A felsőbb oktatás Erdélyben 1541–1918 • Irta: Imre Sándor
A felsőbb oktatás Erdélyben 1541–1918 • Irta: Imre Sándor
Erdélyben a XVI. század közepe tájától kezdve pontosan követni lehet az egész iskolaügy alakulását s a lakosság különböző elemeinek művelődésügyi szerepét is. Az iskolázás újjáalakulását, reformálását Heltai Gáspár kolozsvári és Honterus János brassói működésétől számítjuk. Heltai 1544-ben tér haza Wittenbergből, Honterus 1542-ben már készíti a brassói iskola szervezeti szabályzatát. Mindkettő régibb katolikus iskolát tett protestánssá. Ez történt sok más helyen is. Általában az újjáalakulást a vallásos mozgalom kétirányú hatása alapozta meg: egyfelől az addigi, meg nem szűnt iskolák protestáns iskolává alakultak át és a vallásos buzgóság számos új iskolát is teremtett, másfelől pedig a katolikus ellenhatás növekedése mind több és több katolikus iskola keletkezését idézte elő. Az iskolák száma tehát gyarapodott, az ifjúsággal jobban törődtek, mert versengés fejlődött ki. A középiskola fejlődése itt gyökerezik: a hívek megtartására vagy visszahódítására jól felkészült papok kellettek és tanult tanítók; szükség volt tehát olyan iskolákra, amelyekben a leendő papok és tanítók felkészülhettek. Ezért sürgetik az erdélyi rendek, már 1565-ben, hogy a megürült kolostorok helyén iskolákat nyissanak; az egyházi tisztségek kellő ellátására gondol Honterus is a brassói iskola szervezeti szabályzatában. A középiskolára fordított gond arányos volt a papi hivatáshoz fűzött követelményekkel: minél többet kívánt a papjaitól valamelyik egyház, annál inkább törődött az iskolával. S a következmény az volt, hogy minél tanultabb papok vezettek egy egyházat, annál különbek lettek annak az iskolái is.
A vallásos mozgalom Erdély lakosságának azt a részét hatotta át, amely a nyugati szellemi élettel már akkor is érintkezett, amelynek fiai kisebb-nagyobb számban állandóan jártak külföldi akadémiákra s onnan magukban hozták az új indításokat, előbb a reformációt, ennek különböző irányait, azután az ellenreformációt. A különböző irányok versenye eleinte teljesen szabad volt; jóideig sem törvény, sem semmiféle szervezet nem gátolta az iskolaállítást, nem avatkozott az iskolák működésébe sem. Minden azon fordult meg: volt-e valamely körben művelődési szükséglet, mennyire érezték ezt át, voltak-e, akik ennek jelentőségét felismerték s a szükségletet kielégítették anyagi támogatásukkal. A szükségérzés és az anyagi erő egyaránt lényeges a közművelődésben, de a hiányok megérzése az első. E hiányérzés volt a forrása annak, hogy Erdélyben a magyarok és a szászok magasabbrendű iskolái a XVI. és XVII. században kiépültek. Az anyagiakat egyházközségi és városi jövedelmek, iskolai célra tett alapítványok és fejedelmi adományok biztosították, mind a katolikusok, mind a protestánsok részén. Fejedelmi adomány az ország vagyonából tette lehetővé a jezsuiták kolozsvári kollégiumának működését Báthori István (1581), több református kollégium fennállását Bethlen Gábor (1622) idejében. Magánosok kisebb-nagyobb alapítványa mindegyik erdélyi gimnázium évkönyveiben nagy számmal szerepel. Mindezek az iskola megbecsülését, alapjában véve a művelődés értékének felismerését jelentik és számtalan gyermek kiművelését biztosították. Erdély művelődéstörténetének egyik legbecsesebb emléke az, hogy a középfokú iskolák jótevőik alapítványaiból, volt tanítványok adományaiból hosszú időn át valósággal maguk urai lehettek; a református gimnáziumokat ezért nevezték »önmagukat fenntartó és kormányzó testületek«-nek.
