SZAKIRODALOM.
SZAKIRODALOM.
A Siebmacher-féle magyar czímergyüjteményből megjelent a 12-ik füzet, melylyel az elismerésre méltó nagy vállalatnak körülbelűl fele hagyta el a sajtót. A jelen füzet az Illyenes-Kardos családokat foglalja magában. A névsorban tiz oly családdal találkozunk, mely czímerlevelét a mohácsi vész előtt nyerte. Legrégibb ezek között a Kapy családé 1405. évből, melyet Zsigmond király a család ősének, Tétényi Andrásnak, adott; tudvalevőleg eddigelé ez a legrégibb czímereslevél, melyben az adományozott czímer le van festve; először br. Nyáry Albert tette közzé Heraldikájában. A Jábroczky család állitólag 1411. szept. 29. nyert czímert Zsigmond királytól; az oklevél eredetijének holléte nem tudatik; annak szövegét Kaprinai kéziratai tartották fönn; ezekben az oklevél Pozsonyból van keltezve, s így a Dabi-féle 1430. évi czímeres levéllel egyetemben, melyet folyóiratunk közölt, ez volna a második hazánkban kiadott Zsigmond-féle armális. A delnei Kakas család, a hazagi Farkas-okkal mint főczímerszerzővel 1418. ápr. 4. Constanzban nyert czímereslevelet; az eredeti Jászón van. A Jablonoviczi (?) család, mint mellékczímerszerző 1430-ban nyert czímert. Az Iváncsi (de Ivantz) család a Dobry (Dobay) családdal egyetemben 1431. okt. 20. Feldkirchből keltezett czímereslevelet kap; a gyűjtemény szerkesztője elfelejtette az oklevél keltét kitenni. A Jánoki családé ugyanott 1431. nov. 1. kelt, az eredeti a Szent-Imrey cs. levéltárában van; a Jersay családé ugyanot 1431. okt. 2-án; eredetije a N. Muzeumban. A Kánthor Benedek-féle 1509-iki és a Kanizsay-féle 1519. évi czímereket br. Nyáry Albert Heraldikájából, hol azok színnyomatban voltak közölve, ismerjük. A kihalt Imreffy család czímere 1523-ból való. – Ezeken kívül számos kiváló, főrangú s nagy szerepet vitt család czímeréről és fontosabb családtörténeti mozzanatairól nyerünk felvilágosítást e füzetben; mint Inczédy, Inkey, Irinyi, Istvánffy, Ivánka, Jakch, Jakusith, Jankovich, Jellasich, Jeszenák, Jeszenszky, Jókay, Jósika, Jurisics, Kállay, Kálnoky stb. – Ily nagyszabású, széles alapra fektetett műnél természetesen elkerülhetetlen, hogy itt-ott némi hiányok ne mutatkozzanak. Hogy egyet-mást felemlítsünk: pl. a nagyváradi br. Inczédy családról tévesen írja a szerző, hogy az 1816-ban fiágon kihalt; téves az is, hogy ugyanez az Inczédy család 1757-ben nyert volna czímeres levelet, mert a család már 1749. decz. 1. (Bécs) bárói rangra emeltetett. A bárói czímer leirása teljesen hibás. A szerkesztő itt egészen elfelejtette az általunk kiadott Nemzetségi Zsebkönyvet használni, melyet pedig máskor sűrűn idéz; ebből megtudhatta volna 1. hogy a család nem halt ki, 143hanem virágzik; 2. hogy a bárói oklevél mikor kelt; 3. hogy milyen a bárói czímer; 4. hogy a család két tagja, József és Mihály, nem később változtatta nevét Josintzy-ra, hanem hogy e névváltoztatás már az 1749-iki bárói oklevéllel megengedtetett. Ép ily hibás adatok vannak a br. Izdenczy családnál, melynél a szerző szintén elfelejtette a Zsebkönyvet használni: 1. a bárói czímer hibás; 2. a család nem 1805. körül, hanem 1811. jul. 31. emeltetett bárói rangra. 3. Szerinte a család bárói ága virágzik, pedig az fiágon 1868-ban kihalt. Ily tévedések a Zsebkönyv következetes használata által könnyen elkerülhetők lettek volna.
