Székely Mózes a régi papirmalomnál.
Székely Mózes a régi papirmalomnál.
Basta rémkorához térünk vissza, midőn a Mihály vajda és Basta által kipusztitott Erdély megmentésére e kor legnagyobb hőse: Székely Mózes, mint kinevezett fejedelem ragadott fegyvert. Mig ő Erdély nyugati részét tisztitá az ellentől, addig Basta szövetségese: a vad Ráduj-Szerbán vajda beütött a Barczaságra, s Rosnyónál az ellene küldött Imecs és Makó vezérlete alatti székely csapatokat szétszórta. E hirre Székely Mózes maga nyomult 4000 magyar és 5000 törökből álló sergével a Barczára s jul. 8-án Höltövénynél ütött tábort, mig Ráduj vajda 15-én segédsergekkel megérkezve, Zernyestnél szállott táborba.
Székely Mózes Brassótól hódolatot és segélyt kivánt, ellenesetben Ráduj elűzésével szigorú fenyitést helyezett kilátásba. Ha Brassó habozás helyett az ország törvényes fejedelme és az ország védserge előtt felnyitja kapuit s segédcsapatjaival csatlakozik, akkor Ráduj harczot sem próbálva, visszahuzódik s Erdély sorsa jobbra fordult volna; de Brassó tétovázott, kéttarisznyás politikáját követve kémlelte, hogy ki az erősebb, hogy majd ahoz csatolja magát; s ez okon Weis Mihályt kiküldve Székely Mózeshez, a város megnyitását (az ott uralgó pestist használva ürügyül) Ráduj elűzése utánra halasztotta, s látszatból 150 drabantot s Fiota nevű, Brassóba telepedett olasz tüzmestert küldötte Székely Mózes táborába; de mi volt ez egy 80,000 lakossal biró vidék s mintegy 10,000 harczossal rendelkező várostól akkor, midőn az ország törvényei ily közvetlen vész esetében a fejenkénti fölkelést rendelték el. Hanem lássuk a csata folyamát, a melyhez annyi gyászos emlék mellett annyi dicsőség fűződik, hogy arra nemzetünk mint nagyszerű önfeláldozásának egyik legmagasztosabb jelenetére mindig büszkén hivatkozhatik.
Ráduj julius 17-én Rosnyótól előre nyomulván, hadállást foglalt. A centrumot, hol 6000 embert maga a vajda vezénylett, Vidombaknál állitá fel; a két Mircse által parancsnokolt balszárnyat (2000 ember) Feketehalom irányában helyezte el, mig a Gespreng irányában elhuzódó jobb szárny 2000 emberét Rácz György vezényelte. Ezzel szemben Székely Mózes hadállása volt. A méhes kerteknél volt a centrum, melyet 25 ágyújának fedezete alatt levő szekérvárba vont be; balszárnya a Vidombak partján levő papirmalomig nyult*, mig a höltövényi sürű erdő által fedezett jobb szárnyát a törökök és tatárok képezték. Azonban ez előnyös hadállást éppen a támadás perczében megzavarta az, hogy a jobb szárnyat képező pasha a hely szűk voltát adván okul, hadállását elhagyta; kérés, fenyegetés mitsem használt, s semmi szin alatt nem lehetett arra birni, hogy kijelölt helyét elfoglalja; még inkább tetézte a zavart az, hogy a Székely Mózes táborában lévő 320 szerb éppen az összetűzés perczében az ellenhez átszökött, mi által a magyar hadsorokban hézag támadott.
Ezen, Honterus által épitett, ma már nem létező papirmalom ott feküdt a Vidombak partján, hol most Dr. Plecher méhes kertje van.
