A székesi gróf Bercsényi család. 1470–1835.
A székesi gróf Bercsényi család. 1470–1835.
Eredeti kézirati kútfőkből irta Thaly Kálmán. Budapest 1885–87, I. II. kötet.
A tárgyát meleg szeretettel felkaroló történetíró őszinte lelkesedése, mely néhol az olvasót is magával ragadja, teljes otthonosság az illető korok és nemzedékek történeteiben, alapos józan ítélet, melynek érlékét a subjectiv felfogás nem gyöngítheti, élénk, de egészséges phantasia, mely úgyszólván lelket önt a néhol igen is töredékes, száraz adatokba: jellemzik legfőbbképen Thaly Kálmán legújabb művét. E jó tulajdonságok azonban rendesen az ellenkező végletekkel szoktak érintkezni. A lelkesedés sok tekintetben elfogulttá, a nagy otthonosság igen könnyen bőbeszédűvé s mi ennél rosszabb, unalmassá teheti az írót. Thaly e scillákat szerencsésen tudja kikerülni előttünk fekvő munkájában. Magasztaló szavakkal nem fukarkodik ugyan hősei számára, de vajjon meghazudtolják-é ezt a tények? s bár szivesen időzik el ő is az ismerős tájakon és emberek között, de van hozzá tehetsége, hogy folyton új meg új érdeklődést költsön ezek iránt; élénk képzeletére pedig tagadhatlanul bő tudománya van mérséklő hatással, figyelme mindenre kiterjed, titokban semmi sem maradhat előtte, az emberek cselekedeteinél a motivumokat is fölismeri, a tudott tények tehát úgyszólván lekötik, kellő határok közé szorítják a phantasia kalandozásait. Hőseit nemcsak legjellemzőbb oldalaikról és cselekedeteikben mutatja be, de a kicsinységeknek látszó dolgok is kellő figyelemben részesülnek nála; s bár kétségtelenül idealizálja is néhol azokat, de jellemzésükre alapjában véve való színeket használ s néha épen az aprólékosságig menő adatbőségnek köszönhetjük, hogy oly dolgokról, mikre nézve a tudós szerzővel talán nem egészen értünk egyet, magunk alkothatjuk meg véleményünket. Erre azonban kevés alkalom kinálkozik s már előre is tartózkodás nélkül kimondhatjuk, hogy nézetünk szerint a Bercsényiek két nemzet története által megörökített nagy nevükhöz méltó emléket nyertek Thaly művében.
Ismerkedjünk meg tehát azzal közelebbről. A Bercsényi család története többé-kevésbé össze van forrva nemzeti életünk válságos napjaival s a korszellem néha praegnans kifejezésre jut egy-egy Bercsényi typicus alakjában. – Az a társadalmi átalakulás, mely a hitújítás és a mohácsi veszedelmet követő török uralommal vette kezdetét, – hozta őket is felszínre, s midőn az első Bercsényi neve fölmerül emlékeinkben, alig vagyunk képesek meghatározni, hogy feltörekvő homo novussal van-e dolgunk, vagy a romjaiból újra emelkedő család életerős sarjadéka áll előttünk.* Mert ez utóbbi föltevés is bir némi alappal, ha szinte nem is vagyunk képesek összekötözni a vérségi kapcsolat egyes szálait. A Bercsényiek, akár Veszprém vagy Somogy, akár Pozsega vármegyében keressük is ősi fészküket, mindenképen dunántúli eredetüek, mert Bercsény nevű helységeket az ország ezen részeiben találunk, még pedig már az első Árpád házbeli királyok korában; I. László azonban Hont és Bars vármegyében nyervén adományul jószágokat, itt alapított családot és tette nevét legelsőben ismeretessé. A szerencsétlen véget ért II. Lajos király udvarnoka (aulae familiaris) volt, s a mohácsi véres napot túlélve visszavonult jószágaira, falusi nemes módjára örökös perpatvarban élvén birtokos társaival, de e mellett szaporítgatá is, – a mennyire harczi lárma között békés eszközökkel lehetséges volt – szerzeményi javait. – Mert a hadi élettől úgy látszik távol tartotta magát és a Ferdinánd és Szapolyai János 86közötti trónvillongások az ő sorsára kevés befolyást gyakoroltak. – Ferdinánd-párti volt s ennek udvari főemberei között említtetik, de politikai magatartásának okait keresni, véleményünk szerint, haszontalan fáradság lenne. Mennyi előttünk talán örökre titokban maradó körülmény befolyásolhatta a maga korában országos jelentőséggel különben nem biró embert, melyek között jószágainak megtartása nem utolsó helyet foglalt el. E jószágok pedig a Habsburgpárt uralma alatt álló vidéken feküdtek. Egyénisége nem domborodik ki előttünk, jellemző vonásai, a mennyire a fenmaradt gyér adatokból megítélhetjük, egyátalában nem individualisak, hanem közösek kortársaiéval. – Két fia maradt I. Imre és Boldizsár, ki azonban még gyermekkorában egy előttünk titokteljes gyilkosságnak esett áldozatul. Leányai közül Erzsébetet theszéri Deméndy András, Katalint az ősnemes mérgesi Pokyak közül származó Menyhért vette nőül.
