Brassó a Tököli- és Rákóczi-mozgalom alatt.
Brassó a Tököli- és Rákóczi-mozgalom alatt.
Ily beköszöntés után természetes volt, hogy a következő 1690-ik évben a zernyesti fényes győzelme után előnyomuló Tököliben a brassaiak inkább szabaditót mint ellenséget láttak, s korántsem engedték magokat gr. Guttenstein (a Meternich-ezredbeli főhadnagyocska) Brassó akkori katonai parancsnokának harcztüze által elragadtatni; ki az övéire szerencsétlen kimenetelű zernyesti csata hirére a Brassóban maradt nehány század katonasággal a fellegvárba húzódott, s magához vonva a bodzai szorosban hagyott 50 gyalogot is, legelőbb lepusztitotta a fellegvár hegyoldalát boritó szép gyümölcsösöket és szőllő-ültetvényeket, azután pedig a város népét bombáztatással való fenyegetőzéssel fölrendelve, sánczokat ásatott, hordókkal vizet* s élelmet hordatott fel a várba, melynek bástyáit ágyúkkal rakta meg, a városiaknak is elrendelvén, hogy erőditési műveket emeljenek s önvédelemre készüljenek. Azonban Brassó népe ez alkalommal sokkal eszélyesebb volt, hogysem minden lőkészlet nélkül oda dobja a kéztyűt a győzelmes Tökölinek, ki egyetlen csatában egy nagy osztrák hadserget tett tönkre; de különben is Veterani azon vad modora, melylyel egy évtized előtt az osztrák uralmat inaugurálta Brassóban, még élénk emlékezetükben élt, a vele jött jezsuitáknak lelki meggyőződésükön elkövetett türelmetlen erőszakoskodása, az osztrák katonaság féktelensége – mely egyszer már elhamvasztotta városukat – egyáltalában nem kedveltették meg az osztrák uralmat a néppel; azon szép alkotmányos szabadság, melyet a nemzeti fejedelmek alatt élveztek, mint elvesztett éden lebegett előttük, s midőn Tököli ezen letiprott alkotmány helyreállitásának jelszavával jött, Brassó benne egy megmentőt, mint hitrokonban az üldözőbe vett protestantismus támogatóját látta; miért a város közönsége kimondotta a semlegességet, s hogy városukat a feldulatástól megmentsék, aug. 22-én szerencséltető küldöttséget inditottak* Tököli táborába, melyet a fejedelem 23-án kegyesen fogadott s megigérte, hogy városukat meg fogja kimélni, és Brassó iránti bizalmát azzal is kimutatta, hogy lábbaja (köszvényben szenvedett) gyógyitására dr. Sleuert kérette táborába*, valamint kihivta a brassai magyar lutheránus papot is, kitől urvacsorát vevén, tábori papjának nevezte ki*.
Mert a fellegvár kutjában a viz elapadt volt.
E küldöttség tagjai voltak: Tartler András, Fidern Jakab tanácsosok Drauth, György és egy órás.
Tököli aug. végén Csíkba ment, mivel azok papjaiktól felbujtogatva nem akartak hódolni, a tatárok néhány falut feldulván a csíkiak is letették a hűség esküt. Ezt azért emlitem fel, hogy a csik-kozmási jegyzőkönyvbe becsuszott azon hibát, mintha Tököi Csíkba az országból való kivonulásakor ment volna, helyre igazitsam. Csíkból sept. 1-én tért meg, mikor a segesváriak, kőhalmiak, szászsebesiek hódoló küldöttségét fogadta. Ekkor vitette ki Sleuer orvost és a brassai magyar papot, kitől 3-án ünnepélyesen vett urvacsorát. 4-én a moldvai vajda és lengyel király gazdag ajándékot hozó küldötteit fogadta, s ekkor inditotta el Petróczi vezetése alatt 2000 főből álló előhadát Fogarasnak.
A magyar pap Tököli kivonulásakor a becsületszóra szabadon bocsátott Doria marquissal tért vissza Brassóba, mikor Guttenstein bezáratta, hosszasan verherolta, s végre papságától megfosztotta. Igy viszonozta Tököli azon nagylelküségét, melylyel a fogoly Doriát a törökök kezéből kiváltván, szabadon bocsátotta.