Ráduj egyenesen a centrumban lévő szekérvárnak tört; első sorban Rácz György lovas csapatja támadott, mely az ágyúk tüze által hamar megtérittetett; 3 órakor Ráduj három ágyújának jellövésére, az oláhok szent Miklós kiáltással rohantak előre; de a magyar ágyúk sortüze ezeket is visszalökte. Deli Márkó a Ráduj sergében levő vad kalandor azonban észrevette, hogy az igen felirányzott magyar ágyúk kevés kárt tesznek*, mire elszánt rácz csapatjával a szekér-várra rohant, s azt szétvágva a támadott résen betört a székely hadsorokra. Ha a török pasha ekkor engedelmeskedik s a zsákmány felett tépelődőket oldalban támadja meg, mint azt Székely Mózes elrendelte, még a győzelem koczkája a magyarok részére fordulhatott volna; de a pasha engedelmesség helyett, a már korábban elmenekült 4000 tatár után rugtatott 1000 törökjével s Hermányig meg sem állt. Bethlen Gábor és Rhédei Ferencz mindent veszve hivén, a megyei dandár 1000 emberét kivonták a csatából, s elhuzódtak, Székely Mózes tehát csak 3000 székely bajnokkal maradt a csatatéren. E maroknyi népet Ráduj vérszemre kapott csordái minden oldalról körülözönölték, de megtörni nem tudták, mert mindenik oroszlánilag harczolt; Székely Mózes menydörgő hangja föllelkesité, dicső példája legyőzhetlenné tevé harczedzett hőseit, maga a fejedelem példát adólag harczolt legelől, mindenütt ott volt, hol baj mutatkozott, s ha valahol rés támadt, harczi bárdjával egymaga állta útját az ellennek, mely iszonyú csapásai alatt kéveként omlott össze, a székelyek mindenike egy elszántságában legyőzhetlen Leonidás volt; s rendithetlen ellenállásuk annyira megingatá az oláhok sorait, hogy azok már futni kezdettek, midőn Rácz Gy. lovasaival útjokat állva, feltartóztatá, s Székely Mózesnek zsákmányul esett 25 ágyúját a székelyek törhetlen phalanxának forditva, azokat, kiket kézi fegyverrel megközeliteni nem tudtak, halomra kezdte lövetni; de a fenmaradtak a halottak hulláiból képezett védtöltések mögött sorakozva, tovább folytatták a harczot, mindaddig, mig a fejedelem csak kevesed magával maradt életben. Székely Mózes még ekkor sem volt legyőzve, a golyózápor közt ekkor is előretört, mindent lesujtó harczi bárdja útat nyitott az ellen tömör sorain át, már az ellenség háta mögött száguld, midőn Rácz György utána rugtatva, rivalgó hangon párbajra hivta fel. Székely Mózes elmenekülhetett volna; de ő futni nem tudott, s visszafordulva, mig csekély számra olvadt harczosai Rácz lovasait tarták fel, addig a fejedelem a hazája ellen támadott fenevadra* rohant, s éppen egy iszonyú csapást mért annak fejére, midőn egy Ráduj seregében levő székely, csíkszent-mihályi Katona Mihály hátulról golyót röpitett a fejedelem hátgerinczébe, mire ez lováról lehanyatlott. Rácz ördögi kaczajjal rohant a haldoklóra, s annak nemes fejét leszelve, kopjája hegyén vitte Ráduj sátra elébe, ki azt Brassó piaczán rendelte kitüzetni; ott volt az több napig, mig nem a sárba leesettet Weis királybiró kertjében eltemette.
Többen hiszik, hogy az ágyúk e rosz kezelését is árulás idézte elő s a török pasha meg volt vesztegetve.
Rácz Györgyöt, mint elhagyott árvát Báthori Zsigmond felfogadta s udvarában neveltette és képeztette ki a hadtudományokban.
A csatatér, hol ezen leonidási küzdelem folyt, iszonyú képét mutatta a halálnak, ott volt roppant halomban Erdély nemességének virága s velük 3000 székely leölve, de hogy ezek életüket drágán adták el, mutatta az, hogy körültök legalább is kétannyi oláhnak hevert hullája; ugy hogy Ráduj hadseregének oláh része vagy elesett, vagy megsebesült; kik életben maradtak, a legkegyetlenebbül gyilkolták le a magyar sebesülteket, csak a legelőkelőbbeket kimélték meg gazdag váltság reményében; de ezek közül is sokan elhaltak sebeikben, mint Toldi István és Bogáthi Miklós Báthori Zsigmond egykori titoknoka, kik a brassai magyar templom mellett temettettek el; a sebesült Fiota szintén elhalván, Weis a nagy templomban temettette el; a magát 200 aranyért megváltott Kemény Józsefet Brassó kapuja előtt saját szolgái ölték meg, többeket Weis királybiró váltott ki. De nem sokára megérkezett e kornak undok hienája: Basta, ki a sebeikben fekvő magyar hősöket vérpadra hurczoltatta. E dicső vértanuk közt fölemlitem Mikola Jánost, Alia Farkast Vajda Miklóst, Toldalagi Mihályt, Mikes György és Benedeket, Kálnoky Jánost, Imecs Mátyást, Tamásfalvi Jánost, Székely Balázst, Harinai Györgyöt, Lészai Farkast, Donáth Jánost, Szörcsei Ferenczet, Jankó Gáspárt és a fiatal Henter Benedeket, kinek előbb jobb karját vágták le, s azután nyársba huzták; egy egykoru kronikás följegyezte*, hogy ezen fiatal oly bátran ment az iszonyú halállal szembe, hogy mindenkinek bámulatát kiérdemelte*.
Krauss Tract. rerum bellie.; ect. ab anno 1599–1606. Lásd Fundgr. I. 187.
