A genealogiai tanulmányok művelésének terjesztéséről.
A genealogiai tanulmányok művelésének terjesztéséről.
A történelem, a multról szóló ismereteink közvetítője, kétség kívül egyike a legnemesb s legmagasztosabb tudományoknak s a mint már «Genealogia s történelem» czímű elmélkedésemben (l. «Turul» 1884. 1.) hangsúlyoznám, az emberi nemnek s azon mozzanatoknak története, melyeket egyes kiváló alakok bel- s külviszonyaik között évezredeken keresztűl átéltek. Pedig ahhoz vagyunk szokva, hogy a történelem hőseit emberi tökéletesség ősmintáinak tekintsük s ezen szokásunknak az a következménye, hogy ezen alakok működését, gondolkodási módját, törekvését, a történet kerekébe való beleavatkozást sokkal transcendentálisabban megbiráljuk; azon hibába esünk többnyire, hogy az ismertető jelek összegét, melyek szerint ezen alakokat megitéljük, nem mérjük azon kritika mértékével, melylyel közönséges halandók életét s működését máskülönben megbirálni szoktuk.
Ezen eljárásunk megbocsáható ugyan, de nem igazolható. Nem kell felednünk, hogy történeti multunk fényalakjai csak emberek s mint olyanok emberi hibák, fogyatkozások, szeszélyek s gyengeségeknek voltak alávetve, hogy emberként éreztek s szenvedtek; nem szabad bennök sem az örökké tartó szellemi erőnek sem az élettől duzzadozó 45s elpusztíthatlan testi épségnek ősmintáit keresnünk. Ha még ezenfelül megfontoljuk, hogy ezen történeti alakok élete s működése, érzése s gondolkodása számtalan esetben a mindenkori testi és lelki jólétüktől függött, ez maga pedig az egyéni, a társadalmi s a családi életben legkülönfélébb gerjedelmeitől volt áthatva: akkor azon meggyőződésre kell jutnunk, hogy a mult egynéhány hősének megbirálásánál, ezen szempontból véve, oly megfejtésekhez jutnánk, melyekről eddig a biráló utókornak csak a legritkább esetekben volt tudomása.
Ezen birálatos álláspontnak a történelemben való képviselésére a genealogia nagy mérvben hivatott. – A mennyiben t. i. multjának számtalan lapján bebizonyítja, hogy valamely férfiúnak utódok nélküli elhalálozása, szerencsétlen házassága, valamely gyermekeknek születése vagy elhalálozása stb. hányszor gyakorolt döntő befolyást a nemzetek sorsára, arra van hivatva, hogy a multról szóló ismereteinkben azon tudományos álláspontot képviselje, mely a népek sorsára befolyással birt s az ember befolyás határain kivül eső tényezők mellé helyezze a tisztán emberi, az egyéni, családi s társadalmi bensőségtől áthatott tényezőt is.
E szempontból kiindulva, már most is azon meggyőződésre kell jutnunk, hogy valamely exclusiv jellegnek felvétele s a genealogiai tanulmányoknak s kutatásoknak egy mértanilag körűlírt, idő s hely által megszabott területre való korlátozása feltétlen hiba a genealogia tudományos becse ellen.
Hisz egyrészt azon egyes hősök s családok – melyek hazájuk sorsára döntő befolyással birtak – genealogiájának felkutatása, tehát a tudományos genealogiának ismerete s gyarapítása, a szó legtágabb értelmében, korántsem képezi valamely határozott család vagy valamely határozott népnek tulajdonát; ily genealogiának ismerete az emberiség közös birtokát képezi; másrészt nem szabad elfelednünk, hogy valamely ország specialis történetében vezérszerepet játszott alakok genealogiája részint már igen is ismeretes, részint pedig történeti jelentősége miatt, időről-időre a kritika bonczoló kése alá jutott s hogy ilykép a genealogiai homályosság minden salakjaitól lehetőség szerint már felszabadíttatott.
A mi pedig ezen alakok s családokon kívül létezett; az a honi genealogus tevékenységének korántsem szolgáltat oly területet, melyet szigorúan véve tudományosnak lehetne nevezni. – Megengedem, hogy e genealogus valamely nem igen szerepelt család genealogiájának megvizsgálásánál s összeállításánál, a létező adatok szigorú megbirálása, a nem eléggé hiteleseknek rostálása s elválasztása, a téves s eddig talán érvényben volt adatok helyreigazítása által tudományos úton jár, de kutatásainaki tárgyáúl nem választott ki magának eredetileg tudományos alapot.
Ha a genealogiát mint tudományt akarjuk művelni, nem szabad azt speciális területre korlátozni, kell, hogy – már azon különnemű, a legkülönfélébb országokból s törzsökből származó családokba való beleavatkozás folytán -- mindazon alakokra kiterjesztessék, melyek korszaki, vallási s helyi különbség nélkül szerepeltek az emberiség történetében.
