BIHÁCSVIDÉKI BEVÁNDORLÓ „VLACHOK” ÉS CZÍMERÖK A XVI. SZÁZAD VÉGÉRŐL. (Egy czímerrajzzal.)
57BIHÁCSVIDÉKI BEVÁNDORLÓ „VLACHOK” ÉS CZÍMERÖK A XVI. SZÁZAD VÉGÉRŐL.
(Egy czímerrajzzal.)
(Egy czímerrajzzal.)
A XVI. század második felében a Bosznia felé fekvő végvárak legerősbike s a határvédelmi szervezet egyik góczpontja Bihács vára volt. Mikor e várat 1592 ápril havában* a hatalmas és erőszakos bosnyák helytartó, Hasszán pasa elfoglalá, valóban méltó előjátékát s ízlelítőjét nyujtotta ezzel ama küzdelmeknek, mely 1593-ban a német-magyar s ozmán hatalom között megkezdődvén, befejezést a zsitvatoroki békével 1606-ban nyert s a melyet a magyar történetírás a «hosszú háború» néven ismer.
Hammer, Gesch. d. Osman. Reiches. IV. 216.
Bihács elfoglalása és a 15 esztendős hosszú háború, úgy a török uralom alatt álló, a Balkán-sziget nyugati felét lakó szláv népek, mint a magyar szent korona déli birtokainak története szempontjából egyaránt nevezetes. Miatta és alatta kezdődtek meg azok a bevándorlások, bosnyák és szerb harczosok letelepülései, a melyek ama déli részek ethnographikus képét részben teljesen megváltoztatni, részben módosítani lőnek hivatva. A közvetlen ok Bihács elfoglalása volt, a mihez a büszke aggastyán, a 80 éves Szinán nagyvezér azon ténye járult, hogy 1595-ben Belgrád alatt a Balkán népeinél oly nagy tiszteletben állot Sz. Sebő csontjait elégetteté, hamvait a szélnek szóratá. E tény nyilt hadüzenet volt a porta görögkeleti vallású szláv népeinek, a kik az európai keresztény-liga czéljai és működései iránt érzett rokonszenvöket sokszor elárulták. A túlenergikus nagyvezér súlyos kezét a török ditió szláv népe nem bírta ki; a nyomás alól magukat kihúzni, a szünet nélkül való harczban a keresztyén fegyverekhez csatlakozni, sokak vágya lőn.
Így indulnak meg azok a bevándorlások, legelébb a varasdi generalatus területére, melyek részeseit – szerbeket és bosnyákokat – mint a görög-keleti vallás hiveit «Rasciani», különösen pedig «Wlachi», «Valachi» név alatt ismerik az egykorú okiratok. A legelső telepítés a katonai hatóság részéről a varasdi (tehát a slavon) generalatusban – mint azt Biedermann* meggyőzően kimutatta – 1597-ben történt, midőn Herberstein báró mintegy 1700 szerbet hozott be a török ditiójából. Ez első kisérletet a következő években gyorsan követik a többiek s nem sok idő mulva a «vlachok» számottevő részét képezik a magyar király alatti déli vidék népének.
Biedermann, Die Serben-Ansiedlungen in Steiermark und im Warasdiner Grenz-Generalate. Mittheilungen des histor. Vereins für Steiermark. XXXI. füzet (1883) 46. lap.
Jöttek azonban szerbek és bosnyákok a horvát földre, a károlyvárosi generalatus területére is, noha sokkal kisebb számmal. Közülök arról a rajról volt eddigelé biztos tudomásunk, 58melyet Lenković tábornok Gomirjén 1599-ben telepített le s mely valami 100 családot számlált. Azon az egész területen, melyet északról a Mikopailon és Vrbovskón át Károlyvárosba vezető Via Carolina, kelet felől pedig a Korana vize határol, ezeken a gomirjei vlachokon, meg az 1537-ben Zengbe és Zeng vidékére szállott uszkok rajokon kívül más települőket az egész XVI. századból biztosan ki nem tudunk mutatni. De tudjuk azt, hogy a század végén nagy mozgalom indult meg Bosznia népe között a magyar szent korona területére való kivándorlás ügyében* s ha e mozgalomnak volt valami erdménye, föltehető, hogy a mondott horvát területnek is kijutott belőle.
A gráczi hadi tanácsi jelentése Ferdinánd főherczeghez 1602. febr. 27. R. Lopašić, Spomenici Hrvatske Krajine I. (Monum. spect. hist. Slav. merid. XV.) 298.
