A nagymihályi és sztárai gróf Sztáray család oklevéltára. Kiadja gróf Sztáray Antal. Szerkeszti Nagy Gyula. Első kötet. 1234–1396…
A nagymihályi és sztárai gróf Sztáray család oklevéltára. Kiadja gróf Sztáray Antal. Szerkeszti Nagy Gyula. Első kötet. 1234–1396. – XIV. és 574. l. VII phototypicus melléklettel.
Sohasem tartozott fajunk hibái közé a múlt iránt való közöny, sőt volt idő midőn annak cultusa valóságos betegséggé fajult a magyarnál. Bálványozása mindennek, mi a rég letünt századokból maradt reánk, rajongásig menő lelkesedés az ősök tettei iránt, tagadhatlanúl kölcsönzött némi mythosi fényt a múltnak s nagy része volt abban, hogy a megpróbáltatások idején, midőn alkotmányos szabadságunk, nemzeti önállóságunk veszélyben forgott, kitartást, bátorságot, önbizalmat, reményt merithettünk dicsőségteljesnek hitt multunk emlékeiből; de nyugodtabb, bár nem kevésbé fontos időkben a múltnak ezen imádása igen gyakran tompa elcsüggedésbe sülyeszté a nemzetet, megbénította az akarat erejét, elégedetlenek lettünk a jelennel, kételkedni kezdénk a jövendőben s letünt régi dicsőségünk siratása közben nemzetünknek nagy fontosságú actualis érdekeiről nem egyszer megfeledkeztünk.
Már magában a múlt eszméjében is rejlik bizonyos varázs, melynek rabjává lesz néha a leggyakorlatiasabb gondolkodású ember is, nemcsak az álmodozó, ki örömest kiemelkedik a jelenből s képzeletében oda száll, a hol már vagy még nem látja a fény mellett az árnyat, nem érzi az átélt vagy kinálkozó örömek hátterében, az emberi lét ezen aprólékos küzdelmeit; de a lélek mélyében is létezik bizonyos kegyelet, mely a tünő percznek, elmúlt napoknak, lehanyatlott évszázadoknak szemfedőjét a képzelet hamis világításával soha nem létező érdemekből szövi.
Ez többé-kevésbé közös emberi vonás, de nemzetünknek elfogultsága a múlt idők eseményei, intézményei, szokásai, erkölcseinek megítélésében sokkal nagyobb mérvű, semhogy általános lélektani okokra lehetne vissza vezetni; nagy része volt ebben fajunk sok tekintetben elszigetelt európai helyzetének, a létért való ezredéves küzdelemnek, mely a múltban csak dicső példát keresett, s tagadhatlanúl az irodalomnak is.
Nem szólok a hagyományokról, melyek apáról fiúra szállva olympusi ködbe burkolták a daliás ősök alakjait, de maga a komoly históriai irodalom, egészen az újabb időkig alig volt egyéb, mint a nemzeti hiúság oltárán az ősök emlékének tömjénezése, és szentségtörést követett volna el az, ki a múlt tiszteletre méltó bálványait emberiesebb talapzatokra igyekezett volna állítani. – Főczélja – gyakran az igazság rovására is – a hazafias szellem ébresztése, a nemzeti nagyság tudatának fenntartása volt. Az irott történelmet sokáig még csak «vitae magister»-nek sem nevezhetjük, krónika volt az, kritika nélküli száraz elősorolása az eseményeknek, vagy hősköltemény, mely fölemelt, lelkesített, buzdított, de a lényeget, s a történetírás legfőbb, mondhatnám egyetlen czélját teljesen figyelmen kívül hagyá.
Igazságtalanság volna azt állítani, hogy egy pár hivatott munkása a történet-tudománynak, már a múltban is ne létezett volna, s be kell látnunk, hogy az érintett jelenség oka részben a tulajdonképeni história-anyag csekélységében, hozzáférhetlenségében is rejlik, de ne tulajdonítsunk ennek több fontosságot, mint a mennyit valóban érdemel; mert aligha csalódunk, midőn azt hisszük, hogy az eszmék általános forradalmának s ebből kifolyólag a korszellem átalakúlásának kellett bekövetkezni, hogy a történettudomány azzá váljék hazánkban is, a mi más művelt nemzeteknél már régóta; nem a kegyelet adója, nem is szerencsés vagy balkimenetelű hadjáratok, békekötések, politikai cselszövények följegyzése, de az emberiség általános törekvéseinek, az államot, a társadalmat alkotó eszmék keletkezésének, fejlődésének s az emberi cselekvés minden irányában való nyilvánulásának positiv alapokon nyugvó történetévé.
Nem lehet feladatom e helyen fontosságukhoz méltó figyelemben részesíteni mindazokat a tényezőket, melyeknek hatása alatt a történet-tudomány a fejlődésnek jelen stádiumába jutott, még kevésbé terjeszkedhetem ki a magyar történetírás körűl nyilvánuló eszmék beható tárgyalására; egyedül a naponként szaporodó történelmi anyag, az oklevél publicatióknak üdvös hatására hívom föl a figyelmet, melynek az eddigelé fölmutatott sikerben tagadhatlanúl kiváló része van.
Az okmánytárak tudós szerkesztői, míg egyfelől válogatott, szorosabb értelemben vett históriai becsü publicatióik által nemzetünknek általános történelmét, hadi és politikai eseményeit, diplomatiai érintkezéseit itt teszik világosabbá, tévedéseket derítve föl, balhiedelmeket czáfolva meg, másfelől kivált a családi levéltárak adataival főbb vonásokban bemutatják az egész középkort, a társadalmat összességében, az egyes embereket szenvedélyeik, vágyaik, szeretetök és gyülöletök tárgyaival együtt. Föltárják előttünk a viszonyokat, a melyek között s a tulajdonságokat, a melyek által az egyén magát érvényesíteni 128tudta, megösmerhetjük belőlük az emberek gondolkozás módját, világnézetét, aspirátióit, szóval míg eddig középkori történeteink homályában úgy szólván csak botorkáltunk, ma ha szinte nem is érezzük is még magunkat teljesen otthon, legalább egyes világító pontok merülnek fel szemeink előtt, melyeknek segítségével könnyebben eligazodhatunk.