Igaz ugyan – mint már mondám – hogy azon személyek s családok genealogiájára s genealogiai viszonyai, melyeknek korszakuk sorsába való beavatkozásokról azt lehet mondani, hogy az összesség közös birtokába átment, részint már eléggé ismertek, részint pedig az eddigi genealogusok s kutatók által kisebb-nagyobb mértékben birálatilag felderíttettek; – de bátran állíthatom, hogy ily genealogiai tanulmányok kizárólag csak a közép- s az újkor családaival foglalkoztak s hogy a tudományos genealogia működésének még egy roppant területe parlagon hever, s ez az ókor genealogiája!
Mennél régibb korszakait kutatjuk az emberi multnak, annál tanulságosabbá, érdekesebbé, lélekemelőbbé s hasznosabbá válik kutatásunk eredménye a jelenkor számára. – Mai régészetünk s ókor-isménknek valóban nem lehet szemrehányást tenni a felől, hogy tagadnánk ennek igazságát.
A classika philologia pl. e tekintetben annyira emelkedett, hogy magasztosságánál fogva a bölcsészet után az első rangot foglalhatja el. – A classika philologia a nyelv ismeretét csak eszköznek tekinti; – a mennyiben a nyelv leginkább alkalmas arra, hogy valamely nép szellemét szemlélődés tárgyává tegye, arra használtatik a classica philologia által, hogy a nyelvemlékek felkutatása, a nyelv fejlődésének a helyi, személyi s tárgyi elnevezéseknek elemzése által azon szellemről adjon tanuságot, mely az emberiséget működésének legkülönfélébb mozzanataiban s mívelődésének nyilvánulásaiban kormányozta. – A mennyiben a népek bizonyos korszakaiból nyelvieken kívül egyéb emlékek nem szálltak reánk, a classika philologia ezeknek elemzése által kiváló történet-birálati jelentőségre emelkedik s a mennyiben a nyelvek összehasonlításának útján azon eredetét, közös leszármazását, rokonságát stb. felderíti, a jelenre nézve még nagyobb politikai s társadalmi jelentőséggel is bir, mert a nyelvünkre nézve látszólag egymástól idegen nemzetekben a történeti rokonság s vele kisebb-nagyobb mértékben kidomborodott rokonszenv tudatát is felgerjeszti.
Mit a classica philologiai a régi nyelv-emlékek felkutatásában s működése legrészletesebb tárgyainak megvizsgálásában visz véghez, azt magától értetőleg e sorok keretében meg nem 46birálhatjuk; csak annyit akarunk itt mondani, hogy az e tekintetben elért eredmények minden körűlmények között monumentalisoknak nevezhetők.
Hasonló dicséretet és elismerést érdemelnek kor-isménk többi ágai is. – A numismatika, az ókori építészet, sculptura s a művészeti emlékek felkutatása egyáltalában feladatukat oly remekűl teljesítették, hogy elmondhatni róluk, hogy az ókor felkutatásánál nem tévesztették el czéljukat, még legkisebb részleteikben sem.
S íme, az ókor-isme egy oly ágára akadunk, mely valóban nem a legcsekélyebb, s mely mindeddig észrevétlenűl maradván, felkutatását várja; ez az ókor genealogiája, mely a genealogiai társaságok működési köréből elvileg ki van zárva!
Ha valaha a hatalmasok szeszélye vagy valamely egyes embernek érzése, gondolkodása s a tisztán emberi s családi indokok általi befolyásoltatása embertársaira döntő befolyást gyakorolt, akkor ezt legnagyobb mérvben az ókorról állíthatjuk. – A tudományos genealogiának jogosultsága itt legmagasztosabb diadalait ünnepli.
Pedig az ókori genealogiának történeti kritikája által a homályos századok mennyi észrevétlenül maradt mozzanatát lehetne napfényre hozni!
E sorok írása alatt eszembe jut pl. hogy a két spártai király, Demaratos (uralk. 491-ig) és I. Kleomenes († 488) között létezett magánczivódást, mely tudvalevőleg népük politikai sorsára döntőleg hatott, kettejük politikai véleménykülönbségéből akarják következtetni; de eddig még senkinek sem jutott eszébe, hogy e magánczivódás okát másban keresse; pedig a genealogia megengedi, hogy ezen ok felkutatásának útját más irányban is kereshessük; – a két ellenség t. i. sógorsági viszonyban állt, mert Demaratos felesége s Kleomenes mostoha anyja ugyanegy nagyatyának unokái valának.
Ments isten, hogy azzal a történelem terén valami újat fedeztem volna fel! én már előzetesen s ünnepélyesen protestálok azon netán ellenem felmerűlhető szemrehányás ellen, mintha ez által egy eddig érvényes nézetet akarnék megdönteni; én csak futólagosan s drastikusan akartam itt megmutatni, hogy az ókor felkutatásában geneaologiai momentumokat eddig elejtettek.