E csata részletei leginkább egykorú irók feljegyzéseiből vannak véve; mint Weis libr. avalt. 1603, Hegyes András és Krauss Gy. egykori krónikáiból. Lásd ezeket Blätter für Geist stb. 1841. évf. 21–132. lap, és Fundgr. I. 168–187.
Ráduj* és Basta elvonultával a csata áldozatai egy közös sirba temettettek el. A sirdomb, hol annyi hős alussza dicsőségének örök álmát, nem volt elfeledve; az utódok kegyelete fölkereste, s emlékoszlopot emelt, melyen a szerencsétlenség e nagy napjainak, a haza legdicsőbb hőseinek emlékét e versben örökité:
Brassó Rádujtól a város megkimélését 20,000 fttal vásárolta meg. Ez volt kislelkű tétovázásának és kétkulacsosságának legközelebbi dija, mit Basta azután 80,000 fttal toldott meg.
Quos genuit cives hic Transilvania claudit.
Heu parvo tumulo quanta ruina jacet.
Heu parvo tumulo quanta ruina jacet.
Székely Mózes és hős társainak sirdombja mellett nem sokára egy másik emelkedett, melyet ugyanazon Ráduj vajda: a német mongol-vezér Basta és a szászok e vad szövetségese emelt, mert 1611. julius 9-én Báthori Gábornak Szent-Péternél győzelmes hadserege Ráduj futó sergeit egészen a brassai papiros malomig üzte, ott azonban a tartalékul felállitott lengyel csapatok a rendetlenül száguldozó magyarokra törve, azokból 4000-ret ejtettek el. Seybriger Mihály mint szemtanu irja naplójában*, hogy a Szent-Péternél megfutamitott oláhokat oly páni félelem fogta, hogy a város (Brassó) sánczaiba vetvén magokat, annyira remegtek, hogy a midőn a papirmalomnál elrejtett lengyel had a lőszeréből kifogyott székelyeket visszanyomta, alig lehetett a sánczokból kivenni, ugy, hogy parancsnokaik többeket levágva, tuszkolhatták csak a csatában való részvételre; itt a remegők a mások által kivívott győzelmet iszonyú vadsággal zsákmányolták ki, mert a mindenből kifosztott magyar foglyokat a klastrom-útczán kivive, a szemétdombon könyörtelenül összevagdalták, s megcsonkitott tetemeiket a kutyák falták fel*. Háromszor győzedelmeskedtek magyar sergeink felett a némettel szövetséges oláh vajdák; de mindannyiszor mások fegyvere aratta a győzelmet, s ők csak a védtelenül kezeik közé kerültek feletti vad kegyetlenségben tüntették ki magukat; Mihály vajdának Schellenbergnél a félrevezetett székely fegyverek adták a győzelmet, s ő csak az ország kirablása, védtelen népe legyilkolásában tűnt ki. Rádujt Székely Mózes ellen Rácz György, ugyan Rádujt Báthori Gábor ellen a lengyelek segiték győzelemre, mind két csatában az oláhok gyáván megfutottak, s midőn mások közbejötte a győzelmet meghozta, a foglyokkal való kegyetlenkedésben és kizsákmányolásban utolérhetlenek voltak.
Lásd e naplót Blätter für Geist stb. 1843. évf. 247. lap.
Lásd Blätter für Geist. Gemüth stb. 1843. évf. 247. lap.
Im itt előadtuk egykorú irók följegyzései szerint a csaták folyamát, s most az események és a hely ismeretével induljunk fölkeresni a harcztért, mely Erdély Mohács mezejét állitja előnkbe; de ott a történelem iránytűjével kezünkben hiába keressük az egykori emlékoszlopot, mely rövid versszakával annyi honfi fájdalmat fejezett ki, hiába keressük a sirdombot, hol 7000 magyar hős, a szabadságnak dicső vértanui alusszák örök álmukat, mert még a mult század végén meg volt sirhantokat széthányták, s a hősök hamvait Höltövénybe szállitva ott salétromot főztek belőle*.
Lásd Kénosi Tőzsér János Hist. Eccl. unitar. II. k. 10. lap, Jakab Elek példányában.
