Dákok és rómaiak • Irta: Alföldi András
Dákok és rómaiak • Irta: Alföldi András
A palaeolith-korszak embere Krisztus születése előtt többezer évvel jelent meg a Kárpátmedencében, mint a földből előkerült szerszámai és fegyverei elárulják. A leletekből az a nagy történeti folyamat is egyre világosabban tárul elénk, amelyik a Kr. e. harmadik évezredben játszódott le s amelynek során egyre emelkedő színvonalú kultúrák váltották fel egymást. A fiatalabb kőkorszak maradványai módot adnak arra, hogy megállapíthassuk, hogy ez időben az egész Kárpátmedence, annak egyes tájegységei s különösképpen Erdély mely nagy kultúregységekhez kapcsolódtak azok közül a nagy művelődési körök közül, amelyek létezését és kiterjedését a kerámia emlékei alapján tudjuk megállapítani. A régebbi korok emlékeinek tanulságait mellőzve, rámutatunk a fémek gyakorlati felhasználása nyomán Kr. e. 2000 táján végbement nagy átalakulásra s a vele kapcsolatos gyors kulturális fejlődésre. A neolith-kori őslakossághoz ezidőben észak és dél felől benyomuló új elemek járultak s a régebben ittlakó és újonnan jött népek kultúrája – az emlékek tanusága szerint – egységes arculatot vesz fel. A magyarországi kultúrcsoportoknak ez az összeforradása a bronzkor elején a trák népcsoport kialakulásával függ össze.
Az indogermán nyelvet beszélő trákok a Kr. e. második évezred végén északi néphullámok lökésére tovább sodródtak a mai délorosz síkságra, a Balkánra, sőt Kis-Ázsiába is. De egy csoportjuk Erdélyben szilárdan megvetette a lábát és rokonaitól elkülönülve a dák néppé sűrűsödött. Szomszédságukban Kr. e. 1200 táján az ugyancsak indogermán illírek törzsei telepedtek le Észak-Magyarországon és a Dunántúl, tovább nyomulva a Balkán félsziget és Itália déli csücskéig és új korszakot – a vaskort – nyitva meg Európa művelődésében. Mintegy félévezred multán a Kr. e. 8. században az illírek és dákok közé ékelődik a »kimmériek« északázsiai lovas-nomád népe, mely azonban a Tisza mentén és a Maros völgyén megszállva, hamarosan beleolvadt az uralma alá került trákok közé. Igy járt a Krisztus előtt 600 körül Erdély földjére benyomuló agathírsek iráni-szkíta származású lovasnépe is a dákok között.
A trák törzsek közül az erdélyi dákok és a Dunatorkolat vidékén élő géták Kr. e. a 6. és 5. század folyamán kerültek közelebbi érintkezésbe a klasszikus görög kultúrával s épp e népek tudtak az északi trákok közül jelentősebb politikai szerepre szert tenni. A trák nyelvet beszélő népek kisebb-nagyobb törzsek kötelékében s egymással állandó harcban éltek. Maguk az erdélyi dákok is négy vagy öt kisebb fejedelemség keretében oszlottak meg, hasonlóan a gétákhoz. Ha volt is rá eset, hogy kiváló egyéniségek egyidőre nagyobb egységekbe kovácsolták őket össze, a politikai egységet fenntartani nem tudták, a hódító népeknek nem tudtak ellenállni. Szkíták, makedónok, kelták, germán bastarnák, szarmaták rendre elbántak velük s felváltva uralkodtak rajtuk.
A dákok természetes erdélyi sziklavárukban jobban megőrizték önállóságukat, mint a keleti és déli rokonaik, noha őket is elöntötte egy-egy hódító néphullám. A kelták Galliából kelet felé vezető útjukon Kr. e. 400 körül elérték Erdélyt, de míg a Duna jobb partján – a későbbi Pannóniában – állandó maradt a kelta uralom, a dákoknak a Kr. e. 2. század folyamán sikerült gyámságukat lerázni. Ezután következett be a dák hatalom felvirágzása.
