Észrevételek a «Nemesség» czímű kézikönyvnek ismertetésére.* (Első közlemény.)*
Turul 1886. 141 – 144. l.
Tér szűke miatt kénytelenek vagyunk e közlemény befejezését jövő számunkra halasztani. Szerk.
Egy könyv szerzője is juthat néha – kivált pedig akkor, ha tudományos jelleggel biró munkát írt, – 45abba a helyzetbe, hogy a kritikával szemben nem csak saját írói reputácziója, hanem még inkább a tudomány és a történelmi igazság kedvéért méltán követelheti, hogy az «audiatur et altera pars» igazságos elvét vele szemben is alkalmazzuk; legalább ott, a hol oly kritikával áll szemben, mely az illető munkát illetőleg – mint arra hivatott és illetékes közlönyben megjelent könyvismertetés – méltán igényt tart a szakkörök és a pártoló közönség figyelmére; de különösen követelheti azt akkor, ha észrevételei épen az illető szaktudomány érdekében abból a czélból történnek, hogy téves állításokat igazítsanak helyre.
Ily helyzetben vagyok én is «Nemesség» czímű kézikönyvem amaz ismertetésével szemben, mely e folyóirat egyik közelebbi füzetében D. F. jegyzés alatt megjelent.
Természetes dolog, hogy reflexiómban az ismertetésnek csakis ama pontjaival foglalkozhatom, melyek tárgyilagosak: azaz a heraldika, genealógia és történelem körébe vágnak, vagy a munkámban előforduló chronologiai adatokra vonatkoznak. Ime észrevételeim könyvem ismertetőjének egyes kifogásaira.
A különböző nemesi koronák viselése által elkövethető nemesség-bitorlásra vonatkozólag («Nemesség» 28. lap) D. F. úr ezt mondja: «…. mert tulajdonképen a koronának mint olyannak és különböző pontjainak vagy pontjai számának szoros értelemben vett czímerészet-szabályai szerint semmi de semmi jelentősége sincs; ez tisztán társas életi szokás és sehol se találkozott tudás vagy törvényhozás, mely a koronák pontjainak számát magyarázta vagy fixirozta volna, ilyesmit hiteles armálisokban sem olvastam s ezért azt hiszem, tizenötpontos koronát is viselhet kocsiján akárki s ebben nem létezik más korlát – mint az indokolatlan erőlködés nevetségessége. Mire elég példa, hogy az angol rendőrség adó tárgyává tette a koronák viselhetését» .
Ebben talán igaza van D. F. úrnak, a mi a magyar nemességet illeti, de könyvem nem csupán a magyar nemesség instituczióit ismerteti, hanem a monarchia mindkét felének nemesi intézményeivel foglalkozik. Az egyes nemesi rangfokozatokat bizonyos számu pontok (vagy pontokkal tetőzött póznák) által előtüntető nemesi koronák használása (herczeg 11, marquis és gróf 9, báró 7, köznemes 5 pont) ó-franczia eredetű feudalis nemesi intézmény s ott valamint Angliában és később Németországban is az egyes nemesi rangfokozatok hivatalos megjelöléseűl el is fogadtatott, mely törvénynyé vált usus az előbb nevezett két országban az ottani ősnemesség eredeti organizálása óta folyton fennáll s századok folyama alatt tősgyökeres nemesi kiváltsággá vált. A lovagkornak majdnem minden nemesi intézménye: a lovagjátékok vagy tornaversenyek, a feudalis államszervezet, a nemesi czímerek (armoiries) keletkezése, bizonyos családi színek viselése stb. Frankhonban leli bölcsőjét; a troubadourok, kóbor lovagok s a keresztes vitézek innen és Olaszországból keltek első útjokra. Szóval mindazon irányeszmék és nemesi institucziók, a melyek a későbbi utókort arra birták, hogy a középkort «lovagkor»-nak keresztelje, jobbára franczia eredetűek. Az ó-franczia nemesség szervezete, szokásai, törvényei stb. mintaképűl szolgáltak Nyugat- és Közép-Európának; ily módon honosultak meg a különböző pontokkal ellátott sisak-koronák is Németországban, első időben kivált megkülönböztetésűl szolgálván a czímertelen pajzszsal, zárt sisakrostélylyal a tornaverseny porondján névtelenűl megjelenő vitézek különböző nemesi rangjának. Később szokássá vált, hogy a bizonyos számú pontokat mutató koronát a nemesek nemcsak a sisakon, hanem a czímerpajzs felett is használták, nemkülönben pecsétjükön is, – nemesi rangjuk megjelölése gyanánt, mely szokást csakhamar Németország is elfogadta. Magyarország, melynek avitikus nemesi alkotmánya magánjogi különbséget nem ismert a «membra sacrae regni coronae» egyedei között, ezen, a Nyugatban már a XIV. század