A régi magyarok személynevei.*
A régi magyarok személynevei.*
Nomenclator Hungarorum Antiquorum. A régi magyarok személynevei. Irta Kubinyi Ferencz. Budapest, 1892. Révai Leo bizonya. Első kötet. Első füzet. 4. r. 40. l. Ára 1 frt.
Rég érzett hiányt fog pótolni az a 960 lapot magában foglaló három kötetre tervezett nagy munka, melyet időhöz nem kötött öt íves füzetekben Kubinyi Ferencz szándékszik kiadni az Árpádok és Anjouk alatt használatban volt régi magyar személynevekről.
A munka első füzete közelebb jelent meg s terjedelmes bevezetésen kívül, melyben a nagyérdemű szerző általános ismertetést ad személyneveinkről, magában foglalja az Aarontól Álmusig terjedő neveket.
Kubinyi a rendkívüli szorgalommal összeállított névtárba fölvett minden személynevet, melyet őseink a XIV. század végéig viseltek; fölvette az idegen származású neveket is és ezt nagyon helyesen tette nem csak azért, mert ez idő szerint még alig lehetséges megvonni a határvonalat az ősmagyar és idegen nevek közt, hanem mivel ezen eljárás arra is módot nyujt, hogy a velünk szomszédos népek hatását a nevek divatjában is tanulmányozhatjuk s másrészről megállapíthatjuk bizonyos nevek használatba vételének időpontját is.
Ilyen szempontból kiváló fontosságot nyer a szerző azon eljárása, hogy nem elégszik meg az egyes névalakok és változatok közlésével, hanem lehetőleg teljesen elősorolja mindazon személyeket a rájuk vonatkozó körülményekkel együtt, kik Magyarország területén egy bizonyos nevet viseltek.
De ugyancsak az említett okból nagyon kivánatos volna, ha az érdemes szerző még azt a fáradságot is venné magának, hogy a következő füzetekben az idegen vagy az ilyenekűl fölvehető neveknek nem csupán a martyrologiumi alakját említené meg, hanem adná azon változatokat is, melyekben a bennünket környerző 96népek, szlávok, németek és olaszok használják az illető keresztneveket.
Volt már alkalmunk e helyen föltüntetnünk azon tanulságokat, melyeket az ilynemű összehasonlítás nyujt s azért ezúttal csak nehány példát fogunk felhozni.
A martyrologiumi Franciscus névnek nálunk Ferencz, Fancsal (Fancel, Fonsol), Frank és Fancsika (Fanciska) felel meg. Világos, hogy ezek közül egyik sem származik közvetlenül a martyrologiumi alakból, hanem a magyar változatok keletkezésére a kellő felvilágosítást a német és olasz Franz, Franzel, Franco és Francisco adja meg. A Sigfridus a középkori magyarságnál Seifrid, Sebrid, Seprőd stb. változatokban volt használatos; az első még csak származhatott a német Siegfriedből (Sichfrid, Siffrid), az utóbbi alakok azonban közvetlenül az orosz Sibridnek felelnek meg, melyet a varegek honosítottak meg északi szomszédainknál. Ilyen módon érthető meg a Lajos, Lois névalak keletkezése is, szemben a martyrologiumi Ludovicusszal, jóllehet itt már a közvetlen szomszédság sem nyujt fölvilágosítást, mert a magyar alak sem a német Ludwigból, sem az olasz Lodovicoból nem származhatott; tekintve azonban, hogy a névalak tudomásom szerint az Anjouk előtt nem fordul elé (miként a Zsigmond névre sem tudok a Zsigmond előtti korból adatot): a középkori magyar Loist, a hogy Küküllei János írja Nagy Lajos nevét, egyenesen a középkori franczia Loys (elébb Lovis, ó-francz.: Clovis, frankoromán: Clodovaeus, frank: Hlodovech) átvételének kell tartanunk, melyet az Anjouk honosítottak meg nálunk. A névtárban martyrologiumi analogia nélkül említett Aleka név szintén ezen eljárással magyarázható meg; a Sándor–Alexandros névnek ugyanis a Balkánon divatos változatai közt eléfordul az Aleko forma is s kétséget sem szenved, hogy úgy a föntebbi magyar név, mint az Alexandros byzanczi rövidítésének az Alexisnek megfelelő Elek ebből a balkáni Alekoból származott.