E kérdés eldöntésére nézve, véleményem szerint, az Imre által viselt udvarnoki czím irányadó nem lehet, mert van példa rá a XVII-ik századból, hogy a nemességet nyerőnek közvetlen utódja már «aulae familiaris» czímmel díszeskedett alig 30–40 év elmultával.
I. Imre, ki a székesi előnevet hagyta maradékaira, már sokkal határozottabb egyéniség atyjánál. Középszerű viszonyok között élő szülőknek merész, vállalkozó szellemű gyermeke, ki a reá szállott javakon még két testvérrel osztozkodva, szűknek találta az egyszerű otthont, hiszen a gyermeki kegyeleten kívül valami más kötelékek nem is igen csatolhatták az ősi fedélhez. – Talán egy rozzant udvarház, a hozzá tartozó nehány hold földdel, melyről a jobbágy megszökött, szőlőhegy, melynek a török iszsza levét, ki mióta befészkelte magát országunk szivébe, nincs nyugalma a föld népének s nem nyujt biztonságot többé asszonynak, síró-rívó csecsemőnek az ősi curia. – De megnyilt ám a vitézi pálya, hol hirt, dicsőséget, vagyont lehetett szerezni egyetlen szál karddal. – Így gondolkozott Imre, midőn felköté az öröklött fringiát s még ez magában véve általános jellemvonása volt a kornak; a helyett azonban, hogy a legelső kir. őrség zászlaja alá esküdjék, melyet történetesen útjában talált, a mint ezt legtöbben bizonyára tették volna, elvándorolt messze földre s fölajánlotta szolgálatát János Zsigmond fejedelem, illetőleg az akkor még váradi főkapitány Báthory István lengyel királynak. E cselekedete már határozottan az egyént jellemzi, jóllehet általános lélektani okokból is meg lehetne fejtenünk. Közönséges tapasztalás az, hogy a legtöbb Imréhez hasonlóan szerencsét próbáló ifjú legény, vagy általában azok, kik nem hivatkozhatnak nagynevű ősök érdemeire, nincs hatalmas pártfogójuk és minden ajánló-levelük erős karjuk s talán megnyerő tulajdonságaikban rejlik, ha e mellett nagyra törekvők, ambitiosusak, rendszerint az ellenzékhez csatlakoznak, hol kevesebb előitélet mellett érdemeiket sokkal inkább méltányolják, és könnyebben nyujtanak tért előttük, mint az Isten kegyelméből való hatalmasak. – Imrét azonban politikai hajlamai is vezérelhették, elég az hozzá, hogy rövid idő alatt érvényt tudott szerezni tehetségeinek. Az ifju erdélyi fejedelemség megbecsülte a jó vitézséget, de Bercsényit a Báthoryak személyesen is kedvelték; udvarnokká lőn oldaluk mellett és 1577-ben Kristóf vajdától Kendeő és Székes marosszéki helységeket nyerte adományul. Midőn pedig Saárossy Istvánnak, nagyfalusi és Szalontai Tholdy Annától született Zsófia leányát nőül vette, ennek hozományával nem csak ez országrész legelső birtokosai közé lépett, de Erdély legfőbb családai s köztük az iktári Bethlenekkel is vérségi kapcsolatba jött, s 1584 körül meghalván, neve és vagyonában oly örökséget hagyott utódaira, mely által nyomdokaiba lépve magasra emelkedhettek. Fiai közül I. Istvánnak felesége Sóvári Soós Borbálától maradékai nem származtak, II. László azonban tovább terjesztette a maga nemzedékét s a XVI. század végével egy nagyfontosságú tisztséget, a szörényi bánságot viselte. – Thaly ugyanis az eddigi nézetek ellenében kimutatja, hogy a Bercsényiek közül nem I., de II. László volt a szörényi bán s meghatározza annak idejét is 1596-ban. Sajnálatraméltó azonban, hogy a nem sokkal utóbb bekövetkezett erdélyi zavarok történetében nevével többé nem találkozunk s hogy Básta garázdálkodása és Bocskai