RITKA PECSÉTKÖLCSÖNZÉSI ESET A XV. SZÁZADBÓL.
RITKA PECSÉTKÖLCSÖNZÉSI ESET A XV. SZÁZADBÓL.
(Három pecsétrajzzal.)
Az oklevelek megpecsételésének első és a dolog természetéből folyó feltétele, hogy az az oklevél kiállítójának tulajdon pecsétjével történjék, nincs mindig megtartva s a középkori pecséttan nem utolsó érdekességei közé tartoznak az idegen pecséttel való élés gyakori esetei.
Az idegen pecsét használata rendesen háromféle okból történik: vagy nem volt joga az illetőnek saját pecséttel élhetnie, vagy ha volt, azt még nem vette igénybe, vagy végre, s ez a leggyakoribb eset, saját hiteles pecsétje véletlenűl épen nem volt kéznél.
A magyar sphragistikában elég sűrűen találkozunk az idegen pecséttel való élés eseteivel, még pedig magánosoknál egész könnyű szerrel, a nélkűl, hogy a pecsétkölcsönzést az oklevélben szükségesnek látnák megemlíteni. A hivatalos személyeknél már ez másként van s így nevezetesen Zsigmond király, főleg bírói kiadványaiban sokszor használva Eberhard püspök pecsétjét, arról az oklevél szövegében mindig megemlékezik.
Külföldön, főleg a németeknél még gyakoribbak az ily esetek s itt a megkülönböztetés is szigorúbb a saját pecséttel való élés és a pecsétkölcsönzés között. Mindkét pecsétnek, a rendesnek és a kölcsönvettnek megvan a maga külön neve; amazt a német pecséttani műnyelv insigel-nek mondja, ezt petschaft, petschier, petsched névvel jelöli.* Az elnevezés e külömbségét, 126mint látjuk, a magyar sphragistika nem ismeri; mindazonáltal meg kellett arról e helyütt emlékeznem, tekintettel arra az érdekes s a maga nemében ritka esetre, melyet e folyóirat olvasóinak ezúttal bemutatni kívánok.
1 Petschaft alatt tulajdonkép az illető magánpecsétjét értették, főleg fejedelmeknél, megkülönböztetve azt a hivatalos pecséttől; az ily magánpecsét azonban gyakran másodkézből kerülvén az illető birtokába, egyértelmű lett a kölcsönzött pecséttel. V. ö. Sava, Die Siegel der oesterreichischen Regenten, a Mittheilungen der Centralcommission zur Erforschung und Erhaltung der Baudenkm. IX. kötetében, 148., 157. és 169. 1.
Az esetre, mely tulajdonkép az osztrák pecséttan körébe tartozik, de személyeinél fogva minket is közelebbről érdekel, a bécsi állami levéltár gazdag oklevélgyűjteményében akadtam. – Zsigmond királyunk leányától, Erzsébettől van itt egy Bécsben, 1423. augusztus hó 21-én kelt oklevél, melyben még mint osztrák herczegasszony, lemond a Cilly grófoktól reá eshető minden örökségről.* Ez oklevél a mellett, hogy Erzsébet családi ügyeire s általában a Cilly-háznak a magyar királyi családhoz való viszonyára vet érdekes világot, a sphragistikus figyelmét első sorban az Erzsébet által használt pecséttel köti le.
1 Rep. I.
Közlöm mindenekelőtt az oklevél szövegét:
Wir Elisabet des allerdurleuchtigisten fürsten unsers lieben genedigen herrn herrn Sigmunds Romischen kunigs, zu allen zeiten merer des reichs und ze Ungern, zu Behem etc. kunigs tochter, von gotes gnaden herczogin ze Österreich, ze Steir, ze Kernden und ze Krain, grevinn zu Tyrol etc., bekennen und tun kunt offenleich mit dem brief für uns und unser erben, daz wir uns nach rat, wissen und wollen des hochgebornen fürsten, unsers lieben gemaheln herczog Albrechts, herczogen ze Österreich etc. nach zeitigen rat und rechter vissen genczleich verczigen haben alles erbtails und herscheft, der wir von dem wolgebornen unsern lieben enen graf Herman dem eltern grauen ze Cili und in dem Seger etc., seinn sunn und iren erben wartend weren, und uns erbleich von in angevallen mochten; und verczeihen auch uns der wissentleich mit kraft diczs briefs in solicher mass, daz wir, noch unser erben, darumb hinfur zu in und iren erben dhainn zu spruch noch vordrung nicht haben sullen, noch wellen in dhain weis an geverde. Und des zu urkunt geben wir den brief, versiegelten mit unserm angehangenen petschad, wan wir noch nicht aigen insigel haben, und haben auch gebeten den vorgenant unsern lieben gemaheln und den edeln unsern lieben oheim und getrewn graf Johannsen von Schawnberg diezeit lantmarschalch in Österreich, daz si ire insigel zu geczeugnuss gehenget habent an dem brief, demselben von Schawnberg und seinn erben an schaden, hinder dieselben unsers gemahels und des von Schawnberg insigeln wir uns verpinden genczleich stet ze halten und ze volfueren alles des, das vor am dem brief geschriben stet, an gever. Der geben ist ze Wienn, an samstag vor sant Bartholomeustag, nach Kristi gepuerde vierczehenhundert iar, darnach in dem drew und zwainczigisten iare.