A bibliai neveknél pedig óhajtandó volna a tiszta zsidó névalak feltüntetése is. Tudvalevő, hogy az ó-testamentomi nevek az Árpádkorban nagyon el voltak terjedve nálunk, sokkal jobban, mint bárhol a nyugaton vagy a szlávoknál és byzancziaknál. Az a zsidó hatás, mely a kozárokkal Mózes vallását elfogadtatta, a lebediai magyarságot sem hagyta érintetlen s e befolyást a nevek is föltüntetik. A Bulán utáni kozár királyok a VIII. század utolsó tizedeitől kezdve csupa ó-héber nevet viselnek, minők: Obadjah, Hizkijah, Menase, Khanukah, Izsák, Zebulon, Nisszi, Áron, Menahem, Benjamin, József s ha már most számbaveszszük, hogy az Árpádkori magyarság egyik népeleme, a kozárféle kalizok a beköltözés után harmadfél század mulva, a XII. század második felében is még mindig zsidó vallásuak voltak: ó-testamentomi neveink használatánál első sorban is erre a kozár–kaliz–zsidó forrásra kell gondolnunk. Kétséget sem szenved, hogy az olyan szokatlan zsidó nevek, mint pl. az 1212-ben említett Salatiel (Haz. Okl. VI. 8), az 1267-ből ismert Izrak, egy abaújvári várjobbágynak, Ibrahim rokonának vagy a XIII. század elején Sidrac váradvidéki archidiakonusnak (Vár. Reg. 209) s egy másik Sydraknak, az 1294-ben említett István baranyamegyei nemes apjának (Árp. Új Okl. X. 165) a neve közvetlen a zsidóságtól került hozzánk, nem pedig keresztény forrásból. Még szembetünőbben mutatják e hatást az olyan valódi ó-héber névalakok, minő pl. Eliach (héb. ‘Elijah = kinek Jehova az istene, martyrologiumi forma: Elias, ebből a magyarban: Illés, a szlávoknál: Ilija, ebből nálunk: Ilia, Illye), a hogy a már említett Salatiel testvérét s Boroksa puszta és Kualuz völgy részbirtokosának, a szintén hamisítatlan zsidó nevű Jekoniának a fiát nevezték (1212. Haz. Okl. VI. 8); – vagy a minő Mojsa (zsidó: Moise, martyrologiumi forma: Moyses, magyarul: Mojzses, Mózes), a mely névalak a váradi Regestrumban (Moysa de villa Heldus. 291) s a XIII. század vége felé, mint a fertővidéki birtokosnak a neve (Moysa, Chepan fia. Árp. Új Okl. X. 445) fordul elé.
Kubinyi a névtár elé csatolt bevezetésben három csoportba osztja a régi magyarok személyneveit. Ezek:
I. Az ős- és ó-magyar nevek, ide értve az ős vagyis pogány korból fenmaradt személyneveken kívül minden régi magyar nevet a XIV. század végéig. Ezek ismét: 1. magyar eredetű keresztnevek, milyen csak kettő van: Beszterd vagy Besztörd és Buld vagy Buldi, melyek a ker. martyrologiumba a zendülő pogány magyarok által Sz. Gellérttel együtt megölt Beszterd és Buld püspökök után kerültek; 2. ős magyar eredetű keresztnevek, melyek eleinknél mint személynevek a kereszténység behozatala előtt is használatban voltak s utóbb idegen keresztnevekkel azonosíttattak; ilyeneknek veszi fel Kubinyi az Ákost (Achatius), Gézát (Victor), Gyulát (Julius), de ilyenek még Beke (Benedictus), Ders, Dezső (Desiderius), Kálmán (Colomannus), Ödön (Edmundus), Mikó (Nicolaus), Jenő (Eugenius), Jaksa (Jacobus), Bulcsu (Blasius vagy Basilius), Csák (Isaacus, Claudius), Uros (Urias), Ugrin, Ugron (Ugolinus), Gürk (Georgius) és sok más egyéb név; 3. sz. idegen keresztnevek egyszerű magyar fordításai, melyek őseinknél az eredeti keresztneveket helyettesítették, minők: Erdős (Silvanus, Silvester), Fehér (Albinus), Fodor (Crispus), Kemény (Firmus), Medve (Ursus) stb.