István támadása idején milyen szerepet játszott buzgó katholikus voltából, másfelől a Báthory ház iránti ragaszkodásából, melyek föltétlenűl a bécsi udvar felé vonták őt – legfeljebb következtetnünk lehet. – Felesége Pekry Gábor bihari főispán özvegye Baládffy Borbála volt, előkelő vérségű, nagybirtokú úrasszony, kitől származott ivadékai már csak összeköttetéseiknél fogva is hivatva voltak elsőrangú szerepkört tölteni be Erdély államéletében. A Bercsényiek azonban, mint már igen korán észrevehetjük, azon emberek közé tartoztak, kiknek a világban való boldogulásuknál és emelkedésüknél hasonló előnyök csak mint másodrangú tényezők jönnek tekintetbe s a fő ok mindig egyéniségükben rejlik. – II. Lászlónak négy leánya s egyetlen Imre nevű fia maradt. – Amazok – Margit, Borbála, Zsófia és Zsuzsánna – az ákosfalvi Fichior, gyalakuti Lázár, kááli Kun, farnasi Géczi családbeliekhez mentek nőűl, II. Imrével pedig kezdetét veszi a Bercsényi név nagyobb történelmi jelentősége.
A Bercsényiek nemzedékről nemzedékre szálló közös jellemvonását, a «nyughatatlan tüzes vért» azonban mi csak Imrében látjuk először föltámadni, ki e mellett korának minden jellemző sajátságait egyesíté magában s valóságos prototypusa a 30 éves háború lovagjainak. Ifjuságában Bethlen Gábor hive, kihez – anyai ágon mind a ketten Toldi vér lévén – rokoni kötelékek fűzik s a fejedelem kétségtelenül nagy hasznát veszi kiváló képességeinek; később, mert 87ellenkező vallási és politikai meggyőződések, sértett büszkeség, ki nem elégíthető becsvágy, s talán a mindezeknél hatalmasabb érdek elidegenítik ők a fejedelemtől – egy épen közbejött s reá nézve talán súlyos következményekkel járó vallási versengés alkalmából Ferdinándhoz pártol, hol csakhamar fölismerik fényes tehetségeit, Esterházy nádor, Pázmány érsek, Forgách Ádám, a Pálffyak és Erdődyek örömmel fogadják, királyi kamarás, nógrádi főkapitány, majd báró lesz s miután aránylag rövid, de a diplomatia terén nem közönséges eredményeket fölmutató életét a Habsburg-ház szolgálatában töltötte el, 1639-ben mint huszár-tábornok a svédek elleni harczban a csehországi csatatéren hős halált hal. Hitbuzgósága rajongássá fokozódik s felekezeti türelmetlensége határt nem ismer. Kétszer zarándokol a Megváltó sírjához, s a jeruzsálemi patriarcha a «szent sír lovagja» czímmel díszesíti fel (innen a kereszt a Bercsényiek czímerében) s míg székesi birtokán megzavarja a reformatusok isteni tiszteletét s feldühödt szenvedélye vérontásra ragadja, Karánsebesre behozza a jezsuitákat, bőkezűleg gondoskodva felőlük. E mellett jó gazda, ki pár ezer tallérral bujdosik ki Erdélyből s ezt oly ügyesen forgatja, hogy rövid idő alatt ismét gazdagnak nevezhető. Ferdinándnak is kölcsönöz, mi által a galgóczi uradalom egy részét szerzi meg. – Erős magyar, úgyannyira, hogy midőn második zarándok-útjára indulva, azon esetre ha fiai meghalnának vagy papokká lennének – minden vagyonát a pozsonyi rendházra hagyja ugyan, de kiköti, hogy a jövedelem kizárólag, magyar alumnusok tartására fordíttassék. – Életéhez méltó volt halála, s az ügy, melyet annyi odaadással, sohasem szünő lelkesedéssel szolgált, tagadhatlanúl sokat veszített benne. Felesége magyar-peterdi Lugassy Borbála volt, kinek kezével a sólymosi vár és a karánsebesi javakon kívül, Hódmezővásárhely várost és uradalmát nyerte, melyek azonban rövid idő mulva török kézre birtak.
