A RÉGI MAGYAROK SZEMÉLYNEVEI.
A RÉGI MAGYAROK SZEMÉLYNEVEI.
(Mutatvány a szerző ily czímű nagyobb művéből.)
A személynevek keletkezésének ideje oly régi, mint maguk a nyelvek, melyekben azok keletkeztek. Mert természetes, hogy azon távol eső őskorban, midőn az emberi elme első ébredezésében és kifejlődésének menetében a körülfekvő és feltünedező tárgyakat, élő lényeket azon benyomások szerint, melyeket reá gyakoroltak, megfelelő hangok által igyekezett megjelölni s egymástól megkülönböztetni, ezen munkálkodásában az emberi személyeknél nem tett kivételt, de ezeket is külső megjelenésükhöz képest jellemző elnevezésekkel illette.
A legelső és legrégibb személynevek tehát viselőiknek külső vagy belső tulajdonságaira, kisebb vagy nagyobb testalkatára, testi erejére, bátorságára, vadászatok és háborúk alkalmával tanusított okosságára, ravaszságára avagy vakmerőségére, jó vagy rossz lelkületére vonatkoztak, melyekhez járultak később a foglalkozásra, viselt hivatalokra, lakhelyre, származásra stb. emlékeztető személynevek, melyek utóbb első viselőiknek elhalta után leszármazásnál, avagy hasonló belső és külső tulajdonságoknál, vagy pedig az elhunytak emléke iránti kegyeletnél fogva másokra is átruháztattak s ekként meghonosulva évszázadokon és évezredeken át közhasználatnak örvendettek.
Így volt ez a legrégibb népeknél, melyekről a történelem tudomást vett, így a görögöknél, rómaiaknál, így nálunk magyaroknál; s ha a legrégibb okleveleinkben előforduló ősmagyar személynevek – melyeknek száma több ezerre rúg – olykor értelmet vagy jelentőséget nélkülözni látszanak, ennek oka nem abban rejlik, hogy azok értelemmel avagy jelentőséggel nem bírtak, hanem inkább abban, hogy ezen ősmagyar személyneveket olvasni és helyesen kiejteni nem tudjuk – igyekeznünk kell tehát legelőször is azokat helyesirási szokásai szerint azon kornak, melyben irattak, helyesen elolvasni és kiejtésüket meghatározni s akkor a legtöbb esetben elő fog tünni azoknak értelme és jelentősége s módunkban lesz ezen neveket képződésüknek menetében visszafelé követni egész azon gyökig, melyből kezdetben kihangzás és különbféle ragok fölvétele által képződtek.
Így szemléljük példáúl az Aba, Apa és Atya személyneveknek legrégibb és kezdetleges alakjait az Ab, Ap és Aty személynevekben, melyekből képződtek kihangzás által az Aba, Apa és Atya – azontúl pedig többféle ragok hozzájárultával az Abai, Abod, Abos, Abosk – Apai, Apás, Apdi, Apocs, Apod, Apodi, Apos, Apsa – Atyás, Atyk, Atyók, Atyun, Atyus stb. személynevek s ekként a közös gyökből eredő személynevek mintegy külön-külön csoportozatokat képeznek, mint példáúl:
Csom, Csoma, Csomád, Csomó, Csomói, Csomós, Csomosz, Csomzó,
Kese, Keséd, Kesédi, Kesei, Kesőd,
Mács, Mácsa, Mácsi, Mácsk, Mácsod, Mácsodi,
Mag, Maga, Magcs, Magd, Magdi, Magi, Magló, Maglód, Magocs, Magod, Magodi, Magos, Magsa,
Nagy, Nagyod, Nagyos,
Ős, Őse, Ősi, Ősöd,
Som, Sombod, Somha, Somod, Somogy, Somos, Somzó,
Szem, Szema, Szemcs, Szemcsa, Szemcse, Szemd, Szemdi, Szeme, Szemed, Szemke, Szemer, Szemes, Szemő,
Tap, Tapa, Tapacs, Tapos, Tapsa,
Tenk, Tenka, Tenke, Tenkes, Tenki, Tenkő, Tenkös,
Top, Topa, Topor, Topos, Topoz, Topsa,
Ug, Ugocs, Ugocsa, Ugod,
Uz, Uza, Uzd, Uzdi,
Vad, Vada, Vadad, Vadas stb.
Látni való, hogy az ősmagyar személynevek összegyűjtése nem csupán történelmi tekintetben kivánatos, de nyelvészeti szempontból is fontos, mert azok képezik a legrégibb magyar nyelvkincseket.
A magyar királyság első századaiban élt nemzedékek még nem álltak oly távol a honfoglalás dicsőségteljes korától, hogy az abban szerepelt vezérekről, hősökről s a pogány korszak egyéb vitézeiről s ezeknek hőstetteiről élénken és kegyelettel meg ne emlékeztek volna; s ezen kegyeletüknek és tiszteletüknek jelét adták az által, hogy amazoknak neveit, személynevek gyanánt, majdnem általánosan viselék.
Ezen ősmagyar nevek közül különösen gyakran fordulnak elő az oklevelekben a következők: Agmánd, Álmos, Apor, Árpád, Beled, Bogát, Botond, Bulcsu, Csanád, Doboka, Előd, Ete, Gyula, Kalán, Kond, Koppány, Kosid, Lél, Maglód, Ond, Ögyek, Őse, Szabolcs, Szalók, Szoárd, Tas, Urkond, Urkún, Zirind, Zoltán stb. – s a honfoglaló őseinkhez csatlakozott kún vezérek és vitézek nevei közűl emezek: Alap, Bors, Ed, Edömeny, Ketel, Pata, Tarczal, Vajta stb. – s bár a jelzett korban a keresztény vallás már majdnem egészen el volt terjedve e hazában, mindamellett ennek tanai nem valának képesek a pogány őskor mythikus hőseinek, valamint az ősvallás hitregei szellemeinek, tündéreinek stb. emlékét s a nemzeti hagyományokat azon kor fiainak emlékezetéből egészen kiszorítani.
