A «Gutthay» család czímere. (Egy czímerrajzzal.)
A «Gutthay» család czímere.
(Egy czímerrajzzal.)
(Egy czímerrajzzal.)
Hevesmegye levéltárában van egy czímerlevél, melyet Rudolf király, Gutthay Mátyásnak s általa atyjának Andrásnak, valamint testvéreinek: Ferencz-, György-, Mihály- és Gáspárnak 1582-ben Pozsonyban adományozott.
Az adományozott czímer leírása következő: kék pajzsban zöld hármas halom felet szaladó kos, melyen veres föveges veres ruhás természetes majom ül, oldalán görbe kard, markaiban keskeny arany-színű zászló; sisakdísz: zöld dombon három természetes, száras leveles liliom; takarók: kék-arany, veres-ezüst.
A festett czímerben a pajzsban határozottan fehér kecskét látunk, de az eredeti diploma ide vonatkozó szavai következők: «cuius fundum triiugis viridis monticulus occupat, supra quem simia naturalis rubeo amicta habitu, framea praecincta, et rubra capa Turcica caput tecta, anterioribus utribusque pedibus hastam cum vexillo aurei coloris tenere arietique naturali insidens, veloci concitatoque cursu in dextrum scutilatus tendere cernitur.»
Ezen czímer, a legnagyobb heraldikai ritkaságok közé tartozik, sőt azt az eddigi heraldikai nyomozásokat tekintve – még pedig, nem csak hazánk határain belül – valódi unikumnak mondhatjuk.
A heraldika említ: szégyen, gúny és tréfás czímereket, melyek mindannyian a heraldika különlegességei közé tartoznak.
Szégyen czímerekről (Schandwappen) gakran emlékezik a heraldika s egyes művekből összeszedve egész sorozatát ismerjük a czímertöréseknek, melyekkel bizonyos vétkek, minők gyávaság, szószegés, kötelesség mulasztás, kicsapongás, árulás stb. elkövetése alkalmával, a vétkes czímerét megbélyegezték. A valóságban ez másként áll. Gyakran teláljuk különösen külföldön okleveles nyomait annak, hogy egyes bűnösöket nemességük elvesztésével büntettek, de szégyenítő czímertörések és büntetésűl adományozott czímerek viselése ez ideig hitelesen be nem bizonyíthatók s miként Seyler «Geschichte der Heraldik» czímű legújabban megjelent nagyszabású munkájában (445. l.) megjegyzi «a szégyen czímerek s czímertörések egyes esetei, melyek régibb irodalmunkban elősoroltatnak, általában mind csak hibás czímermagyarázat eredményei.» Ez alól csakis a törvénytelen születés jelzése (Bastardzeichen) – a balharánt pólya – tesz kivételt, mely mellett okleveles adatok is bizonyítanak.*
A «Greif» múlt évi évkönyvében, Curt Warnecke erre vonatkozólag egy érdekes esetet említ. V. Károly császár 1545.-ben egy oklevélben Welser Jakab nürnbergi polgár két törvénytelen gyermekét, Jakabot és Jakobinát törvényesíti, egyidejűleg megengedi nekik atyjok czímerének, az ezüst-veressel hasított pajzsban látható liliomnak viselését, de úgy, hogy e czímerpajzs egy kék balharánt-pólya mellékjegygyel szaporíttassék. Monatsblatt, II. 50.
A gúnyczímer (Spottwappen) adományozása, már lényegében nem egyéb, mint a czímeradományozás fogalmának satyrája, – hogy úgy szóljunk – arczúl ütése. A czímer adományozás, magasabb elismerés jele, melylyel a koronás fő hű alattvalóját jutalmazni, mintegy megtisztelni akarja, hogy ez által további hűségre serkentse és érdemei elismerésével őt a nemesség sorába emelve, önbecsérzetét nevelje.
A gúnyczímer adományozással az uralkodó egyszerre emel és gúnyol s a mennyire összeférhetetlen e két fogalom, annyira lehetetlennek tartatott, koronás fő által oly czímer adományozása, melylyel az adományost, a kitüntetés mellett meg is bélyegzi s kinek még utódai is e czímert, mely megnemesített ősük talán nem dicsekvésre méltó pályájának megörökítését képezi, inkább szégyenleni kénytelenek, semmint hogy azzal a többi nemesek módjára kérkedjenek. Németországban a gúnyczímerek közé sorolható egyetlen czímert ösmerünk: Gundling Jakab Pál bárói czímerét, de itt sem a tulajdonképeni czímert tekinthetjük annak, mert többszörösen osztott és hasított pajzsában egészen rendes czímeralakok vannak, hanem az 1724-ben Frigyes Vilmos porosz király által 47kiállított diploma szövegét s az abban foglalt czimerleírást.
A tréfás czímerek a heraldika humorát – a nem ritkán vastag humorát – képezik. Ezeket egyes testületek önként veszik fel, vag egyik testület adományozza a másiknak vagy végre testület, valamelyik tagjának, kigúnyolva s megörökítve véle annak valamely gyenge oldalát. Hogy ilyen czímer egyeseknél állandó családi jelvénynyé vált volna, az a legritkább esetek közé tartozik. Ide sorolhatjuk a kremsi Simandlbruderschaft (papucshősök egyletének) czímerét, melynek ezüst s kékkel hasított pajzsában, középen hármas halmon bohócz kinézésű alak áll változó szinű sapka s ruhában, kezében szarvas agancsot tartva.* Az ilyen tréfás czímereket sohasem adományozta az uralkodó. Gyakoriak voltak a középkorban a tréfás sisakdíszek is, ezeket a lovagok bizonyos tornajátékok alkalmával önként vették fel, a mint szeszélyük hozta magával s valódi czímerükkel semmi összeköttetésben nem állottak.
Zeitschr. Adler III. 200.
A Gutthay czímerlevél tehát mint egy még a heraldika jó korszakából származó, koronás főtől adományozott gúnyczímer valódi unicum levén, úgy a heraldikára, mint a kulturtörténetre nézve kiváló fontosságú.
Hogy e czímerlevél, mi alkalommal s mi okból adományoztatott? erre nézve maga a czímerlevél – ha nem is annak szövege, mely teljesen chablonszerű – igazít némileg útba. A diploma nagy arany betűkkel írott kezdő szavai «NOS RVDOLFVS»-nál a «D» betű felett, egy másik, püspöksüveggel s pásztorbottal ékített czímer van festve, melynek veres s kékkel hasított pajzsában elől egy keskeny ezüst pólya felett és alatt, egy egy álló arany búzakéve látható, hátul egy hosszú aranyhajú rózsaszin ruhába öltözött női alak, emelt jobbjában napot tart, jobb lábával sziklára lép. A czímer négy sarkán S. R. E. A. betűk jelentése: Stephanus Radetius, Episcopus, Agriensis.*
Egy másik hasznunk e czímerlevélből, hogy megismertük belőle a Radéczi czímer eddig ismeretlen szineit.
Radeczy István az akkori egri püspök czímerének szokatlan elhelyezése e pajzson arra enged következtetnünk, hogy ő ezen czímer adományozásnál a közvetítő s patronus szerepét játszotta, s hogy az adományos Gutthay Mátyás valószínűleg a püspök udvari bohócza volt.
Cs. J.