Az uralkodóház szolgálatában kiontott vére megtermé gyümölcseit az utódok számára. – Ferdinánd élete fogytáig kötelezve érzé magát a Bercsényi árvák iránt, és e kötelességének valóban nemesen felelt meg. Erzsébet nevű leánya zárdaszűz, majd a pozsonyi Clarissa-convent fejedelemasszonya lett, de László és Imre úrfiak nagy hasznát látták egyszer-másszor a legmagasabb pártfogásnak, mikor erőszakos szilaj vérük esztelen cselekedetekre ragadta őket. – Nem a királyon mult, hogy atyjok érdemeinek maradandóbb jutalmát nem vehették. – Imre, mint érsekujvári lovastiszt sehogysem tudott bele törődni a katonafegyelembe, Eszterházy Pál altábornok pedig nem az az ember volt, ki szemet húnyjon az úrfi garázdálkodása előtt, mint a jó öreg Pálffy gróf. – Meg is lakta vagy két ízben az érsekujvári tömlöczöt a nyughatatlan ifju vitéz, bár nem igen okult belőle s rövid idő mulva, bár ama korban nem szokatlan, mégis csaknem főben járó vétséget követett el, melynek következményeitől csak Ferdinánd kegyelme óvhatta meg. – Miután pedig hozzá sok tekintetben hasonló testvére László a gondjaira bizott damasdi vár elvesztésével szintén veszedelmes bajba került s legenyhébb büntetésül kapitányi tisztét le kellett tennie, a két testvér elbusultában Erdélybe bujdosott, hol Rákóczi fejedelem udvarában nagy tisztességben laktak, végig harczolták ennek hadjáratait és Imre a szerencsétlen gyalui ütközetben György fejedelem oldalánál esett el (1660); s miután László már előbb meghalt, a Bercsényi család egyetlen tagja, fenntartója I. Miklós volt, a báróságra emelkedett Imre legifjabb gyermeke.
A család Magyarországon még nem tudott gyökeret verni. II. Imre erdélyi menekült vala, kit saját érdemei magasra emeltek ugyan a társadalomban s az uralkodóház kegyelmében, de a benszülött aristokratia csak idegennek tekintette a Bercsényieket, kikhez szorosabb kötelékek nem csatolták. Kitetszett ez mindjárt Imre halála után, midőn egy hatalmaskodó főúr gróf Forgách Ádám a galgóczi uradalom végett a legnagyobb méltatlanságot követé el maradékai ellen és ha maga a király pártfogása alá nem veszi az árvákat, bizony senki se emel szót mellettük. Míg atyjuk hős halála emlékezetben, meghitt emberei, bizodalmas barátjai életben valának, csak tűrhető volt a dolog, de idő multával mind jobban-jobban kellett tapasztalni a Bercsényi fiuknak, hogy nem valódi otthonuk Magyarország s bizonyára lehetett okuk visszavágyni Erdélybe, hol őseik porladoztak, hol az egész főnemességgel rokonságban állottak és senkisem tekinthette őket idegeneknek. – Mi legalább, a birtokviszonyokat tekintetbe se véve, ezt tartjuk kibujdosásuk legközvetlenebb indokául s csakis így tudjuk megérteni, hogy midőn Miklós tanulmányait Nagy-Szombatban, majd a bécsi egyetemen bevégezte, követte két testvérbátyját Erdélybe, és Rákóczi udvarában, annak örökös harczai között vetette meg alapját hadi ismereteinek. – Ámde testvérei és a fejedelem halála után mi keresete lett volna itt többé? Várad és Jenő elestével jószágait a török élte, s az ügy, melynek védelmében László bátyja vérét ontotta, maga pedig ifjusága legszebb éveit áldozta föl, Gyalunál végkép elveszett s a bukott párt híveinek menekülni kellett. Menekült tehát ő is, mert nem a fajta ember volt, ki a zavarosban halászszék, elveit, meggyőződését áruba nem bocsátotta soha s midőn mint egykoron atyja végbúcsút mondott a polgárháború dulta kis országnak, aligha volt ugyan pár ezer tallér tarsolyában, de erős kart, bátor szivet, szilárd jellemet, gazdag 88hadi tapasztalatokat hozott magával s ezek bizonyára értek annyit, mint a csengő tallérok.