Ezért találunk ama személynevek közt olyakat is, melyek a krónikák* által Álmos vezér őseiként elősorolt elődök és hősök* emlékét tarták fenn s milyenek valának: Ámpod, Apos, Atmár, Belér, Berend, Besztör, Bor, Bökény, Dama, Etei, Farkas, Keléd, Kölcse, Mike, Miske, Tana stb. – és melyek a pogány ősvallás szellemeire, tündéreire stb. emlékeztettek, mint példáúl Banya, Büvész, Csoma, Csök, Fene, Guta, Ördöng, Táltos, Turul stb. – sőt olyakat is, melyek a húnok hagyomány szerinti fejedelmeinek, hőseinek és nemzetségeinek emlékét eleveníték fel, milyenek közűl felemlítendők: Aladár, Atila és Etele, Béla, Buda, Csaba, Csele, Érd, Kádár, Kadicsa, Keve, Szemein vagyis Szemeny, Torda, Rova, Vida, stb. – s mely utóbbiak egyszersmind tanúbizonyságot szolgáltattak arra, hogy a hún rokonság hite nem csupán a hazai krónikákban nyert kifejezést, hanem azon korban nemzetünk öntudatában is erősen gyökerezett.
Képes, budai, nagyobb pozsonyi stb. krónikák.
Ipolyi, Magyar Mythologia, 151. l.
És viselék ezen ősmagyar neveket, melyekhez annyi dicső történelmi emlék és nemzeti hagyomány fűződött, nem csupán az akkor még részben az ősi pogány valláshoz ragaszkodott pórok és szolgák, hanem a keresztséget fölvett nemesek, országnagyok, sőt olykor egyház-nagyok, érsekek, püspökök, kanonokok s egyéb egyházi személyek is, mint példáúl:
1285. évben Álmos, nyitrai kanonok* 1287-ben Apor, vajda,* 1295-ben Apor, országbiró,* 1233-ban Beled, főpohárnok,* 1291-ben Botond comes, Péter bán atyja,* 1230-ban Bulcsu, csanádi püspök,* 1330-ban Csanád; esztergomi érsek,* 1095 körül Gyula, nádor,* 1225. évben másik Gyula, nádor,* 1183-ban Kalán, pécsi püspök,* 1093-ban Koppány, kir. káplán,** 1288-ban Szoárd mester, a keresztesek esztergomi konventjének tagja,* 1297-ben Úrkond mester, esztergomi prépost,* 1280-ban Úrkún bán, a Tomaj nemzetségből,* 1171-ben Ámpod, nádor,* 1256-ban Ámpod, vasvári kanonok,* 1210-ben Apos, győri kanonok,* 1286-ban Bors, győri kanonok,* 1292-ben Dama, Mártonos bán fia,* 1181-ben Farkas, nádor,* 1240-ben Farkas, pécsi prépost,* 1741262-ben Farkas, fehérvári püspök és kir. alkorlátnok,* – 1262-ben Aladár, a királyné fő-tárnokmestere,* 1242 körül Atila, a keresztesek esztergomi konventjének tagja,* 1299-ben Csaba comes, esztergomi kanonok,* 1146-ban Kádár, országbiró* stb.
Hazai okmt. VII, 195.
Árpádk. új okmt. XII, 451.
Árpádk. új okmt. X, 197.
Árpádk. új okmt. I, 309.
Hazai okmt. VII, 223.
Hazai okmt. VI, 25 stb.
Kubinyi cs. It.
Kubinyi, Tört. eml. I, 1.
Árpádk. új okmt. I, 211.
Hazai okmt. I, 2.
Árpádk. új okmt. VI, 70.
Árpádk. új okmt. IX, 492.
Árpádk. új okmt. XII, 614.
Hazai okmt. VI, 265.
Árpádk. új okmt. I, 66.
Hazai okmt. VII, 6.
Árpádk. új okmt. I, 105.
Hazai okmt. I, 77.
Hazai okmt. VI, 379.
Árpádk. új okmt. I, 76.
Hazai okmt. IV, 24.
Árpádk. új okmt. VIII, 23.
U. o. 33.
Monum. eccl. Strigon. II, 218.
Hazai okmt. VI, 440.
Árpádk. új okmt. I, 58.
A pórok, szolgák neveiből közvetve annak is tudomására jutunk, hogy a nemzet legalsó rétegei részben még folyton idegenkedének a kereszténység fölvételétől, erre utalnak a föntebb elősorolt pogány hitregei jelentőségűeken kívül, a: Bizatlan, Hitlen, Megszeg, Nemhisz, Pogány, Pogándi, Tagadó stb. pórnevek, bár túlfelől a keresztség fölvételéről s a keresztény hithez való ragaszkodásról látszanak tanúskodni a nagyszámú keresztneveken kívül a: Biza, Bizott, Gyónó, Hisze, Hite, Hivőd, Jezus, Malaszt, Máriás, Szente, Szentes stb. pórnevek – s érdekes, de egyszersmind szánalomra gerjesztő képét nyerjük az akkori rabszolgák, szabadosok s egyéb alattvalók nyomorult állapotának, mely szerint azok nem mint a haza polgárai, hanem áruczikkek gyanánt tekintettek, adásvevés, csere, ajándék, osztály utján jutottak el ide oda, fejeik szerint számláltattak, gazdáiknak nem csupán személyeik szerint, hanem egész családjaikkal, gyermekeikkel s összes maradékaikkal együtt képezték örök-tulajdonát, nevekre jóformán nem is érdemesíttettek, hanem az oklevelekben Ajándék, Árud, Csere, Feles, Jegyes, Némely, Nevetlen, Senki, Vásár, Vásárd – avagy: Buta, Csámpa, Csunya, Hazug, Hitvánd, Hülye, Maradék, Munka, Nemhív, Nemvaló, Részeg, Részeges, Szennyes, Szolga, Tolvaj – vagy pedig: Első, Hármas, Négy, Negyed, Négyes, Hatos, Negyven stb. jelölésekkel jegyeztettek fel. Nem csoda tehát, ha ezen szánandó lények közt: Árva, Bús, Kedvetlen, Kínos, Szegény, Szomorú nevűek is találkoztak s némi philosophiai felfogásra mutatnak olyféle pórnevek, mint: Mavagy, Nemvagy, Elmegy, Tolt stb., minők több izben fordulnak elő az oklevelekben.