Mivel ezen eredmény konstatálása az adatok csaknem teljes hiánya miatt nehéz, tán nem érdektelen dolgot cselekszem, midőn egy eddigelé ismeretlen letelepülést és egy erről szóló oklevelet, melyet ezen bosnyák mozgalommal hozok kapcsolatba, e nehány lapon ismertetek. Fölötte érdekes ez az oklevél, mert ékesen szóló bizonysága annak, mily varázszsal és mily fényes nimbuszszal birt a magyar szent korona még ekkor a Balkán-félsziget népeinél s érdekelni fogja különösen e füzetek olvasóit, mert a letelepülők a magyar kanczellária útján s a magyar királytól kérnek szabadalmakat és czímeres levelet. Az oklevél véletlenül került kezembe a bécsi cs. és kir. levéltárban s a következő tartalommal bir:
Kermpotics Demjén viczekapitány, Kermpotics Tádé, Skorupovics Milassin, Kerncevics János és Pechianics Radoj vajdák a magok és fegyvertársaik a likai pusztaságban lakozó harczosok nevében folyamodást intéznek Rudolf királyhoz. Elmondják, hogy ők «Kermpoti»-nak nevezett valachok,* azelőtt a likai szandsákbégnek mintegy testőrei, az éjjelenként álmaikban megjelent keresztelő Szent-János biztatására a likai pusztaságba vonulván, a zengiek* vezetése alatt ötszázan családjaikkal és ingó vagyonukkal Rudolf szárnyai alá jöttek védelmet keresni. Mivel számuk sokasága miatt nem volt nekik alkalmas Zengben települniök meg, hát a török passushoz legközelebb eső pusztaságban és hegyek között egy Lika (Liçe) nevű helyen, patakkal biró síkon szállottak meg, a mely hely száz év óta pusztaságnak hivatik. Jól tudják ők, – úgymond az oklevél, – hogy e hely Zenggel együtt a Frangepánok öröke; de ezek e helyet nem tudták megvédeni a török becsapásai ellen. Miután ezen a helyen egy esztendőt kitöltöttek volt, Mikolanycs nevű kapitányukat küldötték több vajdával el Ferdinánd főherczeghez, a ki a küldötteket a felség nevében kegyesen fogadá s miután megesküdtek, hogy csak a fölséget fogják szolgálni, nekiek a fölség részéről hadi jelvényeket adott s máskép is gondoskodott felőlük. Ez azonban nem gátolta meg gróf Zrínyit abban, hogy őket meg ne kisértse erőszakkal is jobbágyaivá tenni; a minek következtében ők, ha rokonaik a zengiek (= uszkokok) nem védelmezték volna őket Zrínyi ellen, s nem tartóztatták volna vissza rábeszéléseikkel, hát bizony visszatérnek vala Törökországba.
L. az oklevél szövegét alább.
Zengi uszkokok értendők itt.
Kérik ezek miatt a császár-királyt: állíttasson ki számukra magyar kanczellárja által az ország szokásai szerint szabadságukat biztosító oklevelet s e szabadalom-levélben adományozzon nekik olyan czímert is, mint a minő a folyamodásban lefestett (s e czikknél is színjelzéssel közölt), mely a hosszában kétfelé osztott paizs jobb, vörös mezejében a pánczélos, gyalog álló Szt.-Györgyöt, a kék bal pajzsmezőben pedig ker. Szt.-Jánost ábrázolja.
* * *
A legelső kérdés, hogy a datálatlan oklevél mely időből való? Az irás jellege a XVI. század végére s a XVII. század elejére vall s e határokon belől útbaigazít bennünket a hivatkozás gr. Zrínyire, a ki nem más, mint gr. Zírnyi György tárnokmester, a szigetvári vértanú hős fia. – György úr 1603-ban halt meg és így a folyamodás 1603 előtti időből való; sőt miután, mint későbbi idézetekből látni fogjuk, gr. Zrínyi Györgynek már 1601 előtt panaszai voltak olyan birtokára települt vlachok ellen, a mely birtok vitás vala közte és a Frangepánok (a folyamodás szerint a letelepedésre kiválasztott hely 59tulajdonosai) közt: bizonyos, hogy a folyamodás 1601 előtt, tehát 1600 körül kelhetett.