És napjainkban, midőn a történetírás a legdivatosabb irodalmi foglalkozások egyike, úgyszólván «noblesse oblige», mint volt e század elején a szépirodalom, mikor kötelességének tartotta minden jó hazafi legalább egy-egy episztolával vagy pásztori költeménynyel járulni elárvult nyelvünk műveléséhez; ma midőn épen e sportszerűség következtében talán a tudomány egyik ágában sem találunk annyi felületes és selejtes becsü kisérlet számba menő dolgozatokra: az oklevéltárak szakavatott szerkesztői határozottan több szolgálatot tesznek a tudománynak, mint a kontár írók s épen ezért méltók teljes elismerésünkre.
Örömmel konstatálhatjuk, hogy tudományos intéző köreink hova tovább jobban felkarolják a kellőleg kiválasztott történelmi anyag közrebocsátásának ügyét. De érzi ennek fontosságát a művelt közönség is, s tévedés lenne azt állítani, hogy azok a férfiak, kik nem riadva vissza a kétségtelenűl tetemes anyagi áldozatoktól, századokon keresztűl féltékenyen őrzött okleveleiket napfényre hozzák, pusztán a családi vagy egyéni hiúságnak hódolnának; sőt ellenkezőleg mi azt hisszük, hogy főuraink itt is, mint sok más téren, múltjuk hagyományaihoz híven, zászlóvivők akarnak lenni a nemzeti mívelődés szolgálatában, követésre méltó példát nyújtván ez által tehetősebb előkelő családjainknak, kik talán eddig is csak a kezdeményezés szerepétől riadtak vissza. Avagy a Zichyek nyomdokaiba nem léptek-e a Károlyi grófok? s az előttünk fekvő díszes kötet nem viseli-e homlokán egy Sztáray nevét? tagadhatlanúl szép eredmény oly rövid idő alatt s alapos okunk lehet sokat várni a jövendőtől.
A gróf Sztáray család oklevéltárának jelen első kötete 350 részint eredeti, részint hitelesen átírt vagy csak kivonatban fönmaradt oklevelet foglal magában 1234-től 1396-ig, – melyek közűl az Árpádok korát 32 darab képviseli. – Igaz ugyan, hogy az árpádkori oklevelek nehány kivételével már mind s néha többször is kiadattak, s új dolgokat nem igen tanúlhatunk belőlük, de föl kellett venni a kötetbe nem csak annak teljessége okáért, de mert az előbbeni kiadások gyakran hibás szövegüek, gyakran pedig kevés hitelű másolatok után s nem az eredetiről közöltettek. E tekintetben a szerkesztő az őt mindenek felett jellemző lelki ösmeretes pontossággal jár el s nagy gonddal összevetvén a különböző publicatiókat, figyelmét a legcsekélyebb eltérés sem kerűlheti el, és vitás kérdéseknél nemcsak buzgón keresi az igazságot, de néha szerencsésen meg is találja azt.
Példa erre a többek között a XIV. számú oklevél, melynek dátumául 1278 február 23-ika, IV. László uralkodásának pedig harmadik éve áll. Minthogy azonban Kun László 1272-ben lépett a trónra, önkényt értetődik, hogy 1278-ban nem írhatta uralkodásának harmadik esztendejét. E szembeszökő ellentmondást azonban annál kevésbé vették figyelembe, mivel az oklevél eredetijét senki sem látta, így könnyen hihették, hogy az átírások alkalmával csúszott be a tévedés az uralkodás évére nézve, s napi rendre tértek felette. Géresi Kálmán a Károlyi-codex éles szemü szerkesztője figyelmeztet ugyan a második kötethez irott előszavában, hogy a keltezés hibás, mindamellett elfogadja némi habozással tárgyalásának alapjáúl az 1278. évet, nem is reflectálva az uralkodás évére. – Nagy Gyula azonban kétségtelenűl bebizonyítja, hogy mind a keltezésben, mind az uralkodás évében tévedés van, azaz nem lehet az oklevél datuma 1278, mert a záradékban megnevezett országnagyok közűl Henrik tótországi bán 1274-ben már nem volt életben, és nem lehet az uralkodás éve harmadik; mert Benedek alkanczellár csak 1274 elején lett esztergomi érsekké s így 1275-ben az említett Henrik bánnal együtt nem szerepelhetett. – Az oklevél kelte tehát kétségtelenűl 1274. február 23.
Ne gondoljuk pedig, hogy e tévedés felderítése oly lényegtelen dolog; a biztos datumok már magukban véve is rendkívül fontosak a történelemben, a jelen esetben pedig annál is inkább, mivel a szóban forgó oklevél Kun László viharos életének egyik reá nézve nem épen kellemes episódjával áll szoros összefüggésben. – Az András comestől elkobozott Jákó várát és tartozékait adományozza ebben a király Miklós erdélyi vajdának, mivel nevezett András úr a Kaplyon nemzetségből, őt már mint koronázott királyt, kampós botjával egy izben irgalmatlanul megtaglotta s ezért hűtlenség bűnébe esett. Ezt az eseményt, mely páratlanúl áll a magyar történelemben, mely szinte a hihetetlenségek sorába tartoznék, ha csak nem maga a király tenne róla tanúságot; történetiróink már számtalanszor megtárgyalták, anélkül, hogy a találgatások, föltevések, valószinűségeken kívül valami kézzelfoghatóbb eredményre juthattak volna. Ki volt András comes? hogy történhetett, hogy a felségsértésnek ezen legsúlyosabb neméért nem is életével, de egyszerüen jószágvesztéssel lakolt? eldöntetlen kérdések maradnak s nincs egyetlen oklevél, mely a királyverés tényével kapcsolatban állana, vagy annak részleteit megvilágosítaná.
129Az első kérdést illetőleg Nagy Gyula már határozottan nyilatkozik, András urat egy személynek állítva azzal az Andrással, ki oklevéltárunk adatai szerint a Kaplyon nemből származó Jákó comes fia, ungi főispán s a Sztáray családnak egyenes őse volt.