Természetes, hogy a művelődési törekvés akkor egyházi keretben jelentkezett. Ez a keret foglalt magában sok minden egyebet. Az is természetes, hogy az egyházi iskolák a vallási mozgalomban különböző álláspontokat érvényesítettek. A reformáció elterjedése előtt egyirányú iskolázás Erdélyben is többfelé ágazott, a szelleme is többfélévé lett. Mind a protestáns, mind a katolikus iskolák saját tanítóik vallási felfogását terjesztették; a protestánsok a lassanként kialakuló új egyházi szervezetet, a katolikusok az újra helyreálló régi szervezetet igyekeztek erősíteni. E szervezetek azután érthetően megkötötték a tanítók szabadságát: az elfogadott egyházi tanokat kellett tanítaniuk; az iskolázás felekezetek szerint megoszlott. Akiket a vallásos mozgalom nem érintett, mert nem tartoztak a nyugati kereszténységhez, a görög keleti vallásúak, azok külön iskola nélkül maradtak. Bennük a művelődés egyéni vágya nem erősödhetett közös törekvéssé, mert nem volt ami táplálja. Tömegeik szellemi elmaradásáért ez a körülmény okolható.
Nincs természetesebb dolog annál, mint a vallási ellentétek korszakában az iskolázás felekezeti elkülönülése. A neveléstörténetnek egyetemes jelensége ez; így ismeretes másunnan is, de Erdély lakosságának többnyelvűsége miatt itt különös jelentőségű. Az iskola felekezeti különbségeket hangsúlyoz, de nemzetiségieket nem. Az önálló Erdélyben kialakuló középfokú oktatásnak egyre határozottabb, időnként éles is a felekezeti jellege, de célja eleinte tisztán csak vallási, később, a szervezett ellenreformáció megindulása után is csak egyházpolitikai. Igaz, hogy az országos közéletben is következménye lett az iskolák felekezetek szerinti elkülönülésének, mert a maga egyháza lett mindenki számára az egyetlen közösség, ebbe tartozását érezte át, másoktól jóformán elzárkózott. De éppen ez a következmény bizonyítja, hogy az erdélyi magyar iskolapolitikát nem vezette a másnyelvűek ellen semmi szándék.
Szembetűnő, hogy az iskolázás felekezeti tagolódásának mennyire ellentétes hatása lett az erdélyi magyarságra és a szászokra. A szászok régi, zárt szervezete, az ú. n. »szász egyetem«, 1550-ben kötelezővé tette Luther követését. Ez a vallási egység a későbbi mozgalmak között is épségben maradt s a nemzeti egységet is biztosította számukra, mert iskoláik azonos szellemű munkával e két forrású egységnek tudatos ápolói lettek és mindmáig azok maradtak: egyházi és nemzeti szervezetük köre és tagjai ugyanazok. A magyarok pedig háromfelé szakadtak. A római katolikus, a Kálvint követő református és az unitárius egyház három külön egységet teremtett a magyarságon belül; mindháromnak külön középiskolái alakultak s ezek, amikor nem vitatkoztak is, a hitbeli különbségeket hangsúlyozták és ezzel a szűkebb kör egységét szolgálták ugyan, de a magyarság egységét mégiscsak akadályozták. Ehhez járult, hogy külön-külön egyházi szervezet igazgatta őket s így a magyarság háromféle jellegű középiskolája a XVI–XVII. század egyházi küzdelmei után, a legcsendesebb időkben és minden felekezeti türelem mellett is bizonyos mértékig külön világokba nevelte bele a maga növendékeit.
Az erdélyi románság csak a románok egy részének a katolikus egyházhoz csatlakozása után kezdett a maga számára külön iskolákat alapítani. 1702-ben szándékoznak román iskolát állítani a kormánytól kapott 37.000 forintból. Tizenöt évvel későbben a püspökök jövedelmük nagy részét fordítják arra, hogy minél több papi pályára készülő román ifjú járjon a katolikus iskolákba. 1754-ben Balázsfalván alapított a görög katolikus püspök románnyelvű gimnáziumot. Ez a fejlődés során a XIX. század első felében román művelődési középponttá lett Erdélyben. Innen s nem az ortodox románság iskolájából kerültek ki majdnem kivétel nélkül azok az erdélyi származású tanárok, akik a XIX. század közepén a két román fejedelemség oktatásügyét román nemzeti szellemben újraszervezték s Bukarestben és Jassyban a román irodalmi és tudományos élet megteremtői lettek.