A többi ősmagyar személynevek tarka vegyületét képezék a legkülönbfélébb jelentőségűeknek.
Valának azok közt testalkatra és testi tulajdonságokra vonatkozók, mint: Aczél, Agg, Bal, Bodor, Csep, Csepke, Csinos, Csomó, Erős, Fényes, Fantor, Fitos, Fodor, Füles, Gúbás, Helyes, Hóka, Kese, Kacs, Kisded, Kopasz, Markos, Mocskos, Nagy, Nagyod, Nagyos, Puha, Siket, Sima, Szőrös, Tompa, Tonka, Vas stb.
Arcz- és hajszint jelzők, mint: Barnás, Fakó, Fehér, Fehérsa, Fekete, Feketédi, Szög, Szőke stb.
Lelki tulajdonságot kitüntetők, mint: Álnok, Anyás, Atyás, Bátor, Bölcs, Bősz, Csalka, Csaló, Daliás, Darabos, Édes, Ellenes, Gonosz, Hamar, Haragos, Hatalmas, Hős, Kalandos, Kellemes, Keserő, Ravasz, Szerény, Vad, Vitéz stb.
Foglalkozásra és hivatalos állásra emlékeztetők, mint: Ács, Arató, Bakó, Bán, Bandúr, Barát, Bitó, Borzó, Csapó, Csempész, Csípő, Dajka, Dalos, Danos, Diák, Dobos, Futár, Kalóz, Kárász, Korlát, Metsző, Pintér, Segítő, Serkentő, Sipos, Sütő, Szabó, Szücs, Vivó stb.
Lakó- vagy szülőhelyre vonatkozók, mint Bácsi, Babócsi, Bécsi, Csanádi, Idegen, Szegedi, Váczi, Vendég stb.
Nemzetiségre utalók, mint: Besenyő, Bolgár, Cseh, Czigány, Horvát, Kún, Lengyel, Német, Orosz, Palócz, Rácz, Szász, Székely, Szerecsen, Tatár, Tót, Török, Zsidó stb.
Polgári állást jelzők, mint: Báró, Herczeg, Paraszt, Pór stb.
Állatok neveiből kölcsönzöttek, mint: Bárány, Baglyod, Béka, Bika, Bogár, Borz, Csibe, Csiga, Csikó, Csíz, Csóka, Csuka, Farkas, Fóka, Galamb, Juh, Kakas, Kánya, Kopó, Liba, Lúd, Macska, Madár, Medve, Mókus, Ökör, Patkány, Pók, Póka, Róka, Seregély, Sertés, Sólyom, Vizsla, Zerge stb.
A növényvilágból kölcsönzöttek, mint: Bab, Búza, Csalán, Erdő, Haraszt, Köles, Kölesd stb. Csinos női nevek valának: Drága, Édlelmes, Gyöngy, Gyönyörű, Ibolya, Liliom, Páva, Rózsa, Szép, Szépke, Szerető stb.
Végre sajátságos s némi elmésséget kitüntető személynevek valának: Az, Kétszem, Olyan stb. A polgári és hivatalos állást jelzők azonban nem mindig feleltek meg a valóságnak s inkább gúnynevek gyanánt ragadhattak az illetőkre, mert példáúl a föntemlített Paraszt nevet 175a Csák nemzetség egyik előkelő nemes tagja viselte, a Bán és Herczeg nevűeknek nagyobb része pedig egyszerű szolga és jobbágy ember volt és soha sem birta sem a báni méltóságot, sem a herczegi rangot.
A föntebbiekben röviden és általánosságban ismertetett ősmagyar személynevek mellett találunk a régi oklevelekben feles számmal idegen eredetűeket is.
Történelmünkből ismeretes, hogy Árpád- és Anjouházi királyaink idejében számos idegen csődült hazánkba, részint telepítések által, mely úton városaink egy részének német polgársága került ki, részint pedig beözönlő előkelő nemes urak, lovagok képében, kik királyaink által nagy kiterjedésű birtokokkal megajándékoztatván, hazánkban letelepedének s maradékaik megmagyarosodva, többnyire jó magyar családok alapítói lőnek. Ezekből eléggé meg volna magyarázva a magyar régiségben előforduló idegen személynevek gyakori jelenléte. De tévedne, a ki úgy vélekednék, hogy a régi oklevelekben itt-ott megnevezett idegen nevű egyének mind idegen nemzetiségűek valának, – mert az oklevelek tanúsága szerint találkoztak az ősmagyar és előkelő nemzetségek tagjai közt is elegen, kik kortársaik közűl az új és szokatlan által kiválni ohajtva, idegen eredetű s külföldön divatos személyneveket használtak, mint példáúl 1258. évben az Apor nemzetségnek Reginald nevű tagja említtetik, – 1227. évben pedig a tőzsgyökeres Záh nemzetség tagjai közt a Barakony, Berend, Torda, Tordas, Vata stb. ősmagyar nevűek mellett találunk: Constantin, Felician, Herrand, Irasmeus, Leonardus, Vid, stb. nevűeket is.