Hogy a gróf Sztáray család a Kaplyon törzsökös magyar nemzetségből vette eredetét s nem a Szent István korában élő Wasserburgi Wenczelin idegen lovagtól származott – mint ezt némelyek előszeretettel bizonyítgatták – mi is kétségtelennek tartjuk, de a királyverő Kaplyoni András azonosságát a Sztárayak ősével, már nem mernők állítani. Mi szolgálhat e föltevés védelmére? az, hogy mindkét András a Kaplyon nemzetségből származott s mindkettőnek atyja Jákó volt. Ezek bizony magukban véve keveset bizonyítanak, mert hiszen élt ebben az időben még egy harmadik András is a Kaplyon nemzetségből, a Károlyiak őse, annak is lehetett az atyja Jákó, hát mi lehetetlenség van abban, hogy ő volt az igazi, a királyverő András? Bizony épen annyi joggal rá lehetne fogni erre is, mint a Sztárayak ősére. De menjünk tovább. A sokszor említett felségsértés mindjárt László koronáztatása után, s mint Nagy Gyula meghatározza, 1272-ben történhetett, a Sztáray-codex András-a pedig már a következő évben mint ungi főispán Sztára és Pereche nevű birtokokat nyeri adományúl Lászlótól, ki magasztaló szavakban említi nevezettnek mind ő, mind atyja és nagyatyja szolgálatában gyermekségétől fogva szerzett érdemeit (XIII. sz. oklv.) s mi bár ösmerve a László korabeli állapotokat, egy gyermek király s egy kegyenczektől vezetett könnyelmű asszony uralkodása alatt sok mindent megtörténhetőnek tartunk, nem merjük hinni, hogy a királyára kezet emelő jobbágy merészsége oly rövid idő alatt feledésbe menve, a felségsértő kitüntetésben részesűljön azon trón zsámolyáról, melyet még az imént meggyalázott. Ha még a merénylő valami hatalmas, a maga korában vezér szerepet játszó férfi lett volna, veszedelmes ellensége vagy erős oszlopa a trónnak? de ezt a föltevést András úr egyénisége nem igazolja.
És ha Kaplyon András – mindég a Sztárayak őséről beszélek – merénylete után ismét kegyelmébe jutva Lászlónak, attól adományokat nyer, hogy történhetett, hogy jákóvári birtokát sohasem igyekezett vissza szerezni, még csak lépéseket sem tett erre nézve, még csak perrel sem támadta meg Miklós vajdát s egy puszta faluhelyet sem tudott megtartani a Nyirségen fekvő javaiból? Annak sincs nyoma, hogy kárpótolta volna a király, pedig ezt már úgy hozta magával a kor szelleme, s mi alig tudunk képzelni királyi kegyelmet birtokadományozás, vagy az elvett jószágokért való kárpótlás nélkűl, és valamennyire is ösmerve a középkori embert, nem hihetjük, hogy András úr – főleg ha a király ismét kegyelmébe vette – bele tudott volna nyugodni még a hatalmas Miklós vajdával szemben is – jószágainak bitorlásába, s még 30–40 esztendőt élni anélkül, hogy legalább is egy pár hatalmaskodással bosszút ne igyekezett volna állani ellenségén! A birtok elkobzása, s annak újból való adományozása ebben az esetben oly simán folyt volna le – mint a hogy az, az újabbkori modern viszonyok mellett sem történhetett.
Fontos körülménynek tartjuk még, hogy a Kaplyon nemzetség azon ágazatának, melyből a Sztáray s vele rokon családok származtak, a XIII. század második felében ős megtelepedési helyükön már nincsenek jószágai, még az egyetlen szathmárvármegyei Gelyén birtokról sem tudhatjuk teljes bizonyossággal, hogy nemzetségi osztályból maradt-e fenn? Pedig a felségsértő András jószágai Jákóvárával együtt a Szamos vize mellett Aranyos-Meggyes közelében feküdtek, s ha ő azokat hűtlenség czímén el is vesztette, nincs nyoma, hogy Jákó nevű testvére jószágait is elkobozta volna a király, mert tudnunk kell, hogy a Sztáray-codex András-ának van egy testvére is, Jákó zempléni főispán, a ki bizonyára nem hagyta volna a maga igazságát a királylyal szemben sem.
Ha mindezekhez hozzá vesszük, hogy a felségsértésre s ebből következett jószágvesztésre vonatkozó oklevél eredetijének holléte nem tudatik, és hogy sem az, sem más hasonló tartalmú oklevél nincs s valószinűleg sohasem is volt a gróf Sztáray család levéltárában, s minden más emlékeink mélységesen hallgatnak erről az eseményről; be kell látnunk, hogy ha az általunk felhozottak szinte nem is bizonyítanának – a minthogy tényekkel nem is bizonyítanak – azon föltevés ellen, hogy a felségsértő András azonos a Sztárayak ősével: az előttünk fekvő oklevéltár adatai még kevésbé bizonyítanak mellette. Minthogy pedig a kérdés ezen fordul meg, András úr neve mellett a gróf Sztárayak családfáján a «királyverő» praedicatum nézetünk szerint jogosulatlan volna.
Az oklevéltárunkban szereplő Kaplyon nemzetségbeli András és Jákó comesek atyja – hasonlóképen Jákó, úgylátszik szegény legény volt, kire alig maradt egyéb, mint előkelő származása, mihez még talán szerencsés egyéni tulajdonságai járultak. Annyi bizonyos, hogy összes vagyonát, melyről tudomásunk van, házassága által szerezte, felesége Katalin asszony Szoboszló fiának Péternek, Apa bán unokájának leánya lévén. Ily módon már fiai örököltek utánna, illetőleg anyjuk után, ki Mihál (később Nagy Mihály), Topolya, Tarna, Vinna és Zalacska jószágokat hagyta rájuk s miután személyes érdemeikért 130Sztárát és Perecsét (talán Jeszenőt is) adományúl nyerték, Tibaföldét pedig a zempléni vár jobbágyaitól királyi beleegyezés mellett megvásárolták, az előkelő származáshoz még a vagyoni jólét előnyeit csatolva, megvetették alapját maradékaik emelkedésének.