A római birodalom pillanatnyi gyengeségét kihasználva a Maros és Alduna közti dákok fejedelme Kr. e. 60 körül néhány év alatt az összes dák fejedelemségeket jogara alá hajtotta, leigázta a Fekete-tenger északnyugati csücskében virágzó görög városokat, a Balkán félsziget keleti részén mélyen délre hatolt s a Száva völgyére is kiterjesztette uralmát. Ugyanekkor újra hatalom alá vetette az egyik dák törzs által már korábban is birtokolt északmagyarországi részeket, egészen a Morva folyóig. Ez a hatalom sem lehetett hosszú életű. Két évtized multán újra négy részre oszlott a dákság s Róma felnyomulása a Dunához Augustus idejében megpecsételte sorsukat. E nagy császár helytartójának győzelme után nagy tömeg gétát és dákot telepített át a mai oláh síkságról a Balkán félszigetre. Utóda pedig Kr. e. 20-ban az iráni származású jazigokat telepítette be az Alföldre és a Maros-Alduna-közére, ezek délkeleti szomszédságába pedig az Alduna és Olt folyó mellékére – a mai oláh síkságra – a jazigokkal rokon roxolánokat hívta be. Ez a lovas-nomád népség végleg elvágta a dákokat a dunai római tartományoktól.
A Kr. u. I. század utolsó évtizedében lobbant fel utoljára a dákok ereje. Decebál király 80 táján újra egyesítette az erdélyi dákokat s támadó hadjáratra indult Róma ellen. Két évtizeden át meg is tudta védeni függetlenségét, de Traianus császár két győzelmes hadjárata után 105-ban végleg elbukott. Vele pusztult népe is, hogy új népeknek adjon helyet az erdélyi földön.
A modern tudománynak egyik legtöbbet vitatott kérdése, mi is lett voltaképpen a dák néppel a dáciai római provincia megszervezése után? E provincia benépesítésére Traianus az egész birodalomból rengeteg új gyarmatost – városlakót és földművelőt – vont össze, mert a tartós háborúk folyamán teljesen kifogytak a férfiak. Római történetírók hiteles értesítései bizonyítják, hogy a roppant vérveszteséget szenvedett dák nép maradványait – az ellenséges népek kiirtására vagy eltávolítására törekvő római politika hagyományaihoz híven – kipusztították, kiűzték és kitelepítették Dáciából s helyükbe a birodalom többi tartományaiból hoztak romanizált benszülötteket. A feliratokról nagy számban ismert személynevek bizonyítják, hogy Dáciában a római uralom idején többezer latin, görög, orientális, illír, kelta neveket viselő személy mellett alig tíz-húsz olyan személy élt, akiknek trák neve van s így esetleg dákok lehetnek. A dákok egyáltalában nem vettek részt a dáciai romanizmus kialakításában. Részben elpusztultak, részben kivándoroltak az Erdélytől keletre lakó szabad rokonaik közé.
A római folytonosság a dunai tartományokban. Tervezte: Alföldi András
Jelmagyarázat: 1. helységek, amelyek rómaikori nevüket megtartották; 2. helységek, melyeknél a névfolytonosság csak az egyházi névnél van meg; 3. helységek, melyeknél semmiféle névfolytonosság nincs; 4. a Római Birodalom határa; 5. a provinciák határa; 6. a IV. századi Dacia határai.
A dáciai rómaiság alkotó elemei között szép számmal voltak a birodalom keleti feléből származó emberek, de túlsúlyban volt közöttük a nyugati tartományok latinul beszélő népe. Itáliának alig volt közvetlen része a latinság itteni propagálásában. Mint a többi dunai tartományok, Dácia is azáltal öltötte fel a római életformát, hogy a katonaság az útépítéstől és vadvízlecsapolástól a várostervezésig az építésig mindent elvégzett, ami a kultúrélet rendjéhez szükséges volt, elterjesztette a római szokásokat és a latin nyelvet is: a dákok helyébe lépő új provinciális polgárságnak csak be kellett töltenie a már megalkotott kereteket.
A római hadiszervezet kiépülése után mintegy 40.000 katona állomásozott Dáciában s kb. 100.00 főre tehető azoknak a romanizált személyeknek a száma, akik Erdély földjén a helyőrségekben és ezek körül éltek. A dáciai légiók kiegészítése részben görög földről, főleg a Balkánról történt, de a csapatok zöme nyugati népességből került ki. Ezek a britanniai, galliai, rajnamenti, dunavidéki és dalmáciai katonák a katonai helyzet miatt először Pannoniába és Moesiába, majd innen Dáciába kerültek s közülük valók voltak a városok alapítására küldött veterán telepesek is. Ezekből a forrásokból merített Dácia római kulturája is. Az állam mindent megtett, hogy a dunai romanizmusnak ez a másodlagos hajtása minél gyorsabban és erősebben gyökeret verjen, de az ellankadt Itália helyett a dunai országok adták meg azt a művelődési alapot Dáciának, amelyet maguk is másoktól sajátítottak el. Dácia ipari és kereskedelmi főszállítói is a balkáni tartományok és Pannónia voltak. Moesia trák-görög, Pannonia nyugati-kelta kultúrát közvetített ide.