A XVIII. század lényeges változást hozott az erdélyi iskolaügyben. Erdély Habsburg-uralom alá került, az iskolaügy terén megindult a központi rendezés. A bécsi kormány eleinte egyoldalúan a katolikus iskolázás fejlesztésére iparkodott, a többieket magukra hagyta. E század második felében Erdélyben a katolikusoknak több szerzet vezetése alatt 10 gimnáziumuk volt s 7 olyan, amely csak a latin nyelv elemeit tanította; a görög katolikusoknak 1 latin grammatikai iskolájuk; a reformátusoknak 9 gimnáziumuk; az evangélikusoknak, azaz a szászoknak 5 gimnáziumuk és 14 olyan városi iskolájuk, ahol a latin nyelv elemeit is tanították; az unitáriusoknak 2 gimnáziumuk. A görögkeleti románoknak középiskolájuk nem volt. Az 1781-ben II. József által kiadott Norma Regia pro scholis Magni Principatus Transsilvaniae valamennyi középiskolát, katolikust és protestánst egyaránt a királyi kormányszék, a gubernium alá rendeli, az ennek kebelében szervezett tanulmányi bizottság közvetlen vezetése alá. E bizottság elnöke az erdélyi katolikus püspök, de a tagokat »mindhárom vallás« képviselőiből kell választani. Eszerint kihagyja az unitáriusokat, a szászok mint luteránusok jutnak a bizottságban képviselethez. Elismeri ugyan a protestánsoknak a »vallás ügyében biztosított jogait és kiváltságait«, de »az állam közös üdve« azt követeli, hogy »a közigazgatás nemcsak a katolikus, hanem a más vallású ifjúság tanulmányi ügyeire is« gondosaan ügyeljen s a protestáns iskolák is kövessék az új rendszerben meghatározott szabályokat.
A későbbi rendezések közül az 1849-i osztrák Entwurf der Oragnisation der Gymnasien und Realschulen a szabadságharc leverése után Erdélyben is a dinasztia hatalmát érvényesítette az iskolák terén és teljesen az »összbirodalom« szolgálatába akarta állítani a középiskolákat. Ez a magyar iskolákat elnemzetietlenítő politikai szándék ezt a különben nagyértékű művet ellenszenvessé tette; tanulmányi, didaktikai tekintetben mégis nagy hasznára volt a középiskolának.
Erdély és Magyarország újabb egyesítése után, az 1867-tel helyreállott alkotmányosság idején, az erdélyi középiskolákra is a magyar állam törvényei lettek irányadók. Az 1883 : XXX. t.-c. a középiskolákat ugyanabban a szellemben szervezte, amelyet a magyar közoktatásügy alaptörvényében, a népoktatásról szóló 1868 : XXXVIII. t.-c.ben báró Eötvös József miniszter kezdésére az országgyűlés meghatározott. Eötvös alaptétele az volt, hogy »az oktatásügy terén minden monopólium káros«, mert mind az egyeseknek, mind a nemzetet alkotó kisebb egységeknek szellemi kifejlődését meggátolhatja, az egésznek a fejlődését egyoldalúan korlátok közé szoríthatja. Biztosítani kell tehát iskolák állításának és fenntartásának jogát széleskörűen, főképpen azoknak, akik addig is tartottak fenn iskolát, vagyis az egyházak számára. Minthogy azonban a nevelésügy közügy: az államnak joga és kötelessége gondoskodnia arról, hogy legyen elég iskola és fel kell ügyelnie az iskolákra. E legfőbb felügyeleti jogot (jus supremae inspectionis) a középiskolákra nézve évről-évre kiküldött megbízott útján gyakorolta az állam; az érettségi vizsgálaton is jelen volt az állam képviselője. Az államnak ezt a jogát az egyházi és iskolai önkormányzatokat féltékenyen őrző protestáns egyházak autonómiájuk ellenértékeként az 1790/91. országgyűlés óta elismerik és tiszteletben tartják. Ezen az alapon tartották fenn Erdélyben is középiskoláikat a magyar és nem-magyar egyházak s a törvényes keretben is módjuk volt művelődési törekvéseiket kielégiteniök. Az állam művelődéspolitikájának elvi alapjai törvényesen biztosították azt is, hogy a középiskolák fenntartói állami segítséget kapjanak. Ez meg is történt mindenütt, ahol az iskola anyagi helyzete szükségessé tette.