A már gyakran említett András-nak, ki mint láttuk, ungi főispán volt, Lőrincz, Jákó és Mihály nevű fiai maradtak.* Jákó-nak pedig, ki a zempléni főispánságon kivül IV. László alatt még a főpohárnokságot is viselte, András és László fiairól van tudomásunk. A rokonok atyáikról maradt javaikat egyideig közösen birtokolták, de az örökös érdekösszeütközések s napirenden lévő perpatvar csakhamar szükségessé tette az osztozkodást, mely 1335-ben létre jövén közöttük, a szorosabb nemzetségi kapcsolatot természetesen meggyöngítette, az ezt követő szűkebb körű s gyakrabban ismétlődő osztozkodások következtében pedig az egyesek önálló s nemsokára névleg is külön vált családok alapítói lettek. Így származtak idő múltával András és Jákó utódjaitól a Nagymihályi Pongrácz, Bánffy, Tibay, Ödönffy stb. családok, míg a jelenlegi gróf Sztárayak ősatyja, András ungi főispán Lőrincz nevű fiának unokája, hasonlóképen Lőrincz vala. – E nevek használatában azonban, az általunk tárgyalt időszakban következetességet ne keressünk, tetszés szerint és fölváltva használták ezeket a nemzetség tagjai, s bizony az identitas konstatálása nem csekély fáradságot okozand majd az oklevéltár érdemes szerkesztőjének, mikor a leszármazás és bonyolódott vérségi viszony szálait igérete szerint rendezni fogja.
* Leányát Katalint Miklós erdélyi vajda vette nőül, ki tudjuk, a felségsértő András javait nyerte adományba, ez az összeköttetés is figyelmeztet bennünket, hogy a Kaplyon nemzetségbeli két Andrást ne tartsuk egy személynek.
Úgy látszik azonban, hogy a mint Nagymihály vára és uradalma birtokainak fejét (caput dominii) képezte, a Nagymihályi név is hosszú ideig összetartó kapocs maradt a nemzetség különböző ágazatai között, helyettesítve mintegy a változott viszonyokhoz képest feledésbe ment «de genere» jelzőt. – Ezt használják bizonyos alkalomkor a nemzetség összes tagjai, tekintet nélkül arra, hogy már egyeseknek csaknem kizárólagos tulajdonába ment által. Ezen a néven kezdenek szerepelni az ősök a XIV. század folyamán; mint Nagymihályiak említtetnek az adománylevelekben, a királyi udvarban, a harczmezőn, a birói széken; ellenben perlekedéseik, egymás között való torzsalkodások alkalmával, határvillongások és osztályegyezségek idején, szóval otthon, könnyebb megkülönböztetés kedvéért, egyik-másik birtokuk után nevezik magukat, a mint ezt épen a szükség hozta magával, vagy a körűlmények indokolták. Valahányszor azonban közös érdek forgott szóban és jogaik védelmére testületileg kellett megjelenniök az országbíró és nádor ítélő széke előtt, mindannyian Nagymihályi nemeseknek nevezték magukat.
Ama nagy mozgalom, mely az utolsó Árpád halála után szemben az Anjouk trónfoglaló törekvései s a római curia követelőzéseivel a nemzet nagy részét magával ragadva, az országot vérengző pártharczok színhelyévé tette, a Nagymihályi ősöket érintetlenűl hagyá. Annak sincs nyoma, hogy Róbert Károly érdekében fegyvert ragadtak volna, mert az a Nagymihályi Gergely, ki a Trencséni Csák Máté ellen vívott harczokon, főleg a rozgonyi ütközetben kitünteté magát s ki I. Károly királytól 1312-ben nagymihályi birtokára vámjogot (XXXIII. sz. okl.) 1326-ban pedig a biharvármegyei Apáti és Tarcsa birtokokat nyerte adományúl (XLIV. sz.) a Turul nemzetségből származott s mint ezt a szerkesztő világosan kimutatja, nem az ő vérségük vala. Említi ugyan egy későbbi oklevél, hogy Károly iránt való hűségüket vérük hullásával bizonyították s Omode nádor fiai személyük és vagyonukban borzasztó károkat okoztak, de ezt maguk s oly körűlmények között állítják, midőn nagyon is szükségét látták annak, hogy a király érdemeikre tekintettel legyen. Ebből azonban politikai magatartásukat meg lehet ítélni s ez szerintem az ügyesen fenntartott semlegességben állott; nem csatlakoztak egyik párthoz sem, nem vettek tevékeny részt a kor ellentétes küzdelmeiben – legalább nincs egyetlen oklevél sem, melyből ezt következtetnünk lehetne – hanem megvonulva ősi tűzhelyüknél, türelemmel várták a fejleményeket. Ebben az értelemben tehát hivei voltak Károlynak, s mi még azt is meglepőnek tartjuk, ha tekintetbe vesszük, hogy birtokaik az ország azon részében feküdtek, mely tudvalevőleg a felkelésnek egyik központja volt s Omode fiainak hatalmát rettegte. Kétségtelen azonban, hogy a hűtlenek közé nem tartoztak, különben Károly 1342-ben aligha erősíti meg őket az őseik által is gyakorolt gelyénesi vámjog birtokában.
Mikor pedig Róbert Károly megtörte a felkelők erejét, az ország lassanként lecsendesült s helyre állott a belső nyugalom, elég gondot s vesződséget okoztak nekik osztály szerint nyert javaiknak elkülönítése, határjárása, a pusztító harczok alatt néptelenné vált földjeik betelepítése, a szomszédok hatalmaskodásainak visszatorlása s mindezekből kifolyólag az az örökös búcsújárás, konventek és káptalanokhoz, mely a középkori embernél olyan volt, akár a mindennapi kenyér s a prókátorok élelmes sectáját nélkülözhetlen társadalmi tényezővé emelte. De mindezek igen csekély jelentőségű dolgok voltak, ahhoz a pörhöz képest, melylyel maga Lajos 131király támadta meg a Nagymihályi nemeseket s melynek kimenetelétől anyagi existentiájuk, csaknem összes vagyonuk függött.
Mint már fentebb is érintettük, a Nagymihályi nemesek birtokainak legnagyobb része nem volt a szó szoros értelmében ősiség, értem e kifejezés alatt a megszállás jogán vagy első királyok adományából birt jószágokat, hanem nem is említve a később szerzett vagy adományozott javakat – részint örökbevallások, részint végrendeletek alapján szállott reájuk. – Ugyanis Szoboszló fia Péter, Apa bán unokája, mint utolsó sarja nemzetségének, fiúmaradékok hiányában összes jószágát királyi beleegyezés mellett, két leányának hagyományozta s miután e leányok egyike, Filep pilisi comes neje, halála előtt a maga részét testvérére ruházta, az összes javakat Jákó comes neje, Katalin asszony, örökölte. Utódjai meg is maradtak azok békességes birodalmában egész Lajos trónraléptéig, míg egyszer csak, hogy hogy nem, arról az oklevelek hallgatnak, kérdés támadt a királyi udvarban a Nagymihályi nemesek birtokainak jogczíme felől.