(Hártyán, három függőpecséttel.)
Az Erzsébet által használt pecsét, melyre már az oklevél pecsételési formulája fölhívja a figyelmet, első pillantásra elárulja, hogy az úrnőjének nemcsak nem saját hiteles pecsétje, de még magánpecsétjeűl sem tekinthető, hanem egyszerűen kölcsön van véve.
Czímerei: jobbról az osztrák pólya, a baloldali paizsban az Anjou liliomok és a magyar vörös-fehér csíkok, felűl szárnyas angyal által tartva, alúl kiemelkedő alak által támasztva, oly jelvények, melyeket bárhol inkább kereshetünk, mint a luxemburgi házból származó magyar királyleány pecsétjén.
Kié hát a pecsét eredetileg? Legenda nincs rajta s így a czímerek nyomán kell keresnünk e kérdésre a választ.
Az osztrák pólya s a liliomokból és a magyar nyolcz csíkból kombinált Anjou-czímer, a házassági czímerek rendes összetételében, melyben a jobb oldalt a királyi czímer háttérbe szorításával az osztrák czímer foglalja el, Anjou-házbeli herczegnőt sejtet a pecsét tulajdonosáúl, a ki osztrák herczeghez ment nőűl. A magyarországi Anjouk családfája ilyen herczegnőt nem ismer: az egyetlen házassági terv, mely a magyar Anjoukat a Habsburgokkal vérségi kapocsba hozhatta volna, Hedvig királyleánynak Vilmos osztrák herczeggel való összeházasítása, tudjuk, füstbe ment. De ha talán első perczben azt is hihetnők, hogy a meghiúsúlt terv időelőtt elkészűlt emléke e pecsét, (a minő becses emléke a volterrai Corvin-codex a Corvin János és 127Blanka herczegnő között tervezett házasságnak), egy tekintet a Habsburgok családfájára megadja a kulcsot a pecsét rejtélyének megoldásához.
Ugyanaz a Vilmos herczeg, a kinek Hedvig királyleány keze szánva volt, mikor politikai tekintetek e házassági tervnek útját állották, az Anjou-ház nápolyi ágánál keresett kárpótlást, nőűl véve a szerencsétlen véget ért kis Károly leányát, Johanna herczegnőt. E házasság nem az első kapocs, mely a Habsburgokat a nápolyi Anjoukkal összeköti,* de az eddigieknél az Anjou-család házasodott bele a Habsburgokba, s Vilmos házassága az első eset, mely Anjou herczegnővel ékesítette a Habsburg-ház díszes családfáját.
1 A két ház között létesűlt házasságokat pontosan kimutatja dr. Wertner Mór, Az Anjouk genealogiája czímű czikkében, Turul, 1888. 68. 1.
A két család czímerét egyesítő pecsét a czímerek elhelyezésében (az által t. i., hogy az osztrák czímert állítja jobbfelől), épen ez alliancenak felelvén meg, világos, hogy az másé, mint Johannáé, nem lehet. S hogy e pecséten a magyar királyok czímeralakjaival találkozunk, az nem fog zavarba hozni senkit, a ki tudja, mennyire ragaszkodtak a nápolyi Anjouk a magyarországi ág életében is, annál inkább annak kihalta után, a magyar koronára táplált örökösödési igényeikhez. Kis Károly fiának, történelmünk Nápolyi László-jának már majdnem sikerűlt ez igényeket Zsigmonddal szemközt érvényre juttatni; de sokkal később, az idősebb Anjou-dinasztia kihalta után is, a jó René király idejében, a ki a maga királyságát sem birta megtartani, nemhogy a magyar örökségre gondolhatott volna, még mindig ott találjuk a nápolyi királyi pecséteken a magyar czímert a Hungariae rex büszke czíme kíséretében.
Johanna herczegnő 1396-ban* ment nőűl Vilmos osztrák herczeghez, s ennek 1406-ban bekövetkezett halála után is az osztrák tartományokban maradt, egész 1414-ig, a mikor testvére, László király halálával a nápolyi királyi trónra lépve, II. Johanna név alatt, mint I. Johannának erkölcsökben és genialitásban egyaránt méltó utóda tette magát emlékezetessé Nápoly történetében. A sűrű összeköttetés folytán, a mely Zsigmond és az osztrák herczegek között fennállott s végre is a két uralkodóház összeházasodásával végződött, Vilmos herczeg özvegye sem volt teljesen idegen Magyarországon. Okleveles adatok szerint Zsigmond őt férje halála után, 1406-ban, oltalma alá vette és Szentmártont neki adományozta,* elég világos bizonyítékáúl a barátságos viszonynak, mely a magyar király és egykori vetélytársának, Nápolyi Lászlónak nővére között nem is sokkal a veszélyes támadás után fennállott. Talán e viszony magyarázza meg, mint kerűlt Johanna pecsétje Erzsébet herczegnő birtokába; ámbár mégis valószínűbb, hogy a mikor özvegyi lakhelyét a királyi trónnal cserélte fel, akkor maradt egyéb családi drágaságokkal együtt pecsétje a Habsburgok kincstárában s innen jöhetett Albert herczeg útján Erzsébethez, a ki azután – legalább az itt idézett esetben – saját pecsétjeként élt vele.
2 Niccola Morelli szerint. (Vita de’ r di Napoli, 131. 1.) Wertner i. h. 1400-ra teszi a házasság évét.
1 Fejér, Cod. dipl. X. 8. 475–476. 1.
Mindenesetre nem érdektelen adat, hogy a jelentéktelen osztrák herczeg feleségének elébb volt pecsétje, mint Zsigmond király egyetlen leányának, a kire császári atyjáról két korona nézett örökségűl. Az pedig, hogy a magyar király leánya s a magyar korona örököse épen kis Károly leányának és nápolyi László nővérének pecsétjét fogadja el a magáé gyanánt, olyan pecsétet, mely czímerében a nápolyi ház magyar igényeit hirdeti, bizonyára nem tartozik a mindennapi jelenségek közé; legalább aligha találunk második esetet, hogy a legitim uralkodóház sarja a prćtendens család egy tagjának igénypecsétjét használja sajátjakép.
Erzsébet csak akkor csináltatott pecsétet, mikor atyja halála után férjével együtt királyi örökségébe lépett. Kétféle pecsétjét ismerjük. Az egyik, a gyakoribb, 3 cm. átmérőjű; virágbokrétához 128támaszkodó paizsain a magyar vörös-ezüst csíkokat és az osztrák pólyát tünteti fel, a házassági czímerek szokásos összeállításában; körirata a következő:
A másik ehhez hasonló, de kisebb, s nincs legendája. A czímereket itt angyal tartja. Ez utóbbi pecséttel én magyar tárgyú okleveleken nem találkoztam; rajzát Hohenlohe-Waldenburg herczeg nyomán közlöm,* a ki a bécsi állami levéltár egy oklevelén találta azt függőpecsétűl alkalmazva.*
1 Sphragistische Aphorismen, nro 177.
2 Pray ugyane pecsétet ismerteti, az eredetinél jóval nagyobb méretekben, egy Pozsonyban 1441. nov. 30-án kelt oklevélről. (XI. t. 6. sz.) Érdekesnek látom itt megemlíteni, hogy egy ezüst koczkavető szelenczén, mely Jankovich gyűjteményéből került a nemz. múzeum régiségtárába, e pecsét mását találjuk a födél belső oldalára vésve s a régi leltárban az állítólag Diósgyőrön, tehát egykori királynéi birtokon talált szelencze csakugyan mint Erzsébet királynéé szerepel. Csakhogy e szelencze filigránművű ezüst koczkáival együtt a XVII. vagy a XVIII. századból származik s így a reá vésett czímer csakis mint hamisítvány jöhet számba, annak a múlt század végén s e század elején dívott amateur-felfogásnak termékeűl, mely minden régiséget egy-egy történeti személyhez szeretett kötni.
Mindkét pecsét, úgy czímerei elhelyezése, mint egész összeállítása tekintetében határozottan a Johanna-féle pecsétre emlékeztet, mintha csak az szolgáltatta volna hozzájuk a mintát. Ez annál inkább méltó a figyelemre, minthogy a házassági czímernek a külföldön régóta szokásos ily összeállítása a magyar sphragistikában sem a királynéi pecséteken, sem egyebütt mostanig nem használtatott. Borbála királyné pecsétein még közös czímerpaizsban férnek meg a magyar czímer és a Cillyek három csillaga egymás mellett. Erzsébet az első, a ki saját czímerét férjeével ily módon kombinálja, s utána ismét a régi összeállítással találkozunk a királynék pecsétein. Az angyal is ekkor lép föl először mint czímertartó alak a magyar czímernél, ez időtől kezdve majdnem állandó alakúl szerepelve a magyar királyi heraldikában. Ekként Johanna pecsétje, melyet Erzsébet előbb a magáé gyanánt használ, majd saját pecsétei készíttetésénél mintáúl alkalmaz, nemcsak mint pecséttani kuriózum, nemcsak mint a tradicziók iránt való közönyösség ritka példája igényli figyelmünket, de mint olyan pecsét is, melynek közvetítésével egészen új, idegen elemek jutottak a hazai sphragistikába.
DR. SCHÖNHERR GYULA.