1918-ben a szűkebb értelemben vett Erdélyben 28 helységben volt 36 középiskola. Ezek közül állami volt 12, községi 2, római katolikus 8, görög katolikus 1, református 8, evangélikus 9, görögkeleti 3, unitáriuus 2, alapítványi 1. A tanítás nyelve 32 iskolában magyar, 9-ben német és 5-ben román. A 9 németnyelvű középiskola a szászoknak 5 teljes és 2 négyosztályos gimnáziuma, 1 teljes és 1 négyosztályos reáliskolája. Az 5 román nyelvű középiskola 1 görög katolikus, 1 görögkeleti, 1 alapítványi teljes gimnázium, 1–1 négyosztályos görögkeleti gimnázium és reáliskola. Az állam nyelvét ezekben is tanítani kellett.
A kolozsvári egyetem főépülete.
Nagyenyed látképe, előtérben a kollégiummal.
E számok mérlegeléséhez tudni kell, hogy a négyosztályos algimnáziumok létjogosultsága a magyar közoktatásügy tagolódásával fokozatosan megszűnt, újabb fajta középfokú iskolák is keletkeztek, ezért, ha a fejlődést akarjuk nézni, akkor az 1918. évi középiskolai adatokhoz ezekét is hozzá kell vennünk. A régi algimnáziumnak megfelelő négyévfolyamú polgári iskola volt 1918-ban 65 s közte 55 magyar, 7 német, 3 román nyelvű, az algimnáziumra és polgárira épülő négy évfolyamú tanítóképzőintézet 15, közte 9 magyar, 3–3 német és román nyelvű, két éfvolyamú óvónőképző 1, három évfolyamú középfokú kereskedelmi iskola 6, közte 5 magyar, 1 román nyelvű. A polgári iskolák közül 33 állami, 10 községi, 9 római katolikus, 2 görög katolikus, 1 református, 7 evangélikus, 1 társulati és 1 magániskola. Az óvó- és tanítóképzőintézetek közül 5 volt állami, 2 római katolikus, 2 görög katolikus, 2 református, 3 evangélikus, 1 görögkeleti.
Az állam középiskolái felekezeti és nyelvi különbség nélkül adtak módot tanítványaiknak a fejlődésre s pótolták azt a hiányt, amelyet egyes egyházak híveik középfokú nevelésében hagytak azzal, hogy nem tartottak fenn saját erejükön több iskolát, jóllehet az 1883 : XXX. t.-c. erre a jogot megadta s az állam az anyagi támogatásra kész volt.
Erdély régi felekezeti középiskolái a XIX. század utolsó harmadában kialakult magyar művelődéspolitika keretében is teljes mértékben fenntartották négyszázéves hagyományaikat, az újabbak is az alapításukban nyilvánult szellemet; valamennyien megőrizhették birtokaikat és kifejthették egyházuk és híveik szellemi értékeit.
Tágabb, tehát szerényebb értelemben főiskolának nevezhetjük a reformáció elterjedése utáni időből Erdélyben is azokat az intézményeket, kollégiumokat, amelyek teológiát és filozófiát is tanították. Később, a XVIII. században rendszerint igyekeztek jogi tanszéket is állítani, tehát valóságos háromkarú főiskolák csiráit láthatjuk bennük. Ilyen iskola a XVI. századtól fogva állandóan több volt mindaddig, amíg az önálló teológiai papnevelő akadémiák és a közügyek intézésére nevelő jogakadémiák ki nem alakultak. A külföldi főiskolák sűrű látogatása következtében mindig voltak tudós férfiak, akiknek működése egy-egy ilyen kollégiumot valóban főiskolai színvonalra emelt. Éppen ez, a külföldönjárás lett a főiskolai törekvések mozgatója: igyekeztek arra, hogy a külföldi főiskolákhoz hasonló értékű intézmény Erdélyben is létesüljön. A főiskola gondolatának változatos történetében valamilyen alakban mindig szerepelt a felekezeti szempont, de az egyszerű gyakorlatiságon kívül a messzire tekintő művelődéspolitikai gondolkodás is megjelenik már a XVII. században. A XVIII. század végén a bécsi birodalmi politika nyúlt a főiskolai kérdésekhez. A XIX. század utolsó harmadában, 1872-ben létesíti azután magyar országos törvény a kolozsvári tudományegyetemet. Ezzel voltaképpen az a gondolat valósult meg, amely már az első erdélyi főiskolai törekvések korszakában megjelent.