97II. Az idegen eredetű keresztnevek, valamint olyan nagy számú, jobbára német és szláv nevek, melyek a ker. martyrologiumban föl nem lelhetők.
III. A kereszt- egyéb idegen eredetű személynevek megmagyarosított alakjai, változatai és rövidítései, a melyeknél azonban nagyon is figyelembe veendő, mi az eredeti magyar rövidítés (ilyennek tekinthető: Laczk, Pista, Istók, Panna, Örzse, Böske stb.), mi a hamis analogia (pl. Miska = Michael, tulajdonkép pedig: Micziszláv) s mi a szláv, német és olasz kölcsönzés (pl. a Konrádnál a Koncz, Gönczöl egyenesen a német Kuntz, Küntzel stb. átvétele). Általános szabályul lehet fölvenni, hogy középkori névrövidítéseink nagyobb része nem magyar eredetű, hanem egyenes átvétele az idegen formáknak. A névcsonkítás ugyanis olyan népeknél van használatban, melyeknek eredeti nevei két értelmes szóból vannak összetéve s a név elő- vagy utórésze magában is érthető, pl. a németeknél: Gott-fried = isten békéje, kicsinyítve: Götz = istenke, a szlávoknál: Miecsi-szláv = a kard dicsősége, kicsinyítve: Miesko = kardocska, Vladi-szláv = a hatalom dicsősége, kicsinyítve: Vlad = hatalom stb. A névcsonkítás szokását e népek átvitték aztán a martyrologiumi nevekre is. A mi neveink azonban egyszerűek voltak, a Bikát pl. nem csonkíthatták Bi-re, mert akkor semmi értelme sem volt s így az átvett kereszt- vagy szláv-germán nevek rövidítésére is az idegenek adták meg a példát s csak ennek hatása alatt keletkeztek aztán jóval később az eredeti magyar névrövidítések és kicsinyítések.
Ismeretes e folyóirat olvasói előtt egy érdemes történészünknek azon állítása, hogy az oklevelekben található személynevek legnagyobb része visszavezethető valamely martyrologiumi névre s igazi ősmagyar név alig található a kereszténység elterjedése után.
Kubinyi álláspontja más.
Kérdés azonban, nem tévedtünk-e mindnyájan, kik abban a véleményben vagyunk, hogy az Árpádkori magyar társadalom nagy tömegben használta a pogánykori személyneveket?
E kérdés vizsgálatánál nem akarok arra az analogiára hivatkozni, hogy a germán és szláv népek a kereszténység fölvétele után is megtartották pogánykori neveiket s így föltehető, hogy az élet – kezdetben legalább – nálunk sem követte mereven azt a szabályt, a mit a nevek megválasztásánál az egyház felállított, hanem tekintet nélkül az egyházra, az előkelőbb családoknál hagyományszerűen divatozott egy-egy kiváló ősnek a neve, az alsóbb rendűek pedig minden primitiv néphez hasonlóan érthető szókkal, a saját fogalmi körükből vett jelzőkkel és hasonlatokkal, vagy a születés körülményeire, idejére, helyére stb. vonatkozó szókkal nevezték el az újszülötteket.