Egy másik kérdés az, vajjon a bevándorlott ötszáz vlach honnan jött? s erre se nehéz a felelet. A folyamodók maguk mondják, hogy a török uralom alatt a likai szandsákbégnek voltak mintegy testőrei («sub potestate turcica instar guardiae beghi sanzak di Lika constituti») s innen vonultak ki a (különben mint látni fogjuk, szintén török ditiót képező) likai pusztaságba. Egy tekintet a földabroszra meggyőz bennünket, hogy az ötszáz kivándorló csak a mai Boszniának Bihácstól keletre eső részéből és délre fekvő unnamenti vidékéről való lehetett. Bihács elfoglalása (1592) előtt a most mondott vidék népe, bár addig is török uralom alatt állott, helyzetét aránylag könnyebben tűrhette, miután a keresztyén kézben levő Bihács valami csekély ellensúlyt mégis csak képezett a török hatalommal, a túlságos nyomással szemben; mert szárnyai alá vette a hozzá futókat. Megváltozott azonban a viszony Bihács elfoglalása és a hosszú háború kitörése után, mert a török kormány a neki oly fontos végvár körül lakó családok, zadrugák mindegyikében árulókat látott s velök keze súlyát lépten-nyomon érezteté. Így kezdé meg a mi ötszázunk Bosznia e legnyugatibb vidékéről a kivándorlást, első etappot a likai pusztaságban tartván.
A harmadik, legfontosabb kérdés azonban az, hogy hol települt hát le ez az 500 ember? A feelet rá annál nehezebb, minél figyelmesebben vizsgáljuk és mérlegeljük a folyamodás szavait. Mert midőn első tekintetre ezt olvassuk az okirat elején: «illuminati in cordibus nostris a spiritu sancto… in desertum Liçe evocati», igen természetes, hogy a régi provincia Lika, a középkori Lika-megye jut eszünkbe, melynek magvát a Lika folyónak s mellékvizeinek völgye képezé s melynek vára és főhelye a Gospičtól keletre fekvő Ostrovicza,* szomszédja pedig Korbávia-megye volt a ma is Korbavanak nevezett síksággal, mint a megye központi vidékével.* És megerősít bennünket e gondolatban, a mint az okirat olvasásában tovább haladunk, a következő kitétel: «reperimus unum locum Liçe nominatum, planitiem cum rivo… qui locus ab annis centum semper deserti nomen habuit et erat passus turcicus». Hisz ez a planities a Lika völgye, a folyó maga a Lika folyója; a hely, ha nem is 100 év, de a XVI. század 20-as évei óta valóban inkább pusztaság, mint lakottnak modnható vidék, különösen északibb részén s ezer és ezer okmány beszél róla, hogy a Boszniából betörő török csapatok a Lika mentén jöttek föl, hogy a Zengtől északra eső vidéket s Belső-Ausztria* legközelebbi tartományát, Krajnát háborgassák. Mellette szól végre föltevésünknek más, hogy a kivándorlók azelőtt a likai szandsákbégnek mintegy testőrei, vagy jobban mondva, határőrei voltak; a Lika délkeleti, bár gyéren lakott részét kellett elhagyniok, hogy az északi, puszta részbe kivonulhassanak.
Pesty Frigyes, Eltünt régi vármegyék. II. k. 413 és kk. ll.
Pesty id. m. II. 384 és köv. ll.
Innerösterreich.
Azonban mind a mellett, hogy a Lika név többször is előfordul okleveleünkben s a róla most mondottak után alig lehetne bárkinek is kétsége, hogy a történeti Lika-megyével van dolgunk, e természetesnek látszó föltevés ellen oly erős okok szólnak, hogy azt mint a tűzpróbát ki nem állót határozottan el kell ejtenünk és kimondanunk, hogy a folyamodás Likája nem lehet a Lika-menti középkori Likamegye, grófság vagy provincia (mint azt háromfélekép is nevezték).
Okaink a következők:
Mindenekelőtt a folyamodás eme szavai: «Optime etiam nobis constabat, locum illum antiquitus… comitibus de Frangepani fuisse haereditarium.» Semmi kétségünk nem lehet benne, hogy a letelepülők jól tudták, kinek a birtokán szállanak meg; vezetőik, a zengi uszkokok, immár 60 esztendő óta éltek Frangepán-birtokon és Zeng városában, mely ősidőktől fogva egyenes és szoros összeköttetésben állott a Frangepánokkal. Igen, de azt meg positive tudjuk, hogy Lika-megye soha sem volt a Frangepánok birtoka. E vidéken a Subichok (a Zrínyiek ősei) után a Krbaviai (Carlovich) grófok az urak, ők Lika comesei, a vidék földesurai, e családnak János horvát bánban 1531-ben történt magvaszakadtáig. Ez az utolsó Krbáviai 60gróf 1509-ben hugának, Ilonának, férjével Zrínyi Miklóssal minden birtokukra nézve kölcsönös örökösödési szerződésre lépett,* melynek értelmében Zrínyi Miklós örökli vala János úr minden birtokát s így Likát is, ha azt a török már János úr halála előtt el nem foglalta volna.*
Pesty id. m. II. 413 és köv. II.