Talán valamelyik ragadozó főúr – nem lehetetlen, hogy épen a homonnai Drugethek ősei, kikkel ezután is örökös viszálkodásban éltek – vetett szemet a kétségtelenűl tekintélyes jószágokra s arra az esetre, ha mint remélte, a birtokosok jogaik védelmére kellő bizonyítékokkal nem rendelkeznének, maga számára akarta fölkérni, vagy más egyéb, előttünk ösmeretlen előzményei voltak a dolognak, elég az hozzá, hogy a mindenesetre egyoldalúlag informált Lajos megindította ellenük a törvényes eljárást s azon az alapon, mert Nagymihály vára és tartozékai, Tiba, Györkhegye a hozzátartozó jószágokkal együtt Szoboszló fia Péter magszakadásával a koronára szállottak, lefoglaltatá nevezett birtokokat, s 1344. november 9-én Poháros Péter újvári főispán, mint a király képe és megbizottja, az egri káptalan által be is akará magát vezettetni azoknak birodalmába. A Nagymihályi nemesek azonban ellentmondottak az igtatásnak s Pál országbíró ítélőszéke elé vitték az ügyet, ki igazaik felmutatására törvényes határnapot tűzött. Ennek elérkeztéig pedig nem töltötték az időt hiába, hanem 1345. január 6-án rendeletet eszközöltek a királytól az egri káptalanra, melynek értelmében a káptalani kiküldött vizsgálatot tartván, ez alkalommal Borsod, Abauj, Sáros, Szepes, Zemplén, Ung, Bereg és Szabolcs vármegyék legvénebb nemesei, a szepesi káptalan, a leleszi prépost, a kassai biró, és esküdt polgárok s számtalan mások hit alatt igazolták, hogy a fentebb elsorolt jószágokat őseiktől örökölték s azokhoz rajtuk kivül senki másnak joga nincs. Ugyanezen a napon Beregvármegyére, a váradi és szepesi káptalanokra s a jászai konventre is vittek hasonló értelmű rendeletet és kieszközölték az első terminus elhalasztását, részint hogy nevezett hatóságoknak idejük legyen jelentéseik megtételére, részint, hogy újabb bizonyítékokat gyűjthessenek, hatalmas megtámadójuk ellen. Miután pedig az országbíró a király hadbaszállása miatt még két terminust elhalasztott, elegendő idejük volt okleveleiknek beszerzésére s 1346. november 25-én teljes készülettel jelentek meg az országbíró előtt.
A királyt ez alkalommal is Poháros Péter újvári főispán képviselte, de fölmutatott oklevelei ellenében, melyekkel sokszor nevezett Szoboszló fia Péter fiú ágon való magszakadását igazolva, ebből kifolyólag a korona örökösödési jogait vitatta: a Nagymihályi nemesek – jóllehet őseiknek, Károly királyhoz mutatott igaz hűségük következtében a lázadó Omode és Pethenye fiai, erősségeit lerombolva, jószágait elpusztítva, a javaik és személyükben okozott teméntelen károkon kívül okleveleiket is elrablották, megsemmisítették – birtokaikhoz való törvényes igazaikat fényesen kimutatták. Mert igaz ugyan – mondák alperesek, hogy Szoboszló fia Péternek fiúágon magva szakadt – de miután mind az ő, mind feleségének leányai javára tett végrendeletét IV. Béla király 1249-ben jóváhagyta, – a mint ez kitünik az általuk felmutatott hiteles iratokból – a szóban forgó jószágok teljes joggal szállottak reájuk. A mi pedig Pereche, Sztára és Jeszenő birtokaikat illeti, megvédelmezik ezekre nézve az ő törvényes igazaikat IV. Lászlónak 1279-ben kelt adománylevelei; végre Tyba földét minden tartozékaival együtt az ungi várjobbágyoktól készpénzen szerezték ősei, s miután III. Endre király a vételt annak rendje szerint jóváhagyta, jogos tulajdonuk ez nekik. Ezeket hallván és látván Poháros Péter, mint király képe és procuratora, keresetétől elállott, Pál országbíró pedig kimondá ítéletét, melynek következtében a Nagymihályiak nevezett jószágaiknak birodalmában teljes joggal megerősítettek.
Ily módon tehát szerencsésen végződött reájuk nézve a dolog, s az országbíró ítélete megvédte a Nagymihályiakat hasonló természetű pöröktől, de úgylátszik elővigyázókká is tette őket s Nagymihályi István még 1377-ben sem tartotta szükségtelennek kérni a királyt, hogy Tiba nevű birtokát minden várjobbágyi teher alól fölmentvén, tökéletes nemesi joggal adományozza azt neki és osztályos atyjafiainak.
A most előadott nagyfontosságú pör után a nemzetség tagjai már kezdik lassanként elhagyogatni az ősi tűzhelyet, s rövid idő mulva fölmerül egyik-másiknak neve a nyilvános élet terén is. Tagadhatlanúl vonzá őket is a királyi udvarnak eddig ösmeretlen fénye, s a szerencsés vállalkozók 132példája, kiket homályos helyzetükből hírre, névre, gazdagságra emelt az uralkodó kegye. De nem is kellett messzire menniök, ott volt közöttük Nagymihályi Lőrincz, ki már előbb udvarhoz kerülve, valami úton-módon kedves emberévé lett a királynénak s ime Lajos 1344-ben őt és fiait Ungvármegye bírói hatósága alól fölmenti. Ez pedig korántsem volt tréfa dolog abban a korban, első lépcsője az emelkedésnek; s bizony Lőrincz szerencséje után a többi atyafiaknak is kedvük támadt fölkeresni a visegrádi udvar porondját, hogy idő múltával a palotába is bejuthassanak. Nem is ment az olyan nehezen, kivált a sorsukbeli embereknek. Lajos király örömmel fogadá a hozzá sereglő nemeseket, kivált az ősnemzetségek sarjait s módot nyújtott nekik tehetségeik érvényesitésére; és sohasem volt szük markú, ha az érdemet kellett jutalmazni. Nagymihályi Jánost is udvari vitézei közé számlálta (aule nostre miles) s csakhamar érezteté vele királyi kegyét. A szokásos nádori gyűlések ugyanis Szathmár és a szomszédos vármegyék részére régibb gyakorlat folytán rendszerint Gelyénesen tartattak, a mi a Nagymihályiaknak nagy kárával esett, mivel az oda sereglő nemesség bizony évről-évre elpusztította a földtermését, kárpótlást pedig sehonnan sem szerezhettek maguknak a birtokosok. János úr panaszai következtében tehát Lajos király 1351. július 3-ikán meghagyta Miklós nádornak, hogy Gelyénesen többé ne tartassanak gyűlések, s parancsának foganatja is lett, úgy hogy ezentúl állandóan Csenger mellett látott törvényt a nádor a nemesség ügyes bajos dolgai felett. Nem sokkal utóbb más kedvezményben is részesítette a király Nagymihályi Jánost, midőn Ungvármegyében fekvő Tiba nevű birtokán hetivásári jogot adományozott, úgy hogy a nemzetség tagjainak hovatovább nagyobb kedvük támadt a bőkezű és lovagias király szolgálatára, főleg miután tapasztalták, hogy e miatt birtokpereiket sem kell elhanyagolniok, sőt még bizonyos előnyökkel is jár az reájuk nézve, ha valamelyik hatalmaskodó szomszéd főurral gyűlt meg a bajuk.
