VI. A HŰBÉRI RENDSZER VÉGNAPJAI.
163VI. A HŰBÉRI RENDSZER VÉGNAPJAI.
Szokássá vált a hűbéri kort a földbirtok uralma, a kiváltságok, a születési nemesség, az aristokratia, az ököljog fénykorának nevezni; melyben a keresztény vallás tanai s a természeti jog ellenére, a szabadság és egyenlőség nem csak hogy lábbal tapodtatott, sőt az egyesek, a hatalmasok a törvényen felül, a tömeg a törvényen kívül állt, melyben a kiváltságos rész kéjben úszott, míg a nagy tömeg a jóllét feltételeitől meg volt fosztva Ha van e felfogásnak jogosultsága, az nem a hűbéri rendszer első korszakát, hanem végnapjait illeti, midőn már a szabadsággal, az anyagi jólléttel való visszaélés, az erkölcsi sülyedést maga után vonta.
A hűbéri rendszer uralmának a renaissance s az abból kifolyó reformatió és liberalismus kezd véget vetni. De azért erkölcsi s politikai hanyatlását a XV. századnál előbbre kell kelteznünk. S míg a renaissance békés forradalma előkészíti a liberalismus útját, az absolutismus mint áthidaló eszme lép fel V. Károlylyal élén, s így a reformátió és absolutismus csaknem egy időben vet véget a középkornak, melyet a hűbérrendszer korának éppen úgy nevezhetünk.
A hűbér-rendszernek, mint minden emberi alkotásnak, különösen az utókor szemüvegén át tekintve, megvoltak árnyoldalai; de a foltokat, melyekre reá szokás mutatni, inkább csak végnapjaiban kapta.
Az állam szempontjából minden esetre hibát követett el, hogy a korona és nép között űrt támasztott, melyben a hűbéresek mintegy államokat alkottak az államban. Az államfő maga részére kobozta el azt a hűség-érzetet, melylyel mindenki a haza, az állam iránt tartozik. Az államfő idegen hatalom alá hajtotta koronás fejét, s dicsőségét találta abban, hogy a császárnak vagy pápának hűbérese, s így valóságos souverain nem volt.
A társadalommal szemben hibája, hogy míg a főnemesség és főpapság uralkodó osztálylyá, renddé fejlett, míg a születés, a birtok hatalma s a míveltség előnye nekik a fölényt teljesen biztosította: az alsó papságot, az alsó nemességet, polgárságot és népet még annyi szabadságban és jólétben sem részesítette, mennyiben ha nem is a polgár, de legalább az ember bennök megkövetelte volna. A társadalomba csak születés és méltóság nyitott útat; kinek nem volt leszármazási táblája, csak nép volt, de nem ember.
Az osztályok felállításánál, igaz, nem alkottak kasztokat, de abba, hogy a nemzetet foglalkozás szerint osztályozták, hogy az osztályozásba mindenki már születésénél fogva bizonyos foglalkozásra volt utalva, mindenkire nézve az egyéni hajlam, az egyéni képesség számbavétele nélkül az osztály kötelezettsége, munkaköre volt a kijelölt határ, s mindenki csakis saját osztálya jogait élvezhette, volt abban az egyénre és polgárra nézve valami megalázó. A polgár nem volt párbajképes. Mert az egyéniséget érvényre juttatni nem lehetett, a lángész remete lett vagy kolostorba menekült. Nem volt elég az erkölcsi, társadalmi és jogi határvonal. Az osztályokat még külsőségek által is megkülömböztette, míg ők magok, miként Rómában a senatorok és fiaik, úgy ők is mindig díszben, kardosan, sarkantyúsan, a színek pompájában, arany és drágakövekkel terhelten jelentek meg, a polgárság részére a fekete szín volt kijelölve. Míg a lovag czipőjének orra a rang fokozata szerint idomtalan hosszaságban emelkedett magasra, a népnek még czipője is hiányzott.
Az uralkodó osztály még maga ellen is vétett. Bele élte magát a születés, a vér kultusa előitéleteibe, elégnek tartotta a harczi dicsőséget; a polgári foglalkozást lealázónak nézte, a földmívelésen kívül más munkát a születéssel kiegyeztethetőnek nem talált. Vitéz tudott lenni, mert birtokszerzéshez vezetett; de szellemi erejének kifejtését elhanyagolta, az írni és olvasni tudás azon kor míveltségének nem volt kiegészítő része. A franczia közmondás szerint: sem nem felejtett, sem nem tanult.