Az erdélyi rendek ugyanis 1565-ben országos határozatban kérik Zápolyai János Zsigmond fejedelmet a »fejérvári schola« megépítésére, jövedelmének biztosítására és »tudós személyeknek tartására«. Itt az egész Erdély közös főiskolájának óhajtása magától értetődően jelentkezik. A fejedelem meg is hívta 1567-ben Celsio Secundo Curio bázeli, majd 1569-ben Ramus Péter párisi egyetemi tanárt az akadémia szervezésére és igazgatására, de mindkét kísérlet sikertelen volt s azután az egész terv abbanmaradt.
1581-ben Báthori István, akkor lengyel király, a jezsuita rendnek alapított kollegiumot Kolozsvárt. Tanulmányi körét a katolikus egyetemek akkori szervezetének megfelelően jelölte meg, úgy, hogy a doktori fokot is el lehessen ott nyerni. Ez az első erdélyi egyetem térítő rendeltetése miatt nem élhetett zavartalanul; előbb 1518-tól 1588-ig, azután 1595-től 1605-ig működött; de teológiai és filozófiai tanfolyama nem volt állandó.
Az 1622-i kolozsvári országgyűlés »egész országul« magáévá teszi Bethlen Gábor fejedelemnek azt a szándékát, hogy a megszűnt katolikus egyetem pótlására is akadémiát épít s azt »tudós emberekkel, professzorokkal megrakja«. Bethlen református intézményt alapít; akkor a református vallás lényegében véve államvallás, de nem is lehet vitás az országos főiskolának ez a jellege. Érzik a rendek a veszedelmét annak, hogy a sok zavar miatt megfogyatkoztak »a tudós emberek, akik hazánknak sok fődolgaiban hasznosan szolgáltak«; utódaikat féltik attól, hogy nem lesznek tanácsadóik. Bethlen fel is állítja székhelyén, Gyulafehérvárott az akadémiát, az alapító levél szerint »Isten igéje szolgáinak s a szabad tudományok professzorainak és iskolájának kollégiumát, az ifjúság oktatása céljából«. Református papok és tanárok nevelőintézetének szánta ezt Bethlen s vezető társadalmi osztály kialakulását akarta vele szolgálni azzal, hogy a lelkészeket és mindkétnemű leszármazóikat nemesi rangra emelte. A rendek törvénybeiktatták az iskola alapítását s ezzel országos intézménynek ismerték el. Természetesen csak addig tekintették a gyulafehérvári kollégiumot egyértelműen »egész országul, három nemzetül« (unanimi votoet suffragio) egész Erdély főiskolájának, amíg a katolicizmus meg nem erősödött s a jezsuita egyetem újból meg nem nyílt.
Bethlen és utódai Opitz, Alsted, Bisterfeld, Basire híres külföldi tudósokat hívták meg a kollégiumba, kiváló ifjakat pedig külföldre küldtek, hogy ott a professzorságra készüljenek. A gyulafehérvári kollégium nagy emelkedést jelentett, de nem lett azzá, aminek Bethlen szánta, igazi akadémiává, azaz egyetemmé. Ilyennek létesítését a gyulafehérvári iskola elvégzése után Hollandiában tanult, tudós Apáczai Csere János sürgette; 1656-ban részletesen ki is dolgozta az erdélyi egyetem tervét. Teljes egyetemet kívánt, a tudománynak legmagasabb fokú tanítását és művelését. A gyulafehérvári kollégiumot akarta ilyenné fejleszteni: legyen meg mind a négy fakultása: filozófia, jog, orvostudomány és teológia, lehessen elérni a magiszteri és doktori fokot. Egyetemi nyomdát, könyvtárat, botanikus kertet is tervezett. Apáczai a magyar tudományosság fejlődését kívánta az egyetemmel megalapozni, ettől várta azt, hogy az alsóbb iskolák is majd valóban a nemzeti művelődést szolgálják. A kor szelleme élt benne: az egyetemet a maga és fejedelme hite szerint reformátusnak tervezte, de az egész magyarság sorsára gondolt s az országos tudományos főiskola által az egyetemes magyar műveltséget akarta feljebb emelni. Az erdélyi egyetemnek ez a terve azonban nem valósult meg.