A kik pedig hajlamuk vagy viszonyaiknál fogva nem távozhattak messzire az ősi tűzhelytől, a vármegyei életben – mely, mint tudjuk, ebben az időben a modern viszonyokhoz képest teljesen átalakult – találhatták föl a tehetségük és társadalmi állásuknak megfelelő szerepöket. Így Nagymihályi Lőrincz fia György 1362-től kezdve haláláig Ungvármegye alispáni székében ült s annak méltóságát a rakonczátlankodó nemesek ellen mindenkoron erélyesen védelmezte (CXCV. okl.). Ő használta elsőben pecsétjén a Nagymihályi nemzetség czímerét, mely a gróf Sztáray család jelenlegi czímerének kezdetleges alakjait tünteti elő. 1370. január 1-én még élt, s fia János oly gyorsan követte őt az alispánságban, hogy még ideje is alig volt pecsétnyomót vésetni s egy 1370. márczius 16-án kiadott itéletlevelén még atyja pecsétnyomóját használta.
Ez a Nagymihályi János – mint előszavában az oklevéltár szerkesztője is fölhívja rá figyelmünket – az általunk tárgyalt időszakban kétségtelenűl legkimagaslóbb alakja nemzetségének. – Meddig viselte az ungvármegyei alispánságot meghatározni nem tudjuk, az oklevelek 1376-ban említik őt utoljára s 1381-ben már Zombori Kiss György az ungi alispán. Neki is mint atyjának sok vesződsége lehetett az ungvármegyei nemesekkel, sőt egy alkalommal, midőn a szolgabirákkal űlést tartott, a Csicseryek szolgáikkal együtt fegyveresen rajtok ütöttek, úgy hogy életüket is alig védelmezhették meg tőlük. – Az alispánságtól visszavonulva, jobbára birtokpereivel látjuk őt elfoglalva, kapitális ellenségei voltak, különösen a Drugethek, kiknek oláh jobbágyai birtokait örökösen zaklatták, de saját nemzetsége tagjaival is szakadatlan pörpatvarban élt, melynek a leleszi konvent előtt 1379-ben létre jött atyafiságos egyezség is csak rövid időre vetett véget.
A mennyire az oklevelekből következtethetjük, Nagymihályi János szereplése Lajos király uralkodása alatt a vármegye határain nem igen terjedt túl, Mária királyné és Zsigmond trónra jutásával azonban, nevével már gyakran találkozunk a hadi élet nevezetesebb eseményeinél. Igy vett részt a lázadó Horváthy és Palizsnay János ellen vívott harczokban – mely alkalommal, mint ezt Mária királyné oklevele kiemeli, vitézségének fényes jeleit adta s Borych vára alatt súlyosan megsebesűlt. Hű szolgálataiért Zsigmondtól a Beregvármegyében fekvő Kovászó és Wári helységeket nyerte adományba, mely birtokokat Mária királyné 1390. május 8-én ujból adományozott neki, «nobilis et strenuus vir, aulae regalis miles» néven említve János urat, ki már ebben az időben úgy látszik állandóan a királyi udvarnál tartózkodott, jóllehet perlekedését lankadatlan buzgalommal folytatta ezután is. De nem csupán a kardforgatáshoz értett, hanem mint alispánságot viselt, s így valószinüleg literatus ember, diplomatiai szolgálatokra is alkalmas volt. Igy tudjuk egy 1392-iki oklevélből, hogy míg János úr Zsigmond által követségbe Bosnyákországba küldetett, az ő gelyénesi jobbágyai és a szathmári városi polgárok között fennforgó határvillongási perben a leleszi konvent reá nézve sérelmesen intézkedett, a miért a király kérésére új határjárást rendelt el. És hogy valamint a hadi úgy a diplomatiai téren szerzett érdemei kétségtelenűl jelentékenyek voltak, bizonyítja az is, hogy már 1393-ban Ungvármegyének főispánja lett s Mária királynétól a Bereg vármegyében fekvő Bereg és Almás jószágokat 133nyerte adományba, ezt megelőzőleg pedig Zsigmondtól a Zemplénvármegyei Bethlen földet. A most említett adományozások, ha meggondoljuk, hogy őstül maradt javai is tekintélyes birtokot képviseltek, Nagymihályi Jánost a környék egyik leggazdagabb főnemesévé tették, s midőn 1396-ban búcsut veszünk tőle, általa a Nagymihályi nemzetséget folytonos emelkedésben látjuk. – Tagadhatlanúl typikus alakja a kornak, s környezetéből hatalmasan kiemelkedik. Midőn oklevéltárunk megszakad, még él s mint Ungvármegye főispánja működik, de mint az előszóban olvashatjuk, rövid idő múlva elesett a szerencsétlen Nikápolyi harczon s gyermekei nem maradván, minden jószágát testvérei örökölték.
Alispánsága idejéből fönmaradt pecsétje, mely egyszersmind az oklevéltár czímlapját diszíti, mellékelt rajzunkon szemlélhető,* a körirata a következő:
* A pecsét eredetije, mely Opuliai László nádor 1370. aug. 11. oklevelén van (CCXIX. sz. okl.), némileg töredezett. Jelen rajzunkon a hiányok kiegészítvék.