Ismétlem, mindezt mellőzöm, – csak egyszerűen megemlítem a következő tényeket. A pogánykorból egykorú külföldi följegyzések után ismerünk valami 25, a saját hagyományaink után ezenkívül még körülbelől 50–60 személynevet; amazokból a XIII–XIV. század folyamán is használatban voltak a következők: Álmos, Árpád, Bugát, Bulcsu, Geicha, Gyula, Jutas, Kál, Kende, Lél, Levente, Tas, Zoltán és Zoárd; ezekből: Bors, Botond, Bua, Buhna, Eleud, Ete, Eudu, Huba, Kadych, Keme, Kethel, Keve, Kula, Kupan, Kusid, Marouth, Ogmand, Olup, Ondu, Opour, Pota, Torsol, Urkund, Vatha, Velek, Zemere vagy Scemer, Zobolch, Zolouch és Zombor. A semmikép el nem vitatható tény tehát az, hogy ismert pogánykori személyneveinknek körülbelől kétharmadát a ker. magyaroknál is megtaláljuk és pedig nem csak világiak, hanem papi személyek is viseltek ilyen a pogányságból örökölt neveket. Így pl. 1249-ből egy székesfejérvári kanonokot ismerünk, a kit Ákus-nak neveztek (Sztár. Okl. I. 4), a XIII. század első felében Bulcsu vezérnek egy csanádi püspök volt a névrokona, 1292-ben egy Boors nevű győri kanonokot találunk (Árp. Új Okl. X. 88), 1294-ben pedig Usubuu és Thonuzoba fiának a nevére akadunk magister Wrkundinus esztergomi kanonok személyében (Árp. Új Okl. X. 139, 143). Ha még ezekhez számítjuk az Üzbeg kipcsaki tatár khánéval egyező nevű Izbeg győri püspököt (Árp. Új Okl. I. 60) a XII. század derekáról, a nemzetségük alapítóinak nevét viselő Kalán pécsi püspököt és Telegdi Csanád esztergomi érseket, továbbá Szent László káplánját, Kupánt vagy Kuppánt, a későbbi püspököt, kinek neve a somogyi vezér nevével azonos, a Kálmán korabeli Zemera nevű «religiosus virt» (Árp. Új Okl. VI. 77), azután azon Op (apa) nevű «sacerdost», kinek fiai 1211-ben a tihanyi apátság lovas jobbágyai voltak (Árp. Új Okl. I. 107), az 1218-ban említett Wos (Vas) esztergomi kanonokot (Mon. Strig. I. 220), Uros vagy Uraz pannonhalmi apátot, Edus egri kanonokot, Ceba azaz Csaba gyulafejérvári kanonokot, 1229-ből Elemerus, Vroch és Harga clericusokat (Árp. Új Okl. VI. 471, 473, 475), Babus győri kanonokot (U. o. 468) és Scend sacerdost (U. o. 471) s végül a hamisítatlan mozlim nevű Ibrahimot, a ki a XIII. század elején «archidiaconus de Zobuslou» volt (Vár. Reg. 137): eléggé meggyőződhetünk arról, hogy az Árpádok korában telis tele volt a magyar társadalom mindenféle pogánykori reminiscentiákkal, bármennyire ellenkeztek is azok a ker. egyház szellemével.
98Ezekhez járulnak aztán a népies nevek, melyek értelmes magyar szókból állnak.
Kubinyi, miként Pór A., ezeket az idegen keresztnevek egyszerű fordításainak tartja. De nem azok. Sőt ellenkezőleg, nagy részben épen ezek alkotják legősibb személyneveinket.
A névalakítás módja, úgyszintén azon fogalmi kör, melyből a személyek megnevezésére alkalmazott jelzők vétettek, nagyon különböző az egyes népeknél s épen ebben a különbségben találjuk aztán azon kritériumot, melynél fogva megitélhetjük, hogy népies neveinket fordításoknak vagy a magyar szellem eredeti alkotásainak tekintsük-e?
Ha a névalakítás módjára nézve összehasonlításokat teszünk, tapasztaljuk, hogy a sémi népek túlnyomó részben összetett neveket használtak, melyek néha egész mondatot fejeznek ki, pl. a Boldizsár név eredeti kháld alakja: Bil-kudur-uszur vagy Bil-sár-uszur a. m. Bél-a-királyt védd. Az árja nevek, mint a germándoké, szlávoké, görögöké, iránoké, keltáké stb., rendszerint két szóból vannak képezve. Ellenben a mi személyneveink, mint említettük, általában véve egyszerűek s csak kivételesen fordulnak elő az olyanok, mint: Opa-forcos, Chiko-lou, Jou-legen, Zyp-azzon stb. Ennyiben tehát már a névalakítás módja is arra utal, hogy a magyarra fordított idegen nevek számát szűk korlátok közé kell szorítanunk.