óta törvénynyé vált szokást, csak akkor kezdte utánozni, mikor a Habsburg-ház trónralépése után herczegek, grófok és bárókból álló külön mágnási kaszt kezdett kifejlődni és nemsokára tömör egységgé alakulni. Hazánkban – igaz – sohasem szabta meg törvény vagy rendelet, hogy ki használhatja a 9–7 vagy 5-pontos koronát. Ezt, minthogy a magyar nemesség – úgy mint a többi, külföldről importált nemesi divattal szemben – e tekintetben sem tudott ellentállni az általános szokásnak, csak az, egyéni és családi illem és jogérzet határozta meg. Ámde másként állott a dolog Németországban, a hol a XVI. század eleje óta a birodalmi grófok és bárók római császár által kiállított armálisainak legnagyobb része a czímerök feletti koronákon a 9–7 pontot tünteti elő, sőt azon birodalmi grófok és bárók czímeres leveleiben is, kik a magyar nemesség sorából emeltettek említett korszakokban a római szent birodalom grófi vagy bárói rendjébe, valószinűleg ott található a 9-pontos korona (vagy a pajzs felett vagy mint sisakdísz), a mint ma is ott tündöklik a hajdani Tököly grófok kézsmárki várának főkapuja felett látható kőczímer tetején a XVII. század eleje óta. A ki a mondottakat tagadná, valóban csak azt ismerné el, hogy vajmi kevés külföldi armális fordul meg kezében. Különben Franczia- és Németországban régóta pont nélkül való külön herczegi, grófi, bárói, lovagi és nemesi koronák is léteztek és használtatnak ma is. Arról, hogy szabad-e Ausztriában «mindenkinek kocsján akár 15 pontos koronát is használni», illetékes felvilágosítást adhat mindenkinek a «K. k. Herolds-Amt»-on kívül a bécsi rendőrség is, a mely 1878-ban a májusi «Praterfahrt» alkalmával a bérkocsikról letöröltette a bitorolva ráfestett 5–7–9 pontos koronákat és nemsesség-bitorlás czímén érzékeny pénzbirsággal sujtotta a tulajdonosokat. A mi a londoni rendőrség beavatkozását illeti, abban is van egy kis tévedés, amennyiben az, a mit az angol rendőrség 1867-ben (különben köztudomásu dolog, mely nehány év előtt egy adóügyi vita alkalmával a magyar parlamentben is szóba került) a hintókon alkalmazott nemesi koronák megadóztatása tárgyában tett, csupán a nemesség által kifejtett fényüzés megadóztatása volt, korántsem pedig, a nemesi koronák bitorlásának szabadalmazása.
Több, XVII. és XVIII. századbeli német birodalmi és osztrák grófi, bárói, lovagi és nemesi czímereslevél fordult már meg kezemben különböző ős-próbák szerkesztése alkalmából, melyeken a családnak adományozott főnemesi vagy nemesi rang megjelöléseül a sisakdísz 5–7–9 pontot (különböző heraldikai színekben) mutat, a mi mégis csak a mellett bizonyít, hogy a pontok száma századok óta a német birodalmi nemesség czímereiben már hivatalból is meg volt szabva.
46Ennek bebizonyítására hivatkozom a többi közt a tutzingeni lovag Tichtl családnak czímerére is, melynek két armálisa (az elsőt II. Rudolf császár állította ki Prágában 1580 november 9-én ezen czím alatt: «Confirmation und Extension Wappens für Georgen und Paule Tichtel von Tutzingen Gebrueder», melyben e család régi nemességét megerősíti; a második VI. Károly császár által van kiállítva 1726-ban) előttem fekszik. Mindkét okirathoz heraldikailag kifestett czímer járul, melynek mindegyikén a sisakdíszként alkalmazott arany korona öt, felváltva ezüst, lazurkék és rubinvörös színre festett pontot hord tetején, a család nemesi, illetőleg lovagi rangjának megjelölése gyanánt. Mind a két okirat eredetije a bécsi cs. kir. nemesi levéltárban- őriztetik. Hiteles másolatai lovag Tichtl Móricz földbirtokosnál (Tápió-Sáp, Pestmegye) megtekinthetők.
A különböző nemesi rangoknak pontos koronákkal való megjelölése Magyarországon is heraldikailag el van fogadva. Tessék a régi bárói családok közül a Perényiek és Luzsinszkyak heraldikailag kifestett czímerét megtekinteni, továbbá a Gombos és a ráhói és egeri Jánoky családokét; az újabb keletű főrangú családok közül pedig gróf Tisza Lajosét, a gróf Jankovich Miklósét és a Radvánszky báróknak adományozott czímert, melyeknek mindegyikében a 9–7 vagy 5 pontos korona látható, mint a czímernek egyik heraldikai jelvénye. Ugyanez áll számos más magyar főuri és nemesi családról is.