A főiskolai tanulmányok otthon, Erdélyben végezhetésének vágya megmaradt, sőt élénkült. A szászok addig is állandóan sűrűn jártak Németország egyetemeire. A magyar reformátusok és unitáriusok is küldözték válogatott fiaikat a számokra legfontosabb külföldi főiskolákra, Németországba, Svájcba, Hollandiába, az unitáriusok Olaszországba is. A főurak egy-egy érdemes ifjat küldtek fiaikkal utazásaikra. Ezekből nemcsak tanultabb teológusok, hanem különféle tudományok alapos szakemberei fejlődtek odakünn s kiváló professzorok lettek hazatértük után. A bécsi kormány azonban nem nézte jó szemmel ezt a külföldre járást, »felforgató« eszmék behurcolásától tartottak. Ezért 1752-ben királyi engedélyhez kötötték s 1763-ban még jobban korlátozták a kiutazásokat. Ezzel egyidőben, nyilván benső kapcsolatban is, elhatározta Mária Terézia, hogy Erdélyben a jezsuiták 1689 óta újra működő kolozsvári katolikus egyeteme mellett egyetemet állít a nemkatolikusok számára is.
Ezt a gondolatot a reformátusok és unitáriusok nem fogadták szívesen, az evangélikus szászok azonban kaptak rajta. Báró Bruckenthal Sámuel ki is dolgoztatta a Nagyszebenben felállítandó egyetem tervét, a német egyetemek mintájára négy karral, 18 tanszékkel; ebből négyet szánt a reformátusoknak, a többit evangélikusok töltötték volna be. Ez tehát szász egyetem lett volna. Mária Terézia elfogadta, anyagilag is biztosította. A terv mégis meghiúsult. Nem valósult meg a katolikus püspök ellenállása miatt az a következő terv sem, hogy az állam Kolozsvárt felekezetközi egyetemet szervezzen. Igy aztán katolikus egyetemet állított a bécsi kormány oly módon, hogy a Jézus-Társaság feloszlatása után a piaristákra bízott kolozsvári főiskolához 1774-ben jogi kart csatolt s mondhatjuk: képletesen, t. i. egyetlen tanárral orvosi kart is létesített. Az orvosképzésnek ez az intézménye sok ingadozással, több kevesebb tanárral, változó szervezetben, végül 1817-től fogva önállóan mint Institutum medicochirurgicum mindaddig működött, amíg 1872-ben a tudományegyetem orvosi kara meg nem nyilt. A katolikus egyetem karai azonban rendre elveszítették egyetemi jellegüket: a teológiai kar megszűnt, mert a papképzést a püspök Gyulafehérváron összpontosította; a filozófiai és jogi kart pedig II. József líceumi színvonalra szállította le, arra a fokra, amelyen a nem katolikus egyházak kollégiumai állottak. Erdély ekként ismét egyetem nélkül maradt.
A gondolat azonban nem aludt el. 1835-ben az erdélyi főkormányszék említi a kormány előtt Erdély katolikusainak azt az óhaját, hogy jó lenne helyreállítani a katolikus egyetemet. A 40-es évek elején a reformátusok terveznek protestáns egyetemet Nagyenyedre, ahová a Bethlen alapította gyulafehérvári kollégiumot Apafi fejedelem 1662-ben áthelyezte. 1843-ban a szászok nyitnak jogi főiskolát Nagyszebenben. A főskolai törekvéseket a XVI. század óta ápoló három egyház így újítja meg a régi szándékokat; a teljes eredmény helyett annyiról gondoskodnak, amennyi erejükből telik. Megtette ezt az unitárius egyház is, féltőn gondozva egyetlen teológiai főiskoláját, a kolozsvári kollégiumot.
Az 1848. év ismét előtérbe állítja a közös egyetem gondolatát. Az első magyar közoktatásügyi miniszter, Eötvös szelleme sugallta ezt. Kolozsvárra egyetemet tervezett s meg akarta óvni minden egyoldalúságtól. A magyar egyházak készek is voltak az együttműködésre az egyetem létesítésében, de a papnevelésre szolgáló alapokat és az ebben való intézkedést nem akarták kiadni a kezükből. Az egyetem ekkor sem jött létre, a nagy változások levegőjében folyó tárgyalások azonban új mozzanatokat vetettek fel. Az egyetem terve iránt ekkor már nemcsak a magyarok és szászok érdeklődtek, hanem a románok is és nemcsak felekezeti szempontból volt vitás a megoldás, hanem nemzeti törekvések kívántak érvényesülni.