Eddigelé nem tudtuk bizonyosan, hogy mikor foglalta el a török Likát. Miután Bosznia teljesen csak 1528-ban került ozmán hatalom alá, általános és eléggé indokolt is volt a nézet, hogy Lika elfoglalásának 1528 után lehetett csak történnie. A napokban a bécsi áll. ltárban egy datálatlan levél akadt kezeim közé, melyet az utolsó korbáviai gróf intézett Ferdinánd főherczeghez, tőle hadi és pénzbeli segélyt kérvén. A levél minden egybevágó jel szerint 1526-ban s pedig még Ferdinánd királylyá választása előtt iratott, mert János gróf még nem nevezi Ferdinándot királynak. Benne a következő nevezetes passus fordul elő: «Coram fide Christiana (= pro fide Chr.) perdidi duas meas provincias, unam videlicet nomine Corbaviam, alteram vero nomine Lykam.» E levél után hát bizonyos, hogy Lika még Bosznia előtt veszett el Magyarországra nézve.
Noha e szerint ez az érv magában is elégséges ama föltevés elejtésére, hogy ezek a vlachok (kik saját bevallásuk szerint Frangepán-birtokon tartózkodnak) a középkori Likában telepedtek volna meg, van még azonkívül egy második, nem kevésbbé fontos ellenargumentumunk is. Ezt Frankul Dávid zengi kapitány szolgáltatja. Frankul azt írja Ferdinánd főherczeghez, Belső-Ausztria urához (a későbbi II. Ferdinánd császárhoz) egy 1605 május 5-én Zengből kelt jelentésében,* hogy a vlachok a Likából ő hozzá követeket küldének Zengbe, tudatni vele, hogy ők, – a kik eddig a töröknek hódoltak és a Likát eddig a török számára megőrzék, megtartották,* – immár megunták a török igát s Rudolf császár alattvalói akarnak lenni. Ennek következtében – mondja tovább Frankul – valami 700 vlach, köztük 200 fegyverfogható, több mint 20 ezernyi nagy és apró marhával kijött a Likából, miután abban több falut földult és leégetett volna. Szándéka is Frankulnak – mondja maga – még 1605 nyarán «die ganze Lükha zu verderben». – Ez az 1605-iki jelentés világosan mondja, hogy még ekkor a Lika egészen a töröké volt, hogy azok a vlachok, a kik keresztyén uralom alá igyekeztek jönni, a Likából kitelepedni akartak; a miből világos, hogy a mi 500 emberünk, midőn 1600 körül Rudolf kormánybotja alá adá magát, ebbe a török uralom alatti (középkori) Likába nem telepedhetett be.
Lopašić id. m. I. 340.
Jusson itt eszünkbe, hogy a mi 500 vlachunk is azt mondja folyamodásában, hogy «instar guardiae» szolgálta a likai szandsákbéget.
Egy további ok, mely a középkori Lika ellen szól, még a sok hivatkozás Zeng városára s a zengiekre. Azt mondja a folyamodás, hogy a bevándorlókat zengiek (= zengi uszkokok) kalauzolták, a kiket rokonaiknak is neveznek a folyamodók, midőn alább azt emlegetik, hogy a zengi rokonok védik őket Zrínyi György hatalmaskodásai ellen. – «Midőn keresztyén földre értünk, mondják a kérvényezők, alkalmatlan lesz vala házunk népének nagy sokaságával Zeng városában lakozni; hanem találtunk a törökök útjához igen közel eső puszta helyet a hegyek közt, Lika nevűt… és itt telepedtünk le.» Továbbá a kérvény föliratán az áll: «A likai pusztaságban, Zeng városa fölött, lakozó harczosok…» Végre a helyről, a melyen letelepedtek, az áll az okiratban, hogy a Zeng városával együtt volt öröke a Frangepánoknak. Már az a hely, a melynek ezek szerint Zeng szomszédságában, vagy precisebben szólva, a zengvárosi terület közelében kelle lennie, mely a város fölött feküdt s miként egykoron Zeng városa, vele együtt a Frangepánok birtoka vala, nem lehetett a délkeleti irányban messze fekvő likai síkság.
Mi volt hát és hol volt hát az a hely, ha a középkori Lika ki van zárva? Keresésénél a legelső kellék, hogy ne engedjük magunkat a Lika vár által zavartatni. Az a «locus Liçe nominatus», az a «planities cum rivo, ingenti montium solitudine undique circumdata», a hol az az 500 lélek letelepedett, semmi esetre sem lehetett oly nagy darab föld, hogy ne volna szabad róla föltennünk, hogy azóta nevét megváltoztatta. Ne menjünk hát a név után, hanem keressünk oly helyet, mely ősidők óta Frangepán-birtok és Zeng városa vagy a zengvárosi területek, birtokok szomszédságában fekszik s a melyre a folyamodásban fölhozott jelzők ráillenek.