Hozzájárult, hogy ezen megindított állapot, hiába haladtak felette a századok, nem hogy szelídűlt volna, de lefelé még nyomasztóbbá vált. A családok megalapítása mind többet követelt. Egyelőre az állást azon földterület nagysága határozta el, melyet valaki hűbér gyanánt nyert s mely felett parancsnokolt; később már a szolgák, a kisérő fegyveres nép, a fegyver és élelemszállítók száma is befolyásolta. Egyelőre a várjobbágyok kielégítették a hűbér igényeit, később a föld tovább engedéséből kifejlett a jobbágyság. A hűbéri viszony szabad és szabad ember 164közti szerződést képezett, hol egyik hűséget, a másik oltalmat igért: a jobbágyság a földesúr és a földönfutó nép közötti viszony, hol joga csak egyiknek van; s mert a földesúr területének egyszersmind polgári és katonai kormányzója, vagyon és élet ura: e hatalmát magára mint földesúrra is átszállította, s kifejlett egy tarthatatlan állapot, mely nem tartozott ugyan a rendszer keretébe, de a felelősség azért ma a rendszert terheli.
Ezen állapot első sorban kifejtette az osztályok egymásközti gyűlöletét. S mert az állam a rend fentartás kellékeitől meg volt fosztva, a kormányoknak mentő gondolatot kellett látni abban, hogy az egyik osztályt a másikkal tartsák féken, a hatalmasok hatalmaskodtak, egymás ellen egész harczot viseltek. Ma azon rendet, melyet különösen a későbbi kor létre hozott, nem tekinthetnők egyébnek anarchiánál.
Sőt maga a családi élet s társadalmi erények is hanyatlásnak indultak. A természetes gyermekek jogokat követeltek a családban, tért és állást a társadalomban. S ezen hanyatlás, mit a határtalan hatalom és elgazdagodás idézett elő, nemcsak a világi rendben, de még az egyházi rendnél is nagyban elharapódzott. II. Gyula, III. Pius, VIII. Incze, VI. Sándor gyermekei a XVI. században a Vatikánban nyiltan el voltak ismerve. Borgia Lucretia VI. Sándor pápa leánya. S mit lehetett várni akkor a világi hatalmasok erkölcsi fogalmaitól. Hogy hónapokig tartó lakodalmakat tartottak, az a végső napoknak még legkevesebb hibája.
S mindamellett e fényes kor, e minden hibája mellett is nagyszerű intézmény, történelmi szempontból elnézést követel a maga részére. Egy korban, hol a mai civilisatió eszközei teljesen hiányzottak, puskapor, könyvnyomtatás, gőz és villany s mindaz, mi a gondolatokat röpíti, a szívet nemesíti, az értelmet világosítja, hiányzott, – hol hiányzott a tömeg, mely lelkesül és lelkesít, hiányzott a közvélemény, mely irányt ad s ha kell, megzaboláz: egy ily korban azon alkotás, melyet a hűbéri rendszer véghez vitt, nemcsak nagy munka volt, de azt lehet mondani, hogy egy neme az egykori óriások munkája folytatásának. Mert nem volt sajtó és közvélemény, alkotásuk lassan fejlett, s ha az egyhangúság s tétlenség napjai az erkölcsökre hátrányosan hatottak, az nagyrészt a kor és körülmények hibája. Feldarabolták a társadalmat, a nemesség harczolt, a pap imádkozott és tanított, a polgár az iparra, a nép a földmívelésre volt utalva; mint testület, mindenik előkészítette saját terét az utókor számára, benne képződött ki a mai polgári és katonai élet. Ha ezen korszakot Európa, illetőleg az emberiség történetében átmeneti korszaknak tekintjük, mert missióját már bevégezte, mely többé vissza nem tér, a haladást többé megakasztani nem szándékolja: lehetetlen, hogy az utókor részéről egyoldalú elitéltetésben részesüljön. A hűbéri rendszer az ó-kor s a keleti civilisatióval szemben nagy haladás. Bölcsője, talaja civilisatiónknak. Az államról és állameszméről, az egyén személyes szabadsága értékéről és tartalmáról nem bírt ugyan kellő fogalommal; de az egyént, a családot és társadalmat oly magas kiképeztetéssel adta át az újabb kornak, hogy ezen elemekből ma már a modern államot könnyű kifejteni. Ezen kort szeretik éjjnek nevezni, melynek sötétében megengedik, számtalan csillag ragyogott; de ha éjj lett volna, hogyan fejlett volna ki benne mindazon szép eszme, mely korunkat lelkesíti. Tanodáinkban a görög, római kor iránt nem szünnek meg bámulatot terjeszteni; azonban kedvtelést találnak abban, hogy a közép, illetőleg a hűbéri kor iránt a megvetés és gyűlölet érzelmét költik fel. Pedig ha e kornak egyéb érdeme nincs, mint az, hogy megvetette alapját annak, hogy a kaukázusi faj fölénye emelkedjék uralomra a világ felett, már ez által nagy és világtörténelmi hivatást töltött be.
