SZAKIRODALOM.
SZAKIRODALOM.
Az Anjoukori Okmánytár hatodik kötete Nagy Imre gondos szerkesztésében napvilágot látott és egy újabb tartalmas kötettel lett gazdagabb középkori történelmünk okleveles anyagának immáron mindinkább növekvő készlete. Azzal a szerény apparatussal szemben, melylyel történetírásunknak az újabb időkig be kellett érnie, minden kötet oklevél-kiadás a kutatás és kritika fegyvereinek újabb tárházát jelezte, melylyel felfegyverkezve történetbúváraink egy-egy új területet hódíthatnak el a középkor terra incognitajából. Az Anjoukori Okmánytár VI. kötete a XIV. század történelmének öt esztendejéhez szolgáltat oklevélanyagot. Az 1353–57. évek I. Lajos király uralkodásának ha nem is legfényesebb, de mindenesetre igen mozgalmas korát ölelik fel. Az 1354-iki litván hadjárat, s az 1356-ban megkezdett velenczei háború, habár nem vetekedtek fényes mozzanatokban a nagyszabású nápolyi hadi vállalattal, mégis nem jelentéktelen részleteit képezték a nagy király világpolitikájának. 1353-ban tartotta a király menyegzőjét az anyakirályné udvarában nevekedett fiatal bosnya fejedelmi nővel, Kotromanics Erzsébettel. 1355-ben ujítá meg szerződését Kázmér lengyel királylyal, mely neki a lengyel korona örökségét biztosítá. 1356-ban indítá meg a háborut a szerbek ellen és e háború kifolyása volt a két évi diadalmas velenczei hadviselés, a mely hosszú időre ismét megszilárdítá a magyar korona hatalmát a dalmát tengerpart fölött.
Ez évek történetéhez az új kötet 414 oklevél tartalmában járúl új adatokkal. A király személyes részvétele a hadjáratokban s ebből kifolyó távolléte magyarázza meg azt a csekély számot, a melylyel ez oklevelek között a királyi kiadványok szerepelnek. Az 1353. év 96 oklevele közűl Lajos király csak négyet ad ki; ugyanennyivel találkozunk a 71 darab 1354-iki kiadvány között. 1355-ben már nagyobb az arány: 9z között 11 a királyi oklevél; 1356-ban 65 között 6, és 1357-ben 85 között 11. Erzsébet királyné, az idősebb, mindössze 3 oklevéllel szerepel az egész kötetben. A kiadványok nagyobb része az ország első zászlósuraira esik, első sorban a nádorispánra, a ki a király gyakori távollétében az országos ügyek vezetését kezében tartotta. A nádori tisztet, mint azt a szerkesztő előszavából is megtudjuk, 1359 elejéig Giletfi Miklós viselte, kinek utolsó birói kiadványa e kötetben 1356 január 16-áról van keltezve. Utódjává a király márczius utolsó hetében Kont Miklóst, az addigi erdélyi vajdát nevezte ki; tőle a kötet május 11-iki kelettel közli a legelső oklevelet. Az országbirói méltóságban az 1354 tavaszán elhalt Szécsenyi Tamást Drugeth Miklós, a nádor János fia, majd 1355 nyarán Szécsi Miklós váltották fel. Erdélyi vajda a nádorrá lett Kont Miklós után Laczkfi András volt; a tárnokmesteri tisztet az egész időszak folyamán Cikó mester viselte.
Az oklevelek tartalmából kiemelve a családtörténeti vonatkozásokat, első sorban a királyi család rokonsági összeköttetéseire vonatkozó adatok ragadják meg figyelmünket.
István herczegnek, a király öcscsének, Lajos római császár leányával kötött házasságáról már az ötödik kötet egyik oklevele megemlékezik, megemlítve, hogy a menyasszonyt Nagymartoni Miklós hozta be Passauból Magyarországba. Ugyanezt ismétli e kötetben a pozsonyi káptalan 1353 márcz. 15-iki oklevele, mely szerint Nagymartoni Miklós ez utazás költségeire Izrael soproni zsidótól vett fel pénzt, s annak egyéb tartozásaival való letörlesztésére több birtokát a Kanizsaiaknak adja zálogba. Mindkét oklevél Annának nevezi a császárleányt és így alaposan megczáfolja a hagyományt, mely az Anjou-ház családfáján Margit néven szerepelteti István herczeg feleségét.