A bele vésett czímer alakjai már atyja pecsétjén is előfordúlnak: felül czifra faragású, nyilt kapu, s ennek tetején két szarka. – Ugyanezt a czímert ajándékozta később, 1418. márcz. 29-én, Zsigmond király, némileg heraldicusabb formában – mint a szerkesztő megjegyzi, a gróf Sztáray család őseinek.
Ezekben kivántuk röviden ismertetni a Nagymihályi ősök viselt dolgait; kimerítőbb képet nyujtani róluk a nemzetség történetírójának feladata lesz, a mint ezt az oklevéltár buzgó szerkesztője kilátásba is helyezé, s mi nagy érdeklődéssel várjuk. – Anyag van ehhez bőven, sőt a szerkesztő, hogy a nemzetség birtok és vérségi viszonyait teljesebbé, s a munka által keltett benyomást tökéletesebbé tegye, a családi levéltáron kivül más forrásokból is merít, melyek aztán ennek adatait kiegészítik, hiányait pótolják. – A belső egység természetesen annál tökéletesebb, s mi, ha tekintetbe vesszük, hogy az idegen levéltárakból részint teljesen, részint kivonatban közlött oklevelek száma mindössze is legfeljebb 20–25, a czél érdekében szívesen megbocsátjuk azt a kissé visszatetsző benyomást, mit az idegen forrásokból beplántált iratok, szemben a könyv czímével tagadhatlanul keltenek.
Mert nézetünk szerint – s azt hisszük e tekintetben véleménykülönbség nem igen foroghat fenn – egyes családok levéltárainak közrebocsátásánál, tekintet nélkül az iratok vonatkozásaira, a szerkesztő kizárólag az illető levéltár adataira szorítkozzék, és ha kivételkép az anyag teljessége okáért mégis fölhasznál más forrásokat is, ezt csak oly mértékben tegye, mint Nagy Gyula, mert különben nem az illető család levéltárának anyagát nyujtja, a mint ezt könyve czímétől joggal várhatnók, hanem okleveleket közöl annak történeteihez. Kétségtelenűl előnyös a kutatóra nézve, ha együtt találja mindazt, a mit czéljaihoz képest különben 2–3, néha több gyüjteményből is kellene fáradságosan össze böngésznie, de ez a szempont, bármennyi kényelemmel sőt haszonnal is járjon, legalább az én véleményem szerint, nem lehet irányadó a családi levéltárak szerkesztőire nézve. Ismételve ki kell azonban jelentenünk, hogy Nagy Gyulát e részben kikerülhetetlennek tetsző okok vezérelték, s mi felszólalásunkkal csakis a kezdeményezéséből jövendőre származható szabálytalanságokat óhajtjuk eltávoztatni.
Részletezve az oklevéltár tartalmát, mindjárt feltűnik, hogy tulajdonképeni általános – vagy országos érdekű oklevelek e kötetben alig fordulnak elő; még leginkább ide sorozhatjuk IV. Lászlónak Nemel fia Péter és Nyárád fia Benedek részére 1275-ben kiadott, különben már ösmeretes levelét, melyben nevezetteket a cseh király ellen vívott harczokban mutatott vitézségükért, különösen pedig két testvérük haláláért a borsodi várjobbágyok sorából kiemelvén, az ország valóságos nemesei közé számlálja. Nagy azonban az olyan oklevelek száma, melyek hely és családtörténeti szempontból érdekesek, vagy kiváló becsű történeti vonatkozásokat foglalnak magukban. Zemplén és Ung vármegyék monographusaira nézve, megbecsülhetetlenek a szép számmal fenmaradt határjáró, viszály és határigazgató levelek (egy alkalommal Nagymihály utczái is felsoroltatnak: előfordul Német-, Széna-, Tóth Mihály utcza stb.) s bizonyára érdekelni fogja őket az alispánok és szolgabiráknak az adatokból összeállítható névsora is, főleg miután nehánynak még czímeres pecsétjét is föltalálhatjuk e kötetben.
A perlekedő és hatalmaskodó szomszédok közül a gerényi és homonnai Drugethek, a Kaplyon nemzetségből származó Vetésiek, a Csicseri, Palóczi és Buthkai családok tagjai fordúlnak elő leggyakrabban; a század vége felé pedig, miután Nagymihályi János Beregvármegyében is nagybirtokos lett, a kisebb nemeseket nem is említve, a hatalmas Drágh vajdával tűztek össze, 134de alig van annak az országrésznek ösmeretesebb nevű családja, mely legalább is egy-két tagja által ne szerepelne e kötetben. A Nagymihályiakkal összeköttetésben álló családok közül a Ráskai, Mezőlaki, Leszteméri, Pelejthei, Buthkai, Somossi, Széchi stb. nevek tűnnek szemünkbe; különösen bőségesen találunk adatokat az Idai Csürkékre, a kik Delnei Ite fia János regéczi várnagygyal és maradékaival állnak örökös perpatvarban. Leszármazásuk a következő:
István dictus «Churke» de Ida; Tamás 1323. neje Ilona.; Miklós. 1323.; János.; György, László, Péter, Kata 1358.; Lőrincz, István, László, János, Pál, Péter 1358.
Érdekesnek tartjuk fölemlíteni, hogy Tamás és Miklós főbenjáró vétkeik miatt birtokaikat elveszítve, a lengyel királyhoz menekültek, s ez közbevetvén magát érdekükben Károly királynál, megkegyelmeztetésüket szorgalmasan kérte, minek következtében Károly 1323 oct. 28-án ismét kegyelmébe fogadta őket, sőt elkobzott javaikat is visszaadta. E jószágok Ida és Palyi eredetileg az Aba nemzetség tulajdonát képezték, melyeket 1280-ban Dávid comes és fiai visszaszereztek Ruzkai Benedek fiaitól; hogy Csürke István említett fiai – hogy jutottak e javak birtokába, s mily viszonyban állottak az Aba nemzetséghez? erről nem világosítanak föl bennünket az oklevelek.
Az egyes nemzetségekre vonatkozólag is találunk nehány adatot e kötetben, így az Abák közül:
Dávid comes; Péter, országbiró.; Finta nádor.; Omode, szebeni ispán.
kik 1280-ban Tahi Sixtus, Fel Ida nevű részbirtokát, melyet Ruszkai Benedek fiaitól perdöntő bajviváson nyert, s mely annakelőtte nemzetségük öröksége volt, 80 márka készpénz, két jó ló és két öltözet ruha árán megvásárolják.
