105AZ ELSŐ MAGYAR CZÍMERTAN.
E kis mű, melyet olvasóimmal meg akarok ismertetni, az Ars Heraldica nevet viseli, megjelenésének helye Kolozsvár, éve 1695 s írója ama híres tudós Páriz-Pápai Ferencz orvostudor és az enyedi főiskola közönséges nyilvános rendes tanára, kiről tudjuk, hogy született Deésen 1649-ben és meghalt Nagy-Enyeden 1716-ban. És tudjuk, hogy sok szép magyar munkát is írt 1680-tól 1710-ig, a lélek békéjéről (vallásos mű); a test békéjéről (orvosi könyv) stb., s írta különösen maradandó becsű munkáját, a latin-magyar és magyar-latin szótárt, mely gyermekéveink óta egész életünkön át kisérőnk szokott lenni. Ime azonban e nagy tudós nem csak vallásos, erkölcsi, orvosi és nyelvészeti műveket írt, hanem mint a XVII. század encyclopaedistája más tudományszakokban is dolgozott, s nem csak magyarul, de latinúl is. Így írta a reformatió történetét, így e czímertani munkáját is, melylyel érdemes lesz közelebbről megismerkedni. Talán mondanom sem kell, hogy a munka ajánlva van, még pedig báró Apor Istvánnak, s az akkori szokás szerint, meg is van gratulálva Kölesséri Sámuel által prózában, Enyedi István által versben. Ekkor következik a tartalomjegyzék s az ember csak elbámul, hogy írónk az Ars Heraldica név alatt a tárgyaknak mily különféleségét foglalta össze. Munkáját XV fejezetre osztotta, melyek közül az I. szól: A legfőbb hatalomról, a felségről (de Majestate); a II. a méltóságokról; a III. a családokról; a IV. a nevekről; az V. a czímekről; a VI. a tisztelendőségekről (de Reverentiis); a VII. a rangfokozatokról; a VIII. a testi örökségekről (arcz, bőrszín, haj, köröm stb.); a IX. a ruházatokról; a X. a koronáról; a XI. a gyűrűkről; a XII. a függő ékszerekről; a XIII. a kézbeli ékszerekről; a XIV. a czímerekről, ú. m. 1. a paizsokról, 2. a sisakról, 3. a foszlányokról, 4. a színekről, 5. a czímer-alakokról; a XV. a főbb czímerekről és végül betold egy XVI. fejezetet a czímerek különböző használati módjáról. Lássuk röviden e fejezetek tartalmát.
I. A felségesség (Majestas), mondja írónk, a legfőbb hatalom a polgári társaságban, felsőbbet magánál nem ismer, s tőle nincs feljebb hivatkozás. Hatalmát nem szabályozza a terület nagysága, egy városban is fennállhat.
A felségjog valóságos és személyes. Valóságos, mikor az ország vagy birodalom amaz alaptörvényeiben gyökerezik, melyek a köztársaságnak is alapját képezik s csak a birodalom megsemmisülésével enyésznek el; személyes, mikor valakinek csak személyére ruháztatik.
Néha a felségi jog oly mértékben adatik át egy személynek, hogy a nép semmit se tart meg, e módnak neve abdicativus; máskor az állam alaptörvényeinek fenntartása mellett, communicativus, mint Angol-, Magyar- és Erdélyországban.
A felség fogalmának tartalmát teszik a felségi jogok, ú. m.:
1. Törvényt hozni; magyarázni, javítni; sőt ha tetszik, eltörölni:
1062. Hivatalnokokat kinevezni. Ezt magánszemély nem teheti, magánosnak annyi joga van, mennyit a felség rá bíz. A rómaiak még bizonyos életkort is kivántak, consul senki se lehetett 43 éves kora előtt, praetor 40, quaestor és aedilis 27 éves kora előtt.
3. Nála a felebbezés bevégződik, tőle nincs apellatió, de ő a kisebb szék itéletét leszállíthatja, megsemmisítheti, kiigazithatja, megerősítheti.
4. Kiváltságokat osztogathat. Így a római császár királyokat, fejedelmeket, grófokat, bárókat, nemeseket nevezhet ki.
5. Békét köthet, hadat izenhet.
II. A méltóság lehet nagyobb vagy kisebb. A nagyobbak közt régi idő óta kitünik a császári s csakis a pápainak van utána téve. Császár alatt értvén a római császárt, habár a török szultán is használja e nevet. A császárt követik méltóságban a királyok, habár a pápa után mindjárt a bibornokok következnek, kik közvetlen a pápa mellett vannak, tanácsát képezik s Róma földén tartózkodnak, uralkodván fényben és hatalomban. Ezeket az érsekek azután a püspökök és apátok követik, kiket mindnyájokat fejedelmi méltóság környékez.
A császár után jőnek a választók. Ezek egyháziak és világiak. Egyházi választó-fejedelem: a mainczi, a trieri és a kölni érsek, a birodalom főkanczellárai, amaz Német-, az Franczia-, ez Olaszország részéről. Legrégibb a trieri, leggazdagabb a kölni s leginkább tisztelt a mainczi.