A ki szemügyre veszi, mily döntő jelenetőséggel birt sok századon át a görög világban a «heraldika» leszármazás s hány esetben kormányozta valamely embernek valódi, koholt vagy bitorolt leszármaztatása a népek sorsát, az osztozni fog azon véleményemben, hogy az ókori genealogiának szigorú történeti megvizsgálása, minden mesésnek megrostálása s elválasztása, továbbá minden reánk átszállt hibás genealogiai adatnak helyreigazítása ókori ismereteinket roppantúl tökéletesíthetné vagy legalább is tágíthatná.
A tudományos jellegű genealogia az ókor genealogiájával veszi kezdetét s e nélkűl csak töredék marad!
Az ókori genealogiának a genealogiai társulatok által történt kizárásban a genealogiának gyakorlati becse ellen elkövetett hibát is lelünk; záradékúl csak még ezen állításunkat akarjuk indokolni.
Nagy Iván az 1883-iki «Turul»-ban eléggé hangsúlyozta, hogy az előbbkelőségre (= megkülömböztetésre) törekvés az emberi természet kiírthatatlan hajlama; – hogy a társadalmi kitüntetéseknek, t. i. a nemesség s czímeradományozásnak, szóval a czímesség intézményének kulturmissiója van, a mennyiben az egyesek kitüntetése által a többiek hasonló tettek gyakorlására buzdítassanak. Szükségesnek találja továbbá annak hangsúlyozását, hogy régi nemes családnak s valamely közönséges embernek családfája között azon külömbség van, hogy míg az egyik fél őseit számban tartotta, registrálta, addig a másik ősei neveit, illetőleg izenkénti származását, feledésbe hagyta merűlni, mert nem registrálta.
Nagy I. már magában a registrálásban is lel mívelődési ügyet, a mennyiben a míveltség bizonyos foka képezi egyik lényeges feltételét a registrálás lehetőségének s azon érzéknek is, mely tényezőűl s ösztönűl szolgál a családi emlékek fentartására s megőrzésére.
Általánosságban véve igaza van ugyan Nagynak; de ezen a czímességnek tisztán kultur-indokokon alapuló jogosultsághoz való fellebbezés mégis számtalan emberre fog akadni, kik hozzá vannak szokva, hogy a dolgokat alantabbi álláspontból birálják meg s kiknek csak a szembeszökő szokott imponálni. – Ha tehát az emberi természethez s a mívelődéshez fűzött momentumokra való utalás által a czímesség előbbkelőségének jogosultságát akarják indokolni, akkor e törekvés az ókori genealogia ápolásában hatalmas emeltyűt, imponáló argumentumot lel ad hominem.
Már megmondtam e lapokban, hogy az ember régmult idők s emberek életének leírása által leginkább tagadtatja el magát csodálkozásra és vágyódásra; továbbá már egész dogmává lett az, hogy minden egyes tudományt s az emberi mívelődés minden egyes kultur-törekvését az ókor lehetőleg korai korszakába visszavivés által az ókor szentesítette jogosultság nimbusával övezzék. – De a czímességnél ki veszi többre igénybe e jogosultságot? s hol találhatna több pro domo szóló imponáló érvet, mint ott, hol az ókori genealogia mélyébe leszállván, belőle azon bizonyítékot meríti a laikus számára, hogy az ember már kulturlényként való első fellépésétől kezdve iparkodott embertársaival 47szemben bizonyos előkelőségre emelkedni, s hogy egy történeti család s egy eszkimó családfája közötti külömbség nem csak egyedűl abban áll, hogy amaz őseit registrálta s ez nem, – mert ha ez utóbbinak őseit ismernők is, mégis csak eszkimók maradnának!
Manap, ha valaki maradandó hírnevet szerez magának, már meg nem történhetnék, hogy életmenete s jelentősége a lényegben folyvást változó hagyomány által elcsúfítassék, mert a hagyománynál jobb eszközökkel birunk a helyes felfogás és történeti hűség megőrizésére. – De az ókorban ez máskép volt.
A régieknek a történet számtalan lapján feljegyezett azon törekvése, hogy dicső multjuk nagyemlékű hőseit nemes és előkelő ősrégi családból való leszármaztatás által még nagyobb nimbussal fogják körűl – mely leszármaztatás helylyel-közzel még az istenekkel való rokonság magaslataira emelkedett, – továbbá azon tünemény, hogy az ókorban sok esetben csak valódi, koholt vagy bitorolt leszármaztatás tudta a lángésznek útját simítani s hogy az ókor emberei mai czímességünk összes előnyeivel úgy mint gyengéivel fel voltak ruházva: mind ezen tényezőknek, ha az ókori tudományos genealogiának tanulmányozása által napfényre kerülnének, a czímesség természetes és mívelődési jogosultsága leghathatósb gyakorlati bizonyítékaivá kellene válniok.
Szerény fejtegetéseimnek magva tehát abban rejlik: hogy a genealogiai folyóiratok helylyel-közzel az ókori genealogia eredményeit is tegyék közzé!
DR. WERTNER MÓR.