Az Ákos nemzetségből Ernei bán fia István, a ki 1284-ben Kondó nevű szerzett jószágát a vasvármegyei származású Herbordnak adományozza, mivel nevezett az ő szolgálatában a kúnok elleni harczok idején, nemkülönben Gede és Peresten várak alatt vitézül küzdött. Csák Máté idejében Ernei bán fia, István, hűtlenségbe esvén, Erzsébet királyné Kondó birtokot Diósgyőr várához foglalta s Herbord utódjai hosszú per következtében csak 1349-ben nyerték azt vissza.
A Csák nemzetségből Domokos a Péter fia fordul elő, ki a zemplénvármegyei Sztára és Perecse birtokaiért, miután azt IV. László Jákó comes fiainak adományozta, Erzsébet királynétól 1273-ban cserébe a valkóvármegyei Hagymást kapja.
Megjegyzendő hogy ennek az oklevélnek eredetije az országos levéltárban található, s már egy ízben Fejér is kiadta; történelmi vonatkozása tehát régen ösmeretes, így, nézetem szerint az a körülmény, hogy Domokos úr is birta egykor határát – e kötetbe való fölvételét magában véve még nem indokolja.
A Chór nemzetségnek következő tagjai említtetnek:
Nagy Péter.; Tamás, castellanus, de Chokakw et de Geztws.; Pethew, castellanus, de Cheureugh.
kik 1326-ban Gede nógrádvármegyei birtokot nyerik adományban, miután azt a király Miklós lázadó unokáitól elkobozta.
Egy 1339-ki Kács borsodvármegyei birtokról szóló osztálylevél az Örsur nemzetség tagjaival ismertet meg bennünket.
1. Pál.; Imre.; Miklós.; Antal.; 2. István.; János.; Miklós.; Péter.; 3. Chepán.; János de Leán.; 4. Tibold.; Tibold.
Említi még az oklevél Lőrincz fiát, Jakabot, kinek magtalanúl történt halála után szállott Kács nemzetségének tagjaira.
A gyászos emlékezetű Zách nemzetségből Nagy Benedek és György fia András nevével találkozunk, kiknek Szentlélek nevű birtokát Károly király Feliczián merénylete után elkobozva, Székely Gergely nevű hívének adományozta.
Az oklevéltár történelmi becscsel biró darabjai közül az általunk már elősoroltakon kívül megemlítendő még, Mária királynénak 1384. május 25-én kelt adománylevele, melben Kaplai János vajda s később országbiró és testvére Dezső érdemeit magasztalva, a füleki várhoz tartozó Simonyi és Détér gömörvármegyei birtokokat adományozta nekik. De igen hosszúra terjedne jelen ösmertetésünk, ha az oklevéltárnak minden – egy vagy más tekintetben becses darabjáról meg akarnánk emlékezni, – melyek általános vagy cultur-történeti szempontokból a szakembert érdekelhetnék, vagy a kort s az embereket jellemezve, fontosságuk abban találná magyarázatát: nincs más hátra tehát – mint mondani valamit a könyv szerkesztéséről.
Nagy Gyula neve nem ösmeretlen ezen a téren, s az, a mit előszavában a publicatió módjáról sok alapossággal elmond, a kötet tartalmában pedig – oly következetességgel a mennyire csak ezt a keze alatt lévő anyag természete megengedé – tényleg keresztűl visz: ezek az 135elvek mondom, okszerű módosításokkal irányadók maradhatnak a tudomány igényeinek megfelelő értelmes publicatiókra nézve. – A mi az anyag megválasztását illeti – bár e tekintetben a családi oklevéltárak szerkesztője nézeteit korántsem érvényesítheti oly szabadon, mint ezt hasonló tartalmú gyűjtemények szerkesztője teheti, ki bizonyos időkorok határain belűl saját belátása szerint csoportosítja a históriai anyagot – erre nézve is kellő tapintattal s helyes érzékkel járt el, s némi kifogás alá – a mint már fentebb előadtuk – mindössze is, elvileg, az idegen forrásokból merített adatok jöhetnének.
Az oklevelekben előforduló datumok megoldása, a rubrumok szerkesztése, s végre a betűsoros név- és tárgymutató összeállítása körűl – miket együttvéve a publicatió felszerelésének nevez, annyi gonddal, körültekintő óvatossággal, s szinte az aprólékosságig menő lelkiösmeretességgel járt el, hogy e tekintetben ha szinte utól is érték, de nem múlta még őt felül senki. Hogy egyebet ne említsek, az oklevelekben a kelet datumán kívül minden más előforduló időmeghatározást megoldott s feltüntette a lapok szélén. – E fáradságos munkáról, mely az oklevelek használatát hihetetlenül megkönnyíti – valódi fogalmat csak akkor alkothatunk magunknak, ha egy-egy nagyobbszerű itéletlevelet kezdünk tanulmányozni, mely a haladó meg visszatérő terminusok hosszú során bonyolítja le a tárgyalás alatt lévő ügyet. A Nagy Gyula által szerkesztett rubrumok kivétel nélkül értelmesek, eléggé kimeritők, az oklevelek végén álló jegyzetei pedig a mellett, hogy gyökeres magyarsággal vannak írva, néha igen figyelemre méltó észrevételeket tartalmaznak. Az index összeállításáról is csak a legnagyobb méltánylással szólhatunk, s azt hisszük, hogy a legszigorúbb tárgyilagos critika nem találna benne kifogásolhatót.
Az oklevéltár beltartalma, s ennek általában véve a legnagyobb dicséretre méltó szerkesztésével, teljes összhangban áll a külső kiállítás díszessége. – A könyv pompás negyedrét alakban, finom velin-papiron jelent meg, kilencz eredeti pecsétnek autotypiáját találjuk a szövegben, s hét eredeti oklevél phototypicus fac-similéje képezi a függeléket. Mindezekből kifolyólag köszönettel tartozunk a nemes grófnak áldozatkészségéért, mert okleveleinek közrebocsátásával tagadhatatlanúl jelentékeny szolgálatot tett a tudománynak, de föltétlen elösmerésben kell részesítenünk Nagy Gyulát, ki a szerkesztés nehéz feladatára vállalkozva, szakirodalmunkat ily becses munkával gazdagította.
KOMÁROMY ANDRÁS.