55Mint az előbbi kötet említett oklevelében, úgy itt is szó van Mária herczegnőről, István bosnya herczeg testvéréről, a kit ugyanez a Nagymartoni Miklós mester vitt Passauba vőlegényéhez, Helfensteini Ulrik bajor grófhoz. Ez Ulászlónak, Kotromanics István bán testvérének leánya lehet, a kinek három fia: Tvartko, Vuk és Dabisa viselte az István nevet; unokatestvére volt ennélfogva Erzsébet királynénak s így Lajos méltán nevezhette őt rokonának.
A király egy másik nőrokonával, László ausviczi herczeg Anna nevű leányával egy 1354-iki oklevélben, mint Szécsenyi Tamás országbiró özvegyével találkozunk. A Piastok ez eddig ismeretlen sarja által a királyi család egyik tekintélyes magyar főúri családdal jött rokonságba, de csak rövid időre; a lengyel herczegkisasszonynak ugyanis csak egy hasonnevű leánykája született, a ki idő előtt elhalt; az országbiró fiai, Mihály váczi püspök és Konya ispán atyjuk első házasságából származtak.
Ugyancsak lengyel rokonság Kunigunda ó-budai clarissa-apácza, Bulko opuliai herczeg leánya, a kit az anyakirályné 1355-ben testvérének nevez és a hévizi malom felével ajándékoz meg.
Kiváló érdekkel bírnak genealogiai szempontból a régi nemzetségekre vonatkozó adatok, melyek az Alia, Boksa, Gutkeled, Hunt-Pázmán, Ják, Ubul és Woyk genusok neveiben tartják fenn e vége felé közeledő ősrégi intézmény emlékét.
Törzsökös régi nagy családaink közűl hosszú lajstromba írhatnók össze azok neveit, a melyek felől e kötet új adalékokkal kínálkozik a családtörténetek kutatói számára. Csak a Himfiek 1353-iki osztálylevelét említjük meg, és azt az 1354-iki nagy oklevelet, melyben báthori Bereczk három fia ágán leszármazó ivadékai osztják meg maguk között Bihar-, Szabolcs- és Szatmárvármegyékben fekvő nagy kiterjedésű ősi birtokaikat. Egész nemzedékrendi táblákat adnak ez oklevelek, ép úgy, mint a Garaiak osztályos ügyében kelt 1356-iki országbirói kiadvány, melynek családtörténeti adatai alapján a szerkesztő a Garaiak négy nemzedékéről állította össze a genealogiát.
Az egész kötet oklevél-anyagának nagy része az országos levéltár, a Nemz. Múzeum és az ott elhelyezett gróf Bethlen, gróf Forgách, Hanvay, Justh, Kállay, Kapy, Kisfaludy, Máriássy, Motesiczky, gróf Rhédey és Soós családi levéltárak készletéből kerűlt ki. Ezeken kívül még az akadémia kéziratgyűjteménye, a gróf Erdődyek galgóczi, a gróf Esterházyak galánthai és a gróf Fesztetichek keszthelyi levéltárai s a Bölönyi, Csicsery, Inkey, báró Révay, báró Perényi, Vay, Vidos és Zerdahelyi családok levelesládái nyíltak meg az okmánytár szerkesztőjének búvárlatai előtt. Aránylag csekély száma ez az archivumoknak, szemben az eredménynyel, mely öt évi időszakból évenként átlag 80 darab oklevéllel gyarapította történelmi anyagkészletünket; és feltünően kevés ahhoz a sok levéltárhoz képest, melyek még kiaknázásra várnak. Mennyivel nagyobb eredményre lehet kilátásunk, ha a tudományos köröknek egyszer módjukban lesz az ország többi nagyobb és kisebb köz- és magánlevéltáraira is kiterjeszteni búvárlataikat.
DÉCSÉNYI GYULA.