A XVIII. században az egyházi únió után az erdélyi románok is látogatni kezdték a kolozsvári jezsuita egyetemet, nagy számmal tanultak a katolikus iskolákban, növekedő számmal lettek tanult embereik, kivált balázsfalvi iskolájuk (1754) hatása alatt, egyre tudatosabban kívántak román nyelvű intézeteket a magasabb művelődés érdekében. Az aradi görögkeleti tanítóképzőintézet megnyitásakor 1812-ben elhangzott a papnevelő szeminárium és akadémia gondolata is. A nagyszebeni román szemináriumba való felvételt megszigorították, a tanfolyamot 1863-ban már fokozatosan három évre emelték, 1848-ban a balázsfalvi gyűlésen és az uralkodóhoz vitt memorandumban, 1849-ben a bécsi közoktatásügyi minisztertől román egyetemet kívántak Balázsfalvára. Két nagyobb hagyományt kaptak 1850- és 1867-ben, külföldön gyüjtöttek román főiskola, elsősorban jogakadémia céljára; ezt a gondolatot Nagyszebenben 1861-ben alapított irodalmi és közművelődési egyesületük, az Astra is ápolta. A kormány ki is fejezte azt a szándékát, hogy az 1863-ban megnyitott kolozsvári, magyar és a nagyszebeni német jogakadémián párhuzamosan román előadásokat szervez, sőt német-román nyelvű egyetemről is szó volt.
Az erdélyi egyetem kérdése Erdély és Magyarország újból kimondott egyesülése s az 1867. évi magyar-osztrák kiegyezés után jutott el a megoldáshoz: 1872-ben a magyar országgyűlés Kolozsvárt négy – jogi, orvosi, bölcsészeti, mennyiségtan-természettudományi–karral s 40 tanszékkel magyar egyetemet szervzett a »tanszabadság alapján«. A teológiai kar elmaradása az egyetemnek mindegyik egyháztól való függetlenségét kívánta biztosítani; ezen az egyetemi önkormányzat szervei, a karok és a tanács mindvégig őrködtek is. Az egyházak egyetemi törekvései azonban nem szűntek meg, bár inkább elviek maradtak. Az erdélyi katolikus püspök már 1873-ban alapítványt tett arra, hogy Gyulafehérvárt a teológiai szemináriumot három fakultású akadémiává fejlesszék. 1895-ben az erdélyi katolikusok egyetem felállítását sürgették, a reformátusok pedig Kolozsvárra helyezett teológiai akadémiájukat egyetemi fakultásul óhajtották volna elfogadtatni; hallgatói egyidejűen a bölcsészeti karon hallgattak bizonyos kötelező tárgyakat és teljes jogú egyetemi polgárok voltak; de az intézmény az egyetemnek szerves részévé nem lett. A német és román nyelvű lakosság fiai nagy számmal jártak ezután is külföldi egyetemekre; a szászok a németországi egyetemek teológiai és filozófiai karain tanultak; jórészt csak a középiskolai tanári oklevél megszerzése érdekében iratkoztak be a kolozsvári egyetemre néhány félévre; a románok a budapesti, csernovici és romániai egyetemekre is jártak. Ez a helyzet Erdély elszakításáig csekély hullámzással így maradt.
