IPOLYI ARNOLD.
194IPOLYI ARNOLD.
(Született 1823. október 20-án, meghalt 1886. decz. 2-án.)
Lesujtó villámként verte le nemrég egy gyászhír az egész országot; megdöbbenve kérdé eleintén mindenki, vajjon igaz-e? s óhajtva várta a feleletet, mely annak igaz voltát megczáfolná. A czáfolat elmaradt; a szomorú hír valónak bizonyúlt. Ipolyi Arnoldot, Nagyvárad hírneves püspökét deczember 2-án, déli 3/4 1 órakor a kérlelhetlen halál hirtelen elragadá. Főpapi foglalkozása közben, éppen karácsonyi szent beszédjének eszmemenetét téve papirra, érte utól a megmásíthatatlan végzet, mely a hazát leghívebb fiától, a főpapságot legnemesebb tagjától, a tudományt leghivatottabb fölkentjétől s a művészetet legbőkezűbb pártfogójától fosztotta meg. A mélyen érzett általános gyászban ifjú társulatunknak is nagy része van, mely a boldogultban alapítóját, választmányunk egyik díszét és kitűzött czéljaink buzgó előmozdítóját siratja.
Nem lehet feladatunk e helyen vázolni az elhúnyt nagy és hervadhatatlan érdemeit, melyek elmondathatták volna vele: «Non omnis moriar!» Mit tett évtizedeken keresztűl a hazai tudomány érdekében, hány kérdést hozott tisztába a történelem, művészet, archaeologia, irodalomtörténet, magyar mythologia stb. terén, örökre fel van írva szellemi műveltségünk történetében. Hivatott művelője volt azon disciplináknak, melyeknek fejlesztését társulatunk írta zászlajára; kiváló előszeretettel foglalkozott a régi családtörténelem bonyodalmaival, a hazai pecséttannak új irányt mutatott a bécsi K. k. Central-Commission kiadványában megjelent közleményeivel. Élénk részt vett nehány évvel ezelőtt társulatunk ülésein azon vitákban, melyek az országos czímer és alkatrészeinek pontos meghatározásáról folytak; s leginkább az ő véleménye győzött. Nagy elfoglaltsága, más tudományok terén kifejtett munkássága mellett, tudott időt szakítani társulatunk számára is.
Áldásos életéből, egy necrolog szűk korlátai között, kiemeljük a következőket. Ipolyi (családi nevén Stummer) Arnold született 1823. okt. 20-án Ipoly-Keszin; már korán 14 éves korában a maga választotta papi pályára lépett; melynek tanfolyamait Nagyszombatban és később Bécsben a Pazmaneumban 21 éves korában bevégezvén, a felszenteltetéséhez szükséges 24-ik év eléréséig Br. Mednyánszky Alajos, majd áldozó-pappá létele után 1848-ban a gróf Pálffyak házához került előbb nevelőkép, utóbb mint udvari káplán. Ez utóbbi grófi család révén nyerte el a zohori plébániát, melyet 1860-ban a török-szent-miklósival cserélt föl. Plébános korából való egyik legmonumentalisabb munkája, az 1854-ben megjelent Magyar Mythologia, melynek becsét s nagy keletét mutatja az, hogy jelenben belőle példány semmi áron sem kapható.
1863-ban egri kanonokká tette őt a hazafias Bartakovics Béla érsek, s e stallumát megtartotta még néhány évig azon túl is, hogy 1872-ben a beszterczebányai püspökségre emelte a király kegyelme. E különben szerény javadalmazású püspökségben érte el működésének tetőpontját; s innét tett annyi szépet és jót, pártolva tudományt, művészetet, hirdetve nemcsak szóval; tettel is, hazafiságot. Szent-Kereszti kastélyában írta legszebb munkáit, melyekre a koronát most rövid idővel halála előtt tette reá «A szent korona leirásával». Mily öröm volt, mikor hírűl vette az ország, hogy ő ül be a nagyváradi püspöki székbe. Csakhogy, fájdalom, ez örömöt alig félév múlva gyász váltotta föl.
Mit vesztett benne az Akadémia, melynek rendes és igazgató tagja s egész a múlt évig osztályelnöke volt, mit a Történelmi Társulat, melynek csaknem tíz éven át elnöke, s mit a tudományos társulatok egész sora, melyek benne díszöket és oszlopukat vesztették: mutatta az általános részvét, melylyel hült tetemeit decz. 9-én nyugalomra helyezték. Részt vett e gyászos szertartásban társulatunk is, melyet a temetésen az elnök és a titkár képviselt, s babérkoszorút helyezett koporsójára ama nagy férfiúnak, ki örök időkre büszkesége marad nemzetünknek.