Tököli megtartotta Brassónak tett igéretét, s sergeinek Brassó megkimélése iránt szigorú rendeletet adva ki, Daróczi kapitánya alatt egy csapattal csak ostromzároltatta a brassai fellegvárt; pedig e semlegesség megtartása nem volt könnyű feladat, mert a hóbortos Guttenstein mindenképen hősre akarta magát játszani, s mindenképen ingerelte Tököli táborát, ugy, hogy a fejedelem csak nagy bajjal tudta megakadályozni, hogy a Guttenstein által folyton ingerelt s kihivott segédsergei, főként a törökök és tatárok meg ne rohanják Brassót, mi egyértelmű lett volna a város kizsákmányoltatása és rombadöntésével, mert sem a hiányosan felszerelt s csekély őrizettel ellátott fellegvár nem volt oly helyzetben, hogy komoly ostromnak csak egy napig ellent tudott volna állani, Brassó pedig lőkészlet s véderő hiányában egy óráig se tudott volna Tököli győzelem által bátoritott hatalmas hadsergével daczolni. Guttenstein ur pedig ugy látszik, hogy Brassó romjai felett akart mindenképen hirnévre szert tenni, s minden alkalmat felhasznált a harcz provocálására. Igy aug. 24-én, a midőn az oláh vajda táborával Brassó alatt Hétfalu felé huzódott, ismét augusztus 27-én, a midőn 2000 jenicsér vonult Tököli táborába, s 28-án, a midőn Tököli tüzérsége (30–40 ágyú) Törcsvártól a táborba huzódott, Guttenstein – bár lőtávolán kivül estek – folytonosan ágyúzott reájuk. Tököli a fellegvárt ostromzároló Daróczi által felszólittatta Guttensteint az önmegadásra, s bár a város polgársága esdve kérte, hogy a várost kimélje meg a feldulatástól, a haszon nélküli vérengzéstől, ő arról hallani sem akart, a város küldötteit rebellis kutyáknak szidta össze, s hogy megfélemlitse, szentpéteri Rácz Györgyöt, bár a tanács eléggé protestált, s a pallost is megtagadta, lefejeztette, még pedig a templom előtt az istenitisztelet folyama alatt. Egy más alkalommal éj idején a jenicséreknek valamely távoli őrállomását meglepvén, hetet azokból elejtett s azok fejeit karókba huzatva, vad őrjöngés közt hordoztatta szét a városban, s végre diadaljelként a várfokra tűzte ki; mikor pedig Tököli Daróczit a fellegvár ostromzárolására visszahagyva, sergével Fogaras felé megindult, Guttenstein 16 ágyújával háromszor tett üdvlövest, leizenve a városba, hogy a császári sergek fényes győzelmet vívtak. A Tököli táborában lévő törökök gúnyolódásnak nézvén Guttenstein puffogtatását, addig nem akartak távozni, mig a brassai szarkafészket (fellegvárt) halomra nem döntik, s Tökölinek igen nagy bajába került azok lecsendesitése s a már Brassó ellen indultak visszatéritése.
Midőn Tököli a badeni herczeg nagy hadserge előtt húzódva, okt. 11-én ismét visszatért a Barczaságra, Guttenstein szabad zsákmány igéretével önkénteseket toborzott s azokhoz 200 német katonát csatolva, okt. 12-ike éjjelén ráütött Tökölinek Prázsmárnál táborzó hadsergére; de a kuruczok által oly fogadtatásban részesült, hogy sok halottat visszahagyva, s két szekérnyit* magával víve, alig tudott Brassóba visszatakarodni. Tököli meg akart a badeni herczeggel ütközni; de a tatárok és az oláh vajda cserbenhagyva megszöktek, minek következtében a törökök is elhuzódtak, s igy kevésre olvadt kuruczaival ő is kénytelen volt a Földvárhoz megérkezett badeni herczeg elől a Bodzán kivonulni.
Kudarczának e látható jeleit, s hóbortjának e szomoru áldozatait aztán nagy titokban temettette el Bolonyában.