Nem arról volt tehát itt szó, hogy Dáciában a benszülöttek csodálatos gyorsasággal asszimilálódtak volna, – láttuk, nem is volt, aki ezt tehesse, – hanem arról, hogy más provinciák romanizált elemeit állami pártfogással átültették ide. E nagyszabású kormányzati segélynyujtás néhány nemzedék alatt déli és nyugati szomszédjai színvonalára emelhette volna a dáciai romanizmust, ha már a második század folyamán a nagy markomann-szarmata háborúk húsz esztendeig tartó dúlásai, majd a következő század első felének szinte évente megújuló barbár betörései meg nem akasztották volna fejlődését. Az ekkor beállott világválság és általános hanyatlás nem engedték meg a birodalomnak, hogy a bajokat orvosolja, sőt a tartomány feladására kényszerítették.
Bőven kifejtettem másutt, hogy egy válságos világpolitikai helyzet okozta Dácia elvesztését, vezette a birodalmat e tartomány feladására. Itt csupán a tényt állapítom meg, hogy Aurelianus császár a dunai tartományokat dúló germán népekkel szemben 271-ben kivívott nagy győzelme után kénytelen volt Dáciát teljesen kiüríteni. Aurelianus a gótokon aratott nagy erdélyi diadalai után azonnal hozzálátott, hogy a helyőrségek maradványait és az egész polgári lakosságot áttelepítse a hadsereg védelme alatt Moesia és Trácia földjére, amelyekből kiszakított egy nagy földsávot, Parti-Dáciának és Belső-Dáciának nevezve el két részét. Ide helyezte át a két dáciai légiót és Serdica-ban – a mai Szófia helyén – pénzverdét nyittatott az új provinciális szervezet alátámasztására.
A régi keretek felújítása a jobbpartra vándorolt dáciai rómaiság számára világosan megmutatja, milyen nagyarányú és mily alaposan előkészített volt Aurelianus akciója, amellyel a dáciai romanizmust a maga egészében átültette a Balkánra. De Dácia római élete már a markomann-szarmata háború óta megrendűlt. A számos és súlyos barbár támadás következtében a polgári élet fokozatosan tönkrement. Megkezdődött a módosabb elemek délreszivárgása, sőt az egyszerűbb emberek is menekültek, ha módjuk volt rá. Aurelianus már ezt a folyamatot számítolta le, mikor önkéntes elhatározással tépte ki a tartomány földjéből a romanizmus gyökereit és plántálta át máshová azokat. Róma maga szüntette meg tudatosan Erdélyben a romanizmus életfeltételeit és így csak magától értetődik, hogy ennek minden életjele eltűnt innen.
A katonaság utolsó maradványa is eltávozott, végetvetve a közbiztonságnak. Elment a világállam közigazgatási szervezete és megszüntek a helyi hatóságok. A magánvállalkozásnak, kereskedelemnek és iparnak bedugultak a csatornái. Egyszóval: a római életforma minden előfeltétele megszűnt a kiürités által. A római telepeket felverte a gyom: egyetlen egynek sem öröklődött még a neve sem korunkra.
