IV. LÓSY IMRE (1625–1633)
IV. LÓSY IMRE
(1625–1633)
(1625–1633)
Szakadoznak ezentúl azon gyenge szálak is, melyek eddig a birtokok révén Várad püspökeit püspökségükhöz kötötték. Hallunk ugyan ezután is királyi, fejedelmi levelekről, melyek a váradi püspököket birtokaikba bevezetni s azokban megvédeni rendelik; de hogy e leveleknek foganatjok is lett volna, arról határozott tudósításaink nincsenek. Nem is jártak arra kedvező idők. Várad felett évről évre jobban tornyosult a vész, mely elsepri azt a keveset is, ami még műemlékeinkből fennmaradt és elsepri végre magát a régi Váradot is.
Várad püspökei ezután tovább mint egy félszázadig, már nemcsak választott, hanem inkább címzetes püspökök „in partibus infidelium”. Ez időből azért életüknek csak főbb vonásait adhatjuk. Ahol pályájók letelt s munkásságuk gyümölcseit szedték, ott méltányoljuk majdan életöknek legkisebb mozzanatát is.
Pyber utóda Lósy Imre lett. Pályája, mely őt utóbb a magyar hierarchia legmagasabb fokára vezette, egyszerű jobbágy szülék hajlékában kezdődött. Lóson, Sopron megyében, az ős Osl nemzetség ivadékai, a Viczay-ak birtokán született. Atyja: Máté, anyja: Németszeghy Anna. Testvérei: Mihály, Boldizsár, ifjabb Imre és Margit.* A régi szokás, mely a Hunyadiaknál is felmerül, hogy a szülék két gyermeköket is egy névre keresztelték, még ekkor sem szűnt meg.
Országos lvt. Ecclesiastica 66. 23. – Magyar Sion. 1866. 644.–7.
Lósy lutheránusnak született; tanuló korában tért a katolikus egyház kebelébe.
A bölcsészetet és a hittudományokat Rómában tanulta.
1606-ban nyitrai, 1607-ben pozsonyi, 1611-ben esztergomi kanonok s nyitrai főesperes. De minden szerencséje között az 106volt a legnagyobb, hogy ifjan, tehetségekkel megáldva, oly mester közelébe juthatott, mint Pázmány Péter.
Heroviczi Mátyás csanádi püspök elhunytával 1623-ban csanádi püspök lett,* de székhelyét a törökök miatt el nem foglalhatván, megmaradt esztergomi kanonoknak. Püspöki javadalmának némi kárpótlásául pedig még ugyanazon évben a borsodvármegyei tapolcai apátságot nyerte.
Orsz. lvt. Kir. kk. 1623. szept. 7.
Egy év múlva óbudai prépost, de ekkor a tapolcai apátságról önként lemond. Ismét egy év múlva, 1625 október 24-ikén váradi püspök.
Ekkor megindul vizitelni székesegyházakat, káptalanokat, plébániákat, de nem a váradi egyházmegyében; ennek határa zárva volt előtte. 1626-ban Pozsony, 1629-ben a Szepesség egyházait kereste fel. Vigasztalan, sőt veszéllyel járó munka volt ez akkor. A többség mindenütt luteránus; a papok fegyelme meglazult, egyháziassága aláhanyatlott.
Ezalatt váradi püspökké neveztetésének megerősítése is komoly akadályra talált. A római kúriánál kétségek merültek fel: vajjon adományozható-e oly püspökség, mely sem megyével, sem székhellyel nem bir?, és ha adományozható, van-e arra joga a magyar királynak, miután a püspökség Erdélyhez tartozik? Erre 1626 szeptember 27-ikén abban történt megállapodás, hogy a magyar király adományozhat oly püspökségeket, melyeknek birtokosai az országgyűlésen szavazattal bírnak, minthogy ott a katolikus ügynek jó szolgálatot tehetnek; de idegen területen levő püspökségek, címeit nem adományozhatja.
A szekularizáció óta úgy a váradi, mint az erdélyi kinevezett püspökök folyton tagjai voltak a magyar országgyűlésnek, de Várad tulajdonképpen nem volt Erdély, hanem csak kapcsolt része annak: mely hajszálnyi különbségnek az lett a következménye, hogy Lósy megerősítést nyert, de Simándy István, kinevezett erdélyi püspök, nem.*
Frankl. V.: Pázmány Péter és kora. III. 193. 199.
a) Fraknói Vilmos: A magyar királyi kegyúri jog tört. Bpest. 1895. 324–328.
Eközben Lósyt újabb kitüntetés érte. 1628-ban a főpapi jelvényekkel bírósági prépostságot nyerte el,* 1631-ben pedig Pyber János önkéntes lemondása után esztergomi nagyprépost lett.* 107Lósy Pázmánynak teljes bizalmát birta. Tizenhárom évig helynöke, nagy lelke gondjainak osztályosa, újjáteremtő munkásságában jobbkeze volt. A ráhalmozott kitüntetésekkel egyházi érdemeinek nyújtott elismerést, a személye iránti hűséget gyöngéd figyelemmel jutalmazta meg. Midőn római megerősítése megérkezett, fényes napot szerzett számára. 1631 június 21-ikén személyesen szentelte őt fel váradi püspökké. Pázmány oldalán a két segédkező püspök Telegdi János kalocsai érsek és Pyber János egri püspök volt. Lósy Telegdinek már utódja Váradon, s utódja lesz még ő a másik kettőnek is.*
Orsz. lvt. Kir. kk. I. 319. 1628. júl. 7.
Péterffy C.: Concilia. II. 335. l.
A Lósy Imrét megerősítő bulla ismeretlen.
b) Lósy a consistorium 1630 április 22-ki ülésében nyert megerősítést. (Faknói i. m. 328.)
Lósy még felszenteltetése előtt, mint kinevezett váradi püspök, országos érdekű munkát is végzett. Mikor még az egyházi könyveket, a nyomtatás feltalálása előtt, írták, majd minden püspökségnek és szerzetesrendnek külön misekönyvei és breviáriumai voltak. Arra pedig mindenütt kiváló gondot fordítottak, hogy e könyvekben az illető püspökségek s országok védszenteinek miséi, officiumai meglegyenek. Pázmány Péter az 1630-iki nagyszombati zsinaton azt indítványozta, hogy a külön egyházi könyvek helyett, hódolva ebben is az egyház katolikus szellemének, fogadják el a római misekönyvet és breviáriumot. A sajtó útján a könyvek különben is már könnyen megszerezhetők. A zsinat erre hajlandó volt, de oly kikötéssel, hogy a magyar szentek miséi s officiumai az illető könyvekhez csatoltassanak, különben inkább megmaradnak a régi szokás mellett, mintsem védszentjeinek tiszteletétől megváljanak. Egyelőre is bizottságot nevezett ki a magyar szentek officiumainak összegyűjtésére s a bizottság elnökségével a váradi püspököt tisztelte meg.*
Péterffy: Concilia. II. 308. – Magyar Sion. III. 401.
Ugyanakkor Váradról is azt írják, hogy ott a zsidóság papjai s bölcsei zsinatot tartottak.* De mert a zsinat helyéül szolgáló Várad mint „Ibrahim sojárja” vagy birtoka említtetik,* úgy az egészen más Várad lehetett: például Pécsvárad. Vagy az évszámban van hiba. Ibrahim basája Váradnak sokkal később, 1689-ben volt.* 108Lósy a távol Nagyszombatból sem tévesztette el szemei elől váradi püspöksége érdekeit. Hogy a tiszántúli hat falunak legalább kettejét: Túrpásztót és Tiszafüredet megszerezhesse, már 1630-ban királyi parancsot eszközölt ki,* de hogy ez célhoz vezetett-e, nem tudjuk. Inkább arról értesülünk, hogy már ekkor a török basák is beleszóltak a váradi püspökök tiszavidéki birtoklásába.
Bihar vm-i régészeti s tört. egyesül. közlönye, Nvárad. 1875. 94.
Zsidó zsinatot 1650-ben az abauji Nagyidán tartottak. Ungarisches Magazin. 1781. I. 247.
c) V. ö. még: A nagy zsidó zsinatról, mely 1650-ben Magyarországon tartatott. Uránia. 1794. II. 282. l.
Századok 1889. 8. 136.
1630 május 12. Keresztúri: Descript. epp. et capit. Varad. II. 246. l.
Azonban Pázmány Péter teremtő szelleme a magyar katolikus egyház felvirágoztatásának újabb, meg újabb útjait találta fel. A zsinatokon ismételve szőnyegre hozta az elidegenített egyházi javak visszaszerzésének ügyét. Erre buzdította a főpapokat. Maga is jó példával ment elől, s akik követték, kéretlenül is részesültek támogatásában.
A váradi püspökségnek összes birtokai idegen kezekben voltak, de azok között volt egy, mely az erdélyi fejedelmeknek hatalmi körén kívül esett. Ezenkívül a család, melynek birtokába jutott, úgy múltjánál, mint vallásos érzületénél fogva feljogosított ama reményre, hogy csak feltételes birtoklásához nem fog körömszakadásáig ragaszkodni. Ez a jószág a borsodvármegyei Aszaló volt, eredetileg a váradi káptalan jószága, melyet még I. Ferdinánd király Serédy Gáspárnak zálogosított el. E jószág birtoklásának kérdését már 1614-ben, az antireformáció elején Telegdi János váradi püspök is bolygatni kezdette, de a zálogösszeget lefizetni nem tudta. Aszaló már gróf Forgách Zsigmond országbíró kezén volt. Az országbíró, testvérbátyja az antireformáció akkori vezérének, Forgách Ferenc prímásnak, megütődött a dolgon. Hogy lelkiismeretét megnyugtassa, arra kérte Pázmányt, aki akkor Rómába utazott, hogy eszközölje ki a pápánál a jószág megtarthatását. A pápa megengedte, de oly kikötéssel, hogy Forgách és örökösei két papot neveltessenek a váradi egyházmegye részére, s ha a zálogösszeggel megkínáltatnak, a jószágot azonnal adják vissza. Gróf Forgách Zsigmond 1621-ben elhalván, Lósy az özvegyet, gróf Pálffy Katát kínálta meg a zálogösszeggel, aki ezt felvenni vonakodott. Amint erről Pázmány értesült, a következő, minden tekintetben érdekes levelet intézte a grófnéhoz.
„Kegyelmednek egy dologról akarok írnia. Látja Isten, hogy Lósy uram egy szóval sem kért reá, hanem csak magamtól 109írom, mert mindeneknél jobban tudom az Aszaló dolgát. Mikor 1614. esztendőben Rómába kellett mennem, akkor szegény Cardinál uram (Forgách Ferenc) és a kegyelmed szerelmes ura engemet kértek, hogy a Pápával szóljak és kérjek engedelmet, hogy lelki üdvösségének sérelme nélkül bírhassa azt a jószágot, míg az egyházi emberek ki nem váltják. Nagynehezen megengedé a Pápa, de oly okkal, hogy amíg Kegyelmetek bírja, két alumnust taníttasson mindenkor, akik a váradi diocesisnek szolgáljanak, és hogy valamikor megadják a pénzt, melyben vagyon: az ecclesiastica personának kínálására tartozzék megadni. Azért édes Asszonyom, mi haszon Kegyelmednek, ha a világot magáévá tenné is, nem hogy egy rossz falut, és a lelkét terhelné, minthogy bizonyos, hogy lelki sérelme nélkül Kegyelmed azt nem tarthatja, kivált képpen megadván a Kegyelmed pénzét. Kérem azért Kegyelmedet, ne idegenítse ezzel az egyházi embereket és főképpen ne terhelje ezzel lelkét. Bocsássa ki, felvévén pénzét. Egyszóval, nem requirált engem váradi püspök uram, hanem a magam jó indulatjából írom, mert talán országunk törvénye szerint sincs módja Kegyelmednek a megtartásában; de bár volna is, lelkét nem kell ezzel terhelni, kiváltképpen Kegyelmednek, aki magáéból is ad az egyháznak, nemhogy a régi szent jámborok adományától akarná megfosztani. Ezt én Kegyelmednek nagy bizodalomban írtam. Kegyelmedtől jó választ is várok. Tartsa meg Isten Kegyelmedet egészséges boldogságában. Érsekújvárból 19 Novembris 1632. Kegyelmednek örömest szolgál Cardinalis Pázmány”.
De a „jó válasz” sem Pázmányhoz, sem Lósyhcz nem jött meg. A grófné nem tudott, sok gyermeke miatt talán nem is mert megválni Aszalótól.*
d) özvegy Forgách Zsigmondné, sz. Pálffy Kata grófnő valóban nagyon nehéz küzdelmek között élt. Mostohafia, Forgách Ádám szécsényi főkapitány (később országbíró) az örökség nagyrészéből kiforgatta, legkevesebb 6–7.000 forint kárt okozott neki, minek következtében a sok árvát nevelő özvegy 1634 nyarán kénytelen volt teljes ezüstkészletét bécsi zsidónak elzálogosítani (Jedlicska: Eredeti részletek a Gróf Pálffy-család okmánytárához. 1910–45, 134, 459, 507.) Ilyen körülmények között a sok izgalom következtében már öngyilkosságra is gondoló özvegy, kénytelen volt ragaszkodni Aszalóhoz.
Ekkor Lósy Pázmány elé vitte az ügyet, kérve őt, hogy a grófnét egyházi büntetések fenyegetésével kényszerítse engedelmességre. Erre Pázmány, mivel – úgymond – „senkinek igaz késését meg nem szeghetem”, tudatta a grófnéval: „Bizony dolog, nem vétek örömest Asszonyomnak, de kénytelen vagyok vele, hogy publicáljam latam et promulgatam sententiam (excommunicationis) contra detentores bonorum ecclesiae” A grófné megdöbbent és új tárgyalást kezdett Lósyval.
Pázmány most, hogy a kívánt eredményt annál inkább elősegítse, atyai levelet intézett a grófnéhoz. „Kegyelmedet szeretettel kérjük és intjük, hogy váradi püspök urammal, mint elkezdette, 110végezzen Kegyelmed. Úgy leszen Kegyelmednek lelki csendességére és e világi nyugodalmára”.*
Pázmány levelei a gr. Forgácz-család szécsényi levéltárából. Fraknói Vilmos szíves közlése. – Frankl. V.: Pázmány Péter és kora. III. 118–119. l.
De az ügy csak nem tudott hónapok multával sem kedvező megoldást nyerni. Lósy nem is érte meg annak végét a váradi püspökségben. Ritka változatosságú pályája vitte őt tovább. 1633 október 24-kén, éppen nyolc évvel a váradi püspökség elnyerése után – egri püspökké neveztetett ki.*
Kelt Bécsben, Orsz. lvt. Királyi könyvek. I. 361. és 363.
e) 1637 április 24-én esztergomi érsekké neveztetett ki. Meghalt Nagyszombaton 1642 november 4-én s ugyanott temettetett el. Sírköve a primási sírboltban látható. Nagyszakállú, nagyhajú, nagybajúszú, erélyes arcvonalú férfi. (V. ö.: Kollányi: Eszt. kan. 213–215. és Veress E.; Coll. Germ.–Hung. 11.)