Hozzájárult az idegen személynevek szaporításához a latin nyelvnek, mint hivatalosnak, általános használatával karöltve járó ismerete a görögök és rómaiak klasszikus irodalmának és történelmének, – ezért találunk azon korban nem csupán az országnagyok, nemesek, sőt egyházi férfiak – de még olykor a tanulatlan és egyszerű pórok közt is: Achilles, Aesop, Apollo, Cato, Caesar, Constantinus, Cornelius, Hector, Hercules, Mercur, Minos, Paris, Roma, Romanus, Valerianus, Vulcan – továbbá a latinság keresztény korában támadt: Amandus, Angelus, Cognoscens, Deus, Favus, Felix, Firmanus, Gallus, Pantaleon, Piger, Papula, Primus, Puer, Quad, Sanctus, Seraphinus, Servus Dei, Silvester, Smaragdus, Rubinus, Unaius, Vir Dei s hasonló személyneveket.
Ezek, valamint a keresztség fölvételével mindinkább elterjedt idegen keresztnevek kezdetben csak nehezen és sokféleképen elferdítve, megváltoztatva honosultak meg hazánkban.
Azok előtt, kiknek alkalmuk volt régi oklevelek tanulmányozásával foglalkozni, nem ismeretlen dolog, hogy különösen az Árpád- és Anjoukori oklevelekben gyakran fordulnak elő különös alakú és hangzású személynevek, melyeknek eredete és jelentősége első tekintetre alig ismerhető fel s melyeknek eredeti alakját csak több oklevél figyelmes összehasonlítása után vagyunk képesek kinyomozni.
Az ilyféle idegen hangzású és értelmetlennek látszó személynevek többnyire ferdítés és torzítás által képződtek, minőkben azokat a mindennapi használatban nem csupán a tanulatlan közönség, hanem olykor maguk az oklevelek szerkesztői és írói is részesítették s ezen torzításoknak és ferdítéseknek kipuhatolása s az eredeti alakra való visszavezetése nem legcsekélyebbikét képezi azon nehézségeknek, melyekkel a régi személynevek magyarázójának megküzdenie kell.
Részesültek pedig ily ferdítésekben nem annyira az ősmagyar és pogány eredetű személynevek – bár ezeket sem tudták mindenkor az oklevelek szerkesztői, kik között idegen nemzetiségűek is találkoztak, helyesen leírni – hanem, mint érintők, inkább az idegen nyelvekből kölcsönzöttek, melyeknek olykor a legfurcsább változataira bukkanunk s nem lehet csodálkoznunk, ha azon korban, mikor még az ősmagyar személynevek mindennaposak valának, az ezekhez szokott magyar fül nehezen tudott az idegen nevekhez alkalmazkodni s az élénkebben nyilvánuló nemzeti érzület azoknak mindenképen magyaros alakot és hangzást adni törekedett, bár nem mindig a legjobb sikerrel. Igy lett az 1198. év előtt élt Erhard szőlőbirtokos nevéből Őrhard (Eurhardus),* az 1258. év előtt élt Eberhard nagyszombati polgáréból: Emberhalt,* 1761299-ben, Kilian veszprémi szolgabíróéból: Gelyan,* Konrad nádori pristalduséból: Korlad,* 1278-ban Kristoffel pozsonyvidéki birtokoséból: Kiristfel,* 1276-ban Sieghard és Pilgrin soproni polgárokéból: Sigart és Pringrin,* a XIII. század elején élt Smaragdus pozsonyi főispánéból: Sumuracus,* a hasonló nevű és 1248. körül élt fehérvári prépost és királyi alkorlátnokéból: Simaragdus* Rudger póréból: Luduger,* 1230-ban Hyacint presbyteréből: Akcinktus (Accinctus)* stb.
Árpádk. új okmt. VI, 194.
Monum, eccl. Strigon. I, 453
Hazai okmt. VI, 447.
Árpádk. új okmt. VII, 306.
Árpádk. új okmt. IV, 174.
Hazai okmt. III, 25.
Váradi reg. 228.
Árpádk. új okmt. VII, 261.
Váradi reg. 331.
Árpádk. új okmt. VI, 489.
De találunk még jobban eltorzított neveket is, melyeket már csak oklevelek segedelmével vagyunk képesek eredeti alakjaikra visszavezetni.
Ilyen volt többek közt az Alivant, Olivant név, mely a XIII. és XIV. századbeli oklevelekben többször fordul elő, mint férfi és női személynév, valamint falu neveként is, s mely nem egyéb, mint az Elefant név ferdítése, mint ez a következő adatokból kitűnik:
1264. évben említtetik: Olivant, a nyitravármegyei Olivant (ma Elefant) nevű falu birtokosa,* 1278. évben: Elefant, győrödi nemes,* 1305-ben: Mátyás comes, András fia, de Elefant,* 1323-ban ugyanő: de Olavanth,* 1331-ben ugyanő: nobilis de Elyfanth,* 1308-ban Alivant asszony, Ond-i János neje,* 1319-ben Dezső mester: de Elewanth, sebesvári várnagy,* 1337-ben Elevant, Pál atyja, de Pogh,* stb. – Tehát Elefantból lett Elevant, Elifant, úgy Alivant és Olivant.
Hazai okmt. VI, 126 és VII, 320.
Hazai okmt. VI, 235.
Anjouk. okmt. I, 94, 204, stb.
Anjouk. okmt. II, 76.
Anjouk. okmt. II, 553.
Anjouk. okmt. I, 164.
Anjouk. okmt. I, 521.
Hazai okmt. III, 131.
Hasonlón elváltoztatott személynév vala Ehellős (Ehelleus), mely a görög eredetű Achilles (Achilleüsz)-ből képződött ferdítések által, mint ezt szintén okleveles adatokból tudjuk meg.
Az Achilles nevet ily alakban viselték a többek közt: 1238-ban Achilles egri kanonok,* 1243-ban Achilles esztergomi prépost,* 1247-ben Achilles mester fehérvári prépost és kir. alkorlátnok,* – a váradi regestrumban pedig említtetnek: Achilles, Aladar nemesnek atyja (103), Achilles comes, Etha atyja (334) stb.
Gr. Zichy cs. okmt. I, 3.