Világiak: a cseh király a császár főpohárnokja, hajdan fő étekfogója volt; a mi azután a palatinátusi választó lett, most pedig a bajor király; a szász király a császár főudvarmestere; a brandenburgi választó főkamarás; a palatinatusi választó ma főkincstárnok nevet visel.
Minden uralkodói méltósággal biró egyén egy szóval fejedelemnek neveztetik. A világi fejedelmek herczegek, aztán a főherczegek, mint a Habsburg család tagjai és nagyherczegek, mint a moszkvai, hetruriai és velenczei.
A moszkvai fejedelem nagyherczegnek hivatik, az ő nyelvükön Tzárnak, innen jött azután, hogy elsietve császárnak is nevezgetik. A velenczei herczegség nagynak mondatik, melyben mint Contarini mondja, a királynak egy nemét láthatod: hatalma nincs, de fényben és díszben király; hatalmára nézve tanácsos, a városban fogoly, sehová sem mehet a városból a tanács híre nélkül. A herczegek után jőnek az őrgrófok, ezek után a grófok örökös és ideiglenes (mint például a magyaroknál a főispánok). A grófokat követik a liber-bárók, Német- és Magyarországon kevés, Angliában sok. Francziaországban egy sincs. Erdélyben Fogaras, Kővár és Toroczkó liber-báróságok. Angliában keletkezett egyszersmind a kis bárók (Baronettes, vice barones) intézménye.
Ide tartoznak a császári, királyi hűbérségek (Feuda), melyek közvetve vagy közvetlenűl csak a császártól függenek, tőle kérendők s általa adományozandók és csakis ő a birájok. A kik e hűbériséggel megajándékoztatnak, a császár vazallusainak neveztetnek s neki hűségi esküt tesznek. E hűbérségek egyháziak és világiak. Egyháziak a három egyházi választó, az érsekségek, püspökségek és apátságok. Világiak a cseh király, a többi világi választó, az ausztriai főherczeg, fejedelemségek, herczegségek, területi grófságok, őrgrófságok, várgrófságok, grófságok, báróságok.
Vannak a birodalomnak a német földön kivül lakó vazalljai is, például a spanyol király a burgundi grófságnál fogva, melynek szavazata van a gyűlésekben s járul is a közterhekhez. Svécia és Dánia királya a holsteini herczegségeknél fogva, a lotharingi és mantuai herczeg stb. Ezekről nem mondjuk, hogy a császár vazallusai, hanem a birodalom vazallusai, mert más dolog az uralkodó vazallusának lenni, s más a birodalom vazallusának. Így például Erdélyország alá van rendelve a magyar királynak, de nincs alárendelve Magyarországnak. Így Nápoly alárendeltje a spanyol királynak, de nem Spanyolországnak. E méltóságok, egyháziak úgy mint világiak, el is veszthetők declaratió által.
A III. fejezetben beszél író a családtagokról. Ősökről csak az beszélhet, ki legalább három megelőző apát tud felmutatni.
A IV. fejezetben a nevekről beszél írónk, úgy mint a vezeték-, a kereszt- és melléknevekről stb. Említi például, hogy 1671-ben a Zrinyi és Nádasdi gyermekeiknek neveiket is eltiltották. A Zrinyieket de Gratiáknak; a Nádasdiakat Loveloknak nevezték.
Az V. fejezet a czímezésekről szól. Valamint a neveket az egyének, úgy a czímeket a méltóságok 107megkülönböztetésére találták fél. De vigyázni kell a, tévedésekre; sok fejedelem hord oly czímet, melynek tartalma régen elenyészett. Így a kit a választók magok közt (elsőnek) főnek választanak, császárnak, felségesnek hivatik. A felséges czímet a királyok is megkövetelik, vagy hizelgőiktől elfogadják, mint a szegény I. Károly angol király.
Hajdan a császárokat istenieknek mondották (divi), ez már ma szokatlan, szintén pius, felix, inclitus, victor és triumphator neveket is nyertek hajdan, ezt még most is szívesen elfogadják. Ma leggyakoribb czím a sacratissimus.
A mi Leopoldunknak – írja jó Páriz-Pápai – mint magyar királynak czíme apostolai, hivatalos iratokban nem szokatlan. A győzhetetlen, a nagyhatalmú, a legkegyelmesebb stb. ma már szokatlanok, ma már szerényebb czímekkel is megelégesznek a monarchák.
A konstantinápolyi császárokat porphyrogenitáknak (bársonyban szülötteknek) szokták nevezni a helyről, a hol a császárné megbetegedett. A törökök császárját Kagánnak, Szultánnak (= úr) nevezik. A moszkvai nagyherczeget Czárnak; a tatárok nagyvezérét Khánnak hívják. A persák királyai Sháhnak, Sophinak czímeztetnek stb. stb. Némelyek ily czímeket vesznek fel: Isten, Jupiter fia, Isten ostora, az egészség ura, a paradicsom angyala, a nap vagy a hold öcscse. És magoknak is adnak czímeket a királyok: a török szultán azzal dicsekszik, hogy ő a királyok királya, s így nevezi magát néha a persa király is.