Némelyek megpróbálják kikerülni e súlyos nehézségeket és azt állítják, hogy ennek dacára is lehetett kontinuitás. Azt mondják, hogy nem városi, hanem falusi lakosság maradhatott meg Dáciában, hogy az anyaföldhöz szívósan ragaszkodó alsó néprétegek hangtalan élete, melynek jeleit nehezen tudja csak érzékeltetni a történeti kutatás, mehetett a maga útján akkor is, ha nem is értesülünk róla. E hangtalan életfolytonosságnak hangos őrzői azonban mindenütt, ahol a romanizmus túlélte a középkor viharait, a városnevek. A Balkánon, ahol az oláh vándorpásztorkodás életformája valóban kialakult és a mai napig virágzik, a városi telepek neve nem is tűnt el, hanem igenis jórészt megmaradt; de ezek a nevek Erdélyben hiányzanak. Hogy ez mennyire nem véletlen, az rögtön meglátszik, ha Pannónia romanizmusának továbbélését vesszük szemügyre a helynevek alapján. A Dráva-Száva közén, ahol a romanizált lakosság még a VI. században is élt városaiban és ahol még az avar uralom sem tudta teljesen kiirtani minden nyomát, számos hely ma is őrzi római nevét. Pannonia déli és nyugati részén is fennmaradtak ily római helynevek, de már a keleti Dunántúlon megszakadt minden szál, mely a rómaisághoz vezetett vissza; holott itt csak másfél századdal később következett be a rómaiság katasztrófája és sohasem volt oly állami evakuáció, mint Erdélyben. Pedig itt is voltak őserdők és mocsarak, mint Dáciában, melyek hosszú ideig búvóhelyet adhattak annak a népességnek, mely hiába akart volna menekülni, mindenütt csak barbár megszállókat talált volna.
Világos tehát, hogy amint Traianus elmetszette a dák nép életének fonalát Erdélyben, úgy Aurelianus akciója véget vetett a római telepesek itteni létezésének. Dácia kiürítése nem tartozik a népvándorlás korának későbbi eseményei közé, mikor a koraközépkor elfásult és elfajzott romanizált tömegeit a kettészakadt világállam katonai csődje után egészséges ifjú barbár népek hajtották rabságba. Ez a kirürítés egy éppen magáhoztérő nagyhatalom öntudatos és rendszeres visszavonulása volt arról az állandóan veszélyeztetett területről, melyet katonai okokból nem akart tovább megtartani.
Természetesen az emberi jogoktól megfosztott legalsó társadalmi rétegek söpredéke itt is versenyt rabolhatott a barbárokkal, mint később más tartományokban történt s a szökött rabszolgák és a félszabad barbár zsellérek – ha tehették – itt is szívesen csatlakoztak a gótokhoz. Hiszen e félvad és tradíciótlan népségnek a rómaisághoz, ennek nyelvéhez és életformájához semmi köze sem volt. De nagy tévedés azt hinni, hogy Aurelianus ezeket ne igyekezett volna átmenteni a Duna jobbpartjára, mikor a birodalom egyik legnagyobb baja a földművelőkben és katonákban való hiány volt, ami miatt a még nem asszimilálódott barbároknak is csakhamar döntő szerepe lett a római hadseregben, majd a közigazgatásban is.
Dácia római és romanizált lakossága nemcsak a hatalom parancsára, hanem önszántából is menekült a tartományba nyomuló gótok és gepidák elől, mert az idetelepedett germánok még egészen máskép állanak a romanizmussal szemben, mint utódaik. Hiszen a keleti germánok e törzsei most érintkeznek először közvetlenül a birodalom civilizációjával, mely még egészében véve idegen előttük. Csak több, mint száz év mulva érett meg a pontusi és keleteurópai germánság vezetőférfiaiban a rómaiakkal való közös kultúrérdek tudata, melyet majdan a nagy Teodorik ültetett át a valóságba.
A harmadik század keleti-germán támadói még teljesen idegenül állanak a város fogalmával szemben és ahol csak tehették, dúlták, égették a római telepeket, amint ezt az ásatásoknál mindenütt felbukkanó datálható égési rétegek szemléltetik. E népek még nem értek meg akkor a pénzgazdaságra és nem látják okát, hogy ennek gépezetét, a romanizált városi társadalmat szét ne rombolják. Annak a kölcsönös megértésnek és idillikus együttműködésnek, melyet Erdélyben germánok s állítólag ott maradt románok között a kontinuitás hívei feltételeznek, sőt néha romantikus színekkel festenek, nincsen nyoma sem az irodalmi forrásokban, sem pedig az archeológiai tényállásokban.
Ha a hatalmas készültséggel végrehajtott kiürítés után még mindig maradt volna néhány romanizált csoport, – habár ilyennek nyomát eddig nem lehetett kimutatni, – ezeknek sorsát az pecsételte vona meg, hogy Aurelianus után több, mint hatszáz éven át egész sor germán, török és szláv néphullám öntötte el Erdélyt és így, amelyik zugot az első nem söpört volna ki, azt feltétlenül kilúgozták a későbbiek.
Drági fatemplom