Árpádk. új okmt. VII, 139.
Hazai okmt. V, 22.
Achilleus néven említtetnek a következők 1240-ben Achilleus, a Herman nemzetségből,* 1256-ban Achilleus comes, a bazíni grófok őse,* 1269-ben Achilleus, Chud fia,* stb.
Hazai okmt. IV, 26.
Árpádk. új okmt. II, 269.
Gr. Zichy cs. okmt. I, 19.
Achilleus-ból támadt ferdítés által: Echilleus. Igy neveztetett: a XIII. század elején: Echilleus várnagy.*
Váradi regestr. 110, 111.
Echilleus-ból lett: Echelleus. Igy neveztetett Echelleus jobbágy, ki 1234–1270. évek közt élt.*
Árpádk. új okmt. II, 8.
Echelleus-ből lett végre Ehelleus és további csonkítás által Ehelleu. Igy neveztettek: Ehelleus, Ehelleo, Hehelleus, ajkai nemes, 1239–1263. évek közt,* Ehelleus comes, ajkai nemes, 1292, 1304. években,* Ehelleus mester, de Turuzkov, 1294-ben,* stb.
Hazai okmt. III, 4, 12, 52.
Hazai okmt. I, 89, – Anjouk. okmt. I, 73.
Hazai okmt. VI, 413.
Az elferdítettek közé tartozott továbbá a Rafain, Rofoin személynév is, mely a magyar régiségben gyakran fordult elő, mint példáúl: Rofoin vajda, 1217, 1218. években* 1299-ben Rofein bán, Miklós fia,* 1284-ben Rofoin, a Káta nemzetségből,* 1320-ban Rafain, Sunk unokája,* 1325-ben Rofein, Bedek fia, de Pereznec,* 1342-ben Rofoin de Lybad, kir. ember,* stb. Ezen név a Rafael névből eredt, mint ez a 177Hazai okmánytár V. kötetének 8-ik lapján 1217. évből közölt oklevélből kitűnik, melyben a föntebbi Rofoin vajdának a neve világosan Raphaelnek iratott ki.
Hazai okmt. IV, 11, – Árpádk. új okmt. VI. 391.
Anjouk. okmt. II, 30, – gr. Zichy cs. okmt. I, 55, 63.
Gr. Zichy cs. okmt. I, 55, – Anjouk, okmt. I, 297.
Anjouk. okmt. I, 566.
Anjouk. okmt. II, 186.
Anjouk. okmt. IV, 285.
Hasonlóképen ferdítések gyanánt kell tekintenünk a Szerefel, Szerefil – és a Szébrét, Széfréd, Szeivréd, Szeveréd személyneveket is, melyek közül az elsők Seraphin-ból, az utóbbiak pedig Siegfried-ből képződtek.
A Szerefel, Szerefil nevet többen viselték, nevezetesen: 1252-ben Szerefil országbíró,* 1279-ben Szerefel, Saul mester soproni esperes testvére, a Győr nemzetségből,* 1310, 1315. években Szerefil, Bogomér fia, de Ruzka* stb. Hogy a Szerefel, Szerefil nevek nem valának egyebek a Szerafin név ferdítéseinél, arra nézve felvilágosít bennünket egy 1316. évi oklevél, melyben a föntebbi ruszkai Szerefil világosan Seraphin de Ruzka-nak van megnevezve.* Magyar Siegfriedek valának pedig a következők:
Hazai okmt. VI, 63.
U. o. 251.
Hazai okmt. VII, 360, 372.
Anjouk. okmt. I, 410.
1244-ben Szeivrét (Seywret), a Chem nemzetségből, ki Vas vármegye határainak védelmében a németek ellen elesett,* 1282-ben Szeveréd (Seuered, Sebered, Seuerid) comes,* 1299-ben Széfrét (Sefreth), Erdő főúr atyja,* 1324-ben Szébrét (Sebreth), János atyja,* 1342-ben Szébrét (Sebreth) de Zenthmiclos,* stb.
Árpádk. új okmt. VII, 161–162.
Hazai okmt. VI, 288, 317, 318, 419.
U. o. 447
Gr. Zichy cs. okmt. I, 252.
Anjouk. okmt. IV, 230.
Érdekes példát nyujt a ferdítések által való elváltozásra az Ivahon, Ivahun személynév is, mely Joachim-ból eredt, és pedig úgy, hogy először lett belőle Joachun, aztán Jovachin, Jovachun, Ivachin, Ivachun, végre Ivahun, mint ezt a következő okleveles adatok kitűntetik 1198. évben Joahun, Pörvéte fia, szolga,* 1199-ben Iwachin máskép Jovachin lovag,* 1205–1235 évek közt Ivachin csibini comes,* 1237-ben Ivachun, szabados,* 1232-ben Joahun, barsi várjobbágy,* 1243-ban Ivachon de Ekly,* 1246-ban Ivahan de Kyustoti, kinek Lőrincz nevű fia a tatárjáráskor elesett,* 1269-ben Ivachin bán,* 1252-ben Jovachun comes,* 1274-ben Ivachin fő-tárnokmester és pilisifőispán,* 1315-ben Jovahun nobilis de Opon,* 1334-ben Iwahim de Gyozygh,* 1338-ban Ivahon, Dorog unokája,* 1343-ban Ivahun de Laztolch* stb.
Árpádk. új okmt. VI, 193.
Hazai okmt. V, I.
Árpádk. új okmt. VII, 310.
Hazai okmt. I, 47.
Árpádk. új okmt. VI, 515.
Árpádk. új okmt. VII, 145.
Árpádk. új okmt. VII, 208.
Gr. Zichy cs. okmt. I, 21, – Anjouk. okmt. III. 319.
Hazai okmt. VI, 64.
Hazai okmt. VII, 151,– Gr. Zichy cs. okmt. I, 35.
Anjouk, okmt. I, 384.
Anjouk. okmt. III, 86.