Még szembetünőbb azonban értelmes neveink eredeti magyarsága, ha azon szempontból vesszük vizsgálat alá, hogy miféle fogalmi körből vették eredetüket.
A magyar nem használt olyan neveket, minők volnának: Ragyogó, Tündöklő, Dicső, Hires, ellenben a germán és szláv nevek közt tömegestől fordulnak elő az effélék, például: Hrod-beraht (Róbert) = a dicsőség által ragyogó, Land-beraht (Lambert) = az országban tündöklő, Hrod-land (Roland, Loránd) = dicsősége az országnak, Beraht-old (Berthold) = fényesen uralkodó, Hlodo-vik (Ludvig, Lajos) = hires harczos, Vladi-szláv = a hatalom dicsősége, Szventi-szláv (Szvjatoszláv) = szent dicsőség, Jari-szláv = a keserűség dicsősége, Vladimir = a hatalom által hires, Ticho-mir (Tihamér) = vidám és hires stb. Nálunk ezek helyett hasonlatképen az Aran, Aranka vagy Arenka és ősibb formában a Zaránd (v. ö. ugor: zorni, szarny stb. = arany) nevek voltak divatban, miként a törökségnél a hasonló értelmű Altun s összetételben: Altonop (arany-apa), altun-tas (arany-kő) stb.
Az isten nevét sem találjuk a mi személyneveinkben, míg a sémi névösszetételekben minduntalan eléfordul, minők: a zsidó Gabriel (Gábor) = isten embere, Mikhael (Mihály) = kicsoda olyan, mint az isten, Jehosua (Jósua, Jósa, Jézus) = Jehova a segítség, Johanan (János) = kihez Jehova kegyelmes, Mattatajah (Máté) vagy Mattatijah (Mátyás) = Jehova ajándéka stb. s kisebb fokig feltalálható az árja nevekben is, pl. a görögöknél: Theodoros = isten ajándéka, Theophilos = istenszerető, a németeknél: Gottschalk = isten szolgája, a szlávoknál: Bogdán = isten adománya, Boguszláv = isten dicsősége, Bogomir = isten által hires stb.
Ha már fölteszszük a martyrologiumi s egyéb idegen nevek tömeges magyarosítását, igazán csodálatos, hogy a papság miért nem alkotott a teljesen világos jelentőségű latin Adeodatus vagy a német és szláv nevek mintájára olyan neveket, minő volna pl. Istenadta, Istenfélő, Istenszerető, Istenhivő stb. Hiszen első sorban is ezekre s az olyan, keresztény szellemben alkotott nevek magyarosítására lett volna szükség, mint a milyen a Benedictus = áldott, Bonifacius = jóltevő, Clemens = szelid, Innocentius = ártatlan, Salvator = megváltó, Coelestinus = mennyei stb. Hogy van az, hogy a keresztnevek lefordításánál épen ezeket és a hasonlókat mellőzték, de arra már volt gondjuk, hogy a Lupust vagy Wolfgangot megmagyarosítsák Farkasra, a Silvestert Erdősre, a Firmianust Erősre, az Ursust, Orsinot Medvére, a Mercuriust Szerdára, a Tristanust Szomorura stb. Mintha csak szántszándékkal keresték volna ki az olyan értelmű neveket, melyek a világ valamennyi primitiv népénél feltalálhatók.
A magyar neveknek van határozott jellegük, a mi sehogy sem illeszthető bele a keresztény fogalmak keretébe, de megfelelnek egy a keleteurópai pusztaság törzsei közül ideszakadt szilaj harczias nép gondolkozásmódjának.
Csakis így érthető, hogy olyan hézagos a magyar nevek azon csoportozata, melynél a jelentés a vallásos és istenes életre vonatkozik; a Joud (jó), Joulegen, Jolyan, Jámbur vagy Imbur és talán Yrgolin (irgalom) volnának ilyenek népies neveink közt, míg a Boudugról már nem egészen bizonyos, hogy ide tartozik-e, mert «boldog» szavunk eredeti jelentése a. m. gazdag s így megfelel a török származású Baja, Bajadi, Baján, Baán neveknek.