Magyarországon most nagy szükség volt a hozzá hasonló emberekre, s Miklós csakhamar bebizonyította azt, a mit fentebb a Bercsényiekről általánosságban mondottunk. Összeköttetés, pártfogás nélkül előbb az érsekujvári összes lovasság parancsnoka, majd az erősség török kézre jutása után, bányavidéki altábornok, ország kapitánya lett, Brunócz, Temetvény várainak s több jószágoknak ura. – Rövid idő mulva meg is házasodott, nőül vevén Forgách György fiatal özvegyét, gróf Rechberg-Rothenlöwen Erzsébetet. Szerzett tehát méltóságot, vagyont, összeköttetést s míg az uralkodóház iránt való tántoríthatlan hűsége, fényes hadvezéri tehetségei az udvar föltétlen bizalmát szerezték meg számára, addig igaz magyarsága, egyenes, őszinte jelleme, párosulva megnyerő rokonszenves modorral honfitársai közbecsülését, alattvalói ragaszkodását eredményezték. A Thököly-felkelés idején nehéz megpróbáltatásnak volt kitéve a különben erőslelkű férfi. A kötelességérzet, a letett eskü szentsége, a katonának zászlajához való ragaszkodása, küzdött benne a nemzetéhez való szeretettel, megszilárdult, úgyszólván kisded korától bele csepegtetett elvek, a szív s a vér lázadó hatalmával. De mint valódi férfi állotta meg helyét, s hű maradt önmagához az utolsó pillanatig, és midőn a végső szükségben meghódolt, vagyis inkább megadá magát Thökölynek, ekkor sem szegte meg esküjét, nyiltan, tartózkodás nélkül kijelentve, hogy uralkodója ellen sem karddal, sem tanácscsal nem szolgál s fölhasználta a legelső kedvező alkalmat, hogy visszatérjen Leopoldhoz. Mi előttünk egyáltalában nem homályos Thökölyhez való viszonya* s az uralkodó-ház iránti hűségét meg tudjuk egyeztetni abbeli óhajtásával, bárha ne kellene a bujdosók ellen hadakoznia! Pártállására nézve nem látunk itt semmi ellentmondást, sőt kevesebbre becsülnők Bercsényit, ha nem másként cselekedett, de másként érzett volna! Szive fájt a magyarság romlásán, ki-kitör belőle önkénytelenűl is az idegen zsoldos had garázdálkodásai miatt való elkeseredés s nem képes visszafojtani erős fajszeretetét, de még se csatlakozik a felkelőkhöz, mert a becsület zászlajához köti s a forradalom nem egyezik meg elveivel, mert egész életében a gyűlölt félhold ellen küzdött, melylyel most a bujdosók szövetkeztek, mert rendkívül buzgó, türelmetlen katholikus, kinek már neveltetése traditióinál fogva sem lehet érzéke a vallásegyenjogúság iránt. – Miben nyilvánul tehát a bujdosók iránt való rokonszenve? egyedül abban, hogy visszaretten a gondolattól, hogy honfivért ontson! Ez a mi szemeinkben csak emeli őt, másfelől pedig hűségének már annyi tanubizonyságát adta, hogy e rokonszenvéért, ha szinte tudták is, nem gyanakodhattak reá Bécsben. – Hányan gondolkoztak Bercsényihez hasonlóan a jobb hazafiak közül, kiknek dynastikus elveihez kétség nem férhetett. Könnyen mondjuk ki itéletünket, pedig vajmi nehéz volt abban az időben a politikai hitelveknek az egyéni érzületekkel való egyensúlyát föntartani.