Ily kevés tisztelet, ily kevés kegyelet érte e szent hamvakat, melyek mint honfi ereklyék e hon fiaitól kiméletet érdemeltek volna. A sirrablók vagy nem tudták mit mívelnek, a mi követelt civilisatori szerepükben elég szégyen. Vagy tudták, s akkor a sötét hálátlanság vádja érheti, midőn oktalan nemzeti ellenszenvükben még emlékét is megsemmisiték, s még a sirban sem hagyák nyugodni azokat, kik legközvetlenebbül az ő tüzhelyeiket oltalmazták s kik közös kincsünket, alkotmányos szabadságunkat védve szálltak sirba. Avagy a szászok nem akarják átlátni a hála szükségességét azon nemzet iránt, mely őket hazátlanokat befogadta, s oly nagy szabadságokkal látva el, testvérileg szerette. Vagy ha rideg természetük nem türi a hála gyöngéd érzetét, circumspectus eszélyességük nem tudja-e felismerni azon érdekegységet, mely a magyarral őket egybecsatolja, avagy továbbra is akarnak-e azon megátalkodásukban maradni, mely a Castaldok, Basták, Rádujok, Veteránik, Tiegek és kozákokkal való kezet fogást, vagy is: a szabadságellenes reactióval való szövetkezést mindig elébe tette a hozzájuk mindig jó, nagylelkű és önfeláldozó magyarral való szövetségnél? Jó lesz az idők intő szavára figyelniök, mert a vandalismus elsodró árja ellen maroknyi nemzetüket csak azon alkotmány védsánczai oltalmazzák, melyet a magyar mindig elszántan védett s hová őket is befogadva, minden időben megoltalmazta. Fenmaradás számukra csak e védsánczokon belül van, ha onnan bármi felől jövő csalétkek által kicsalatni engedik magukat, akkor menthetlenül veszve vannak.
Ily gondolatok támadtak, ily érzések keltek lelkemben, a midőn a csatatérnek nemes véráztotta talaját felkutattam, keresve a sirhalmot, mely annyi nemes sziv kihült pora fölött domborul, s bár kénosi Tözsér leirásából tudtam, hogy azt szentségtelen kezek széthányták, még is lehetetlennek hittem, hogy annak még némi nyomaira ne akadjak; és e hitemben nem csalódtam, mert a nagy (Brassó-Földvári) úttól jobbra, az attól mintegy negyed órára fekvő Campu funacilor nevű helyen a VIII-ik számu lábban egy eke által ellapitott, de még is némi emelkedéssel biró dombocskát fedeztem fel, melyet a magyarok Halomnak, az oláhok Mogyillának neveznek. Öreg emberek fenntarták azon, őseikről rájuk szállott szájhagyományt, hogy ott egy vérengző csatának áldozatai vannak eltemetve, ezt igazolják az e halomból évente felmerülő fegyvertöredékek s más érdekes leletek. Mind ez arra mutat, hogy a körülirt Halom alig lehet más, mint Székely Mózes és bajtársainak megcsonkított, de nyomtalanul el nem tüntethetett sirhalma.
Fel van tehát találva nemzetünk óriási veszteségeinek ez áldozati helye, fel van találva azon nemzeti sír, melyhez minden székely áhitattal és ihletett kebellel zarándokolhat el, hogy a nagy ősök dicső példáján okuljon, hogy hősies önfeláldozásuk e szent helyén megedzze honszerelmét, hogy megtanulja itt a hazát, a szabadságot ugy szeretni, a mint az itt dicsőültek szerették, hogy itt a legnagyobb székely dicső útmutatásánál megértse azt, hogy milyennek kell minden valódi székelynek lennie.
És ti dicső hősök, kik legyőzve is győzhetlen voltatok, kiknek hamvait széthordta az emberek vétkes haszonvágya, legyetek áldva e csatatéren, melyet dicső önfeláldozástok szentesite! Az ég adjon nemzetünknek érzéket és módot arra, hogy mindenfelé jeltelenül feledve porló hőseinek, szabadsága vértanuinak emlékoszlopot emelhessen. Ha e kor, melynek jöni kell, bekövetkezend, akkor a Campu-funacilor sirhalmán is Székely Mózes és dicső társainak emlékére érczszobor kell hogy emelkedjék; mert a hősök hamvait kifőzhették az ujkor vandaljai, de kegyeletes emléküket a nemzet kebléből kiirtani, önfeláldozásuk erkölcsi becsét a történet lapjairól kitörölni nem foghatják soha.
Én felkutattam és megjelöltem e dicsők sirját; most a nemzeten van a sor, annak kötelessége arról gondoskodni, hgy az sokáig jeltelenül ne maradjon.
De vegyünk búcsut e csatatértől s annak ledöntött oltárától, hol lelkünk egész keservével, szivünk egész emelkedettségével áldozánk, s a hazáért elhalt magyaroktól intézzük lépteinket a hazáért élő s e dicső ősök nyomdokain lépdelő magyarokhoz, Brassó második külvárosának: Bolonyának magyar lakóihoz, kik leginkább vannak arra hivatva, hogy ezen csatatéri emlékoszlop elodázhatlan fölállitásánál kezdeményezőleg lépjenek föl.