Guttenstein ekkor a brassai polgárokra szállitotta katonáit, kik már sok idő óta zsoldot nem kapván, iszonyatosan aquiráltak s nyomorgatták a népet. Guttenstein tisztikarával szétjárva, Tökölit lutheránus istennek nevezte s minden kigondolható módon gyötrötte és boszantotta a népet; de az ily eljárás napirenden volt akkor a vitéz osztrák hadseregben; nem tett másképen a badeni herczeg 8 lovas ezrede sem, mert ezek legénysége a Barczaság faluit elöntvén, a népet mindenéből kifosztotta, a községekre nagy sarczokat vetett; e vad katonák még a templomokat is megszentségteleniték, oltárokat, padokat tüzre dobtak, s Isten szentegyházait istálókká változtatták. Ujfalut, Krizbát, Apáczát, Magyarost, Veresmartot és Hétfalut kirabolták, mit el nem vihettek, azt megsemmisitették, azután Sepsi-Szent-Györgyre mentek, s annak vidékét is feldulták, a népet mindenből kiélték, mindenét elrabolták, szóval ezen törökök, tatárok nyomában járó, magát civilizáltnak állitó hadinép túltett minden vad tatáron, s hol Tököli népe mitsem érintett, az osztrák hadsereg mindent feldult, mindent elrabolt. Nem is lehetett másként, midőn vezérük a történelmünkben annyi gyászos emléket hagyott Veterani volt, ki teljes szabad kezet engedett féktelen s zsoldot régóta nem kapott csapatainak. De bármily engedékeny s elnéző volt is a vezér katonái iránt, Guttenstein hóbortjait még sem tudta kiállani, mert ez nemcsak a lakosokkal ingerkedett folyton, hanem a Brassóba őrizetre jöt Mannsfeld ezred parancsnokával Pace ezredessel is czivódott és ujat huzott, miért ez 8 napra elzáratta, Veteráni pedig a kijöhetlen embert eltávolitván, helyébe gróf Steinbachot nevezte brassai commendansnak.
Tököli nem mondott le a reményről, hogy Erdélyt visszahóditsa, s több kisérletet tett a Barczára való beütésre. Nov. 13-án (1690) egy török csapat ütött be a Tömösre, s az ott levő német őrizetet kardra hányva egész Hétfaluig nyomult, de nagyobb erő közeledtére visszahuzódott. Nov. 30-án Törcsvárnál kapitánya Daróczi tört be, mikor a hannoverai herczeg 1000 lovassal száguldott elibe, a herczeg a csatában elesett, de a kuruczok is visszanyomattak. Következő 1691. év junius 1-én pedig Veterani küldött be 200 lovast kémszemlére Oláhországba, ezek Kimpelungban a kuruczok hátrahagyott betegeit legyilkolva, ezen kevéssé hősiesnek nevezhető tettök után tértek vissza*. S végre Veterani tábornok ur hadjáratának dicsőségét azzal fejezte be, hogy az oláh vajda által elfogatott s titokban kiküldött Mikes Pált Fogarasban iszonyatos kinzással végeztette ki, előbb szemeit szuratta ki, azután naponta egy-egy keze s lába ujját vágatta le, végre izzó vassal sütögetvén, oly iszonyú kinokkal gyötörte halálra, minőt soha a legvadabb népek sem követtek el*. Veterani ezért kereszteket, előléptetést, kitüntetést nyert, Tököli pedig, ki egész életét a szabadság és alkotmány védelmének áldozá, száműzetett s idegen földön talált a nemzet szégyenére feledett sirt.
Az egykori iróktól nyert adatokat lásd Fundgruben II. 238–279. és Sieb. Prov. Blätter II. füzet 217 s következő lapjain.
Lásd Cserei Mihály Hist. Uj nemzeti könyvt. I. folyam 210–211. lap.
A magyar nemzet, mely szabadságáért harczra kelni, azért vért, életet áldozni mindig kész volt, ezen legyőzetése után sem tudott a rá nehezedő zsarnoksággal kibékülni, s rövid időn széttörve bilincseit, ismét sikra szállt, hogy őseinek szent örökségét visszaszerezze.
Nem sokára bekövetkezett a Rákóczi-forradalom, mely Tököli félbenhagyott művét tovább folytatta. Oly közel esik hozzánk ezen a magyar nemzet szivós életereje, s végtelen áldozatkészségéről tanuskodó mozgalom, s mégis alig van nemzetünk életében korszak, melyről kevesebbet tudnánk, mint erről; igen sokáig legalább magyar, vagy igazságos szempontból irni tilos volt, mikor pedig lehetett volna irni, történészeink egyike sem tette e korszakot tanulmánya tárgyává, csak a legujabb időben találkozott Thaly Kálmánban egy ügyszeretet- és lelkesedéssel eltelt búvárlója e korszaknak, de az ő nemzet hálájára méltó dolgozatai sem igen terjednek ki Erdélyre; s igy a Rákóczi-mozgalomnak Erdélyt általánosan s a Barczát különösen érintett eseményeiről keveset tudunk. Az egyedüli történész, ki e korszakról irt, az egykori Cserei Mihály, azonban Csereit oly oktalan gyülölet tölté el a kuruczok iránt, hogy ő nem leirta, hanem elferditette az eseményeket; ő a szabadság hőseiben csak rablókat látott, ő mindenhol feltétlenűl dicsőité a németeket, s mindig, még legnagyobb vereségükkor is, győzelmükről zengedezett dicséneket. Olyanok az ő korrajzai, mint az osztrák harczi bulletinek szoktak lenni, melyekben az igazságot nagyitó üveggel sem lehet feltalálni. Másik nagy hiánya Cserei leirásának, hogy dátumokat sehol sem használ, az események sorrendjét összezavarja s ferditései miatt csak a sorok közt lehet olvasni. Cserei több ideig volt Brassóban, történelmét is – mint maga mondja – Brassóban irta, s több helyt foglalkozik tüzetesebben a Brassót és a Barczát érintett harczokkal és eseményekkel, s igy az ő zilált és téves előadásait a hol lehet, helyreigazitva igyekezni fogok a Rákóczi-mozgalomnak Barczát érintett főbb mozzanatait röviden elősorolni.