Mily változatos ezzel szemben az a másik sorozat, melynél a neveket a katonai erények, vitézség, nyers erő, szilaj kedvtelések fogalmi köréből vett jelzők és hasonlatok képezik.
Ilyenek a következő nevek: Hős, Bátor, Merő (vakmerő), Vitéz s a megfelelő értelmű török Alap (Olup), Alpra vagy Alpár, Bahator, aztán: Erő, Erős, Keme vagy Kemény (a Szilárd név modern fordítás, miként maga a szó is a neologia alkotása), Csatadi, Bicsak, Bolta, Csákán, Vad, Vadas, Vadadi, Bősz, Haragos, Törő, 99Zuzó, Ütő, Vágó, Vágja, Vágjad, Oklelő, Orto (irtó), Leső, Váró, Büszke, Kevély, Gőgös stb.
Ide tartoznak aztán a külvilág tárgyairól vett hasonlatok, mint a szilárdság, keménység jellemzésére a Keve (kő), törökösen Tas és Vas, Vasadi, Vasas, törökül: Temer vagy Timurdi. Továbbá az erő, vadság és bátorság megtestesítőiről, az őshaza hatalmasabb állatjairól vett nevek, minőket minden primitiv nép személynevei közt találunk. E vadállatok közűl őseink a délszakibb oroszlánt, tigrist és párduczot csak hirből ismerték s ezért népies neveink közt nem is fordulnak elő, nem úgy, mint a középázsiai törökségnél, melynél az Arszlán, Kaplan és Barsz (Ilbarsz, Balbarsz stb.) nevek a legkedveltebbek közé tartoznak. Az Oroszlán nevet az úri osztálynál is csak kétszer találtam (a XIII. század második felében: Urozlanus de Geche. Turul, IV. 186. és 1398), a Kaplan (tigris) pedig csakis a hasonnevű nemzetségnél volt használatban (pl. 1272. Comes Coplan de gen. Caplan. Haz. Okl. VIII. 438). Annál gyakoriabbak a: Farkas, Farkasd, Opaforcos (azaz hímfarkas), Medve, Bika, Bikács, törökösen: Bua, Buga, Boga, Buka, Kan vagy Kondi s törökösen: Kaban, Kos, Kosdi s törökül: Teke. Hogy ezek közt az annyira elterjedt Farkas névnél sem lehet fordításra gondolni, világosan mutatja az, hogy földrészünkön a legkülönbözőbb népeknél is feltaláljuk; nevezetesen a martyrologiumi Lupuson kívül megvolt az ősgermánoknál (góth: Ulfilas, skand.: Olaf, német nevekben mint összetétel: Wolf-gang, Wolf-hram, Wolf-ger, Atha-ulf, Rad-ulf, Arn-ulf stb.), a szlávoknál (Vulk, Vuk, Vlk s latinizálva Vulcanus), oláhoknál (Lupuj), Kelet-Európában a votjákoknál (Kion), a kaukázusi khevzuroknál (Mgela), a törökségnél (kunoknál: Girg, szeldsukoknál: Gurgaszlán, Közép-Ázsiában: Kurt, kirgizeknél: Kaszkir stb.). A Medve névnek sem csupán a martyrologiumi Ursus felel meg, hanem hasonlót jelent a votják Gondir, valamint a khevzur Sincsla és Daturia név is. A föntebbiekhez csatlakoznak a ragadozó madarakról vett nevek, mint Kesellő vagy Kesejdi, Soulum, Solmus, Ülüved vagy Ülüves, Vércse, Kánya, aztán Turul, Kerecsen, Karul, továbbá a török eredetű Kartal, Csura vagy Súr, Sár, Sol vagy Soil (a. m. török: csajla = sólyom. A XIII. század vége felé: Soyl de Zecke in terra Zechke. Árp. Uj Okl. X. 455). Mind olyan személynév, melyeknek megfelelő értelmű nevet alig találnánk a martyrologiumban, de annál többet a szeldsukoknál és más török törzseknél, minők: Szonkar (fehér sólyom), zonkartigin (sólyomnak nevezett), Akszonkar (fehér sólyom), Sahin (a legszebb sólyom), Balaban (sólyom), Tugan (közönséges sólyom) stb.