A kolozsvári magyar királyi tudományegyetem megalkotását nemcsak erős óhajtás és gyakorlati közigazgatási, egészségügyi, közoktatásügyi szükséglet idézte elő, hanem évtizedek óta kialakult magyar tudományosság alapozta meg. Ennek eredete is messzire nyúlik vissza s belőle szorosan a főiskolai törekvésekhez tartozik mindaz, ami a tudományos élet szervezését célozta. A XVI. század elejéről állandóan emlékezetében volt a Sodalitas Septem Castrensis neve. A XVI. és XVII. század pusztító küzdelmei és csaknem állandó nyugtalanságai azonban széttagolták a magyarságot, nem engedték meg a tudós törekvések szervezését és állandósulását, de a XVIII. században már ismételten felmerül erdélyi tudós társaság alakításának gondolata. Megjelenik a múzeumi gondolat is; a század végén már együtt van gróf Teleki Sámuel nagy könyvtára és gróf Batthyány Ignác püspök gyüjteménye, a rendek országgyűlésen foglalkoznak a tudós társaság kérdésével. Ettől kezdve folytonosan terjedt és erősödött a tudós rendek összefogásának és közgyüjtemények, nyilvános könyvtárak létesítésének szándéka. Erre részletes tervezet is készül; magángyüjteményeket ajánlanak fel »Erdélyi Múzeum« számára. 1842-ben a kolozsvári országgyűlés a múzeum ügyét országos ügynek nyilvánítja, közköltségen kívánja létesíteni, de a szászok ellenkezése miatt csak a két másik, a magyar és székely nemzetre mondja ki a hozzájárulást. 1842-ben nemcsak megérett a múzeum terve, de hatalmas anyagot is ajánlottak fel Erdély minden részéből. Az udvari kancellária azonban nem adott választ az országgyűlés határozatára, a felajánlott anyag jórésze a szabadságharc alatt feldúlt magyar kastélyokban pusztult el. 1852-től kezdve azonban nem pihenő mozgatója lett a múzeum ügyének gróf Mikó Imre s amikor egész Erdély magyarságának rendkívüli érdeklődése közben az Erdélyi Múzeum Egyesület, a tudományt szolgáló múzeum társadalmi képviselete 1859-ben megalakult, volt háza és tíz hold kertje Mikó ajándékából, volt 15.439 darab könyve, 1083 darab kézirata, 4717 érme és 10.092 darab régisége, természeti ritkasága, ásványa, kövülete, állata és növénye. Harmadfélezernél több kéz hordta mindezt össze. Rendelkezésére állott az egyesületnek 192.617 forint s az alakuló gyűlés óvatos számítása szerint 10.142 forint biztos évi jövedelem. Az 1859-ben megindult múzeumi tudományos tevékenységet, a válogatást, rendezést, feldolgozást több gyüjteménytárban végezték összeválogatott, már akkor elismert, később nagy hírt szerzett szakemberek vezetése alatt. Az egyesület vezetőinek és e szakembereknek a munkája minden további nehézség ellenére is olyan eredménnyel járt, hogy Eötvös miniszter kijelentése szerint az Erdélyi Múzeum lett az egyetem felállításának egyik főtényezője; a gyüjteményekben készen állott a tudományos felszerelés. Ettől kezdve az Erdélyi Múzeum Egyesület és az egyetem szerződéses alapon együttműködött; a múzeumi tárak igazgatói mindig az illető szak egyetemi tanárai voltak. Az Egyesület folyóirata s bölcsészet-, nyelv- és történettudományi, orvosi, természettudományi, jog- és államtudományi szakosztályai, ezek külön folyóiratai és kiadványai tudományos társaság feladatait végezték akadémiai szervezet nélkül. A népszerű tudományos előadások és vándorgyűlések pedig a nagyközönség ismereteit gyarapították.
Nagyszebenben a XVIII. század vége felé báró Bruckenthal Sámuel alapított tudományos célú múzeumot, könyvtárat s képek, érmek, régiségek, rézmetszetek gyüjteményét s 36.000 forintot szánt a gyarapításra. Élénk tudományos tevékenység folyt a szászok körében főként saját multjuk és a rendszeresen művelt népismeret terén a Verein für siebenbürgische Landeskunde (1843) keretében. A románok 1861-ben alapítottak Nagyszeben székhellyel és csakhamar rendkívül szétágazó szervezettel irodalmi és közművelődési egyesületet: az Astrát. Folyóiratot is adtak ki s a romániai tudományos élettel szoros kapcsolatot tartottak fenn annálinkább, mert ennek számos vezetője Erdélyből származott.
Az erdélyi főiskolai törekvéseknek és alkotásoknak a társadalmi mozgalmakhoz való viszonya, ennek négy százados alakulása kétségkívül azt mutatja, hogy a felekezeti és nyelvi különbségeken felülemelkedő és szoros, egyetemes együttműködés – sajnos – nem tudott létrejönni. A magyarság igazi szellemét azonban a főiskolai kérdésben az a gondolat fejezi ki, amelyet 1872-ben a tanárok eskütételekor szószólójuk hangoztatott: »a tudomány szelíd, de ellenállhatatlan hatalmától várjuk, hogy kibéküljön minden felekezetiségi és elkülönülő nemzetiségi és egyéb érdek«.
Magyarvatkói református templom.
