Szászok • Irta: Pukánszky Béla
Szászok • Irta: Pukánszky Béla
Az erdélyi szászok általános történetére, valamint egyes részleteire vonatkozólag a szász kutatás a komoly és használható munkák egész sorát bocsátotta a tudomány rendelkezésére. Ez a kutatás mindenekelőtt az eredetkérdés tisztázását tartotta elsőrendű feladatának. Néhány év előtt úgy látszott, hogy ez a kérdés nyugvópontra jutott: nyelvjárási összehasonlítások alapján a rajnabalparti területeket, a Mosel vidékét és Luxemburgot tekintették az erdélyi szászok őshazájának. Nemsokára azonban ismét szőnyegre került ez a kérdés s az ifjabb kutatónemzedék arra az eredményre jutott, hogy nem lehet egységes őshazáról beszélni, hanem hogy a szászok összetételük vegyességét tekintve, semmiben sem különböznek a többi nagyobb tömegben letelepülő népcsoporttól. Túlnyomó részük mindenesetre a Rajna és Mosel vidékéről jött s az erdélyi szászok nyelve leginkább ennek a területnek a nyelvjárásával egyezik.
Az első okleveles emlékek a szászokat többnyire Flandrenses-nek, vagy egyszerűen Teutonici-nek nevezik. A ma általában használatos »szász« (saxones) név csak a XIII. század elején tűnik fel, a század folyamán mind gyakrabbá válik s végül egészen kiszorítja a »teutonici« elnevezést. Ennek a névnek az elterjedését azzal a feltevéssel magyarázzák, hogy IV. Béla 1241 után a tatárjárás támasztotta hézagok betöltésére keleti középnémet telepeseket hívott be s hogy az erdélyi szászok vezetése is a rajnaiaktól a felső szászok kezébe került.
Teljesen tisztázott kérdés ezzel szemben az erdélyi szászok megtelepedésének módja és ideje. Kétségtelenül megállapították, hogy a németek zöme a XII. század közepén vándorolt be az erdélyi hegyvidékre. A szászokat II. Géza király hívta be az országba és a tőle megindított és szervezett telepítés kapcsán kb. 200 község keletkezett. II. Géza és utódai, mindenek előtt II. András – az Andreanum adományozója – értékes kiváltságokat adtak a bevándorlóknak. Ezek a kiváltságok tettvággyal, szívós munkabírással és kitűnő szervezőképességgel párosulva a szász nép felvirágzásának biztosítékai lettek. De még az így biztosított önkormányzat mellett is a német bevándorlók már kezdettől fogva kénytelenek voltak Erdély többi népével együttélni és együttműködni. Települési területük nem volt földrajzilag zárt egység; a három nagyobb települési terület – a Nagyszeben körüli Királyföld, a Barcaság és a Besztercevidék – mindegyike szorosan csatlakozott a székelyek- és magyaroklakta területekhez, s a félreesőbb szászoklakta szigeteknek, így pl. Medgyes környékének fejlődése csak a körülfekvő magyar helységekkel kapcsolatban volt lehetséges. Ez a körülmény határozta meg Erdély vezető népcsoportjainak sorsközösségét s azt eredményezte, hogy az uralkodó rendiség mellett a magyar nemességből, a székelyekből és szászokból alakult ki a három együttműködő országos rend.
A kiváltságos területeknek az Andreanumban (1224) megjelölt határai a fejlődés további folyamán egyre jobban kitolódtak és lassanként átfogták az egész szászoklakta területet. Ily módon teljesül be a szászságnak közigazgatási tömörülése a XV. század végén keletkezett »universitas saxonum Transsylvaniae«ban, ami az erdélyi szászok összességének önálló népcsoporttá való emelkedését jelenti. Ez az universitas később a szász igazságszolgáltatásnak is legfőbb szervévé lett. Az igazságszolgáltatás önálló jogszabályokon alapult, melyeket a XVI. században »Eigenlandrecht der Sachsen in Siebenbürgen« címen kodifikáltak; jellemző a hagyományokhoz való szívós ragaszkodásukra, hogy ezek a jogszabályok egészen 1853-ig voltak érvényben.