Az olyan személyneveknek sem tudom megtalálni előképét a középkori papságtól is értett keresztnevekben, melyek a ló különböző neveiből alakultak, de annál természetesebbnek látom azt a psychologiai magyarázatot, mely az ilyen nevek keletkezését a ló iránti előszeretetre vezeti vissza. A Louch (v. ö. osztyák: lauch = ló), Luadi és a kun Ula (ulah = ló), a Csikó, Csikóló és változatai, Csid (v. ö. bodrogközi: csidu, székely: csit-kó, csángó: szit-ku = csikó) és a megfelelő török Taj (2 éves csikó) és Kolon (3 éves csikó), valamint a Monios, Csidür és Ménüs ép olyan névalkotások, mint a középázsiai törökségnél Ajgir (ménló), Ajgiralp (ménlő-hős) s a kirgizeknél Kunan baj (3 éves csikó) és Dönön baj (4 éves ló, baj = fejedelem).
Ugyancsak az olyan török nevek, mint Bogu vagy Bugu (szarvasbika) és Bagis (szarvas), Csonbagis (nagy szarvas), Szaribagis (sárga szarvas) és más primitiv népek hasonértelmű személynevei szolgáltatnak analogiát Eüze vagy Eüzi, Eüzen, Eüzüd (őz) és Bulán (tatár: bolán = jávorszarvas) neveinkre. Megtaláljuk régi neveink közt a Rókát vagy Ravaszt (Rouoz, Ruoz, tulajdonkép a. m. róka, v. ö. osszét: ruvasz, rubasz, cseremisz; rövözs, mordvin: rivesz = róka, Árpádkori oklevelekben: ruozlik, rovozlik = rókalyuk) s aztán a hajdani Nagy-Magyarország annyiszor emlegetett becses bűrű kisebb állatait, minők: Nuuz (nyuszt), Neste (nyest) és Hölgyasszon (azaz hölgymenyét); ezekhez csatlakoznak: Hód, Nyulad, Nyulas s a tatár eredetű Kama (vidra), melyeknél a votják Konyi (evet) hozható fel hasonjellegű személynévnek. A középázsiai állatvilágból vett személynevek közűl a törökségtől a Bota (tevecsikó) és Kulán (vadszamár) hatolt el hozzánk. Igen kedvelt Árpádkori nevünk volt a Csóka, kicsinyítve Csókád, melynek tatáros és volgamenti finn-ugoros változatát Csenke, Cseüke és Csana (a. m. csóka, varjú) neveink mutatják s gyakran eléfordult a Rigó név is; analog személyneveket a votjákoknál találunk. (Kwaka a. m. varjú, Juber a. m. rigó.)
E nevek ép úgy, miként a Buza, kicsinyítve Buzád, törökös alakban: Bogdai, Bodoy, Árpa, a török mongol elemnél szintén Arpa, azután Kölesd (Culessed), valamint az Erdő, Erdőd, Erdős, törökösen Urmandi, továbbá Tengürd s a megfelelő kategoriába tartozó török eredetű Oghuz (folyam) egyformán a primitiv névalkotások fogalmi köréből valók s midőn egész sorozatot találunk ilyenekül régi személyneveink közt: ezzel alapot nyertünk annak az elbirálására, hogy e nevek fordításoknak tekintendők-e vagy ősmagyar névalkotásoknak?
Az a psychologiai alap, mely a régi magyar személyneveket ugyanolyan gondolkozásmód 100termékeinek tünteti föl, mint a minőt tapasztalunk más primitiv népeknél a személynevekül szolgáló jelzők és hasonlatok megválasztásában, világosan mutatja, hogy mikép keletkeztek ezen neveink. Nem az idegen keresztnevek fordításai, bár kétségkívül vannak ilyenek is. De ez csak a kisebbik rész s mindenesetre olyan fogalmi körből valók, melyek nem illenek bele az ősmagyarság életviszonyaiba és gondolkozásmódjába.
* * *
A becses munka további füzeteit, mely alkalmat szolgáltat a föntebbiek elmondására, várva várjuk.
NAGY GÉZA.