Ha így keresünk, szemünk a táborkari földabrosz (1:75,000 mért.) «Zone 25. col. XII.» 61jelzetű lapján legelőbb is a Zeng fölött északra légvonalban mintegy egy és egynegyed mérföldnyi távolságban fekvő Krumpote helységen akad meg s mindjárt eszünkbe is jutnak az okirat e szavai: «Nos Valachi vocati Kermpoti». Másrészt pedig a Zeng városából keleti irányban alig háromnegyed mérföldnyire fekvő picziny helység, a Krmpotič zadruga kis faluja, Krnpotiči köti le figyelmünket; hiszen a kérvény aláírói közül épen a két legtekintélyesebb ember Kermpotics Demjén viczekapitány és Kermpotics Tádé vajda. Mind a két helység Zeng közelében van s kétséget nem szenved, hogy oly területen, mely ősi Frangepán-birtok.* De hát sem itt, sem ott nem találok a részletes táborkari térképen se síkságot, se patakot, mely e síkot átszelné, sőt a két helység egyike sem fekszik a «törökök passusa» közelében.
Pesty id. m. II. 492 és köv. ll.
Az igazi nyomra bennünket a folyamodás ama része vezet, mely az ötszáz bujdosó vándorlását és Frangepán-földön való megtelepedését előadó expositió után következik és ezt mondja: «mind a jelen napig üldöz bennünket a nagyméltóságú Zrínyi gróf, a ki minket minden jog és méltányosság elelnére erőszakkal akar a maga parasztjaivá, jobbágyaivá tenni». A látszólagos ellenmondás a közt, hogy vlachjaink Frangepán-ősbirtokon települtek meg és a közt, hogy mégis Zrínyi György akarja őket jobbágyaivá tenni, ez vezet bennünket annak a helynek nyomára, a hol az «ötszáz» letelepedett.
A Frangepán grófok tersáczi ágából származott III. István még igen fiatal korában, 1544-ben kölcsönös örökösödési szerződést kötött a szintén még igen fiatal Zrínyi Miklóssal, melynek értelmében István úrnak 1573 körül történt magtalan halála után nagykiterjedésű birtokai, legnagyobbrészt Modrus megyében, Zrinyi Miklós fiára, a Frangepán Katától született György grófra szállottak.* Ez az örökösödési szerződés tulajdonkép nem volt volna érvényes, mert Frangepán Miklósnak, a közös törzsnek 1449-ben alkotott ama családi rendelkezésével ellenkezett, hogy maradékai bármelyikének magtalan halála után a többiek örököljenek. Sőt mi több, ez esetnél még ugyanazon ág is, melyből a szerződő István származott, t. i. a tersáczi is virágzik vala. Mivel azonban a Tersáczkiak elmulaszták idejében ellenmondani, az ügyből hosszas pör, vége nélkül való húza-vona támadt Zrínyi György és a Tersáczki Frangepánok között.
Pesty id. m. 424 és köv. ll.
A mi ötszáz vlachunk olyan földön szállott meg, a mely Frangepán István után jutott Zrínyi György kezébe.
És itt legelső sorban az Ogulinból északnyugatnak eső Gomirjére gondolhatnánk. Lenković károlyvárosi generalis ide 1599-ben telepített vlachokat, a kiket azután mind Tersáczki Frangepán György, mind Zrínyi György a maga jobbágyaiul akart vindikálni.* S midőn utóbbi ez ügyben még ajánló-levelet is tudott magának Szlavonia rendeitől 1602 szept. 5-én a zágrábi gyűlésen kieszközölni, a mely ajánló-levélben mondott rendek arra kérik a főherczeget, hogy vagy ismertesse el a gomirjei ráczokkal Zrínyit földesurokul vagy telepítse ki őket onnét máshová: nyomban fölállott Tersáczki Frangepán György és ünnepélyes óvást tőn, hogy Gomirje az ő és testvérei öröke.* De hát a gomirjei vlachok a mi ötszázunkkal nem lehetnek azonosak, mert tudjuk róluk, hogy Lenkovič telepíté ki őket s Gomirje bár a török passusánál, de Zengtől jó távolra fekszik.
Lopašić id. m. I. 293–314. lapjain több érdekes okirat ez ügyben.
A zágrábi gyűlés végzése 1602 szept. 5., a Mon. Com. R. Hung. X. kötetében.
Lejjebb kell keresnünk.