A megerősített és kiterjesztett kiváltságok védelme alatt a szászok fejlődése önálló irányban halad. A XIV. és XV. század folyamán a nagyobb szász telepek, – Nagyszeben, Brassó, Segesvár, Medgyes, Beszterce, Szászváros, Szászsebes és mások – városokká fejlődtek. Ebben az időben keletkeznek a városok erődítései és a sajátságos templomvárak, melyek egyaránt szolgálták az istentisztelet s az ellenség elleni védekezés céljait. Ipar és kereskedelem lassankint virágzásnak indult. Mikor Goblinus, az erdélyi szász eredetű erdélyi püspök Nagy Lajos megbízásából a kiváltságos szász terület gyűlésén 1376-ban megjelent, a nagyszebeni kerületben már 19 céhet és 25 nyilvántartott iparágat talált, noha ugyanakkor pl. Augsburgban csupán 16 céh és 20 iparág működött.
A külön szász fejlődést leghatékonyabban a protestantizmus segítette elő. A szász nemzet egyeteme elhatározza az ágostai hitvallásra való áttérést, s azt, hogy valamennyi szász község ugyanahhoz a felekezethez tartozzék. Ezzel megteremtették a szász egyházat, amely összetartó kötelékké, a politikai egység kiegészítőjévé, a nyelv és népiség támaszává lett. Joggal mutat rá még ma is a szász történetpolitikai irodalom arra, hogy a szász nép az egyházat elsősorban mint a népi összetartozás eszközét értékeli. Az egyház a szászok számára a népi összetartozás látható kifejezője, mely valláson kívüli szellemi törekvéseik egész sorát magában foglalja és szervezete annyira egybeforrott a nép egész életével, hogy ez nélküle már el sem képzelhető. Igaz, hogy az egyház csak több évtizednyi fejlődés után erősödött a népi egység szerves kiegészítőjévé, maga a reformáció is csak sok ingadozás után találta meg a szászoknál azt az utat, melyen haladva a vallás egysége egyúttal népi egységet is jelent. Az így keletkezett »Siebenbürgisch-sächsische Landeskirche« a sajátlagos szász fejlődés legtartósabb és legéletképesebb támaszává lett: túlélte a királyok adta kiváltságokat, a népi univerzitást, a világháborút, Erdélynek Nagyromániába való bekebelezését és ma úgyszólván egyetlen látható szerve a minden szászok egységének. A reformáció útján a szászság kapcsolatai Németországgal állandó jellegűvé és folytonossá lesznek. Ezek a kapcsolatok túlnőnek az egyházi kérdések körén s lassankint átfogják az egész életet. A reformáció tárja fel a szászok számára a szeretett »anyaországot«, melytől földrajzilag távolesnek ugyan, de amely a távolban is egyházi, szellemi és népi törekvéseik kiapadhatatlan forrását jelenti.
De bármily hatékonyak voltak is azok az erők, melyek a szászok külön fejlődését meghatározták, mégis mindenkor érvényesültek olyan erők is, melyek tőlük a másik két erdélyi »nemzettel« való együttműködést kívánták. A török veszedelem állandó növekedése hozta létre a három erdélyi nemzet védőszövetségét. 1437-ben jött létre az erdélyi rendek uniója. Ettől fogva közös országgyűléseket tartottak. Az uniót többször megújították, s különösen Erdély önállósága és a török harcok idején hatékonynak és nélkülözhetetlennek bizonyult. Az országgyűléseken a három nemzet képviselői közt sokszor került heves vitákra sor, különösen az adóterhek megoszlásának kérdésében, de végül is a szükség mindig annak a belátására kényszerítette őket, hogy a közös veszélyt csak összetartással háríthatják el.
)
Az únió a szászok számára különösen Erdélynek a Habsburg-birodalomhoz való visszacsatolása és a török uralom megszűnése után mutatkozott szükségesnek. A szászok közül egyesek azt vélték, hogy elérkezett annak a lehetősége, hogy népi törekvéseiket egy hatalmas és német uralkodóház vezetése alatt álló birodalom védelme alá helyezzék. A bécsi államférfiak valóban német testvéreknek tekintették a szászokat és minden eszközt igénybevettek, hogy politikai túlsúlyt biztosítsanak számukra. Ezt a célt szolgálta volna a három nemzet úniójának megszüntetése vagy átszervezése, a számban erősen megfogyatkozott szászságnak új német telepesekkel való megerősítése és a szász települési területeknek közvetlenül a bécsi haditanács alá való rendelése. Azonban a szászok többsége egyáltalában nem köszöntötte lelkesedéssel a császári uralmat. A bécsi kormányzattal szemben elfoglalt óvatos magatartásukat a fejlemények teljes mértékben igazolták. Bécs szándéka mindenekelőtt arra irányult, hogy a császári önkényuralmat hatékonyan biztosítsa és ezzel a főcéllal szemben a szászok kiváltságai éppúgy nem részesülhettek védelemben, mint a másik két erdélyi nemzet. Igy a bécsi kormányzati szervekkel szemben is csak az együttműködés útját választhatták. Mindenekelőtt a vallási kérdés meredt a szászok és az uralkodóház közé áttörhetetlen válaszfal gyanánt. Igy esett meg, hogy a szászok nem kisebb szívóssággal küzdöttek Erdély önállóságáért, mint a magyarok és a tárgyalásokon, melyeket a XVII. század utolsó éveiben Erdély sorsa ügyében folytattak, a szászok és magyarok képviselői együtt tiltakoztak az erdélyi kancelláriának a magyar kancellária alá való rendelése ellen. A három nemzet únióját mint bevált szövetséget tovább is fenn kellett tartani.
