a háború költségeinek fedezéséhez bizonyos öszeggel hozzá járúltak. Az erdélyi örmény polgárok siettek felhasználni a kedvező alkalmat, s csupán 1760-ban 18, 1762-ben 7 örmény család emelkedett ily módon a magyar nemesség sorába. Ekkor kapta a nemességet az örmények apostolának, Verzereszki Auxentius püspöknek családja is, mely nevét ez alkalommal a Verzár névvel cserélte fel. Az új nemesek mindnyájan az egyszerű armalista nemesség számát növelték; az első és jóideig egyetlen donationalis nemes az 1750-ben megnemesített erzsébetfalvi Zachariás család volt. Az 1780-iki királyi rendelet azonban eo ipso magyar nemeseknek nyilvánította azokat, a kik a bánság területén nemesi birtokokat impetráltak, s a Gyertyánffy, Capdebo, Hollósi családok ily úton lettek nemesekké. A rendi alkotmány alatt az utolsó nemesítés 1848 január 10-én történt, de az ily módon kitüntetett Jakabb Bogdán a valóságban soha sem kapta meg a czímereslevelet. Ezután hosszú ideig szünetelt a nemesség adományozása; legutoljára Issekutz Adeodát (1876-ban) és a Korbuly és Gajzágó családok (1879-ben) kapták meg a nemességet. Az egyes családokkal Temesvári betűrend szerint foglalkozik, s közleményeiből, melyek az Arménia havi füzeteiben tekintélyes helyet foglalnak el, eddig a két Balta (1760), Bocsánczi (1762), Bogdánfi (1762), Capdebo (1802), két Csiky (1780), Csomók (1762), Czárán (1830), Dániel (1725), Gajzágó (1879), Gáspár (1761), Gorove (1760), Gorovei (1761), Govrik (1760), Hánkovics (1762) és Hollósy (1832.) családok czímeresleveleivel ismerkedünk meg. Az armalisokat a szerző teljes szövegükben közli, (csak kihirdetési záradékot nem találunk egyiknél sem), s a czímerről fametszetet ad, magyar leírásával együtt. Munkája, mint az eddigiekből is megítélhetjük, nem közönséges szorgalom és fáradság terméke, s igen hasznos kiegészítő részét fogja képezni meglevő heraldikai forrásmunkáinknak.