A szerződő Frangepán István modrusmegyei birtokai közül több Modrustól délre feküdt.* Ezen a vidéken, Frangepán Istvánról Zrínyi Györgyre szállott, de a Tersáczki Frangepánok által magukénak tartott földön, Modrusmegye, ez ősi Frangepán-birtok területén föltünik énnekem a Via Josefina mellett fekvő Jezerane helység, a tőle északnyugatnak és délkeletnek nyúló két hosszúkás síkság között, melyeket a Jaruga pataka szel át. E két síkság nagyobbika, a délkeletnek nyúló valami egy mérföldnyi hosszú és 200 lépésnyi széles, míg a másik, a «Črnačkopolje» valami 7000 katonalépés hosszaságú. Ez a darab föld mind azzal a kellékkel bír, melyet okleveleünk megkíván. Ős Frangepán-tulajdon, 62de Zrínyi kézben; síkság, patakkal; «ingenti montium solitudine undique circumdata», mert nemcsak a mezőt hosszában határló hegyek emelkednek mind a két oldalon meredek sziklafal gyanánt, hanem épen itt érnek össze, egy negyedmérföldnyire, a kis és nagy Kapella hegyláncz ormai is.* Ez a föld közvetlen szomszédságába esik a zengi területnek is, melyről tudjuk, hogy keletre egész Brinjén túlig terjedt; már pedig Brinje légvonalban alig egy mérföldnyire esik Jezeranétól. Hogy pedig a török rablócsapatok azon útjának, mely Ogulin felé vezetett, ez a föld nagyon is közelébe, sőt belé esett, azt egy pillantás a térképre, tüstént megláttatja velünk.
Pesty id. m. II. 429.
Lásd a táborkari térképet «Zone 25. col. XII».
Csak itt és nem másutt telepedhettek meg a «Kermpoti» vlachok, midőn folyamodásukat a magyar királyhoz oltalomért, szabadságlevélért és czímeradományozásért benyújtották.
Mi lőn e kérvényre válaszuk s mennyiben védte meg őket a kormány a földesúri, különben jogilag véve igazságos kivánalmak ellen, nem tudom. Meg kell azonban közleményem befejezése előtt a következő körülményeket, mint a kérvény e tenorával egybefüggőket említenem.
A Zrínyiek, a Frangepánok, a Dersffyek, a Csebi Pogányok, továbbá a zágrábi püspök és káptalan gyakran ismételt panaszaiból indíttatva, a Pozsonyban összegyűlt országos rendek 1604 ápril 2-iki föliratukban* megszüntetését kérték ama visszaéléseknek, hogy a török ditióból az utóbbi évek folyamán Szlavoniában és Horvátországban letelepedett vlachok azon földesuraknak, a kiknek birtokán megszállottak, a kilenczedet fizetni nem akarták s ebbeli ellenállásukban a végvidéki várkapitányoktól támogatást nyertek. Mátyás főherczeg, a ki ezen az országgyűlésen a királyt képviselé, e kivánságról lebeszélni igyekvék az országgyűlés rendeit, de igyekezete hajótörést szenvedett.* S miután a prágai udvari kamara, a mely szintén foglalkozik ezzel az ügygyel, úgy okoskodott, hogy addig, míg a török háború tart, a rendek e kivánsága nem teljesíthető, de ha a béke helyre áll, hát majd rá lehet a vlachokat a kilenczedfizetésre stb. kényszeríteni:* az 1604. XIV-dik törvényczikk kimondotta, hogy a vlachok a földesuraknak a kilenczedet, az egyháznak a tizedet megfizetni kötelesek.
A Mon. Com. R. Hung. X. kötetében.
Mátyás főherczeg jelentése a császárhoz 1604 ápr. 14. a Mon. Com. R. Hung. X. kötetében.
A prágai udvari kamara jelentése a titkos tanácshoz 1604 május 1. «Wann aber der Fried würde, künnten sie (= a vlachok) alsdann etwa darzue gehalten werden, dass sie dem Geistlichen die Zehet, und den dominis terrestribus ihre Dienst auch halten und leisten.» U. o.
Ezzel a törvénynyel a mi ötszázunk bizonyára nem volt megelégedve. Azt olvasom Vaničeknél,* hogy 1604-ben egy csomó ilyen vlach katonai települő a károlyvárosi határőrvidékről vissza akart vándorolni Törökországba s csak 1606-ban sikerült őket véglegesen Berlog és Gusičban megtelepíteni. Nehezen tévedek, midőn azt állítom, hogy e berlogi és gusiči telepesek a mi Kermpoti vlachjaink. Ők estek legközelebb e két helyhez, mely alig van egy és fél egész két mérföldre Jezeranétól; azután Berlog és Gusič földjén se Zrínyi, se Frangepán nem követelhetett tőlük kilenczedet és robotmunkát, mert e helyek a zengvárosi szabad kerülethez tartoztak.* Azt láttuk, hogy a mi vlachjaink a zengieket rokonaiknak nevezik, velük a legszívélyesebb viszonyban állanak, mert hiszen Zrínyi György hatalmaskodásai ellen, mint kérvényükben elbeszélik, a zengiek nyujtanak nekik segítséget s midőn már 1604 előtt vissza akartak Zrínyi üldözései miatt Törökországba térni, a zengiek voltak azok, a kik őket maradásra birták.