A bécsi kormányzati körök kétes értékű érdeklődését a szászok sorsa iránt csak a legnagyobb szász államférfi, báró Bruckenthal Sámuel, a felvilágosodás egyik legműveltebb és legtevékenyebb előharcosa tudta népe számára gyümölcsözővé tenni. Mint Mária Teréziának 1753 óta bizalmas tanácsadója, ragyogó közéleti pályáján mindig népének hű fia maradt; mennél magasabbra emelkedett, annál hatékonyabban érvényesíthette befolyását népe szabad fejlődése érdekében. Amellett a szász művelődés emelése körül is jelentős érdemeket szerzett. Alapítása, a róla elnevezett múzeum a nagyszebeni levéltárral együtt az erdélyi szászok legjelentősebb tudományos intézménye.
Különösen hatékonynak mutatkozott a három erdélyi nemzet úniója a II. József racionalisztikus kormányzati intézkedéseivel szemben való ellenállásban. A császár nem volt tekintettel a szászok németségére; a szászok nemzeti univerzitását épúgy megszüntette, mint Erdély többi történelmi testületeit, lefoglalta vagyonukat, a szász székeket épúgy beosztotta Erdély tíz vármegyéjébe, mint a székelyekéit és a kormányzat székhelyét Nagyszebenből Kolozsvárra helyezte. A szászok mindenkor rendi gondolkodásúak voltak; ennélfogva történetivé vált erejükre és hagyományszeretetükre támaszkodva a legmerevebben visszautasították II. József racionalista egységállamát. A többi nemzettel közösen küzdöttek Erdély alkotmányáért, hisz a német hivatalos nyelv – az egyetlen előny, melyet számukra a császár reformjai hozhattak volna – náluk mindig használatos volt. Mikor II. József kormányzati elvei megvalósíthatatlanoknak bizonyultak s mikor halálos ágyán egész életének reformjait visszavonta (1790), az ezen érzett öröm túlharsogta a halála feletti gyászt. Erdélyben – mint Teutsch Frigyes, a szászok történetírója mondja – »a lelkeket valóságos mámor szállotta meg, nemesek és hivatalnokok, magyarok és szászok közösen lakmároztak és ittak, egtyütt táncoltak fényes nappal utcákon és országutakon.«
A naciaonalista mozgalmak megerősödése és a liberális eszmék elterjedése a XIX. században Erdélyben is maga után vonta a rendiség felbomlását: ez a szászságot új életkérdések elé állította és szükségessé tette Erdély népeivel való együttélésének időszerű szabályozását. Hogy milyen élénken él a szászokban az új viszonyok közt is a termékeny együttélés szükségességének gondolata, azt legmeggyőzőbben a XIX. században keletkezett nemzeti daluk fejezi ki, melynek utolsó sorai így hangzanak:
Siebenbürgen, süsse Heimat,
unser teures Vaterland,
sei gegrüsst in deiner Schöne
und um alle deine Söhne
schlinge sich der Eintracht Band!
unser teures Vaterland,
sei gegrüsst in deiner Schöne
und um alle deine Söhne
schlinge sich der Eintracht Band!
Erdély jóléte, összes fiainak egyetértése az a vágy, mely az egész dalt áthatja. Ez a dal, mely a szász hazafiság szerves alkatrésze, épúgy, mint a szászok egész története, azt bizonyítja, hogy a szászság készségesen és tevékenyen illeszkedett bele az erdélyi népek életközösségébe.