Az ál-Brankovicsok. A Századok f. évi októberi füzetében Thallóczy Lajos e czím alatt érdekes dolgozatot közöl, melynek főbb eredményeit a következőkben ismertetjük. A XVII. század végén egyszerre két különböző gr. Brankovics merült fel, kik különböző módon ugyan, de mindketten a kihalt nagyhírű Szendrői Brankovics családból származtatták magukat. Az 1456. decz. 24-én elhalt Brankovics György szerb despotának a történelmi források bizonyítéka szerint három fia és két leánya volt. A nagyhírű család azonban György despotának unokájában Jánosban 1503-ban és ennek testvérében György érsekben 1505-ban fiágon kihalt; utolsó nőtagja az előbbinek leánya Mária, Frangepán Ferdinand neje. Annál feltünőbb, hogy a XVII. század végén újra feltűnik egy Brankovics, ki a régi kihalt családban apáról fiúra szálló despota czímet felveszi s magát egyenesen a régi Brankovicsoktól származtatja. E leszármaztatásnak az akkor igen hiszékeny udv. kanczellária hitelt is ad, annyival inkább, mert a régi Brankovics despoták emlékének fölelevenítése a hanyatló török birodalom elleni politikát támogatá. E Brankovics Györgyről, ki akár szélhámos, akár az udvari politikának áldozatja, de mindenesetre kora legkiválóbb embereinek egyike volt, annyit tudunk, hogy papi családból Boros-Jenőn 1645-ben született; testvére Száva néven 1656-tól az erdélyi görögök, ráczok, oláhok egyházi főnöke. Ő maga eleintén 1663-ban az erdélyi portai követek mellé adott török deák. Drinápolyban az ipeki szerb patriarchával megismerkedvén, ezt meggyőzte, hogy ő csakugyan a régi Brankovicsok ivadéka s ezért az ottani templomban tartott gyülekezeten a szerbek despotájának nyilváníttatott; 1675-ben ő lett erdélyi portai ügyvivő. 1680-ban megszakította Erdélylyel az összeköttetést s sikerrel működött azon, hogy az oláh és szerb nép előkelői az ő leszármazását és despotaságát elismerjék. A törökök bécsi veresége után, szolgálatait Lipót császárnak ajánlá föl, ki készségesen fogadta; s kanczelláriája által leszármazási bizonyítékai hiteleseknek ismertetvén el, 1683. jún. 7. magyar bárói, 1688 sept. 20. pedig «podgoriczai» előnévvel magyar grófi méltóságra emeltetett s egyszersmind ősi örökségében megerősíttetett. Mikor épen ez örökséget akarná elfoglalni, a csász. fővezér tudta nélkül szólította a szerb népet fegyverbe; s úgy látszik egész önálló politikát kezdett űzni a maga érdekében. Ez gyanusnak tűnvén föl a császáriak előtt, ezért hosszú ideig, előbb Bécsben, utóbb a csehországi Egerben tisztességes fogságban őrizték. Itt halt meg 1711 sept. 19-én. Utódai háborítlanúl viselték a grófi czímet; az utolsó podgoriczai gr. Brankovics 1856-ban halt meg Ujvidéken. – E Brankovics Györgygyel egyidőben merülnek föl a bosniai eredetű katholikus Brankovicsok, kik a podgoriczaival semmi vérségi összeköttetésben nincsenek; kik közűl három testér: Pál, Antal, Jakab érdemeikre, Bosniában a török uralom alatt elvesztett birtokaikra és szintén a régi Brankovicsoktól kimutatott leszármazásukra való tekintettel, Lipót császártól javaik és nemességök megerősítését kérték; mit 1690. máj. 2. kelt oklevél szerint «jajczai» grófi czímmel meg is nyertek. E család azonban még a mult században kihalt és czímeik, előnevük és czímerük gróf De Amicis Hugo és Ferencz testvérekre, gr. Brankovics Mária fiaira ruháztattak. Az érdekes dolgozathoz három czímerrajz járul, melyek a podgoriczai Brankovicsok bárói és grófi, és a jajczai Brankovicsok grófi czímerét tüntetik föl.
