A középkori sírkövek
A középkori sírkövek
érdekes sorozatát mutatja be a történeti- és műemlékek bécsi cs. kir. központi bizottsága, Kunsthistorischer Atlas-ában, mely újabbvállalata egyes homogén csoportokban tartalmazza a műtörténelem különböző ágaiból kiadványaiban megjelent rajzokat. Ez atlasz X. része a síremlékeknek van szentelve, és annak Dr. Lind Károly szerkesztésében megjelenő első kötete Sammlung von Abbildungen mittelalterlicher Grabdenkmale aus den Ländern der österreichisch-ungarischen Monarchie (Wien, 1892.) czímer visel. A czím azonban nem felel meg egészen a tartalomnak, mert Magyarország a 285 darab középkori síremlék között csak 9 darabbal szerepel s így a vállalat jó lélekkel elhagyhatná czímlapjáról hazánk megemlítését, a mihez a cs. kir. központi bizottságnak hivatalból úgy sincsen semmi köze. A Magyarországot képviselő 9 sírkő közül különben hármat: a Berzeviczyekét s Perényi István és János emlékeit Csergheő Géza és Csoma József közkézen forgó jeles munkájából ismerjük, s a többiek: a tihanyi állítólagos András-emlék, három pécsi püspök, ú. m. György († 1301), Alsáni Bálint bíbornok († 1408) és Henrik († 1455), és Vlebach György lőcsei polgár († 1392) síremlékei a központi bizottság Mittheilungeneiben láttak először napvilágot. Nem ismeretlen Szentgyörgyi György gróf († 1467) sírköve sem, a melynek rajza az Adler cz. bécsi heraldikai folyóirat 1891. évfolyamából lett átvéve.
A többi közlemény az osztrák örökös tartományok- s főleg Alsó- és Felső-Ausztriából került ki. A benne rejlő heraldikai anyagból reánk csak Zsigmond királynak sárkányrendjének ábrázolásai birnak érdekkel. Ezzel a specialis magyar eredetű lovagrenddel nem kevesebb, mint 6 külföldi sírkövön találkozunk. Wallseei Reinpert († 1450) säusensteini, Losenstein Florián lovag († 1452) garsteni és Gradner György lovag strassgangi síremlékein a sárkányrend nagy jelvénye látható, a kereszttel, melyen még kivehetők a rend jelmondatának betűi. Perckhaimer György († 1450) schöndorfi és Truchsess Miklós († 1468) staatsi sírkövein ugyanezt a rendjelt, a sárkányt a kereszttel, látjuk, de meglehetős durva kivitelben, a kereszten devise nélkül. Igen tiszta körvonalakkal van a rendjel ábrázolva Pessnitzer Konrád († 1438) pettaui síremlékén. A magyar sírköveken a sárkánynak rendjel és pajzstartó szerepében 199való alkalmazását, amazt Perényi János emlékéről, ezt a Berzeviczyek sírtáblájáról, igen jól ismerjük. A magyarázó szövegbe azonban hiba csúszott be, a midőn a szerkesztő az utóbbi esethez – bizonyára elnézésből – Holleneggi Hartneid († 1428) pettaui síremlékén keres analogiát, mert azon a sárkánynak semminémű alkalmazásban nyoma sincsen.
Némi hazai czímertani és genealogiai vonatkozása miatt érdekkel bir reánk nézve Tuta asszonynak, a subeni kolostor alapítójának síremléke, melyet eredetileg Meindl Konrád ismertetett a subeni kolostor folyosóján levő eredetiről, egy 1450 táján készült tumba töredékéről a Mittheilungen XV. kötetében.
Ugyanez a Tuta asszony ez, a kit régi följegyzések a magyar királyi ház sarja gyanánt mutatnak be, s a kiről Wertner Mór tagtársunk e folyóirat hasábjain és újabban az «Árpádok családi története» czímű munkájában kimutatta, hogy a XII. század elején élt Henrik formbachi és neuburgi gróf leánya, s közte és az Árpád-ház között mostanig semmi rokonsági kapcsot nem lehetett megállapítani. A sírkő-töredék egy 2˙35×1˙18 m. méretű vörösmárvány lap, mely architektonikus keretben párnán fekvő koronás női alakot ábrázol, jobbjában templom-mintával, baljában kormánypálczával. Lábai alatt a gótikus keret alsó két fülkéjét két egymásnak támasztott czímerpajzs tölti ki; a jobboldali négyelt pajzs 1. és 4. mezejében háromszor váltakozó (vörös-ezüst?) csíkok, a 2. és 3. mezőben liliomok láthatók. A baloldali pajzs egyetlen mezejét szintén 6 (3, 2, 1) liliom foglalja el. A tábla szélén kifelé fordított gót betűkkel a következő felirat olvasható:
A czímerekre vonatkozólag meg kell jegyeznünk, hogy a magyar czímerben a külföldön igen gyakran eltévesztették a pólyák számát; ha vagy hét csíkot alkalmaztak nyolcz helyett. A liliomok pedig e helyütt a subeni kolostor jelvényei gyanánt szerepelnek s ugyane minőségben jutottak bele a magyar czímerpajzsba.