A Siebmacher-féle magyar czímereskönyvnek most megjelent 26-ik füzete a Sztáray-Török családokat foglalja magában. A füzet rendkívül gazdag úgy heraldikai érdekességekben, mint historiai és genealogiai szempontból nagyérdekű családokban. A mohácsi vész előtti időkből származó armálisoknak hosszú sorát találjuk benne. Ezeknek legrégibb darabja a Teleki-eknek 1409-ből származó czímereslevele, melynek eredetijét a Gr. Teleki család gyömrői levéltára őrzi; a nagyérdekű czímereslevél, mely egyike legrégibb festett czímerleveleinknek, eredetileg Mechynchei Garázda Miklós, Dénes és Szilágyi László részére szól, kikkel a Teleki család közös eredetű. Ehhez legközelebb esik a Tamásfalviak 1415-ből való czímere, melynek eredetije Nagy Iván tagtársunk birtokában van. E czímer színes rajzát Br. Nyáry Albert heraldikája közölte. A Tordasi-ak, mint mellék-czímerszerzők, a Békássy családdal egyetemben kapnak czímert 1417-ben Zsigmond királytól. E czímerlevél nevezetessége az, hogy az eredeti elveszvén annak szövege a czímer festett képével együtt Hunyady János kormányzó 1449. évi átíratában maradt fönn; e ritka armális-átiratot a Békássy család levéltára őrzi. A Nagy-mihályi és a tőlök eredő Sztáray család czímereslevele 1418-ban kelt; ennek színesképét folyóiratunk is közlé. Érdekes e családnál az, hogy kimutatható, hogy annak tagjai a czímer-adományozás előtt is ugyanezen czímerrel éltek, és hogy az ősi czímert: a tárt kaput, Zsigmond király csak egy koronával bővíté. A Szürthey-ek czímeröket Csapi Andrással és több rokon családdal egyetemben 1418-ban kapták; a czímer színes képét a Turul 1885. évi folyama a br. Vécseyek sárköz-újlaki levéltárában lévő eredeti után közzé tette. A László-Karcsai Török család 1418. évi czímerét néhai Paur Iván hagyatékából folyóiratunk jelen füzete is közli. A Csépánfalvi Tőke család 1431. évben kapta czímerét; az eredeti oklevelet, mely Ábránfalvi Gergely, József, János és Ófalvi János részére szól, a Tőke családnak az orsz. levéltárban letett levéltára őrzi. Ennyi czímeres levélről tesz említést az előttünk fekvő füzet, melyek mind Zsigmond királytól származnak. E hét Zsigmondkori armálishoz még más hat járul. V. Lászlótól kapta czímerét a Toldalagi (a füzetben hibásan: Tholdolághi) család 1456. évben, Toldalagra szóló adománynyal egyetemben. Ugyanezen évből való a Bethlenfalvi Thúrzók legrégibb czímereslevele, melyet V. László Bethlenfalvi Szepesi Gergelynek, testvérének és Fodor János budai prépostnak ád. Mátyás király korát egy czímereslevél képviseli, melyet 1481. évben Enyingi Török Ambrusnak, fiainak, Bakonaki 56Török Andrásnak és Török Lászlónak ád; ugyanezen családból Török Imre belgrádi bán és fiai Miklós, és a később nagy hirre jutott Bálint 1507-ben II. Ulászlótól ismét czímert kapnak, mely az előbbivel rokon vonásokat mutat. Mind a két nagyérdekű czímereslevél, melyekről jelen füzetünk más helyén is történik említés, gr. Festetics Alfonz mágócsi levéltárában van, honnét Kammerer Ernő tagtársunknak sikerült azokat napfényre hoznia. II. Ulászló korából a füzetben foglaltak közűl még két család czímere ered. Az ősrégi Thelegdy család 1502-ben XII. Lajos franczia királytól nyert czímert, melynek érdekes, a Sz. György rend jelvényével környezett színes képét a gr. Csákyak lőcsei levéltárában lévő eredeti után folyóiratunk 1890. évi folyama is közlé. Az utolsó czímer a Tornallyay családé, melynek ősi czímerét II. Ulászló 1513-ban bővíti.
E tizenhárom régi czímer-adományozás mellett sok nagyérdekű heraldikai anyagról számol be a füzet. Régi nemzetségekből eredő családoknál ráutal e fontos genealogiai körülményre. Így a Sztárayaknál, kik a Kaplyon, a Tegzeseknél, kik a Gutkeled, a Tharyaknál, ki a Ratold, a Thelegdy-eknél, kik a Csanád nemzetségből erednek stb. Grófi rangra emelt családoknál iparkodik azok eredeti nemesi czímerét is megállapítani. Egyes, historiai jelentőségű családoknál bő genealogiai és történelmi felvilágosítást nyújt, úgy hogy a füzet nemcsak a healdikusnak, hanem a genealogusnak is nagy hasznára van. Ily bő magyarázatokkal találkozunk a Sztáray, Szunyogh, Szürtey, Taaffe, Tapolcsányi, Tárczay, Telekessy, Teleki, Thaly, Tholdy, Thoroczkay, Thurn-Taxis, Thurzó, Tisza, Toldalagi, Tolvay, Tomori Tomory, Csúcsi Tomory, Tornallyay, Tornay, Tököli, Nagyemőkei Török, Enyingi Török stb. családoknál. A füzet, a heraldikai és történelmi nemezetességű családok véletlen találkozása következtében, kétségtelenűl az eddig megjelentek közt a legérdekesebbek egyike.