E munka egy megelőző ismertetését lásd Századok 1886. I. füzet 66. lapján.
Kétségtelenűl egyik legszebb napja lehetett Bercsényi életének, midőn a nemzet százezreinek kissé talán korai örömujjongása között a keresztet látta ismét ragyogni a fejedelmi Buda ormain. A visszafoglalás dicső művében fiával együtt neki is rész jutott, de pár év mulva, a sok vihar edzett huszártábornok, Leopold belső titkos tanácsosa, majd élete végén gróf, miután egyetlen fiának homonnai gróf Drugeth Krisztinával tartott lakadalma örömét megérte, örök nyugalomra tért a nagy-szombati templom sírboltjában.
Ezzel eljutottunk II. Miklóshoz, a hires kurucz-vezérhez, kinek neve a Rákócziéval egybeforrva, mint Thaly szépen mondja: «sötét másfél század fáklyavilágává lőn a magyar nemzet nagy tömegének».
Innen kezdve Thaly műve nem egyszerű biographia többé, melyben az országos események a hős cselekvéseinek úgyszólván csak keretét képezik, de hű, alapos és a közvetlenség megragadó színeivel festett története e válságos időszaknak, s mint ilyen talán a legsikerültebb szerzőnek eddigelé megjelent összes munkái között. A Bercsényi név ezután is központ marad ugyan, de csak a mennyiben az események Miklós személye körül csoportosulnak s az a nehány kitérés, hol szerző hősének birtok és szorosabb értelemben vett házi ügyeit adja elő, véleményünk szerint nem csak a munka culturtörténeti becsét emeli, de épen általuk válik tökéletesebb és jellemzőbbé a korrajz. Továbbá jóllehet a fő ok erre nézve tagadhatlanúl a hírneves kuruczvezér élet-körülményeiben rejlik, mégis elvitázhatlan érdeme Thalynak, hogy művének két egyaránt fontos érdekét oly szerencsésen tudja összeegyeztetni, hogy midőn elénk tárja a viszonyok ama kényszerítő hatalmát, melynek következtében Leopold egyik leghivebb katonája forradalmi vezérré lesz, akkor egyszersmind megismertet bennünket a szabadságától megfosztott, javaiból kiélt, érzületében meggyalázott nemzet kétségbeejtő állapotával, melynek alsóbb osztálya véginségre jutva, a tárogató legelső szavára halálmegvetéssel rohan zsarnokaira.
Bercsényi mint szegedi kapitány, bányavidéki tábornok, később Ung vármegye főispánja és felső magyarországi tartományi fő hadi biztos minden befolyását arra használja, hogy a vérig zaklatott 89nép s a katonaság önkényének kiszolgáltatott kisebb nemesség állapotán lehetőleg könnyítsen, de a vérszemet kapott német várparancsnokok Buda elfoglalása után s a török uralom hanyatlásával már is úgy tekintik a magyart, mintha fegyverrel meghódított rabszolga nép lenne, és zsoldosaik, minthogy a kincstár a folytonos hadakozás következtében üresen állott, rablásból, fosztogatásból élnek. – A község nyögve, átkozódva bár, de még mindig tűri a keserves igát, s várja mikor üt végre a szabadulás órája. – A katona Bercsényi még nem látja világosan, hol gyökerezik a baj, csak az általános nyomor legközelebb fekvő okait ismeri, s fölemeli szavát az udvarnál a zsoldos hadak túlkapásai, a német generálisok önkénye ellen. Majd mint a 13 vármegye főkövete még mindig reményli, hogy jobbra fordíthatja a közállapotokat, ha az uralkodó előtt a nép nyomasztó helyzetét nyiltan föltárja. – Rövid idő alatt kiábrándul, mert a közbejött események meggyőzték őt arról, hogy Leopold kormánya le akarja igázni a magyar nemzetet, megfosztva nyelve, alkotmánya, s előjogaitól, és az örökös tartományok módjára önkényileg uralkodni felette. Lelkes szavaira mindannyiszor elutasító közöny lőn a válasz, s a dynastikus elvekben nevelt katonában föllázad a magyar nemes, a büszke olygarcha, ki uralkodójától is csak kitüntetést fogad el és nem kenyeret, mit elvei, meggyőződése, érzületei föláldozásával kellessék megszolgálni: lemond hivataláról s a magánéletbe vonul.