U. o. 503.
Anjouk. okmt. IV, 302.
Ezen alig felismerhető s nem a legjobban hangzó ferdítések mellett akadunk egészen jó hangzású magyaros átalakításokra is. Ilyenek valának 1338. évben Kruspin helyett: Köröspény (Keuruspen), István sági nemes atyja,* 1378-ban Tristianus helyett: Terestyén (Terestien) de Saag, Mihály kir. ember atyja,* mely utóbbi Terestyénfalva vas-vármegyei helység nevében máig is felmaradt.
Hazai okmt. III, 134.
Hazai okmt. II, 135.
Jó hangzású átalakítások gyanánt fogadhatjuk el a közönségesebb keresztneveknek ma is használatban lévő megmagyarosított alakjait is, melyek majdnem nyolcz százados használat által szentesítést nyertek, mert az oklevelekben a XII. századtól kezdve, az ősmagyar személynevek mellett már sűrűn találkozunk Ágoston, Albert, Ambrus, Andorka, Andornok, Antal, Arnold, Benedek, Bertalan, Demeter, Dezső, Egyed, Elek, Endre, Ernő, Ferencz, Jakab, János, Kálmán, Károly, Kázmér, Kelemen, Lajos, Lőrincz, Márton, Mihály, Miklós, Péter, Sándor, Tivadar, Vid, Vilmos, Zsiga stb. keresztnevekkel s ezeknek sokféle ma is dívó változataival.
De a nemzeties magyarosító szellem ezeknél még meg nem állt, hanem Bartal-ból csinált Bartalos-t, Demőből: Demős-t, Elekből: Elekes-t, Gálból: Gálos-t, Gerőből: Gerős-t, Jakabból: Jakabos-t, Jóbból: Jóbos-t, Kelemenből: Kelemenes-t, 178Mártonból: Mártonos-t, Pálból: Páldos-t, Péterből: Péteres-t, Vidből: Vidos-t stb. – bár a nevek végére ragasztott us végződés néha egészen ellenkező irányból eredett, t. i. az oklevelek írói olykor a magyar személyneveket latinos alakba öltöztetni igyekeztek, azokat a hol tudták, latinra fordítva, mint pl. 1219. évben a lébényi apátságnak Árva nevű szerzetesét: «Orphanus»-nak nevezve,* – vagy a hol nyelvészeti ismeretük ennyire nem terjedett, azokhoz: us, eus vagy ius ragot ragasztva. Így lett az 1233. évben élt pannonhalmi szerzetesnek Farkas-nak nevéből: Farcaszics,* 1295-ben a Chugud-Luchei Endre nevéből: Endreus,* és az Antal nevűekből egy sereg Antaleus és Antalius, mint ezt a következő példák bizonyítják:
Árpádk. új okmt. VI, 403.
U. o. 533.
Árpádk. új okmt. V, 132.
1279-ben említtetik Antaleus, Vitalis fia, somogyi várjobbágy,* 1297-ben Antaleus, Gergely comesnek atyja,* 1323-ban Antaleus de Zeleus,* 1339-ben Antalius, István magyar-szelestei nemesnek atyja,* 1347-ben Antaleus, Imre ungvármegyei nemesnek atyja,* stb. – s ezen latinos végződéseknek megfelelőleg vitték véghez az oklevelek szövegében a hajtogatást is, pl. a föntebbi Endreus-ból lett tárgyesetben: Endreum,* s a nevezett somogyi várjobbágynak, Antaleus-nak nevét az oklevél irója így hajtogatta: «una cum Antaleo filio Vitalis»,* stb.
Hazai okmt. III, 27.
Gr. Zichy cs. okmt. I, 87.
Gr. Zichy cs. okmt. I, 234.
Hazai okmt. II, 73.
Gr. Zichy cs. okmt. II, 278.
Árpádk. új okmt. V, 144.
Hazai okmt. III, 27.
Ezeknek ellenében akadunk oly oklevelekre is, melyeknek irói tősgyökeres magyar emberek lehettek, mert a személyneveket, az oklevelek latin szövegének daczára, magyarosan hajtogatták, mint pl. 1236. évben Jenő-ről nevezett bizonyos birtok határa így adatik elő: «et Zeguenozo pertinet Ieneunec»,* és különösen a váradi regestrumban találhatni számos ilyen példát.
Kubinyi, Tört. eml. I, 14.
A sokféle megmagyarosított idegen személynév közt helyet foglalt a szláv eredetű személynevek megmagyarosított alakjainak egész sora is, melyek úgy képződtek, mint László a Ladislaus névből. Ilyenek valának: Boloszló (Boleslaus), Boroszló, Preieszló (Berislaus), Bogyoszló, Bogyiszló (Bogislaus), Csaszló, Dobroszló, Domoszló, Dorgoszló, Inoszló, Iroszló, Namoszló, Raszló, Saszló, Szoboszló, Szeviszló (Sobieslaus), Stoiszló (Stanislaus), Vinszló, Viszló (Venceslaus), Voiszló, Zaszló stb. – melyek a többi, úgy ősmagyar, mint idegen eredetű személynevekkel együtt, teljesen összegyűjtve az illető okleveles adatok kiséretében «A régi magyarok személynevei»-ről szóló nagyobb munkámban fellelhetők.
A XIV. század előtti korban, mikor még vezetéknevek viselése nem volt szokásban, egyes személyeknek másoktól való megkülönböztetése akként történt, hogy az oklevelekben az illetőnek személynevén kívül, atyjának neve is fel lett említve, mint pl. «Dionisius filius Dionisii» – vagy «Stephanus filius Dionisii» stb. – természetesen az oklevelek nyelvéhez képest, latinúl, – de hogy a közéletben magyar megnevezés is divatozott, arra nézve birunk több példával.