A Dalmady család története. Dalmady Győző és Dalmady Sándor egy testes kötetben összeállíták családjuk leszármazását és történetét; a mű tiz kőnyomatú példányban csak a családtagok részére készült, egy példányt azonban társulatunk is kapott ajándékban levéltára számára. A munka évekig tartott kutatások eredménye; elpusztulván a család levéltára, az anyagot különböző levéltárakból, oklevél-gyűjteményekből és egyéb művekből kellett nagy fáradsággal összegyűjteni. Ki valaha hasonló munkával foglalkozott, tudja, mennyi utánajárásba, mennyi kutatásba kerűl, mig az anyagot csak némi teljességében összehozni képes; s az ilyen méltányolni tudja azt a fáradságot s megitélni azt a szorgalmat, melyet a szerzők művök létrehozására fordítottak. A mű kimeritőleg foglalkozik a család multjával s felöleli mindazt, a mi oklevéltárainkban a család egyes tagjainak szerepléséről található. Ezek segítségével sikerült a család leszármazási tábláját meglehetős teljességben öszeállítani. A család legrégibb ismert ősei Dalmady István comes és Nádasdi Bogyiszló testvérek, 1290–1300 körül; ez utóbbinak ágazata, úgy látszik, fiában kihalt; az előbbitől szakadatlanúl megy a leszármazás az 1441468. táján elhalt Miklós deák három leányáig, kiknek egyike Margit, előbb Horváth János (1485), utóbb Horhi Péter (1508) neje volt. Ennek egyik leányát Horhi Ágotát, Dalmady Pál, másikát Juliannát Dalmady Sebestyén veszi nőül. A családnak e két tagja azonban a családfára be nem illeszthető. Dalmady Sebestyén ágazata a XVII. század elejéig hozható le; ennek utolsó nőtagja úgylátszik Dorottya, Drózsa György neje volt. Itt megszakad ez ág, melyet a szerzők az előbbivel egyetemben, a család idősebb ágának neveznek. Az új ágat a XV. század derekán élt István nyitja meg, kinek leszármazóit a XVIII. század elejéig összeállítva találjuk. A család jelenleg élő, u. n. bori ágazatának őse, kitől a szakadatlan leszármazás kimutatható, a XVII. század elején élt István, ki azonban a leszármazási táblákba szintén be nem illeszthető. Miként látjuk, a leszármazásban a XVIII. század végétől a mai időkig több hézag mutatkozik; de nem valószinűtlen, hogy a hiányzó, összekötő ízeket egyes még felfedezendő oklevelekben megtaláljuk. Lesz még alkalmunk e kéziratképen kiadott érdekes családtani munkából, a szerzők engedélyével, egyes részeket folyóiratunkban közzétenni.
A berlini Herold a magyar Siebmacherről. A Csergheő Géza által szerkesztett nagy magyar czímereskönyv eddigi füzeteiről igen elismerőleg nyilatkozott a berlini Herold (az ottani heraldikai és genealogiai társulat folyóirata) f. évi áprilisi számában, melyet érdemesnek tartunk t. olvasóinkkal is közölni: «A mint örömünknek kell kifejezést adnunk, hogy úgy a saját egyletünk valamint a rokon heraldikai és genealogiai társulatok virágzása a nemes herold művészet fejlődésére és növekedésére enged következtetést: ép úgy örömmel vesszük észre, hogy naponként újabb epigonok lépnek föl, kik méltó módon képviselik az általunk felölelt tudományokat. Kiváló örömünkre szolgál, hogy az új Siebmachernek azon részeit, melyek az osztrák-magyar államokat foglalják magukba – eddig kevéssé ismert mezőt, – alapos és többnyire kiváló genealogusok szerkesztik tovább. A magyarországi rész szerkesztője Csergheő őrnagy, a felső-ausztriaié br. Starkenfels, kiváló genealogusok, kiknek működése minden szakférfiú teljes elismerésével találkozik.» Ez elismerő szavak méltán megilletik a magyar Siebmacher szerkesztőjét.