Ezalatt a viszonyok még rosszabbra fordulnak s Bercsényi sejti, hova fog vezetni a bécsi udvar önkénye, éles szeme előre látja a történendőket, mert senki sem ismeri nálánál jobban a nép hangulatát; s ki az 1697-iki tokaji zendülés elnyomásánál közreműködött, igen jól tudja, hogy egyetlen eldobott szikra lángra lobbantaná az egész országot. – Azonban aggodalmait magába zárja s igyekezik a mennyire lehet távol maradni a közügyektől.
A következő fejezetekben szerző érdekesen írja le, mint ismerkedett meg Bercsényi Eperjesen laktában a nemzeti szabadságharcz praedestinált vértanujával, a nála 10 évvel fiatalabb Rákóczi Ferenczczel s mint nőtt, izmosodott e két férfiu barátsága a közös bánat könnyei, a közös eszmék melegénél. Kitárták egymás előtt keblük keserűségét s megérlelődött bennök a gondolat: fölszabadítani szerencsétlen nemzetüket. Az első kisérlet kudarczát, Longueval árulását ismerjük. Rákóczit Bécsujhelybe vitette Leopold, Bercsényi lengyel földön talált menedéket. De az ifju magyar herczeget megóvta a gondviselés nagyatyja Zrinyi Péter sorsától. Börtönéből kiszabadulva, Lengyelországban egyesült barátjával s az 1703-ik év tavaszán már lobogott a szabadság zászlója Magyarország bérczei között, felzúdult a nép mint a haragos tenger árja, bőven ontotta vérét és követé vészbe, halálba a régen várt «Messiást!»
Bercsényinek lengyelországi működését s a szabadságháború tulajdonképeni kezdetét Thaly munkája előtt csak vázlatosan ismertük. Sokat írhatnánk, különösen az elsőről, de térszűke miatt csupán annyit jegyzünk meg, hogy épenséggel nem tartjuk túlzottaknak ama szavakat, mikkel Thaly hősét, kinek fényes tehetségei most nyilvánultak először, magasztalólag elhalmozza. – A korszak leggyakorlottabb s legügyesebb diplomatájának is becsületére vált volna ama lázas, mégis oly meggondolt s rendkívül éles elmére valló tevékenység, melyet az üldözött magyar menekült idegen földön, idegen emberek között hazája érdekében egymaga kifejtett, s a franczia követ Du Héron őrgróffal folytatott tárgyalásait olvasva, nem egyszer valóban csodálatra ragad bennünket Bercsényinek sokoldalú képzettsége, ékesszólásának megnyerő hatalma, mély emberismerete s a mi talán legeklatánsabban nyilvánul azokban, a hadi viszonyok beható tanulmányozása, úgy otthon, mint a hon határain kívül. A mi pedig a szabadságháború kezdő korszakának és kitörésének leirását illeti, ebben Thaly egy oly fejezettel bővítette történelmünket, melyet eddig úgy a szakember, mint a nagy közönség sajnosan nélkülözött; könyvének ide vágó részletei nem csak rendkívül érdekesek, de sok tekintetben kiváló fontossággal birnak.
Nem utolsó, sőt a genealogus előtt bizonyára nagy érdeme e munkának a bonyolult családtani kérdések beható tanulmányozása. A Bercsényiek kiterjedt összeköttetései szálanként rendezve vannak itt, nagyon sok téves adat nyer rectificálást, és számtalanszor fogunk a mű első kötetéhez folyamodni, ha a Bercsényiekkel rokon családok, – s mily nagy volt ezek száma! – leszármazásánál, nehezen eloszlatható kételyeink támadnak. – Nagy érdeklődéssel várjuk a mű folytatását, s ha szerzőnek az a legfőbb czélja általa, hogy a rodostói sírlap feliratát bevésse az unokák szivébe,* ezt véleményünk szerint okvetetlenűl el fogja érni, ha ugyan már eddig is el nem érte: ennél szebb jutalom pedig Thalyra nézve nem is képzelhető.
I. kötet. 7. lap.
KOMÁROMY ANDOR.