–
Hunyadmegye sztrigymelléki részének és nemes családainak története czímmel egy terjedelmes kötet hagyta el a sajtót, melynek szerzőjéül a czímlapon Bőjthe Ödön református pap van megnevezve. Ismeretlen név szakirodalmunk terén s maga a tárgy is, melyre munkásságát szentelé, hazánk területének meglehetős ismeretlen részére szorítkozik. A helyes munkamegosztás elvének érvényesülése ez, mely a történettudományok minden művelőjének kijelöli a megfelelő munkakört s a központ tudományos segédeszközeitől távol élő búvárnak is alkalmat nyujt magát a tudományos téren hasznossá tenni. Az egyes távoli vidékek tollforgató emberei, a kik általános érdekű köztörténeti tárgyak helyett megelégednek a helyi kérdések tanúlmányozásával, ha képességük arányban áll jóakaratukkal, igen jó szolgálatot tesznek fáradozásaikkal a történetírásnak. Ilyen szerény igényű, de körét hasznosan betöltő búvárkodás eredményeként lép a nyilvánosság elé Bőjthe Ödön fent idézett munkája, mely Hunyad vármegye egy kis részének nemesi családaira vonatkozó adatok gyűjteményét és csoportosítását tartalmazza, különös tekintettel azok birtokviszonyaira. Sztrigymellékének nevét Hunyad vármegyének (Bőjthe következetesen Húnyadnak írja) a Sztrigy és Sebes-folyó által befutott része viseli, mely Hátszeg vidékét és a Torok völgyét foglalja magában. E hegyvidék 146, részben kihalt, de nagyrészt ma is virágzó nemesi családjának történetéhez Bőjthe adatait a családi levelesládákon kívül néhány kis község református egyházának irattárából merítette, s csak nagyon hézagosan pótolhatta azok hiányait egy-két – jobbára régi, Nagy Ivánnál alig fiatalabb keletű – nyomtatott forrásból. Okleveles adatai is legföllebb a fejedelmi kor végéig nyúlnak vissza. Ő maga elárúlja kissé föllengős, de azért a szerénységnek elismerésre méltó fokáról tanuskodó előszavában, hogy munkája egy jóakaratú és lelkes, de kevés tudományos apparatussal rendelkező dilettáns időtöltése volt, a ki a Sztrigy mentén töltött öt évi lelkipásztorságának szabad óráit kívánta ily módon a tudomány szolgálatában értékesíteni, míg sorsa más vidékre nem szólította. Kétségtelen, hogy ily munkásság gyümölcsénél csakis relativ értéket kereshetünk; s készséggel ismerjük el, hogy azt meg is találhatjuk a másfélszáz nemesi család eredetére s leszármazására, czímerére és birtokviszonyaira vonatkozó helyi adatokban, melyeket a szerző az illető családok nevei alatt röviden és áttekinthetően csoportosított. E családok között a Barcsayak, Kemény és Nopcsa bárók, Kendeffyek, Naláczyak s más történeti családok neveivel is találkozunk, sok apró de nem érdektelen följegyzés kiséretében. Kiváló érdekkel bírnak a szomorú sorsú Brády család történetére vonatkozó adatok, melyek a családnak e századbeli elágazását is bemutatják s a családfán az 1848-iki vérengzés mind a tizenhárom áldozatának helyét kijelölik. Genealogusaink azoknak a részleteknek is sok hasznát vehetik, melyek egyes helyi nevezetességű családnak, példáúl az illyei és galaczi Budáknak történetét több lapra terjedő értekezésekkel világítják meg. A családtörténeti részt a Sztrigymellék 108 községének vázlatos története vezeti be; a függelék pedig 22 család czímerének rajzát közli. A munka a Hunyadmegyei történeti és régészeti társulatnak és Pogány György hunyadi főispánnak van ajánlva. Budapesten, Müller Károlynál jelent meg igen tetszetős kiállításban. Ára 2 frt 20 kr.
–
Hibaigazítás. Gosztonyi János püspök leszármazásához czímű közleményembe (Turul, 1891. évfolyam, 195. l.) az a bosszantó hiba csúszott be, hogy a Szelestey család törzsökéűl, Csergheő Géza szíves közlésére hivatkozva, a Ják nemzetség helyett a hasonló hangzású Csák-ot írtam. Tartozom annak kijelentésével, hogy a tollhiba tőlem származik, nem pedig Csergheő úrtól, a ki épen a Siebmacher időközben megjelent 25. füzetében határozottan konstatálja a Szelesteyeknek a Ják nemből való leszármazását.
DÉCSÉNYI GYULA.