Spezialgesch. der Militärgrenze I. k. 80. l.
Pesty id. m. II. k. 492 és köv. ll.
Még egy rövid, befejező megjegyzést a Zengtől északra fekvő Krmpote s a keletre fekvő Krnpotiči helységekről.
A mint pl. a gomirjei telepesekről tudjuk, hogy később Vrbovsko, Drežnica, Smrzena polana, Starilaz és Mrkopail felé elterjedtek,* ép oly valószinű, hogy a mi Krmpoti vlachjaink is elszaporodván, rajokat eresztének. Egy ilyen adhatta nevét a Zengtől északra fekvő Krmpote helységnek, míg egy másik, kizárólag a folyamodást aláíró Kermpotichok családjából eresztett raj nevéről a Krnpotiči nevű kicsiny falut nevezték el.
Vaniček I. k. 81. l. és Lopašić I. k. 326. l. (Frangepán Miklós levele Ferdinánd főherczeghez 1604 máj. 28.)
63Magát az érdekes és a föntebbiekben bőven elemzett okiratot itt adom egész terjedelmében.
Hátirat (a folyamodás írójától): Humillima suplicatio militum habitantium in deserto Liçe supra civitatem Segniam.
Hátjegyzet (az udv. kanczellária registrátorának kezével): Milites habitantes in deserto Liçe supra civitatem Segniam pro privilegio libertatis et confirmatione armorum ex cancellaria hungarica.
Sacratissima caesarea regique Maiestas, domine, domine clementissime.
Non dubitamus pluribus iam vicibus Maiestatem Vestram sacratissimam a serenissimo archiduce Ferdinando fuisse informatam, qualiter nos Walachi, vocati Kermpoti, primum sub potestate turcica instar guardiae beghi sanzak di Lika constituti, illuminati in cordibus nostris a spiritu sancto et per somnia nocturna in desertum Liçe a S. Joanne Baptista evocati, ante omnia immensa misericordia dei omnipotentis et gloriosa nominis potentia Maiestatis Vestrae sacratissimae considerata, venerimus quingenti ex Turcia cum cognatis et propinquis nostris Segnianis viam rectam nobis praebentibus, una etiam universam familiam, prolem et bona mobilia nobiscum abduxerimus, sub spem alarum Maiestatis Vestrae sacratissimae confugientes, quarum gratia et clementia moti sumus animo perpetuae eidem servitutis nostrae consecrandae et etiam una cum familia parati vivere et mori ac penes Maiestatem Vestram sacratissimam proprium spargere sanguinem. Postquam autem terras Christianas attigimus, non erat nobis commodum cum numerosa familia nostra civitatem Segniam incolere, sed in proximo deserto et montibus ad passus turcicos reperimus unum locum, Liçe nominatum, planitiem cum rivo, ingenti montium solitudine undique circumdatam, qui locus ab annis centum semper deserti nomen habuit et erat passus turcicus, ex quo frequentibus excursionibus hostes plurima damna ditionibus Maiestatis Vestrae sacratissimae inferre solebant, et hic nostras mansiones, defensionis Christianae avidi, fiximus. Optime etiam nobis constabat locum illum antiquitus una cum civitate Segniensi comitibus de Frangepani fuisse haereditarium; sed illi inhabiles defensionis illius contra Turcas, protectionem totam destituerant et hac occasione hostis secure semper excursionibus infestissimis fuit deditus.
Nos expleto hic uno integro anno, ablegatis* primum cum capitaneo Mikolanych, waywodis et maioribus nostris pro praesentatione ad serenissimum archiducem Ferdinandum, ubi Sua Serenitas nomine Maiestatis Vestrae sacratissimae nos clementissime recipere dignata est, assignatis novis* banderiis et Maiestatis Vestrae sacratissimae signis, penes caeteras provisiones nostras, postquam juraverimus non aliis unquam praeter Maiestatem Vestram sacratissimam principibus nos adhaesuros. Interea vero persequimur maxime usque ad praesentem diem ab illustrissimo comite Zrinio, qui nos praeter jus et aequum vult violenter in suos villanos et subditos redigere et nisi propinquorum nostrorum Segniensium defensione uteremur, persuasionibus etiam illorum remorati, iamdudum ex hoc loco in Turciam redire fuissemus coacti.
ablegavimus primum capitaneum Mikolanych cum waywodis stb. helyett.
nobis helyett.