A spanyol királyoknak sajátos czíme katholikus. E czímet Richaredus spanyol király Lövi, gildus visigoth királynak fia nyerte nagy Gergely római pápától, hogy országából az arianismust kiirtotta. E czímet azonban Clodvig és Chilpert gall királyok is használták. A franczia királyoknak ily nemű mellékneve a legkeresztyénebb. E czímet VI. Sándor pápa hasztalan igyekezett katholikus Ferdinandra átruházni. Az angol királyok a hit védőinek neveztetnek, így nevezte X. Leo VIII. Henriket, hogy Luther ellen egy czáfoló munkát írt. A császárok az egyház ügyvédei. Vannak oly méltóságok a birodalomban melyek csak czímek, de a legnagyobb urak szívesen viselik, pl. al-pohárnok a gróf Limburgok czíme; fő-konyhamester a Waldenburgok czíme; a fuldai apát a császárné főkanczellárja, a toledoi püspök Spanyolország született kanczellárja; a würtembergi herczeg a császár fővadászmestere.
Csak a római pápát nevezik legjobbnak s legnagyobbnak, továbbá, nevezik: atyának az úrban, legszentebb úrnak, a legáldottabbnak, az úr szőlőjének őre, a nyáj pásztora, az apostoli hajó kormányzója, Krisztus helytartója stb. Vannak megelőző czímek, a császár fia vagy utódja római király, néha Princeps Coronae stb. A spanyol trónörökös czíme asturiai herczeg; a franczia elsőszülött duc de Dauphinnek neveztetik. Az angol trónörökös hajdan Normandia herczegének, most Vélszi (Wales) herczegnek czímeztetik stb. A felség czíme Isten után a császárnak adatik, de igen királyoknak is, valamint császárnéknak. A cseh, dán és svéd királyok saját országaikban a felség czímet használják, mely a birodalomban nem adatik meg nekik, s a császár által csak királyi méltóságoknak (regiae dignitatis) s fenséges uraknak (celsitudinis) czímeztetnek.
Dei gratia (Isten kegyelméből) csak monarchát illet meg; de más fejedelmek is használják, Francziaországban azonban a királyon kívül, ha valaki használná, bűnténynek tekintetik. Az erdélyi fejedelmek is használták mint souverainek, de 1690 után az osztrák udvar gróf Bánffy Györgynek a nos-t és Dei gratiat eltiltotta. Levelezéseknél nagy szerénységgel írnak egymásnak az uralkodók. Királyi magasság (Regiae altitudinis) illeti a cseh, dán, svéd királyokat, az etruriai nagyherczeget s még nehány királyi vérből származó herczeget.
Serenissimos – fennségeseknek szólítunk minden választót, s a többi birodalmi herczeget, kik herczegi vérből valók. Eminentissimi – Eminentiádnak czímeztetnek a bibornokok; főmagasságoknak, főméltóságoknak (altissimi celsissimi) minden német, franczia, belga, holland herczeg.
Méltóságosok a grófok és bárók.
Nagyméltóságúak (Excellentissimi) a fejedelmek valóságos tanácsosai, a nagy követek, tábornokok s az akadémiákon némely professorok és tudorok.
Tekintetes nemzetes (Spectabilis Generosus) csak olyan, kinek ősei vannak. (Nisi majorum 108gloria praecellens.) Az apátok, nagyprépostok főtisztelendők (reverendissimi, dignissimi).
Tekintetes (Spectabiles) a várjobbágyok, palotaőrők, kamarások, egyetemeken a karok decánjai.
Városok vezetői nagyságosok (magnifici); közönségök Amplissimi, Gravissimi, Prudentissimi.
A nagyságos czímmel élnek ritkán némely mágnások, gyakrabban az akadémikusok; az akadémiai körből választott rectorok és prorectorok. A theologusok többnyire tisztelendők (reverendi, devoti; vigillantissimi); a jogászok = consultissimi; az orvosok = experientissimi; a bölcsészek = praeclarissimi, s a ki mindenekben kitünő = celeberrimi. Mások vegyesen = pereximii, clarissimi, praestantissimi, doctissimi et quid non? kérdi a jó öreg professor.
Irónk eddigelő intézményszerű, többé-kevésbbé állandósított tényekről tanított, de a VI. fejezeten kezdve a tiszteletadásról, az előljárásról, a ruhákról, gyűrűkről, függőkről, kézrevalókról, koronákról, körmökről, fülekről, stb. értekezvén annyira más térre megy, t. i. az örökké változó divat és szokások terére, hogy ezeket most teljesen mellőzve átmehetünk a XIV. fejezetre vagyis a czímerészetről szóló fejezetre, mely czíműl szolgál ugyan az egész könyvnek, de annak alig teszi negyedét.
A XIV. fejezet a czímerekről több czikkekre oszlik, melyek közt az első: