XXX. Eresztevény és Maksa környéke.
XXX. Eresztevény és Maksa környéke.
Eresztevény, néveredete. Óriás nevü hegyfok. Óriások pinczéje. Az e hegyfokon levő erőditvényi művek maradványa. Gábor Áron sirja és jellemrajza. Besenyő patak. Maksa, a régi székely gyülések helye. Háromszéknek Maksán tartott közgyülései. Maksa régi egyháza és harangja. Ur kútja. Kupa köve. Besenyő, régi temploma. Csentetető. Bábolna árka. Angyalos. Forró család. Tatárut. Janka feje. Várhányásnál régi erőd. Bálvány. Vaskapu. Dálnok. Dózsa György. Benkő Márton. Dálnoki Mihály. Ferenczi János. Dálnoki darabontok. Péter Simon. Albis. Zólyom Dávid. Pánczél Dániel.
Ismerjük már Háromszéknek felvidékét, mely felé midőn bucsupillantásainkat küldjük, akkor Háromszék alvidékének disztere, a bűbájos Szépmező csábitgat rezgő délibábjának csalképeivel látogatására, de mielőtt e csábnak engednénk, mielőtt az annyi élvhez juttatott felvidéktől végbúcsut vennénk, meg kell előbb járnunk a Feketeügy jobbpartjának azon szögletét is, melyet megtekinteni mindeddig elmulasztánk. Igen, mert én nemcsak futólagos áttekintését s talán jóval mulatságosabb felületes könnyüded leirását, hanem alapos ismertetését akarom adni e vidéknek; figyelmemet azért kiterjesztem minden egyes zugra, ki a legigénytelenebb, a legrejtettebb helységre; ki az emberi tanyáktól távol eső erdőségekre, hogy felkutatva, felszinre legyen hozva mind az, mit e classicus föld ugy történelmi, mint régészeti, ugy népismei, mint szépészeti tekintetben felmutat. Miért ha néha részletezek, ha gyakran egy-egy emlék által szentesitett helynél, egy-egy kilátásnál, egy-egy ősromnál többet időzöm is, mint talán némely pusztán mulatságos olvasmányok kedvelőinek ínyére lenne, teszem azt azért, mert a részletek összege alkotja az egészet, mert annak, ki egy vidék szépségi és történelmi kincseit ki akarja aknázni, ki kell térni a göröngyös ösvényekre, be kell hatolni az uttalan rengetegekbe, meg kell másznia a félelmes szirtormokat, fellegekig nyuló havascsúcsokat, s főként érintkeznie kell a néppel, a hagyományok ezen hű letéteményesével, annak jellemét tanulmányozva, bizalmát kinyerni, fáradhatlannak kell lenni, viharnak, zápornak, szélnek, kitéve, minden kényelmet nélkülöznie, s csakis igy leend képes egy vidéknek némi maradandó becscsel biró ismertetését adni. Erre törekedtem én, ez volt kitüzött czélom, melyet ha csak részben is megközelithettem, akkor hiszem, hgoy kedves olvasóm ezen önigazolásomra felhozott érvek alapján elnéző lesz munkámnak felmerülhető gyarlóságai, s lehető botlásai iránt is. De vegyük fel kutatásaink megszakadt fonalát, s folytassuk vizsgálódásainkat a Rétytől északkeletre eső vidéken.
Rétyen felül a brassó-k.-vásárhelyi utvonal mellett csakhamar Eresztevényt találjuk. Ez igénytelen falucskának sajátságos hangzatu nevét különbféleképpen származtatják. Egyik attól, hogy tatárjárás alkalmával a sok rabszijra füzött foglyok felett Eresztevény táján tartott szemlét Khánjuk, de látva, hogy azok közt sok munkaképtelen öreg is van, kiáltá, hogy: „ereszd a vént”.
Az igy megszabadultak a helyen meg is telepedtek, s telephelyüket a szabadságukat visszaadott felkiáltásról nevezték el Ereszd a vénnek, mi később a mostanira módosittatott.
Mások ismét arról, hogy az ős időkben Maksán tartott gyülésekre egybesereglett székely lovagok (lófők) e helyen szokták volt legelés végett kiereszteni méneiket, miből a hely neve Ereszd a mént lett. Végre abból is származtatják, hogy a Brassóból Kézdi-Vásárhelyre menők itt szoktak volt kiereszteni*. Mind ezen névszármaztatások nagyon is mondaszerüek s sokkal valószinübb, hogy Eresztevény neve valamely ázsiai visszaemléken alapszik, és ez annyival valószinübb, mivel azt Királyhágón túl is pusztára, erdőre és családra alkalmazva már a 13. században feltaláljuk*. Igen hihető, hogy a háromszéki Eresztevény is nagyon régen keletkezett, bár okmányi tudomásunk csak is 1567-ig hat fel, mint a mely évben készült regestrumban Erezthwen néven 12 kapuval van bejegyezve. Eresztevényről származik s ott is lakik az Eresztevényi család, melyből a multban Eresztevényi András emelkedett ki, mint Erdélynek 1637-n continuus oratora a portán*. Az 184 8/9-ki önvédelmi harczban Antal és László vettek tevékeny részt.
A székelyek a szekérbe fogott vagy nyeregbe használt lónak megétetését most is „kiereszteni“-vel fejezik ki.
1257-ben Erezteun nevü erdőt. Lásd Fejér Cod. dipl. IV. 2. 419. 1244-ben Hont várm. Eresztteven nevü erdő. Ugyanott IV. I. 337. És még 1282-ben ugyanily nevü erdőt. Ugyanott V., 3,144. Erestven Péter, Miklós fia Lajos király idejében 1365-ben az udvari főbiró jegyzője. Ugyanott IX. 6, 154, kit 1385-ben mint Zeck nádor melletti jegyzőt találjuk. Ugyanott X, 8, 193. Eresztevény nevü puszta ma is van Abauj vármegyében.
Főkormányszék levéltárában a continua táblák iratai 3134/771.
A helységben magában nem sok nevezetest találunk, de környékén már hálásabb tér nyilik a kutatásra. Csak futólag emlitem meg a falun alól levő Kápolna nevü helyet*, s azután az Óriáson levő óriások pinczéjéhez vezetem el az olvasót.
Hol a reformátio előtt búcsujáratok által látogatott kápolna állott a hagyomány szerint.
Óriásnak az Eresztvénytől nyugatra emelkedő azon kifutványt nevezik, mely az Olt és Feketeügy közti hegységnek egyik végfokát képezi. E hegynek tetőlapján 100 lépés kerülettel biró 4–5 öl magasságu töltés, vagy jobban mondva körgátony látható, mit – mivel közepe üreges – egy váracs vagy őrtorony maradványának tartok. Ettől nyugatirányu 100 lépés távolra másik 70 lépés kerületü ily kisebb körgátony emelkedik. Az előbbit óriások pinczéjének, az utóbbit óriások kutjának, s ezekről a hegyet magát Óriásnak nevezi a nép.
A rege azt mondja, hogy ott oly roppant óriás lakott, ki innen pár lépéssel a torjai Bálványosra s borosnyói várhoz lépett. Az óriásnak azonban minden nagysága s minden hatalma mellett is el kellett e vidékről húzódnia akkor, midőn az emberek származásakor a vidék birtoka ezeknek itéltetett oda, de távozása előtt roppant pinczét készített a hegy gyomrába*, s roppant kincsének elvinni nem tudott részét oda rejtette el, mely hit alapján a vidék lakói szorgalmatosan is ásogatnak az itten vélt kincs után. Azonban véleményem szerint ezen ily czifra mesékkel felékitett műmaradvány nem egyéb volt, mint egy középkori oly figyelő váracs, melynek csak zömtornyai voltak kőből épülve, míg kivülről azt csak karózat és földtöltés övezte; ezek el is tüntek nyomtalanul, míg az erőteljes épitészetü zömtornyoknak romjai egészen korunkig fennmaradtak. Ezen erőd fekvése itt e hegyfokon, – honnan egész Háromszéken annak ugy fel-, mint alvidékén végig lehet pillantani – igen előnyös volt, s mint a rege jelöli, a Bálványos és Borosnyóköri várak közti egybeköttetés volt hivatása. Az ember megjelentével elköltözködő óriás regéje olyasmit sejtet, hogy azt már a székelyek ide települte előtt e tájt lakott nép épitette, sőt még az sem lehetetlen, hogy a középkori várt megelőzőleg a rómaiaknak állott itt egy oly vigiliája, mely a komollói és kézdi-vásárhelyi castrumok közt az azon korban szokásos hadi távirdát képezte, egybefüggésben egy másik, ugyan e hegyháton hátrább fekvő, ilyszerü és a besenyői Csente tetőn levő harmadik ehhez hasonló dombozattal, melyek szintén ily őrtornyok vagy vigiliák mradványai lehetnek, azonban az óriás (a római) elvonult az emberek (a gót és hun) megjentekor, kiknek e tájra költözött raja a székely telephelyének oltalmára igénybe vehette, s saját erőditvényi modorába alakitva, hasznosithatta a rómaiaktól hátramaradt erődöt. Mindezek azonban csak a rege homályos mécsének bizonytalan világitásában felötlő sejtelmek, melyeket csak rendszeres ásatások nyomán lehetend talán egykor megerősiteni, vagy lerontani.
Az említett körgátonyt e pincze gátorának = bejáratának tartják.
De az óriások pinczéjénél inkább érdekelt engem egy Eresztevényen levő egyszerü sirhalom, mely egy hősnek, egy erényóriásnak fedezi hamvait, hol a honszeretet koronájának legfénylőbb gyémántja van elásva, de a mely felragyog e sötét hantok alól, azokat a dicsőség fénysugaraival övezvén körül.
Eresztevény templomkeritésében egyszerüen felhantolt, durva fakorláttal körülvett sir emelkedik. Ez Gábor Áron sirja. Elég, azt hiszem, e névnek egyszerü felemlitése is, hogy minden hazafi tisztelettel és szent áhitattal közelitse meg az egyszerü sirhantot, mely a nemzet nagy halottját fedezi.
Nem tartozhatik e munka köréhez, hogy itt ezen, a nép kebléből kiemelkedett nagy férfi részletezett életrajzát adjam, de azt főbb vonásaiban vázolni azért is szükségesnek itélem, mivel az nagyon hiányosan van ismerve, de főleg azért is, hogy e nagy ember ismeretéből eredő öntudatos tisztelettel közelithessen az utas e sirhoz, hogy felfoghassa azon szellemi nagyságot, mely hazájának szent ügye mellett való lelkesültségében csudákat művelve, – e rideg sirhoz tevé dicsteljes utolsó lépését.
Gábor Áron 1814-ben nov. 21-én született Bereczk határszéli végvároskában. Atyja azon Gábor István, kivel mint e város főjegyzőjével már fennebb Bereczk leirásánál találkoztunk*, anyja Hosszu Judith volt. Tanulmányait a csík-somlyói gymnasiumban kezdette, s már gyermekkorában nagy hajlamot mutatott a gépészet és technikai tudományokhoz, de e tehetségét kifejleszteni nem volt alkalma, sőt tanulmányait – mihez nagy kedve volt – sem folytathatta, mert midőn felsőbb iskolákba akart menni, arra az engedélyt a katonai kormány megtagadva, visszaparancsolta ezredéhez, honnan néhány más társával Gyula-Fehérvárra küldetett, nem azért, hogy tudományos kiképeztetést nyerjen, hanem pusztán azért, hogy a tüzérség gyakorlati kezelését megtanulja. Innen – nem tudni miféle magánpártolás utján – Pestre, onnan pár hóra Bécsbe ment, hol a genie-corpsnál mint műkedvelő hallgatta a felsőbb műtani leczkéket, s főleg az ágyuöntés mesterségét, az érczelegyitési arányt stb. figyelemmel kisérte, arról magának jegyzeteket tett nemcsak, hanem több e tárgyra vonatkozó német kézikönyvet szerzett meg magának s azokat a legnagyobb szorgalommal tanulmányozta*. E szerint nem áll az, hogy Gábor Áron minden tudományos képzettséget nélkülözött volna, mert ha a mgasabb műtani kiképzéstől elvonta is a katonai önkény, vele született genialitásánál és természetes hajlamainál fogva, főleg a birtokában levő kézikönyvek* segélyével önmaga fejleszté ki tehetségeit. Igen nagy kedve volt műtani tanulmányainak folytatására, de ebben is meggátolta az ezredparancsnokság, mely a székelyből az értelmi fejlettség elölésével gépet akart alakitani; ez okból visszaparancsolta Gábor Áront is, s ő – miként hibásan mondatott és iratott – nem mint tizedes (hisz ez a pulyák szemében túldiszes állás lesz vala), hanem mint határőri közvitéz osztatott be ezredébe. A hivatásszerü pályájától ily erőszakosan elvont férfinak szárnyát szegve, négy éven át szoriták katonai szolgálatra, minek következtében oly kedélymeghasonlásba jött, hogy többszörös őrültségi rohamai voltak, s e miatt aztán mint hasznavehetlent jubilálták. – Ekkor kisded jószágára vonulva, asztalosmesterséggel kereste kenyerét, de e mellett természeti hajlamainál fogva gépminták készitésével s más találmányokkal is foglalkozott, mivel azonban ezek nem bizonyultak be gyakorlatiaknak, vagy inkább mivel azok kivitelére és alkalmazására módja nem volt, ismerősei, rokonai gúnyolódtak vele, mint egy olyan eszelőssel, ki valósithatlan dolgokon töri fejét s oknélküliségekre fecsérli idejét; mind ez elkedvetlenité, s itthonjában magas reptü lelke táplálékot nem nyerhetve, többször ment a szomszéd Dunafejedelemségekbe, de ott sem találván hálásabb térre, ujból visszajött hazájába, hol folyton félreismerve, meghasonlott kedélylyel élt bús magányában ezen nagy szellem, mely ha kellő kiképeztetést és tért nyer, a lángész egy csudás jelenségévé válhatott volna, igy pedig ha a forradalom – mely annyi félreismert tehetséget emele felszinre – közbe nem jön, Gábor Áron egy örökre feledett, mi több, kortársaitól lenézett, kinevetett egyén maradott volna.
Ő adta ki a városnak ottan közlött constitutióit.
Mintha ösztönszerüleg érezte volna, hogy e tanulmányait egykor hazája javára fordithatja.
Ezen könyveket legdrágább kincsének tekintette, s annyira ragaszkodott azokhoz, hogy midőn az oroszok Kézdi-Vásárhelyt bevették s az ágyuöntödével együtt Gábor Áron szállását is feldúlva, könyveit minden egyéb holmijával megsemmisiték, a Csikból visszatérő, Nagy Sándor segédtisztjével a feldúlt öntődét számba sem véve rohant szállására, hol midőn kézikönyveit nem találta, a feldúlt szoba padlatára vetve magát, zokogva kiáltott fel: „Inkább tiz öntődét, mint könyveimet pusztitották volna el“. – Ezt a szemtanu Nagy Sándortól hallám.
1848 kezdetével Gábor Áron Oláhországban volt; honnan a kedvezőbb fordulat hirére azonnal haza jött szülővárosába, innen a mozgalmakat figyelemmel kisérte, de ki nem jött, míg a tett órája nem ütött.
A reactio vétkes fondorlatai és fegyveres fellépése önvédelemre szoriták a magyar nemzetet, mely ha elején készületlenül meglepetve, visszaszorittatott is, de azután annál nagyobb hősiességgel lépett fel szabadsága oltalmára, s az elbizakodott zsarnokság megalázására.
A meglepetés első perczében Erdély is elesett, nemcsak, hanem Erdély fellegvára, a Székelyföld nagy része is be volt hódoltatva, de fennállott még a várnak végvisszavonulási zömtornya, s azon magasan lengett a szabadság zászlaja. Ezen bevehetetlen zömtorony pedig Háromszék volt, melynek elszánt fiai, mint az ős kornak legyőzhetlen hősei, kimondták a semmi áron való meg nem hódolást, s ezzel ki az önvédelemnek dicső harczát is, mert az ellen minden oldalról körülözönölte e széket, már minden oldalról folytak a határszélen az elszánt guerilla-harczok, Háromszék bizottmányi gyülése permanenssé válva folyton együtt volt Szent-Györgyön.
Nov. 16-án a gyülés – melyen Berde Mózes, Dobay, Zsombori, Nagy Imre, s más főtisztek is jelen voltak – nagyon lehangolt volt, rosz hirek érkeztek mindenfelől, Udvarhelyszék behódoltatása, Csik semlegessége, túlról a gen. commandó feltétlen megadást követelő, s Háromszékre iszonyatosan fenekedő röp-lapjai. Gedeon és Heydte ellenséges fellépése, mind oly hirek, mely lehangolólag hatottak némely kedélyekre, a vészharangok zógtak, s a belépő futárok csak rosz hirekkel jelentek meg. Merültek fel oly hangok is, hogy miután egész Erdély s a többi székely székek megadták magukat, mit tehet egyedül Háromszék; felhozatott az is, hogy nincs ágyu, nincs lőkészlet, mi nélkül harczot folytatni képtelenség; mikor a terem egyik szögletéből egy czondrába öltözött, izmos, középtermetü, kerek képü szakálos férfi emelkedett fel s szót kért: mihez a nagy zúgás miatt bajjal juthatott csak, de végre csend állván be, igy szólott: „Uraim! hallom, hogy a főtiszt urak azt mondják, meg kell hajolnunk az ellenség előtt, mivel nincs munitio, nincs ágyu. Uraim, ha csak ez a baj, ugy én mondom, hogy két hét alatt lesz ágyu, lesz munitio, a mennyi kell”. Mire lelkesült „Éljen Gábor Áron”, „Harczolunk utolsó csepp vérig” kiáltások hangzottak mindenfelől; de a zaj csillapultával ujból a kétely hangja emelkedett fel, hogy könnyebb azt mondani, mint létesiteni, midőn Gábor Áron magasztos egyszerüségében, a lelkesülés és öntudatos hősiesség tüzével szemben előlépve, feleletként mondá: „Uraim, kedves polgártársak! semmi mást nem kérek, minthogy a fülei vashámorhoz utazhassak azon felhatalmazással, hogy ott dolgozhassak és dolgoztathassak, s ha mához két hétre Szent-György piaczán 6 ágyu nem lesz felállítva, s ha azokkal a próbalövésnél czélt nem találok, akkor én magam állok 10 lépésnyire az ágyu elibe czéltáblának”.
A felhatalmazást illetőleg rendeletet a bardoczszéki királybiró Dániel Gáborhoz kiállitotta a polgári ügyek élén álló Berde Mózes; Gábor Áron azzal egyedül egy páczikóval indult el Fülére, s két hét mulva az igért 6 ágyu Szent-György piaczán volt felállitva, nemcsak, hanem azok egyikével az első lövésre központba lőtt* Gábor Áron.
Ezen első ágyuk csak vasból voltak, s kinézésük bozontos, mivel az öntéskor megtakaritásukra nem volt idő; mindvégig is ily állapotban maradtak, s a nép a későbbi rézágyuktól való megkülönböztetés végett varas békáknak nevezte el. De a rút nevü ágyuk azért nagyon jelesek voltak, s midőn azok kettejével Nagy Sándor Szeben piaczára első rukkolt fel, ugy megbámulták, mint a legkicsiszoltabbakat.
A lelkesülés kimondhatatlan volt, ezen bozontos hat ágyu az önbizalomnak oly nagy mérvét fejté ki Háromszék népénél, hogy az e percztől fogva legyőzhetetlenné vált. Azonban Gábor Áron nem elégedett meg csudaszerüséggel határos módon kiállitott ágyuinak bemutatásával, hanem azonnal a jelentkezett tüzérek* betanitásához kezdett, s pár nap mulva (nov. 30-án), midőn Heydte 4000 ember rendes sergével, ágyukkal és megszámlálhatlan sokaságu szász és oláh nemzetőrével Hidvégnél előre nyomulna, a kifejlett csata folytán Gábor Áron is előrobogott csak félig-meddig felszerelt első ágyujával*, s midőn annak első lövése eldördült, végighangzott a honvédsorokon, hogy: „A mienk nagyobbat szól. Győztünk”, s valójában győztek is, mert azok a még soha tüzben nem volt honvédek Áron bácsit és ágyuit is megcsókolva, szuronyszegezve rontottak az ellennek, azt elsöpörve Földvárt bevették, s oly rémületet idéztek első Brassóban s a megszalasztott hadseregben, hogy küldöttség és futárok seregerősitéseket kérve száguldottak Puchnerhez.
Ezen első tüzérek, kik később mind kiváló tüzértisztekké váltak, következők voltak: Semsey Tamás (meghalt Málnáson 1866-ban), Bodola Lajos, Nagy Sándor, Gábor Áron segédtisztje, most hidvégi ref. lelkész, Bora István, György Tamás, Mihályfalvi.
Az itt megjelent első ágyu a gr. Kálnokyak kőrispataki kastélyából került. Az egy régi fületlen három fontos volt. Gábor Áron azt megvaspántolta, felszerelte. Ez tette óranehezékekből egybegyüjtött golyóval az első lövést, mely a győzelem jelhangja volt, miért ezen csonka ágyu nagy becsülésben részesült azután is.
Gábor Áron fényesen bizonyitá be nemcsak ágyuöntési tehetségét, hanem tüzérségi képzettségét is. Ezen első siker egészen felvillanyozta a népet s az nemcsak harczolt páratlan hősiességgel, hanem örömest hordá mindenflől egybe harangjait*, hogy azok Gábor Áron kezei alatt szabadságvédő ágyukká alakuljanak át, ki a Fülén, Szentkeresztbányán és Kézdi-Vásárhelyen berendezett ágyuöntődékben 60-nál több ágyut öntött, azokat felszerelte, golyó, lőporral látta el, nemcsak, hanem a legénységet be is tanitotta az ágyuk kezelésére. Ekként teremtett ezen egyszerü ember, mondhatni a semmiből, tüzérséget nemzete számára.
A Székelyföldről ágyuöntésre beszolgáltatott összesen 313 harang, még pedig székenkint a következő arányban: Háromszékről 125, Marosszék 93, Csík 56, Aranyosszék 25, Udvarhelyszék 14.
De Gábor Áron nemcsak ágyukat öntött és szerelt fel, nemcsak tüzéreket tanitott és idomitott*, hanem maga is tüzérőrnagyi minőségben részt vett a csatákban, ott volt ő a legöldöklőbb golyózápor közt, fiatal gyakorlatlan tüzéreit bátoritva, a vész között oktatva, hogy azokat kezelési ügyességre és példája által rettenthetlenségre tanitsa, hogy a hazának ne csak gépésze, hanem eszményi hőse is legyen. Sőt hogy hasznos életének méltó és dicsteljes vége legyen, ott vérzett el a csetatéren, kiérdemelve a hősöknek babérkoszoruját.
Eleinte inkább a kipróbált határőri katonákba helyezte bizalmát, de később átlátta, hogy a tüzérséghez intelligentia és fiatal lelkesedés szükségeltetik, s azután leginkább fiatal birtokosokat és tanulókat alkalmazott, s sokszor mondá, hogy: „Egy deákot nem ad száz határőrért“. S éppen az intelligentiának ezen csoportositása tevé azt, hogy a háromszéki tüzérség oly jeles volt, miszerint gyakran vivott ki fölényt az orosz és osztrák képzett tüzérség felett, elannyira, hogy az ellennél el volt terjedve azon hit, hogy a székelyeknek franczia tüzérei vannak.
A magyar nemzet győzelmesen üzte vissza a reactiónak hazánkra uszitott zsoldos hadait, azok minden vonalon kiszorittattak a haza véráztatta harcztereiről, mig végre tehetlenségüket belátva, a legvadabb zsarnokság hiveivel, az oroszszal szövetkezetten, annak fedezete alatt jöttek vissza a szabadság dicső vivmányainak letiprására.
Háromszék ekkor sem rettent vissza, hős népe ekkor is elszántan sereglett határaihoz, a vérpatakokkal annyiszor elárasztott kökösi hidhoz, hol jul. 2-án 1849-ben Gál Sándor vezénylete alatt 6000 székely sorakozott a szabadság szent földjének védelmére; ott volt Gábor Áron is ágyuival, s nagyban folyt be arra, hogy a csata győzelmesen végződjék, de midőn a futó ellent kartácsolná, egy ágyugolyó leterité s véget vetett dicső s magasztos életének.
A szabadság e nagy vértanujának, a nemzet e legdicsőbb hősének méltóbb „halotti jelentést” nem irhatok, mint ha egy folyton vele volt szemtanu hű előadása után e csatát s Gábor Áron végperczeit leirom.
A Kézdivásárhelytt meglepett oroszok elől Gábor Áron is Csikba huzódott, s midőn onnan viszszatérve, ágyuöntődéjét feldúlva, kézikönyveit elégetve találta, mélyen elkeseredve ment ágyuival Maksára. Reggel korán futár jött, jelentve, hogy a kökösi hidnál az oroszok megtámadták a székely sereg előörseit. Mire rögtön lóra pattant, s egy czinkanna bort töltetve, miután abból szokása ellenére ivott, átnyujtá segédtisztje Nagy Sándornak*, mondván: „Igyék hadnagy úr, többet ugy sem iszunk, mert ma véres napunk lesz”. Erre felkötötte balról széles régi fringiáját, jobbról a tiszti díszkardot*. „Ezt – mondá a fringiára mutatva – az ellennek, a másikat annak, ki hátrálni mer”, s daczára a mindig vele levő rejtélyes púpos nő* miután az ágyuk legénységének rendeletet adott, hogy a legsebesebben utána siessenek – gyors paripáján előre vágtatott.
Gábor Áron holmijának nagy része Nagy Sándor segédtisztje gondozása alatt volt, mint fegyverei, órája, tárczája, melyek nagy részét a főbb tisztek kegyeletes emlékül kérték el. Órája és tárczája maradt Nagy Sándor birtokában. Az órától a szebeni kaszárnyában fogsága alatt fosztották meg, tárczáját az erd. muzeumnak küldötte fel.
Különben nem csak ez alkalommal, hanem midőn csatába ment, többnyire mindig két kardot viselt.
Ezt a titokteljes nőt – kit Jókai is csataképeiben megénekelt – Jusztinának nevezték; egy igen igénytelen lény volt, de azért igen nagy hatalmat és befolyást gyakorolt Gábor Áronra, kihez oly hűséggel és szeretettel viseltetett, hogy soha, még a csatákban sem maradt el tőle. Ezen nőnek volt egy szerelemgyermeke is Gábor Árontól, de az elhalt. Jusztina vette magához Gábor Áron egyenruháját, s bár az nem értékeért, hanem emlékeért talizmánszerü volt e nőre, Dániel Imre feljelentésére a szegény nőtől az egyenruhát s minden egyebet elvettek, ugy, hogy a legnagyobb nyomorba jutott s egy szegény munkáshoz való férjhezmenetelre kényszerült.
Mire ő s kevés vártatva ágyui is Uzonba megérkeztek, a csata az Uzon és Kökös közti téren már folyt; Gábor Áron is késedelem nélkül sorakoztatta 36 ágyuját, s az oroszok centrumát kezdette lövetni oly szünetlenül, hogy e napon 6000 ágyugolyó és kartács fogyott el. Gábor Áron mint hadisten rettenthetlenül száguldott most ez, majd amaz üteghez, vezényelve, az irányzást s előrenyomulást intézve, biztatva, dicsérve, néhol korholva az irányzókat. A középen folyt legmakacsabban a harcz, ide sietett Gábor Áron is s a legsürübb golyózápor közepette lovára hajolva figyeli a lövést, az egyik ágyu irányzójának mondja: „lennebb”, s midőn a sikerült lövés felett megelégedését nyilvánitaná, jön egy végzetteljes háromfontos ágyugolyó, mely bal karját eltörve*, kiszakitá nemes kebléből a hős szivet. Hiába siettek elő az orvosok, mert a drága élet menthetlenül veszve volt. Segédtisztje* ekkor teste megmentésére gondolt, s azt irodai altisztje Demeter Sándorra* bizta, azon utasitással, hogy Maksa felé szállitsa. Azonban Gábor Áron halálát, mely a hozzá határtalanul ragaszkodó tüzérekre mindenesetre lehangolólag hatott volna, tanácsosnak hitte eltitkolni, lováról való lefordultát csakis azon üteg legénysége vette észre, hol akkor vezényelt, s Nagy Sándor ezeknek is azt mondá, hogy csak könnyü sebet kapott, minek bekötözésével azonnal visszatér; ezen üteg parancsnokát Szabó Sámuelt, Semsey őrnagygyal egyetértőleg pedig Gábor Áron nevében azon rendelettel küldé a többi ütegekhez, hogy késedelem nélkül előre nyomuljanak. Mire az ütegek felének felváltólagos és folytonos tüzelése mellett másik fele előrenyomult, s kartács-záport szórt a kezdetben rendületlenül álló, de később felbomlott s rendetlen futásban a kökösi hidon és gázlókon át takarodó oroszokra, kik Kököst felgyujtva, hogy a sarkukban levő székely ágyukat elzárják, a hidat felszedték, de két ágyu a gázlón mégis áthatolt s oldalállást véve, iszonyu öldöklést vitt végbe a futó ellen közt mindaddig, míg az orosz segélysergek fris tüzérsége által leszereltetve, visszavonulásra nem kényszerittetett. A kivívott fényes győzelemre Gábor Áron szellemének mindenesetre nagy befolyása volt, s igy még halála után is áldásthozólag hatott a nevében kiadott vezényszó.
A golyó balkarját egészen elsodorta, ugy hogy csak a bőr tartotta, s azután keblébe furódva, szivét tépte szét, minek következtében szó nélkül azonnal meghalt.
Fennebb emlitett Nagy Sándor.
A tüzlelkü és szép készültségü fiatal költő, ki azután darabig k.-vásárhelyi segédlelkész volt, honnan magántanitónak ment azért, hogy a külföldi egyetemekre való menetelre pénzt gyüjtsön, de éppen midőn czélját létesitheté, elragadta a kérlelhetlen halál. Néhány igen szép költeménye maradt vissza, ezek egyike e kötetben is a bodoki havas leirásánál közölve van, valamint több lapunk is hozott tőle költői és prózai dolgozatokat. Legnagyobb költői műve azon nagyobb versfüzér volt, melyet a k.-vásárhelyi Kazinczy-ünnep alkalmával irt, s mely önálló füzetkében is megjelent volt akkor.
Azonban a székely sergek a győzelem daczára sem tarthatták meg a kökösi csatatért, mert Lüders átlátta, hogy a székelyekkel könnyen nem boldogulhat, miért már Szebennek inditott sergét visszaparancsolva, mind a 28,000 emberét személyesen vezette Háromszék ellen. Támadását mindkét vonalra, ugy a kökösi, mint az aldobolyi hidhoz intézte. Gál Sándornak csak egy kis sergecskéje levén, hogy mindkté vonalra kiterjeszthesse figyelmét és oltalmát, a Szent-György feletti magaslatokra huzódott vissza. Ezalatt a tüzérség egy része, mely Eresztevényen állomásozott, az atyjukként szeretett vezért temette el e falu cintoromában, s éppen diszlövésekhez készült, midőn futár jött azon rendelettel, hogy siessenek Sz.-Györgyhöz, mert az ellen a Szépmezőn nyomul előre. Ott hagyták a felkoszoruzott friss sirhantot, rohanva azon csata vészébe, melynek egyenetlen küzdelmeiben annyi székely hős vérzett el*.
E csata ismertetését lásd S. Sz.-György leirásánál e kötet IV. fejezetében.
Míg ők ott harczoltak, azalatt kóbor kozákok felfedezték Gábor Áron sirhantját, s lovaikkal egyenesre tánczoltatták azt, igy akarván vad dühökben boszut állni annak hamvai felett, kit, míg élt, féltek, s kinek jól ismert nevének hallatára remegtek*.
Eresztevényi Antal bajtársa azután ujból felhantoltatta a drága hamvakat őrző sirt, s azt korláttal vette körül, s hogy oda a nagy halott emlékéhez méltó emlékkő nem helyeztethetett, azt a Bach-rendszer gyászvitézei, – kik nem csak az élőket, hanem a halottakat is félték – akadályozták meg, kik még egy egyszerü fejfát sem türtek meg a dicsteljes napok emlékét védő sir felett.
Itt van véghatára a hazájának oly nagy szolgálatokat hozott életnek, itt van az egyszerü hant, mely a küzdelmes, de dicsteljes pálya végpontját jelöli; ragyogó pont az, a dicsőségben tündöklő, az emlékezetben örök időkre fennmaradó legfényesebb élet véghatárinál. Mielőtt azonban a minden hazafi által kegyelt hantoktól és a nagy Gábor Áron emlékétől megválnék, szabadjon a hősnek egyéni életébe is bepillantanunk, hogy őt valódi egyszerü nagyságában ismerhessük, hogy ezen classicus jellem egész szellemi magasságában tünjék fel előttünk.
Gábor Áron ugy egyszerüség, mint vitézségre nézve valódi spártai volt; éhezni, szomjuhozni, virrasztani, fázni, s bárminő sanyaruságot türni tudott, de mellett mértékletes, józan életü volt; mint tüzér-parancsnok, s mindenki által nagyra becsült ember is soha többet nem evett, mint a mennyivel az egyszerü földész élni szokott, szeszes italokat soha sem ivott, legfelebb meleg nyári napokon enyhitőül kevés sört, s azt se itta soha más edényből, mint egyszerü cserépkancsóból*. Modora, bánásmódja mindenki, még alárendeltjei irányában is szelid, megnyerő volt; de a mellett a kötelesség teljesitésében követelően szigoru, s főleg ha valaki elhanyagolta hazája iránti kötelmeit, akkor könnyen haragra lobbant. Midőn ágyuit öntötte s szereltette fel, éjjel-napal talpon volt, s egy iránytüvel járt folyton a munkások között; kit aluva talált, azt kimélytelenül feldöfödte. Történt az is, hogy a volt határőrökből valamely kötelesség-muasztásért megpirongatván egyet, ez visszafeleselt, hogy tudja ő mit kell tenni, mert a császárt ennyi s ennyi évig szolgálta stb. Ekkor aztán dühbe jött s rútul elkardlapozva mondá: „Szolgáltad? Nem szolgáltad, csaltad a császárt, de ezzel nincs bajom, hanem hogy most hazádat akarod megcsalni, azt nem engedem”. Azonban bármit is eltürtek tőle, s mert mindenki felett kimondhatlan fölényt gyakorolt, s mert mndig s mindenben igazságos és részrehajlatlan volt, senki ellene zúgolódni nem mert. A csatában rettenthetlen bátorsággal birt, mindig ott volt, hol a legnagyobb vész mutatkozott, s bár elején az ágyufelszerelésekkel levén elfoglalva, a hadseregbe nem volt beosztva; azért, hol közelben csata folyt, mikor tehette, mindig oda száguldott, s mint műkedvelő elegyedett maga képezte tüzérei közé, azokat bátorította, oktatta az irányzásban, s midőn egy hatásos lövés történt, mindig megtapsolta, megéljenezte az illetőt. Ilyen volt Gábor Áron, ily nemesen nagy sziv porlik az eresztevényi temető egyszerü hantja alatt, s hová dicső emlékjel illenék, ott most egyszerü fejfa sincs*, mert a nemzet bajnokai feledett sirban porlanak akkor, midőn az árulás és szolgaság jutalmat és babért nyer; de a történelem szent igazsága – melyet nem lehet szuronyokkal elnémitani – bizonynyal meghozandja az elismerés és méltánylatnak adóját; eljövend bizonynyal a kor, midőn as nemzet akaraterejének és erkölcsi nagyságának alapján e dicső küzdelmek után kiérdemelt szabadságát megnyerendi; mikor bizonynyal hálásan fog megemlékezni azokrók, kik e dicsteljes napokban a haza, a szabadság ügyét hűn szolgálva, érdemeket szereztek, s akkor a nemzet halottjainak most disztelen, feledett sirjai felett dicső emlékjelek fognak tündökölni*.
Szebenbe Debreczenből való visszatérése alkalmával történt, hogy a nagy sörházban sört kérvén, azt ékes metszett pohárban szolgálttaták, de ő visszaküldötte azon hozzátétellel, hogy hozzák cserépkancsóban.
Értsd a Bach-korszakra, mikor e munka iratott.
A hogy alkotmányos életünk megkezdetével szabadabban lehetett lélegzelni, első gondja volt a lelkes háromszékieknek, hogy Gábor Áron emlékkövére pénzt gyüjtsenek. A díszes márványgúla – mely a szolnoki honvédemlékhez hasonlit – Gerendai műtermében készen áll a leszállitásra.
Addig a nemzet kegyeletes tisztelete, a hazafias sziveknek elfojthatlan szent érzete ölelje körül e hantokat, s az eldődök dicső tetteinek letéteményese: az azokat követni készséges ivadék védje a feledékenységtől s kegyeletlenségtől e sirhantokat, melyek alatt dicsőségünk, jövőnk biztos nagyságának élő gyökszálai vannak elásva, a hazafi-elismerésnek könyei öntözzék ezen a dicsőség mezején elásott magvakat, hogy azok kisarjadva, jövő szabadságunk viruló s ledönthetlen terebélyes fájává nőjjenek s erősödjenek.
Most pedig, miután ekként megjelöltem a nagy Gábor Áronnak sirhantját, s emlékének meghozám a kegyelet adóját, áldást adva a szent hantokra, folytatom vándorutamat.
Eresztevényről a nyugatirányból lefolyó Besenyő patak völgyületébe lejt le az út. E völgy torkolatának északi oldalán fekszik szép-regényesen Maksa. E falu lételéről első történeti tudomásunk csakis a 14-ik század elejéig vihető fel, midőn a pápai dézmák regestrumában és pedig az 1332. évi bejegyzésben (646. lapon) Moya néven fordul elő; Tamás nevü papja 6 régi és 2 kis banalist fizetvén. Az 1333. évi bejegyzésben (683. lapon) már Moxa néven van bevive, s ugyancsak Tamás nevü papja 3 régi banalist fizet*. Hanem hogy Maksa ennél jóval korábban alakult, az feltehető s igazolható Benkő Józs.* azon állitásával, hogy e falu volt a régi székely gyüléseknek székhelye; itt volt ezen köztársasági szerkezettel birt szabad népnek pryteneumja, hol a nép vénei törvénytudói törvényt tartottak, s a nemzet közérdekü dolgai felett tanácskoztak, melynek folyama alatt a nép ezen tisztes senatorait a harczfiak tisztelet jeléül kivont kardokkal vették körül; egyszersmind határzataiknak s végzéseiknek tekintélyt és erőt kölcsönözvén.
Maksa az 1567. évi regestrumban Maxa néven 34 kapuval van bejegyezve.
Specialis Trania Terra Siculor. Maksa nevét Kállay makkról származtatja, mivel régi időben nagy cserés erdősége levén, igen sok makkja termett.
A régi nemzeti gyülések által szentesitett e helynek hagyományos tiszteletét még a későbbi korra is kihatni látjuk. E helyen gyültek össze 1660-ban sept. 28-án a Barcsai Ákos zsarolása és jogtiprása miatt fellázadt székelyek; itt határozták el nemzeti jogaiknak és szabadságuknak fegyverrel való védelmét; itt választották vezérüknek Székely Sámuelt, itt mondottak halált a nemzetet zsaroló főkapitányuk Donáth István fejére, s innen indultak el, hogy a Cseme rétjén (Baróth mellett) vérezzenek el Barcsai Gáspár népgyilkoló fegyverei alatt*, sőt később is gyakran tartattak Maksán Háromszéknek közgyülései 1630-tól 1793-ig, összesen 31-szer.*
Kővári Erd. Tört. V. k. 101–102. lap.
1-ső 1630. dec. 16-án Nemes Tamás elnöklete alatt, mikor Papolczi Kis Mihály nemessége kihirdettetett. (Gub. levélt. cont. táblának a dubiosus nemeseket kutató jegyzőkönyvében 1143/771).
2-ik 1636. febr. 6-án, midőn Rákóczi Györgynek Szamos-Ujvártt kiadott szabadalomlevele kihirdettetett. (Lásd Benkő Imago incl. nationis Siculicae 76–77. lap.)
3-ik 1640. apr. 10-én Dániel Mihály elnöklete alatt, mikor Török János nemeslevele hirdettetik ki. (U. o.)
4-ik 1644. apr. 4-én Basa Tamás elnöklete alatt, mikor Dálnoki Nagy Péter nemessége hirdettetik ki. (Ugyanott 11840/772).
5-ik 1667. jul. 1-én Béldi Pál elnöklete alatt, mikor a Csernátoni Feketék nemeslevele hirdettetik ki. (Ugyanott 1143/771).
6-ik 1676. márcz. 11-én Nemes János elnöklete alatt, mikor Lisznyai Incze Gergely nemessége hirdettetik ki. (Ugyanott 11840/772).
7-ik 1676. máj. 11-én, mikor Árkosi Mihály Kelemen nemessége hirdettetik ki. (Ugyanott 3134/779).
8-ik 1677. dec. 1-én. Azon közgyülése Háromszéknek, melyből Kolozsmegye rendeihez átirtak, közli ezen átiratot Kovács István Nemz. Társ. 1836. évf. 248, 250. lapjain.
9-ik 1679. máj. 2-án, midőn Hilibi Osváth János nemeslevele hirdettetik ki Mikó Ist. elnöklete alatt (U. o.)
10-ik 1686. márcz. 8-án, mikor a novizálás módja határoztatott meg. (Ferenczi kijegyzése és a Ns. Székely nemz. Const. 115–116. lap.)
11-ik 1696. oct. 22-én, mikor a káromkodók ellen hoznak kemény büntetéseket, pénzbirságot, mely a hatodszor vétkezőknél 12 forintra ment, ezentúl is vétkezőkre halált mond. Kinek pénze nincs, pelengérre állittassék. Itt mondatott ki, hogy: „a ki dohányt sziv, 12 forintig dulassék meg“.
12-ik 1697. august. 9-én. Határozatok az egyházi nemesek és szolgák adózásáról.
13-ik 1697. dec. 30-án. Ki birót, polgárt megtámad, ha nemes lenne is, 12 ftig dulassék, a jobbágy ily hibáért fogságra jut.
14-ik 1699. márcz. 11-én. Lopott marha árába pap, deák és jobbágyos nemes nem tartozik fizetni, esztenát 100 juhon alól nem lehet állitani, idegen juhot bevenni tilos. Ez évben máj. 1-jén tartott gyülés van bejegyezve a Székely Const. 116. lapján, de mivel annak végzései össhangzók a mrácz. 11-én tartott gyülés határozványaival, igen valószinü, hogy itten dátum-hiba van.
15-ik 1700. sept. 30-án. Uj rendszabályok a káromkodók ellen.
16-ik 1702. sept. 13-án, A continuus szolgák az extraordinarius szolgálatoktól mentesek.
17-ik 1709-ik jun. 7-én. Hogy Kézdi és más székbeliek fassiója irásban elfogadtassék.
18-ik 1709. oct. 31-én. Hogy a közönséges gyülésről kimaradó nemesek 12 frtig büntettessenek.
19-ik 1712. sept. 19-én. Ki borát árulásra kikezdette, míg el nem fogy, mást ne kezdjen, hacsak meg nem romlik, mit V. tiszt itéljen meg.
20-ik 1714. szept. 24-én. A hidakat, utakat minden falu a maga határán reparálja.
21-ik 1715. febr. 13-án. Mikor militia költözik, annak szállitásában a jobbágy is (kettő mint egy szabad) résztvegyen.
22-ik 1717-ik jan. 16-án. Az extraordinarius serviciumokat, calculust, postálkodást marhaszám szerint tegyék.
23-ik 1717. jun. 8-án. Más falu határán füvet – ha militia számára is – prédálók büntettessenek.
24-ik 1718. jul. 13-án. A káromkodók, nős paráznák ellen inquisitorok rendeltetnek, gyermeket ha káromkodik, atyja az inquisitor előtt vesszőzze meg. A potentiosus jobbágyokat, ha ura forumán törvényt nem látott – a V. tiszt captiválja és büntesse.
25-ik 1720. febr. 19-én. A gubernium parancsa szerint, káromkodók, éjente dorbézolók, ha nemesek, 24 forintig büntettessenek, ha lófő, darabont vagy jobbágy, kézi kalodába tétessék.
26-ik 1720. apr. 8-án. Az erdőégetők keményen büntetendők. (Eddig Ferenczi kijegyzéseiből kivonatilag.)
27-ik 1725. jul. 27-én b. Apor Péter elnöklete alatt, mikor Almási Kelemennek nemessége kihirdettetett. (Gub. levélt. cont. Tábl. 1143/771.)
28-ik 1753. jul. 21-én, melyen a Bálintok nemeslevele kihirdettetett. (Gub. levélt. Cont. 11840/772.)
29-ik 1763. sept. 11-én, melyen Krizbai vagy Dezső Mózes nemessége kihirdettetett. (Ugyanott 3234/771.)
30-ik 1791-ben márcz. 21-én, hol az országgyülési követek jelentést tettek, s Miklósvárszék követét, Donáth Györgyöt letették, mely ellen Miklósvárszék önállóságát biztositó szabadalmaira hivatkozva, a Guberniumhoz óvást teszen. (Ez óvás a Gub. levélt.)
31-ik 1793. pünköst hava 2-án gr. Nemes János elnöklete alatt, mikor koronaajándékban és lovak árában 1359 rfrtot, hadiköltségekre pedig 7485 rfrt 11 krt szavaz meg Háromszék közgyülése, s annak felhajtására bizottságot nevez ki. (Gub. levélt. 421/793.).
Ezen gyülések pedig nem valamely teremben, hanem Isten szabad ege alatt a templom melletti téren tartattak, hol ülőpadokul szolgáló nagy lapos kövek voltak sorban elhelyezve. Alig félszázada, hogy e kövek, a nemzet tanácskozásának ezen emlékszentesitette ülhelyei, megvoltak, az 50 évvel ezelőtt Maksán tartott presbiteri gyülés még ezen classicus köveken ülésezett, ma azonban széthordattak, felépittettek s a régi kor tisztes emlékeit kutató utas hiába keresi azokat, de ezeket keresve, egy másik tisztes régiségre talál, s ez Maksa ódon egyháza. Ez pedig az átmeneti korszakból való (13. század) tisztes épület, mit bizonyit már az is, hogy oldalajtaja csúcsives, míg hátulsó főportáléja körives. És igy a fejlődő gót és hanyatló román izlés egyaránt képviselve van.
Az ismert modoroktól eltérő sajátsága e templomnak az, miszerint a hajóval hasonszélességü szentélynek nincsenek meg a szokásos diadalive, valamint az is, hogy e szentély egyenesen záródik. Ily egyenes záródást a kora gót épitészetnél láttunk, itt-ott nagyon kevés példáynban, a mi Némethonban 1230-ban kezdődve 1300-ig tart, s mivel nálunk csaknem egy század időköz van, tehát Maksa templomát a XIII. század végén, vagy a XIV. elején épültnek kell hinnem*.
Az ily záródás a kora gót épitészetben virágzása, valamint kivételesen hanyatlása korában is néha előjön, csak a cistercita szerzet többnyire egyenesen záródó egyházainál jön szabályszerü alakitásként elő. Ipolyi Csallóköz műemlékei 123. l.
E templomot – most is várnak nevezett – köridomu várkastély környezi, melynek izmos falai jelenleg is 2 1/2 öl magasak; de régen magasságuk a templom fedéltetejéig ért, s vívófolyosókkal voltak ellátva. A torony e templomkastély keletre néző kapubástyájára épült. E toronyban a kisebbik harang szintén érdekes régiség, ezen körirat levén felső ormán (egy sorban):
(Soli Deo Gloria 1537).
Maksát 1704-ben felgyujtották és egészen leégették a labanczok*.
Apor Péter Synopsis Mutationum. A Magyar tört. emlékek 11. köt. 137. lapján.
De Maksán nemcsak e régi templomot, hanem környékén még más figyelmet érdemlő tárgyakat is talál a régész.
A falu alatt egy terecskét Elővölgynek neveznek; e helyen régi épületnyomok mutatkoznak, főként nagy mennyiségü cserépdarabokat forgat fel az eke. Itt a hagyomány szerint pogány falu állott, melynek neve feledékenységbe ment.
Maksa és Dálnok között a Besenyő patakával párhuzamosan folyó Csobot pataka törtet le; e patak fennvölgyében egy sziklából gazdag forrás buzog fel, melyet Urkútjának neveznek; e forrásról az a hagyomány, hogy őseink a kút mellett áldoztak régen hadurnak, miért e forrásnak főfájásokat gyógyitó erőt tulajdonitottak. A forrás mellett óriási bükkfa állott, melynek ágaira – miután megmosakodtak a szent forrás vizében – bogot kötve, mondani szokták, hogy: „akkor fájjon fejem, mikor a bog kioldik” és e hit alapján a vidék népe gész búcsujáratokat tartott az Urkútjához. Sőt e régi szokás még most is fennmaradt, a mennyiben áldozó csütörtökön nemcsak a Maksáról, hanem a szomszéd falukból is összeseregel a nép, s zeneszóval vonul az Urkútjához. A főfájósok most is mosakodnak, a fiatalság pedig gondtalanul tánczol és mulat, s legtöbbnyire a szivszövetségek itten köttetnek meg, sőt megtörténik az is, hogy főfájás helyett szivfájdalmat cserélnek.
Az Urkútja felett egy sziklás ponkot Kupa kövinek neveznek a hagyományok szerint azért, mert Kupa vezérnek ott volt régen lakása.
Alább pedig, hol a Csobot pataka a Dálnok közt lefolyó Nádas patakával egyesül, Veresmart nevü omladványos helyen sok tégladarabot, edénytöredéket s elporlott falmaradványokat találnak; mivel pedig ezen téglák némelyikén állitólag feliratok is voltak, azt lehetne sejteni, hogy ottan valami római telep vagy Necropolis volt; rendszeres ásatások leginkább kiderithetnék a valót. De térjünk vissza a Besenyő patak völgyébe, hol még szemlélődésünkre néhány méltó tárgyat találhatunk.
Maksán felül – az északról Daraszon, délről a Zádogos lánczolata által határozott – Besenyő pataka még jó darabig megtartja nyugati irányát, később azonban megtöretve, északi irányt veszen. E völgyhajlitás szögletében levő magaslaton a Csente aljában fekszik szép-regényesen Besenyő.
Kállay s mások is azon véleményben vannak, hogy Besenyő, valamint Felső-Volál, Peselnek, Szárazpatak, Oroszfalu és Sz.-Lélek egy része is idetelepült besenyők vagy bissenusok átlal alapittatott; ezen véleményt látszik erősiteni Besenyő neve is. Én historiai vitatkozásokba e egyedni jelenleg e kérdés felett nem akarok, s bármely eredetüek voltak is Besenyőnek hajdani lakói, azok most mind derék ref. vallásu székelyekké változtak át. Hogy régi telep, az tanusitja az is, miszerint a XIV. század elején előfordul már, mert a pápai dézmák regestrumában és pedig az 1332-ik évi bejegyzésben (649 lapon) előforduló Besenczed és a 741. lapon bejegyezett Besendzd a kézdi Archidiaconatusba levén sorozva, alig lehetne más, mint Besenyő. Régiségét e mellett bizonyitja temploma is, mely az átmeneti korszak első szakából, tehát a XIII. századból való, mit kétségtelenné tesz a körives ablakoknak uralgása. Körives a hátulsó főkapu, körives a diadaliv, valamint körives a szentély egyetlen ablaka is, a gót idomot egyedül a szentély poligon záródása képviseli. A csak 9 lépés hosszu szentély boltivezete igen kezdetleges és kevéssé emelkedett, ívgerinczei párkányos téglából valók, s azok nem nyugosznak gyámköveken, hanem egyszerün az oldalfalból szökellnek ki. A hajó eredetileg szintén bolitves lehetett, de ezt most 1689-ben készült koczkás deszka-fölep (plafond) helyettesiti; oldalfalain a vakolás alól régi fresco-festménynek még élénk szinezetü alakjai tünnek ki. Magas fedelét kupás cserepek borítják; ujabb épitészetü tornya a templom északi oldalához van támasztva. E templom képét melléklem már csak azért is, mert az – nagyon hasadozott és a szükséglethez kicsiny is levén – maholnap leszedetik; miért illő, hogy annak emlékét legalább e lapokon megvédjük. Besenyőt feltaláljuk az 1567. évi regestrumban is Bessenyev néven 28 kapuval.
A falu feletti Csente tető vég-előfokát képezi azon hegy-háromszögnek, mely Csík déloldali hegytömegéből (Büdös, Csomág, Nagy-Haram, Bálványos stb.) lenyulva, az Olt és Feketeügy közé ékeli magát, s egészen a Szépmező északi felén fekvő Angyalosig* lenyulik. Az e hegység végcsúcsát képező Csente tető háromszék középpontján feküdvén, talán az egyedüli pont, honnan az minden irányban látható. Itt ütközik össze Al- és Felvidék térkoczkája, itt van Háromszék legnagyobb szélessége, mely Zágontól Árkosig 4 mfdet teszen, itt van azon pont, melyről a Feketeügy és Olt terén le és fel lehet pillantani, honnan Sepsi, Kézdi és Orbai székek csaknem minden egyes falui megszámlálhatók, s ott a hegy déli aljában terül el a Szépmező, e csaknem két mfd széles láz (fenntér), mely az Olt és Feketeügy ragyogó vonalától körülölelve s minden oldalról gyönyörüen fekvő faluk sorától szegélyezve, határainak különböző szinvegyületü szalagai által változatossá téve, s gyakran a lengő délibáb csalképei által diszitve, egyikét tárja fel a legnagyszerübb és legszebb síkságoknak, melynek párját még Kis-Ázsia nagyszerü terei sem képesek felmutatni.
E hegység hossza négy mfd, szélessége fenn tövénél meghaladja a két mfdet.
A besenyői régi templom északoldali látképe.
És e kép mily elragadó lesz, ha pillantásainkat annak pompálkodó környezetére vetjük. Ott a távolnak elmosódó leple alatt, hol az egymáshoz hajolt két folyó (Olt és Feketeügy) összeölelkezik, gyönyörü tölgyes és záldog berkek hullámzatos vonalán túl felötlik Brassó fellegvárával s a hosszan elnyuló Hétfalu tündöklő tornyaival; felettök pedig azok a roppant, azok az alakzatban és szinezetben páratlanul szép havasok, a határszéli Kárpátoknak azon hatalmas zöme, melyeknek sziklatömegei közé határszorosaink három legszebbike (törcsvári, tömösi és bodzai szorosok) nyomul be, könnyen védhető utjai ez elzárt hazának, melyeken át a szomszéd országokkal és a nagyvilággal közlekedhetnénk, ha rosszakarat azoknak zsilipjeit zárva nem tartaná.
A természet valóban remekelt e vidék alakitásában; talán azt akará, hogy legyen e hon véghatárainál egy bűbájos vidék, mely szépségével lelánczolja, természeti kincseivel lekösse az itt lakót, valamint az ide jövőt, hogy ez innen tovább ne kivánkozzék, hogy az innen meg ne válhasson; vagy ha távoznék is, e táj bűv látványként örökösen előtte lebegve, a honvágy és visszakivánkozás érzetét ébreszsze a honfikebelben. Mert hon! te oly szép és dicső vagy, hogy távol a te virányaidtól nincsen számunkra hely:
Áldjon vagy verjen sors keze,
Itt élnünk, halnunk kell!
Itt élnünk, halnunk kell!
A megható kilátást nyujtó Csentetetőt a rege költészetével is felékiti a nép, mert itt lakott – a rege szerint – Bábolna király, az óriásoknak hatalmas fejedelme; leánya, a bűbájos tündér pedig a szomszéd Hegyes tetőn, onnan beszélgettek egymással, s ott a tetőn, hol most egy szabályszerü embercsinálta tumulus van, állott sarkon forgó arany vára, mely most nyomtalanul eltünt. Ott alább a hegy déli aljánál fekvő Angyalos fölött (mely az angyallá változott tündér királyleánytól nyerte nevét) van Bábolna árka; ide rejtette el, a rege szerint, Bábolna király az arany napot és az arany bárányt, melyet két fekete agár és egy czifrán felszereszámozott fehér mén őriz s csak az tudhatná e kincset kivenni, ki a tüzet fuvó mént kézre keritve, azzal Bábolna árkát megkerülni tudná.
A rege költészete által ekként ékitett Bábolna árka pedig a valóságban nem más, mint egy vizmosások által megszakgatott oldal, hol régi épitkezéseknek semmi nyoma, hanem hogy itt mégis kellett valaminek lenni, azt mutatja az itten talált római bronz szobrocska* s számos hamvvedertöredék, miből azt lehetne következtetni, hogy itt egy római necropolis, talán a közeli komollói castrum temetkező helye volt. A tetőn levő tumulus lehetne egy római specula maradványa; mert egy ily had-távirdai toronynak ennél alkalmasabb helyet alig találhattak volna*.
Mely Besenyőben lakó Forró Ferencz birtokában van.
A rómaiaknál szokásban volt, hogy a magasabb hegycsúcsokra egymással láttani összeköttetésben levő, speculának nevezett őrtornyokat épitettek, honnan tüz, fáklyafény, vagy füst által jeleztek egymásnak és a környékbeli őrizeteknek, s ezek ekként a távsürgönynek első elméleti fogalmát képezték. Ily rendszeres láttani elvek szerint épiték székely őseink is váraikat, mint azt e munka folytán többször bebizonyitani igyekeztem.
Ily közel levén, nem tehetjük, hogy Angyalosra be ne tekintsünk, mely falu Szépmező északi szélén nem messze fekszik Bábolna árkától. Bár régen odább feküdt a Kútpataka mellett, hol most is nagy mennyiségben található cserépdarabok jelölik egykori fekhelyét. Nem messze oda Káolna nevü hely is van. Azonban falunk mostani fekhelyét is már régóta foglalhatta el, mert fölötte van egy Remete nevü hely, hol a hagyomány szerint az első odatelepülő remete lakott. Ennek közelében volt Angyalosnak régi temploma, melyet csak e század elején szállitottak le a falu közé. E templom a katholikus korban sz. Györgynek vagy sz. Mihálynak lehetett szentelve, s e harczias angyalok valamelyikétől nyerhette a falu nevét, de ez is régen történhetett, mert a pápai dézmák regestruma 1332. évi bejegyzésében ott találjuk már Angelus, és az 1334. évi bejegyzésben Angekus néven. Az 1567. évi regestrumban Angjalosnak van irva 30 kapuval. Angyalosból származik a Forró család, melyből régibb időben is sok jeles katona került ki; az 1848/9-iki harczokban pedig Forró Elek tünt ki mint honvédezredes s szabadságharczunk egyik legkiválóbb bajnoka. De a jelen dicsőségétől a multra visszatérve is találhatunk Angyalos környékén még más régi harczemlékeket, mert ott vannak erdőségeiben Jankafeje és Tatárut nevü helyek, melyekkel a hagyomány régi harczias kor emlékét védő ily történetet hoz kapcsolatba. Vad tatárcsapat dúlta Háromszéket, mely elől a nép felmenekült az angyalosi erdőkbe. Élelmök fogyatékán levén, egy Janka nevü bátor hőst küldöttek le megnézetni, ha a tatárok távoztak-e? A lesbe állott tatárok üzőbe vették a kiküldöttet, s miután serény lovát lenyilazták, a Janka fejénél hősies önvédelem után levágták fejét, s azután nyomait követve, felnyomultak az erdőbe, hogy az elmenekült népet lemészárolják; de ezek Janka kiáltásai által figyelmessé tétetvén, résen állottak, s midőn a vad csorda egy mély uton nyomulna, megrohanták, s fejeikre zúditott szikladarabokkal nagy részét elzúzták, ugy, hogy csak kevesen menkülhettek el. E győzelem emlékére nevezték el a mélyutat Tatárutnak, s a helyet, hol hős Janka elvérzett, Janka fejének. De térjünk vissza Besenyőbe.
A völgy, melyben Besenyő fekszik, az Olt és Feketeügy közti hegységnek legjelentékenyebb s leghosszabb völgye, mely Besenyőnél északi irányt véve, messze felnyulólag ágyalja be magát az erdőövezte hegyek közé, ez erdőségek legmagasabb csúcsáig, a már ismertetett doboki havasig hatolva*. E völgyben a leirtakon kivül több falu (bár néhány elférne) nincsen; de azért mégsem egészen néptelen, mert számos malom van ott, hol a szomszéd faluk őrölnek, s hol a molnárok a földmivelésre is gondot forditnak. Az utas pedig nem egy a festő ecsetére méltó molnárleánynyal találkozik, ki a kerepelő kis malomnak környékét virágos kertté alakitja át, s zengzetes énekével viszhangoztatja a bérczeket; de nem csak ezen csendélet vonzó képei, hanem egy más nevezetesség is vonzerőt gyakorolhat az utasra, mert két órányira Besenyőtől a balpartilag beszakadó Várhányás pataka és a Dereka szakadt völgye közt egy hegyhát van, melyet Várhányásnak hivnak. Hagyomány szerint ott pogány vár volt; szemben van vele a Bálvány nevü magas hegycsúcs, hol – hagyományilag – pogány ősök nemzeti istenöknek áldoztak; túlfelől pedig egyik Háromszékre néző magas csúcsot Nézőhegynek, másikát Vaskapunak nevezik. Mindezen elnevezések arra mutatnának, hogy e most elhagyott rejtett völgyben régen emberek laktak, talán egyik utolsó menhelye volt e hely is a keresztyénség által leszoritott ősök vallásának; a Bálvány elnevezés ezt engedi sejtetni, valamint a hagyomány is ezt látszik igazolni.
Fennebb már elmondók, hogy a bodoki havas egyik közeli kifutványán van Kincsás vára, sőt e vár leirását is adók, azt azonban néveredetét érdeklőleg el feledők mondani, hogy igen könnyen lehetne azon Hincza vára, mely Háromszéken fekvő várat Gohány és Bormező praediumokkal I. Lajos 1370-ben Bebeknek adományoz. Annyival is inkább, mert mint e munka 59. lapján felfejtők, Gogány pataka s ily nevü praedium emlékezete most is megvan M.-Ujfaluban. Bormezőnek pedig a közelben levő bodoki borvizes mezőt nevezhették. És igy valószinü, hogy a Kincsás vára a már I. Lajos korában megvolt Hincza vára elferditéséből lett, mely Hincza vára a mongolok által feldúlt várak sorában – Háromszéken fektének határozott megjelölésével – fordul elő. Erre vonatkozólag láss többet Archiv f. d. Kenntn. v. Siebenb. stb. Kiadja Schuller I. B. 1841. 62. lap, hol Lajos király eredeti adományl. 1593-ki átiratára történik hivatkozás.
És hogy az itten lakók e menhelynek védelmére is gondoltak, mutatja a Várhányásnak most is észlelhető erőditése. A Várhányás minden oldalról csaknem megmászhatlan meredek, kivéve a keleti oldalt, hol egy roppant átmetszés zárta el az ezen oldalról való közelitést. Ezen átmetszés most is 8–10 öl széles, 5–6 öl mély, s a hegyhátat egész szélességében átfogván, a hegyoldalokon is jó darabig folytatódott. Az átmetszésen belül magas dombosodás van, hol valamely zömtorony állhatott; itt kincs után ásogatnak most is a minden régi vár helyén rejtett kincset hivők.
E szerint a Várhányás nem valamely rendszeresen épült erőd, hanem inkább alkalmi menhely lehetett, mely fekvésénél fogva, s az emlitett roppant átmetszés által védve, a lőfegyver előtti korban tisztességes védhely volt. A Várhányástól a Vaskapuhoz kihágva, szép kilátás által megjutalmazottan lehet a Maksán felül fekvő Dálnokba belejteni.
Miként a háromszéki tér túlsó, kárpátalji oldalán, ugy itt is (nyugati szélén) a helyésgek a Nemere dühe ellen védett völgytorkolatokba húzódtak be. Egy ilyen, a Rigó helyből eredő Dálnok patakától átfolyt, völgy torkolatában fekszik Dálnok, nagy és igen szép székely falu, melynek 1332-ben való lételéről adatot találunk a pápai dézmák regestrumában*. Még tekintélyesebb volt a XVI. században, mert az 1567-ik évi regestrumban 42 kapuval fordul elő.
A regestrum 645. lapján az 1332. évi rovatban ezt találjuk: „Dyco Sacerdos de Dabunk solvit pro se et sociis 40 banales antiquos“. És ismét a 730. lapon 1334. év rovatában: „Dyco Sacerdos de Dalank solv. 6 grossos“. Hogy pedig ezen kézdi archidiconatusba sorozott egyházközség nem lehetett más, mint Dálnok, azt a helyneveknek e korban szokásos átalakitásából s főként a magyarul nem tudó olasz dézmaszedőknek mindenütt észlelhető helynévferditéséből következtethetjük, annál is inkább, mert Háromszéken egy falu sincs, mely a regestrumban előforduló Dábunk és Dalánknak csak annyira közelitőleg is megfelelne, mint Dálnok. Az első tételbe fizetett összeg nagyságából s a „pro sociis“ kitételből azt kell következtetnünk, hogy Dálnok akkor is esperesi székhely volt.
A nagy, de tévutra vezetett s szerencsétlen véget ért Dózsa György – előbb horvát bán, később az Ulászló alatti pórlázadás vezére – Dálnok szülöttje volt.
A Dálnokról származottak közt megemlitem még Dálnoki Benkő Mártont, m.-vásárhelyi tanárt és irót, ki 1702-ben adta ki L. A. Florusnak magyarra forditott római történelmét, továbbá Dálnoki Mihályt, a kolozsvári unitárium collegiumnak 1648-ban elhalt hires lectorát* és végre Dálnoki Jánost, a 13 kiadást ért „Troja veszedelme” czimü hős költeménynek hirnevesi iróját*. De a régiek mellett illő emlékeznem dálnoki reformatus lelkész és esperes Ferenczi Jánosról is, ki fejlődő irodalmunknak e század első tizedeiben tevékeny munkása volt, ki a „Hon és külföld”, a „Társalkodó”, s más folyóiratokban sok jeles czikket közölt, s kinek egy nagyobbszerü, a Székelyföld történetét tárgyazó munkálata kéziratban hever a feledés poros polczán, mert nincsen vállalkozó, ki ezen feltehetőleg jeles munkát nyilvánosságra hozná. Ferenczi szivességéből én is sok, Háromszékre vonatkozó érdekes jegyzetet és utasitást nyertem, melyért itt nyilvános köszönetet mondani kötelességemnek ismerem.
Láss ezekről többet Bod Péter Athenása 54-ik lapján.
Dálnoki Jánosról láss többet Toldi „Magy. Költészet tört. “ czimü munkájában I. k. 137. lap.
Dálnok erdőségei közt egy helyet Darabonterdőnek neveznek azért, mert azt Báthori István fejedelem adományozta az őt Lengyelországba elkisért dálnoki darabontoknak*. E csapat vezetője dálnoki Péter Simon volt, kiről sok hagyomány él a nép száján. Ő a fejedelemnek nagy kegyeiben volt, s mert ügyes, talpraesett feleleteivel s mulatságos beszédeivel a fejedelmet gyönyörködtette, többnyire közelében lovagolt, s annyira kedvelte a fejedelem, hogy ha jó órát akart magának szerezni, csak Péter Simont szólitotta elő. Midőn a lengyel trónt elfoglalni ment fejedelmünk, akkor is kiséretében volt Péter Simon hiressé vált darabontjaival. Krakkóhoz érve, midőn látta, hogy az utczák posztóval vannak bevonva, Simon vitézhez fordulva, kérdé: „Simon! hát itt már hogy megyünk?” „Mentül sebesebben uram királyom” felelt ez, s a fejedelem szót fogadva, sebes vágtatva ért Krakkó piaczára stb. Dálnok határának a térségbe eső egy részét Depső rétjének hagyomány szerint azért nevezik, hogy Depső hires székely vezér ottan táborozott népével. Még felemlitendő az is, hogy a falu közeli Nádas gödörben sok timsó jön elő.
Az adománylevél megvan Dálnokon Ferenczi esperes úr birtokában. Ugy látszik, hogy Báthori a lengyel trón elfoglalására Háromszéken és Moldován átment. Apor Péter Lusus Mundi Magyar Tört. emlékek 11. k. 19. lapján emlékezik egy régi iratról, melyben az áll, hogy Báthori István, midőn lengyel királyságra ment, egy éjet K.-Vásárhelytt töltött. Ezt támogatná az is, hogy dálnoki darabontok kisérték.
Dálnokon felül van az egy magaslaton szépen fekvő Albis*, hol az I. Rákóczi György korában szerepelt székelyek kapitánya, s később fővezér Zólyomi Dávid született*. Ugy Albis szülöttje Pánczél Dániel, nemzeti irodalmunknak ezen szorgalmas uttorő munkása is, ki 1793–98-ig a „Magyar Merkurius” kiadója, attól fogva Décseivel együtt a „Magyar Kurir”-nak közös, azután végperczeig (1827) egyedüli tulajdonos szerkesztője volt, s kinek nemzeti irodalmunk fejlesztésében és kifejtésében nem csekély érdeme van.
Albis az 1567. regestrumban Albys néven 13 kapuval van bejegyezve.
Ki később túlmerészsége s engedetlen feszengéseért a kővári vár fogdájába került, s ott is végzé életét 1649-ben.
Albison sok gyümölcs, kiválóan sok szilva terem, s azért a magyar absynthet, az oly kedvelt silvoriumot itt nagyban főzik, s főzték még az egyedáruságot behozott Bach-rendszer alatt is, mert a finánczok nem igen mertek e faluban mutatkozni, mivel az albisi székely menyecskék többször leforrázták. A székelynek, még a szelidebb asszonynak is vérében van, hogy jogtiprást és elnyomatást nem igen tűr, s az absolut kormány által hazai törvényeink ellenére behozott mindennemü egyedáruságok sok emberáldozatba kerültek; s midőn a vagyonbiztosság (mely sehol sincs ugy tisztelve, mint Székelyföldön), őreit (a csendőröket) respectálták és félték, akkor a gyiknak, szaglónak gunyolt finánczokat számba sem vették nemcsak, hanem a hol lehetett, agyon is koppantgatták. Nem volt év, melyben hallani nem lehete, hogy itt ennyi s ennyi finánczot akasztottak fel, vertek agyon, zsákba varrtak, keverésbe, kutba öltek. Hozzájárult még az is, hogy ezek a pénzőrök, illetőleg jogosabban pénzzsarolók többnyire söpredék, gyáva, gyülevész csapat volt, mely bár fülig volt fegyverkezve, még egy asszony forrázó csupra előtt is félénk nyúlként megfutott; magam tudok esetet, hogy egy szántó székely legény csupán kis esztekéjével (sártakaritó, végén vas lapátkával ellátott pálczikó) négy szuronyt szegezve rohanó finánczot nemcsak lefegyverzett, hanem ugy elvert, hogy elnyúltak belé.
Albison felül van Csernáton, melyet már ismerünk, s igy innen visszatérünk központunk Réty felé; hanem hogy utunk egyhanguságán változtassunk, nem az országuton megyünk, hanem a térség rónáján, hogy az ott levő néhány falu felett is legalább futólagos szemlét tarthassunk.