«A Dalberg anecdota vége felé (30. l.) nem értjük, hogy mi a non vero és mi a ben trovato. Mert hogy a kereszt felé hajadon fővel közelgető Aureliusnak (a Dalberg család első ősének és a keresztrefeszitéshez kirendelt római őrség vezérének) azt mondta volna Szűz Mária: Tegye fel fövegét, komám uram! (ó-németséggel: Bedecket Euch, Euer Liebden) ebben valami elmésség sehol se mutatkozik; még ha új-németre fordítjuk, akkor sem».
Hogy a Dalberg családot könyvemnek «A nemességről általában» czímű fejezetében, a hol több oly ősnemes családot sorolok fel, melyek nem fejedelmi kegytől nyerték nemességüket, hanem önerejükből ősi időkben emelkedtek a nemesi rendbe, szintén felemlítettem, azért történt, mert e család köztudomás szerint Németország, legrégibb nemzetségeinek egyike, melynek eredete az ó-kor homályába vész el,* felemlítettem azért is, mert azt hiszem, hogy a monda szerinti találkozást Aurelius és Szűz Mária között mintegy e jelenetre való emlékeztetésképen örökíttette meg a család czímere, melynek egyik képe egy vértezett kar által magasra emelt ó-római sisakot mutat; s hogy ennélfogva e czímernek – ha csak futólagos megemlítését is – heraldikai szempontból sem tartottam egészen érdektelennek.
A «Lexicon»-ok és családi hagyomány szerint a Dalbergek ősapja, Cajus Marcellus Cornelius rokona lett volna az Üdvözitőnek; tény továbbá, hogy Dalberg Heribert már 900 körül kölni érsek volt.
«Azt azonban, hogy a magyar adományozási rendszer már Sz. István korában virágzott volna (36. lap), valóban nem is képzeljük, honnan vette szerző s jó lesz, ha a második kiadásból szépen kitörli.»
A «Nemesség» czímű munkám 36. lapján ez áll:
«A királyi adományok intézménye Sz. István király uralkodása alatt kezdett virágzani, tulajdonképen eredetét azonban az Árpádház királyainak privilegiumaiból vette, teljes kifejlődését az Anjou-k alatt nyerte.»
Szivesen megmondom, hogy ezt honnan vettem. Az általánosan tekintélyekűl elismert magyar íróknak az avitikus magánjogot ismertető munkáiból, kik közűl elégségesnek tartom dr. Wenzel Gusztáv: «Az 1848 előtti magyar magánjog» czímű könyvének megemlítését, melynek 272–273-ik lapján ez áll: «Szoros birtokadományokra a vezérek korában még nem találunk. Fekvő tulajdon azon időben csak a nemzetségek szállásaiban létezett; s az adományok kiindulási pontját Sz. István intézetei nyujtják, kinek törvényeiben már a nemzetségek ősi tulajdonából eredt vagyon és a király adakozása utáni birtok közt a különbséget kiemelve látjuk.» Ennélfogva nem látom be, hogy az idézett helyeket miért hagynám ki munkám esetleges második kiadásából?
«A 46. lapon Szápárynak nevezi a gróf Szapáry családot; mert minthogy az ős fészek Veszprém várrnegyében Szapár, az onnan származó elnevezés is csak Szapáry lehet s Szápárynak csak az a magyar beszédtől elütő kimondás mondhatja (s mondja gyakran Czápárynak is), mely Hadikot Hádik-nak, Almásyt Álmásynak szokta ferdíteni és facsarni, sőt még hiszi is, hogy ily módon szebben beszél.»
Minden egyebet mellőzve, utalok a főrendi tagságra jogosultsággal biró magyar főrangú családok nevét tartalmazó 1886. évi VIII. törvényczikkre, melyben ez áll: Szápáry és mellette zárjelben (Szapáry); tehát ebből is látható, hogy a család eredeti és igazi neve Szápáry, még pedig épen azért: « mert minthogy az ős fészek Veszprém vármegyében Szápár (nem pedig Szapár a mint ezt D. F. állítja), az onnan származó elnevezés is csak Szápáry lehet.»
Tehát a könyvismertető úr által a Szápáry névvel egy kathegoriába helyezett Hádik, Álmássy stb. elferdített nevek egy kalap alá nem vonhatók.
MARCZIÁNYI GYÖRGY lovag.