A síremlék tehát, melyről már Wertner is tesz Gerold alapján említést, tényleg magyar királyi ivadék gyanánt szerepelteti Tutát, s ehhez képest a magyar czímert alkalmazza sírkövén, annak bizonyságául, hogy a királyi származás hagyománya még Tuta halála után háromszáz esztendővel is erősen tartotta magát e vidéken.
Nem hagyhatjuk itt említés nélkül, hogy az atlasz szerkesztője 1133-ra teszi Tuta halála évét, a római VI számot III-nak nézve a kissé elmosódott rajzon. Általában meg kell jegyeznünk, hogy a rajzokhoz adott szöveg úgy az emlékek hű leírása, mint a történeti jegyzetek pontossága és kimerítő volta tekintetében sok kivánni valót hagy hátra s jóformán magára az olvasóra bízza az emlékekben rejlő becses mű- és kulturtörténelmi tanuságok levonását.
J. R.
A magyar nemzetségek a XIV. század közepéig.
Dr. Wertner Mór ily czímű nagy genealogiai munkájából megjelent a második, befejező kötet, mely a Héder nemzetségen kezdve, a H–Z betűk anyagát tartalmazza. Az első kötetről Komáromy András tagtársunk kimerítő ismertetést közölt folyóiratunkban, mely szigorú, de mindenesetre jogosúlt kritikával nyilatkozott e nagyszabásúnak igérkező, nagy igényekkel fellépő munkának fogyatkozásai felől. Wertner kétségkívül egyike a hazai genealogiai irodalom legtermékenyebb munkásainak; családtörténeti dolgozatai egymásután kerülnek ki tollából, a hazai és külföldi szakközlönyöknek majdnem minden füzetében találkozunk czikkeivel. E nagy munkásságért csak elismeréssel adózhatnánk, ha az nem esnék igen sokszor a feldolgozás csínja mellett a következtetések alaposságának, a kritikai gondnak, szóval munkája tudományos értékének rovására. Pedig a ki a hazai és külföldi családtörténeti források oly nagy apparátusával rendelkezik, attól, ha már minden munkásságát a családtörténeti tanulmányoknak szenteli, a szakirodalom joggal várhatna jobb és értékesebb müveket. Ez magyarázza meg a szigorú mértéket, melyet a kritika Wertner úr legújabb műveire nemcsak folyóiratunkban, hanem egyebütt is alkalmazott. Hogy e szigorú, de tárgyilagos kritikának megvolt-e a kivánt hatása a Nemzetségek második kötetének kidolgozásánál, azt behatóbb ismertetés van hivatva megmondani. Mi e rovat keretén belül megelégszünk azzal, hogy röviden feljegyezzük a kötet tartalmát és ismételjük azt, a mit az első kötet megjelenésekor ugyane helyen elmondtunk. A kötet 136 oklevelekben előforduló nemzetséget ismertet és még 18 oly nemzetségről tesz említést, a melyek létezését egyes írók feljegyzései bizonyítják. Az első kötet 80 genusával együtt tehát 234-re teszi Wertner ama régi magyar nemzetségek számát, a melyek emlékét okleveles bizonyítékok és régi krónikák tartották fenn számunkra. Ezek között azonban van olyan név is, mely nemzetségi név gyanánt csak egy vagy két oklevélben van megemlítve, s ismét igen sok névnél kétséges, vajjon a «de genere» kifejezést szabad-e eredeti, igazi jelentőségében vennünk. Valószínű, hogy behatóbb kritika e számot jelentékenyen le fogja 200szállítani. A feldolgozásban Wertner az első kötet módszerét követi; közli az idevágó oklevelek regestáit, összeállítja a birtokok neveit betűrendben, terjedelmes családfákkal vagy a nélkül felsorolja a genusból származó családokat s a forrás megjelölése nélkül, de többnyire Siebmacherből közli a családok czímereit. Terjedelmes – de nem egészen pontos – név- és helymutató zárja be a kötetet, mely Szabó Ferencz jeles vállalatának, a Történeti-, nép- és földrajzi könyvtárnak 53-ik kötete gyanánt került a könypiaczra. Czímlapján a szerző a berlini Herold és a bécsi Adler czímü heraldikai-genealogiai társulatok levelező tagjának nevezi magát, de a Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság ig. választmányi tagságát nem veszi fel czímei közé; reméljük, (nem társaságunk, hanem a t. szerző érdekében), hogy ez csak figyelmetlenség s nem szándékos ignorálása a külföldi német társulatok mellett a hazai tudományos társaságnak, a mely mindenkor készséggel és jóindulattal nyitotta meg folyóiratát Wertner úr czikkei előtt, és önmaga mellett Wertner urat is vélte megtisztelni, midőn őt 1891. november 26-án ig. választmányi tagjai sorába választotta.
D. GY.