Dénes nádornak 1236. évben kelt itéletlevelében* Madaras nevű szőlőmívelő ekként neveztetik meg: «Madaras Dedfia» – vagyis: Madaras, Dédnek a fia. Ezen példa annyiból is érdekes, mert látjuk belőle, hogy őseinknél már hat század előtt gyakorlatban volt az atya és fiú közötti vérségi kötelék akként való kifejezése, mint az a «Turul» I. kötetének 90. lapján (az oklevelek kivonatainak készítésénél) ajánltatik, mely szerint t. i. a föntebbi példa mellett maradva, «Dédfi Madaras», vagy pedig: «Madaras, Dédnek a fia» helyett czélszerűbb: «Dédfia Madaras»-t írnunk. Hasonlóképen találjuk az esztergomi káptalannak 1333. évi egyik bizonyságlevelében,* Mochwd fiának, Mihálynak birtokát ekként megnevezve: «Mochwdfiamihalfeulde» (Mochwdfia-Mihály-földe) és I. Károly király által ugyanazon évben kibocsátott oklevélben* Ibur fiának, Istvánnak és Herborth fiának, Andrásnak birtokaikat ilyképen elősorolva 179«Iburfyaystefanhaza» (Iburfia-Istefan-háza) és «Herborthfiaandrashaza» (Herborthfia-Andrásháza).
Hazai okmt. VI, 33. 1. «dicti Modoros Dedfia vinitoris de Samtov».
Kubinyi cs. levélt.
Kubinyi cs. levélt.
Azonban az atya nevének fölemlítése nem mutatkozott elegendőnek a megkülönböztetésre, mert a sok hasonnevű egyén közt néha megtörtént, hogy pl. Dénesfia Dénes vagy Dénesfia István, több is találkozott ugyanazon időben, a mint valóban a XIII. század első felében Dénesfia Dénes főtárnokmester, utóbb nádor – s vele egyidejüleg egy másik Dénesfia Dénes főlovászmester, utóbb szlavoniai herczeg léteztek. Szükségessé váltak tehát, felcserélések elkerülése végett, további megkülönböztetések. Ilyenek valának a helyek nevei, melyekben az illetők bírtak avagy laktak, vagy melyekből eredtek – a nélkül azonban, hogy ezek még vezetéknévűl szolgáltak volna, – ilyenek valának továbbá, az oklevelekben «dictus» (mondott) szó kiséretében előforduló melléknevek, melyeket viselőik valamely külső vagy belső tulajdonságaiknál, avagy egyéb mellékes körülménynél fogva nyerték, melyek tehát ép úgy keletkeztek, mint eredetileg a személynevek s emezekkel annyiból vannak összefüggésben, hogy gyakran a keresztneveket kiszorítva, valóságos személynevekké változtak át, mint ezt a többek közt Becsei Imrének, a kegyetlen barsi főispánnak – ki a szerencsétlen Záh Klára nővérét Léván lenyakaztatta – fiainál, a később Nagy Lajos király uralkodása alatt nagy tisztségekre emelkedett Tőtös és Vesszős mestereknél látjuk, kik közűl az elsőnek István, az utóbbinak pedig György volt a keresztneve* s a «Tőtös» és «Vesszős» elnevezéseket eleinte csak melléknevek gyanánt viselték, utóbb azonban az oklevelekben, a keresztnevek elhagyásával, csak egyszerűn Tőtös és Vesszős mestereknek neveztettek.
Gr. Zichy cs. okmt. I, 282.
Ily mellékneveknek már nemzetünk legrégibb történelmében is akadunk nyomaira.
A honfoglalás idejében Töhötöm vezér által Erdély kikémlelésével megbízott s Névtelenünk által apá-nak és álnok-nak nevezett Apafarkas Agmánd vitéznek nevében az Apafarkas nem egyéb ily melléknévnél, mely azon Agmánd apának említett álnokságára vonatkozott,* a mint valóban az «aggfarkas» szó nyelvünkben még a XVI. században is álnok elmét jelentett.*
Béla kir. névt. jegyz. XXV. fej.
A magyar nyelv szótára, I, 46.
Hasonlóképen mellékneveket viselének: «Szár» (Zaar) László, Szent István király unokatestvére* és «Kopasz» Zirind,* a lázadó Koppány atyja, továbbá a XI. században élt s történelmünkben Bátor Apos néven ismert vitéz, Márton fia, ki «Bátor» elnevezését azon hősiességeért nyerte, melylyel egy cseh óriást párbajban leterített* s magát több ízben a király az ország nagyjai előtt kitűntette,* úgy szintén Kálmán király – kit kortársai, mivel könyvekkel bírt, «Könyves» elnevezéssel illettek.*
Kézai és Túróczi krónikáikban – a többi krónikákban: Ladislaus Calvus.
A krónikákban latinúl «Calvus»-nak nevezve.
Képes krónika, 54.
U. o. 58.
U. o. 67.
Mindazonáltal a magyar királyság első századaiban őseink csak igen gyéren s csak különös körülmények következtében használtak mellékneveket, mivel akkor még a személynevek sokféle volta miatt ily különböztetésekre szükség nem volt. A mellékneveknek sűrűbb használata tulajdonképen csak a XIII. század vége felé s a XIV-iknek elején kezdődött, mikor az ősmagyar személynevek mindinkább feledékenységbe merültek s a keresztnevek egyformasága, mint föntebb előadatott, a melléknevek által való további megkülönböztetést szükségessé tette.
Nem szándékom a XIII. és XIV. századokbeli okleveleinkben előforduló valamennyi «dictus»-okat itt előszámlálni, annyival kevésbbé, mivel azok említett nagyobb munkám függelékében teljesen összeállítva szemlélhetők. Legyen elég ezúttal közülök mutatványúl a következőket fölemlítenem.
1270. évben említtetik: Buhta «dictus Ujszavú», ki V. István királytól Gömör vármegyében Kovácsi nevű földet nyerte adományúl.*
Gr. Zichy cs. okmt. II, 330.