Ideo Maiestati Vestrae Sacratissimae humilime supplicamus, dignetur nobis unum privilegium libertatis iuxta consuetudinem regni ex cancellaria sua Hungarica clementissime emanari demandare, quo nos subditos Maiestatis Vestrae Sacratissimae agnoscentes,* studeamus maiori fervore in patriae nostrae et coleberrimi nominis Maiestatis Vestrae sacratissimae, domini nostri clementissimi, defensionem militari.
agnoscendo helyett.
Pro armis nostris S. Joannem Baptistam et S. Georgium martyrem ecclesiarum in his montibus existentium patronos elegimus, cum maiores nostri adhuc in Turcia nobiscum constituti in somniis ab istis sanctis ad haec deserta loca avocati fuerint, pro quorum etiam confirmatione Maiestati Vestrae sacratissimae humilime supplicare non desistimus. Conservet Maiestatem Vestram sacratissimam deus diu gloriosam et felicem, cui nos vita durante effusione nostri sanguinis humilime in subditos redigimus, clemens expectantes responsum.
Maiestatis Vestrae sacratissimae humilimi et fideles subditi.
Damianus Kermpoticz
Tadia Kermpoticz vayvoda.
Milasin Skorupovicz vayvoda.
Juan Kernçevicz vayvoda.
Radoie Pechianicz vayvoda,
militibus di Liçe.
| vicecapitaneus in Liçche. |
Milasin Skorupovicz vayvoda.
Juan Kernçevicz vayvoda.
Radoie Pechianicz vayvoda,
| cum maioribus, vexilliferis et |
(Eredeti.)
Utóirat: Midőn e kis dolgozat már készen volt s tárgyáról egy ízben a zágrábi egyetem történettanárával, Smičiklasszal beszélgettem, Smičiklas azt a véleményt fejezte ki előttem, hogy az oklevél «desertum Liçe»-je a fiume-károlyvárosi vonalom, Fiume megye delniczei 64járásában fekvő Lič-re s a tőle keletnek elterülő halmos völgyre látszik vallani.
E nézet engem, megvallom, eleintén megtántorítot előbbi föltevésemben; mert az oklevél, ez ötlet hallása után, első pillanatra e mellett látszott csakugyan tanuskodni énnekem is, Lika genitivusát az olaszos «di Lika»-val különböztetvén meg a «desertum Liçe» birtokviszony genitivusától, a hol a c betű alatti cauda a szláv cs hangot akarja visszaadni. Megengedem, hogy a desertum Liçe, Liçának (azaz Licsnek) genitivusa; de azt mondom, hogy a mint a Lika név által nem hagyhattam magamat zavartatni a település helyének keresésénél, ép úgy nem vezethet engem a Liça, Liçe (Lics) név sem félre.
Lič és vidéke ép úgy nem lehet az «ötszáz» települő helye, a mint Lika nem volt az. – Mert Lič 5 mérföldnyire fekszik Zenggtől még légvonalban is; tehát nem Zengg fölött és nem zenggi terület szomszédja. Aztán a Lič melletti halmos sík nagyon kicsiny; patak, a mire az oklevél hivatkozik, nem szeli; mert a Ličinka patakja a síktól északra a Fužine felé vezető hegyek közt folydogál. Továbbá épen nem valószinű, hogy Lić Frangepán-birtok volt, mert a Frangepán-birtokot képező Vinodot-«megye» már erre a vidékre nem terjedt ki, természetes és politikai határát a tengerparti Vinodolnak (borvölgye) Lič felé a köztük elnyuló hegyláncz képezvén. Lić és Merkopal egész vidéke katonai kormány alatt állot és kincstári birtok volt, úgy látszik, már a XVI. század második felében s mint ilyen képezte részét az 1777-ben született és 1786-ban meghalt Szörénymegyének. De föltéve még azt is, hogy Lič Frangepán-birtok volt, vitás a Frangepánok és Zrínyi között nem lehete, mivel a vita okozója, az 1544-ben Zrínyi Miklóssal szerződő Frangepán István Lić vidékén nem birt; ennek birtokai Modrus megyében s a Dobra két partján és vidékén terültek el. Végre a százados elhagyott pusztaság jelző sem illik Ličre és vidékére, miután ezen a környéken, eltekintve a szomszéd Vinodoltól, katonai stácziók az apró várakban és városokban a XVI. század 20-as éveitől kezdve mindig voltak.
Mindez Lić ellen bizonyít s én megmaradok föntebbi kombináczióm mellett.
KÁROLYI ÁRPÁD.
