† Deák Farkas. (1832–1888.)
† Deák Farkas. (1832–1888.)
Választmányunk egyik legbuzgóbb, legmunkásabb tagja költözött el sorainkból. Alig volt valaki, ki társaságunk ügyét jobban szívén viselte, érette tettel és szóval többet fáradozott, s kinek társaságunk nagyobb hálával maradt adósa, mint Deák Farkas. Szívén hordta annak javát úgy anyagi mint szellemi tekintetben; mint a pénztárvizsgáló bizottság állandó tagja, tanácsai, tapasztaltsága ezen a téren a legjobb gyümölcsöket termették javunkra; szép emlékbeszédeivel, melyeket elhúnyt jeleseink felett tartott, folyóiratunkban sűrűn közölt értekezéseivel emelte társaságunk tudományos színvonalát. Halála pótolhatatlan veszteség a számos tudományos társulatra, melyeknek tagja volt; legbuzgóbb munkásukat vesztették el.
Életéből, addig is míg társulatunknak alkalma nyílik emlékének méltó kegyelettel áldoznia, álljanak itt a következők:
Deák Farkas 1832. márczius 4-én született Maros-Vásárhelyen. Atyja, Deák Ferencz, erdélyi kir. táblai ügyvéd volt. Szülei a leggondosabb neveltetésben részesítették mind házuknál, mind az akkor virágzásnak örvendett maros-vásárhelyi főiskolában. Az irodalmi munkásságra már tanuló korában nagy hajlamot érzett. A szabadságharcz alatt csaknem gyermekkora daczára honvéd volt és annak szerencsétlen kimenetele után visszatért az iskolába tanulmányait folytatni. 1852-ben a Török-összeesküvésben részességgel vádoltatván, elfogták, tizenkét évi várfogságra itélték, s öt éven át 1857-ig fogva tartották előbb Nagy-Szebenben, utóbb a politikai elítéltek börtönében, Josephstadtban; itt is, a magány és elhagyatottság közepette is önképzéssel foglalkozott s tulajdonképen itt kezdte meg irodalmi működését, midőn fogházi élményeit kezdte írni. Onnan kiszabadulva, Kolozsvártt és Pesten végezte be jogi tanulmányait. Még be sem végezte egyetemi tanulmányait, midőn őt Kemény Zsigmond a «Pesti Napló»-nál alkalmazta, melynek egészen a felelős miniszterium megalakulásáig, állandó belmunkatársa volt s épen a kiegyezés alkalmával, mint a lap tudósítója, Bécsbe küldetett. Ebből az időből származik összeköttetése Csengery Antallal, ki a tehetséges és szorgalmas ifjút nagyon megkedvelte és Deák Ferenczczel is, kinek városligeti köréhez tartozott. Megszerette őt Horváth Boldizsár is. Deák 1858-ban lépett fel nyilvánosan az irodalom terén s azóta egészen haláláig, mindig buzgó, tevékeny tagja volt annak, noha – hivataloskodása alatt – úgy a közügyek, mint a politikai élet csaknem minden idejét felemésztették. A lapokban írt szépirodalmi dolgozatai mellett a politikai irodalmat is szenvedélylyel művelte s különösen Erdélyre vonatkozó czikkei keltettek a közönség körében nagy hatást.
A magyar felelős kormány megalakulta után az igazságügyminiszteriumhoz neveztetett ki; itt működött 1886-ig, midőn is hosszasan tartó súlyos betegeskedése őt osztálytanácsosi ranggal nyugalomba vonulni kényszeríté. Ő felsége a közszolgálatban szerzett érdemeiért a vaskorona-renddel tüntette ki. Az volt reménye, hogy megszabadulván hivatalos teendőitől, életét egészen a történeti irodalomnak szentelheti; és betegeskedése daczára folyton dolgozott Bánffy Dénes életrajzán, mely a Történelmi Életrajzokban megjelent Béldi Pálnak kiegészítő része s ez érdekes kornak jellemző darabja lett volna. Még alig egy hónapja, terjedelmes dolgozatot küldött folyóiratunk számára az «Al-csernátoni Damokos család nemzedékrendjéről»; ez lehetett utolsó befejezett munkája, s érdemes szerzője ennek megjelentét nem érhette meg. Nem terjeszkedhetünk ki itt sok oldalú irodalmi munkássága méltatására. Társulatunknak alkalma lesz iránta a kegyelet adóját leróvnia.
A halál június 4-én ragadta el őt családja köréből Maros-Vásárhelyen, hová egészsége visszanyerése végett visszavonult. A gyászhír, bár nem volt váratlan, mélyen lesujtotta tisztelőinek, barátainak széles körét. A magyar tudományos Akadémia rendes tagját, a történelmi társulat évtizedeken át működött jegyzőjét, a régészeti társulat, a Székely-egylet, a mi társulatunk s még sok más egyesület legbuzgóbb választmányi tagját vesztette benne, ki minden egyes társulatnak ügyét egyformán szívén viselte, s ezért halálával kitölthetetlen ürt hagyott maga után.
