4. Regék a várról.
4. Regék a várról.
Valkó várával kapcsolatosan is élnek regék, mondák a nép ajkain.
Egy népmesét Nagyfaluban hallott a 70-es évek elején Pungur Gyula. A tatárok elől a nép Valkó várába menekült, a falvakat szerte üresen hagyták. Egy asszony a várból olyan időben, midőn a Berettyó-völgye a tatároktól tisztának látszott, leszállott, haza lopózkodott Nagyfaluba, hogy kenyeret süssön. A puszta faluban a házánál a kenyeret meg is dagasztotta s be is vetette, s mikor már készen lett volna a kenyérsütéssel, akkor toppant be az udvarra egy lovas tatár, a ki az asszonynak le akarta vágni a fejét. Az asszony feltalálta magát, ravasz tervet koholt ki, arra kérte a tatárt, ne ölje meg, ad neki egy csomó kincset, mely egy vízzel telt hordónak a fenekén 255van. A tatár a kincs hallatára nem is bántotta az asszonyt, csak a kincset kérte, hogy egyszeribe adja elé. Az asszony a könnyen hivőt odavezette egy hordóhoz, a ki keresgélni kezdett abban s belényúlt, hogy kivegye a kincset. De a mint a hordóba hajolt a tatár, az asszony hirtelen a lábánál fogva belefordította s így aztán mindaddig ott tartotta a pogányt, míg belefuladt. Ő pedig kiszedte a kenyereket; zsákba rakta: felkapaszkodott a tatárnak a lovára s felszaladt nagy gyorsan vissza Valkó várába.
Boér Miklós szintén följegyzett egy népmondát, mely a következő:
Hatalmas nagy úr lakott Valko várában hajdanában. Hat fekete és hat fehér lóval járt; a kocsija vert aranyból és ezüstből volt készítve. Szépséges-szép felesége volt; hetedhét országnak legszebbik virága. A szemei gyémántból voltak, az ajkai rózsából. Messze földről hozta azt a vár-ispán; hét sárkány őrizte; mert királyleány volt. Előbb mint a hetet le kellett hogy vágja, csak akkor adta neki a király.
Ügyes bátor ember vagy; megérdemeld – mondta a király. – Ezért a tettedért nemcsak a leányomat, de fele birodalmamat is neked adom… Hanem aztán vigyázz rá; mert látod, olyan a szép lány, hogy hét hétfejű sárkány sem őrzi meg; hogy tudná azt megőrizni egy ember! Azért csak haza hozta a szépséges királyleányt az ispán. Éltek-éldegéltek boldogul; de egyszer megtudta a kutyafejű tatárok királya, hogy milyen drága kincs van az ispán birtokában; rávásott a foga. Nagy sereggel jött ellene, hogy elrabolja a szépséges-szép asszonyt; de az ispán elbujtatta a földalatti pinczébe, a kinek a bejáratát senki sem ismerte. Hét hétig éjjel napal ostromolták a várat; de akkor már éhen-szomjan haltak el a katonák; nem volt, mit egyenek, igyanak. A királyleány szive megesett a szenvedőkön s azt mondta az urának, hogy adja oda őt, úgy aztán meg lesznek mentve. Olyan jó asszony volt! De az ispán hallani sem akart erről; 256még jobban elbujtatta az asszonyt; ő pedig a katonáival kirohant a várból, hogy szétverje az ellenséget. Bizony, szerencsétlenül járt szegény ispán. Elfogták, lábánál fogva felakasztották egy fára (a regélő oláh pásztor megmutatta azt a vén bükkfát is, melyen a szerencsétlen lógott!) s tüzes harapófogóval csipkedték a testét, hogy kivegyék belőle a titkot; rábirják az asszony rejtekének felfedezésére. A nagy jajgatást, sirást meghallotta a királyleány; kibujt a rejtekéből, fölment a vár tornyába és onnan látta, hogy a kutyafajű tatárok milyen borzasztó kegyetlenséget visznek végbe az ő szerelmes urával (emberével). Nem sokáig gondolkozott; gyorsan felöltötte aranyos, gyémántos legszebb ruháját s kirohant a várból; egyenesen a tatárok királyához ment, a ki szemét-száját eltátotta, a mikor meglátta a gyönyörüséges szép asszonyt.
Itt vagyok, a tiéd leszek – mondta a királynak – csak az én szerelmes uramat ne kinozzátok, csak őt bocsássátok szabadon. Ő az én életem s én vagyok az övé. A király rögtön parancsot adott, hogy az ispánt bocsássák szabadon, a szép asszonyt pedig bevitte arany vászonnal bevont sátrába. Egyszer csak nagy volt az álmélkodás a kutyafejű tatárok seregében, a szépséges-szép asszony véres karddal a kezében, kirohant az aranysátorból.
Megöltem a királyotokat, kutyák! – kiáltott, s míg a katonák a király sátrához rohantak, ő visszamenekűlt a várba. Nem is jutott senkinek eszébe, hogy elfogja. Az ispán, mikor meghallotta az örömhírt, összeszedte katonáit s megtámadta a kutyafejű tatárokat – vele harczolt a felesége is – és mind egy szálig levagdalták. Hirmondónak sem maradt belőlük. Mind itt vannak eltemetve, egy sírba… Az ispán ölébe vette szépséges feleségét s úgy vitte vissza a várba, az aranyszobába… Ilyen a hű asszony s így jár az, a kinek a más feleségére vásik a foga…*
*Erdély, IX. évf. 7–8. sz. 81–82. l.