A Szápáry család. Dr. Szombathy Ignácz tagtársunknak a Turulban közölt «Szapáry vagy Szápáry» czímű dolgozata külön is megjelent. A szűkebb kör számára készült különnyomat végén a következő «Irodalmi jelentés» olvasható:
Az egész «Szapáry nemzetség» történetét óhajtanám megírni, kiterjeszkedve nőági rokoncsaládokra is, mint: Szilvássy, Kláris, kerecseni Szalay, Radostics, Komáromy, Juhász, Kovács, Barbay, Szombathy, Farkas, Somogyi (dergi vagy perlaki), Milkovics, Bernáth, Szentmihályi; de még a sógorsági családokat is beleszőném munkámba: a fiágról Asszonyfalvay, Fábián, Csatt, Egresdy, Majthényi, gyöngyösi Nagy, Kapy, b. Balassa, gróf Haller, gr. Batthyány, gr. Teleki, gr. Gaisruck, gr. Stürgkh, b. Lilien, gr. Welsersheimb, gr. Baillet-Latour, gr. Gatterburg, Gorzkovszky, b. Orczy, gr. Apponyi, gr. Keglevich, Almásy, hg. Auersperg, gr. Festetics, gr. Győry, br. Wenckheim, gr. Ráday, Török, br. Rudics, Atzél, gr. Voss, nemeskéri Kiss, gr. Grünne; a nőágról Szelestey, Fejérpataky, Fekete, Puhóczy, Babos, Hamar, Vajasy, Tóth, Méhes, Modrovich, Ranolder, Csorba, Vecsey, Gódor, Milassin, Dezsericzky, Száky, Sztanyó, Szily, Mráz, Markó, Hliniczky, Jankó, Beliczay, Falk stb.
A kik a jelen nyomtatványt megrendelés nélkül kapják, sziveskedjenek azt tőlem elfogadni, és ha nagy terhükre nem lenne, körükben az itt felsorolt családok tagjaival is közölni, kiknek szintén küldök értekezésemből tiszteletpéldányokat, ha engem hollétükről és rokonsági vagy sógorsági viszonyaikról tudósítani fognak.
Ez alkalommal tisztelettel fölkérem a Szapáry családdal rokonság vagy sógorságban levő urakat, hogy engem családaik leszármazási és elágazási viszonyairól értesíteni sziveskedjenek, hogy tudósításaik alapján a Szapáry nemzetség történetét, nőági rokonaik életrajzi és leszármazási adataival is fölvilágosítva és kibővítve, sajtó alá rendezhessem. Azon per, mely 1773-tól 1847-ig köztük folyt, ne zavarja a rokonsági jó viszonyt; mert annak részvevői már mindnyájan meghaltak, a per tárgyai is több kézen megfordultak és átalakultak; legfölebb történelmi tanulságul szolgálhat azon per lefolyása az elmék foglalkoztatására és a kedélyek felvidámítására, de nem keserítésére. – Kérem tehát őket, hogy magukról és a most élő vagy még ezen században meghalt rokonaikról megbízható adatokat hozzám küldeni szíveskedjenek, lehetőleg följegyezve a születési, esketési és halálozási évszámokat is. Most nyugalmi napjaimban már jobban ráérek az ilyféle foglalkozásra, és a rokonoknak is jól eshetik, ha az egész nemzetségről nyomtatott munkából értesülhetnek. Hogy a családok régibb történeteiről is szívesen fogadok fölvilágosításokat, természetes; de minthogy azok összeállitása terhesebb, inkább csak az élők és szülőik életrajzi adatait kérem.
Dr. SZOMBATHY IGNÁCZ,
Budapest, VI. kerület, Felső-erdősor, 4. sz.
Budapest, VI. kerület, Felső-erdősor, 4. sz.