Ugyanazon időtájban élt Pál «dictus Nagylábú», a Csák nemzetségből.*
Anjouk. okmt. IV, 583.
1299-ben említtetik Péter mester «dictus Fogas», székely főispán.*
Árpádk. új okmt. V, 202.
1801326-ban András comes «dictus Csunya», pozsonyvármegyei szolgabíró.*
Anjouk. okmt. II, 264 stb.
1329-ben Máté kir. ember «dictus Farkasverő», ki bátor vadász lehetett.*
Anjouk. okmt. II, 440.
1330-ban Bory Miklós «dictus Hielmes», hontvármegyei nemes.*
Bory cs. levélt.
Az alsóbbrendű pórok és jobbágyok sorából pedig: 1300. évben Péter jobbágy «dictus Hű»,* és 1348-ban István jobbágy «dictus Igazmondó»,* kikben becsületes, jóravaló földmíveseink elődeit szemléljük.
Hazai okmt. VII, 286.
Gr. Zichy cs. okmt. II, 321.
A többi melléknevekből álljanak még itt, különböző jelentőségük szerint osztályozva, a következők:
Testalkatra és testi tulajdonságokra vonatkozók: Agg, Baglyas, Bal, Bodor, Bors, Csomó, Csont, Csontos, Csorba, Csöp, Csucskás, Éjjeltudó, Fejes, Fainta, Fintor, Fitos, Fodor, Fogas, Forgács, Fületlen, Göndör, Gyenge, Hosszú, Kerek, Kopasz, Koponyás, Korcs, Kövér, Macskaszemü, Magos, Nagy, Puha, Régi, Siket, Szép, Vas stb.
Arcz- és hajszint jelzők: Arany, Fakó, Fejér, Fekete, Szőke, Veres, Veresderes stb.
Lelki tulajdonságot kitűntetők: Bölcs, Bús, Csala, Csintalan, Czudar, Darabos, Derekas, Dicső, Eszes, Forgó, Garázda, Hamar, Haragos, Igaz, Kába, Kérő, Keserő, Látó, Lator, Lopó, Mérges, Mokány, Szemes stb.
Nemzetiségre emlékeztetők: Besenyő, Cseh, Horvát, Kún, Lengyel, Magyar, Morva, Német, Oláh, Olasz, Orosz, Szász, Székely, Tatár, Tót, Zsidó.
Foglalkozásra avagy viselt hivatalra utalók Ács, Apród, Bajnok, Bakó, Biró, Borhordó, Csapó, Csősz, Csuklyás, Diák, Fazekas, Felkötő, Gyertyaszövő, Kamarás, Kántor, Kapás, Kárász, Kaszás, Kerekes, Kerékhajtó, Korlát, Lovag, Lovász, Lövő, Molnár, Nyakazó, Nyerges, Nyilas, Öklelő, Ökörhajtó, Őr, Őzverő, Pap, Pásztor, Poháros, Pohárnok, Püspök, Remete, Révész, Sáfár, Sipos, Szitaszövő, Szolga, Tárnok, Turzó, Udvarnok, Vámos, Varró, Zsoldos stb.
Külső körülményekre vonatkozók: Gyalog, Gyürűs, Földes, Földura, Gombos, Keresztes, Özvegy, Pénzes, Peres, Sós, Szalonnás, Tegzes, Tornyos, Vendég, Vő stb.
Állatnevekből kölcsönzöttek: Bárány, Bogár, Borz, Csikó, Csirke, Csóka, Csuka, Farkas, Gerle, Juh, Kakas, Kánya, Kecske, Kerecset, Lúd, Malacz, Nyúl, Oroszlán, Ökör, Őz, Sárkány, Sólyom, Szarka, Szunyog, Tyúk, Varjú stb.
Használtak azonban őseink idegen nyelvekből kölcsönzött mellékneveket is, mint példáúl a hontvármegyei Deméndy-Teszéry-család egyik tagja a franczia «Bragand» (Zsivány) melléknevet vette fel, kinek maradékai azt megtartva, családnév gyanánt használták. Továbbá latin nyelvből kölcsönzött mellékneveket viseltek: 1255-ben «Sinister» Miklós, kir. főasztalnok,* 1304-ben Theophilus esztergomi prépost «dictus Puer»,* 1334-ben Bolyi Miklós szabolcsvármegyei nemes «dictus Item»,* talán mivel ez szójárását képezte, 1364-ben Miskei Gergely «dictus Contra»,* stb.
Árpádk. új okmt. II, 262.
Monum. eccl. Strigon. II, 544.
Gr. Zichy cs. okmt. IV, 629–630.
Hazai okmt. II, 110, 111.
Az ilyféle melléknevek használata a XIV. századon innen mind gyérebbé vált, minthogy azok a családnevek feltűnése és általános elterjedése mellett fölöslegesekké lettek s részben az illetők maradékaira átszállva, maguk is vezetéknevekké változtak át, mint ez a gr. Forgács, Sós stb. ma is élő családok neveivel történt.
* * *
Ime, fölidéztem emlékét a tisztes elődök, dicső hősök, egyházi és világi pályákon kitűnt jelesek hosszú sorának, valamint a velök egyidőben élt egyszerű, jámbor póroknak, kik nyomorult sorsuk mellett sem szüntek meg hű fiai lenni e hazának – s ha mindezek súlyos karjaikkal s őserőben gyökerező és túláradó nemzeti önérzetükkel nem is jelenhetnek meg közöttünk, hogy segítségünkre legyenek a létért való küzdelmeinkben, úgy legalább szellemük lengjen át bennünket, hogy állami létünk ezredik évfordulója egyesítve és fölvértezve találjon mindnyájunkat, megvédésében és épentartásában legnagyobb kincseinknek, t. i. szabad nemzeti létünknek s azon szent terület határainak, melyen őseink egy évezred előtt számunkra s adja az ég, hogy távoli maradékaink számára is, hazát alapítottak.
KUBINYI FERENCZ.