A hogy Erdélyben a mozgalom s azzal a hir is elterjedt, hogy Tököli török segédsergekkel a Barczára akar beütni, Rabutin, Erdély akkori katonai parancsnoka, katonaságát Brassóhoz húzta össze, mire Erdélyben a nemzeti érzelem mindenütt szabadon nyilvánult s a hogy Magyarországról a kuruczok betörve a szabadság jelszavával díszitett zászlóikat széthordozták, Erdély népe csaknem mindenütt csatlakozott hozzájuk. A megrettent gubernium Naláczit küldötte Rabutinhoz a vészről értesitendő; de a tábornok az ország kormányának küldöttét elzáratta, mert – mint mondá – oly vigan adta elő a rosz hireket, miszerint lehetetlen, hogy kurucz ne legyen. Ezután pedig Wallenstein parancsnoksága alatt Brassóban erős őrizetet hagyván, megindult, nem harczolni a kuruczok ellen, hanem a védtelen magyar falukat felégetni, Brassóban eszerint német praesidium lévén, nem csak maga tartott a labanczokkal – a mint az erdélyi szászság különben is az idegennel fogott kezet az alkotmányos szabadság letiprására – hanem igen sok aulicus magyarnak lett menhelyévé. De a szomszédos háromszékiek, a székely népnek e leghősiesebb és legszabadelvűbb része, a hogy Rabutin távozott, még 1703. kora tavaszán Ilyefalván gyülést tartottak* s Rákóczi mellett nyilatkozván, vezéreiknek megválasztották Henter Mihályt és Nemes Tamást. Rabutin a háromszéki eseményekről értesülvén, a Szebenben levő Mikes Mihályt és az örmény püspököt küldötte el Háromszék lecsendesitésére. Wallenstein a szükséges katonai fedezetet kiszolgáltatta, de a háromszékiek Hermánynál rácsaptak, Mikest* a püspökkel elfogták, a németeket pedig ugy elpáholták, hogy alig tudtak Brassóba beszaladni. A székelyek ez első győzelemtől felbátorittatva, ez év aprilisében nagy tömegben jöttek Brassó alá s külvárosait bevették; de a várat és belvárost ostromszerek hiányában bevenni nem tudván, ostromzárolták, kiéheztetés által kézre keritendők; ez azonban nem sikerült, mert a hegyek felől nem lévén elzárva, a havasi ösvényeken annyi élelmet hoztak Oláhországból, hogy éppen oly bőség volt, mint béke idején*. Brassó ostromzárolása a következő 1704-ik évre is áthuzódott, sőt ennek folyama alatt is tartott. Ez idő alatt a németek csak Brassó belvárosában uralkodtak, az egész Barczaság a kuruczok kezében lévén. Ez év márcz. 14-én a barczasági magyar táborból tesz a deputatio fölterjesztést Erdély siralmas állapotáról, az erre nyert kedvező választ és bünbocsánatot is julius 9-én ugyancsak a barczai táborban hirdetik ki, mikor manifestatiot is bocsátottak ki*. Ennek Brassóra nem lévén reménylett eredménye, a háromszékiek már ekkor Mikes Mihály vezetése alatt Brassó ostromához nagyobb erélylyel fogtak, a fellegvárt bevették s a belváros is rövid napon kezükbe került volna, ha a Brassó veszedelméről értesülést nyert Rabutin Graven vezénylete alatt erős serget nem küld Brassó fölmentésére.
E gyülésre Wallensteint is meghivták; de ő elfogatástól félvén, nem mert megjelenni. Lásd Cserei Hist. 325. lap.
Mikes Rákóczihoz küldetvén fel, ott zászlaja alá állott, s azután a kuruczok legtevékenyebb vezéreinek egyikévé lett.
Lásd Blätter für Geist stb. 1843. évf. 343-ik lap.
Lásd Gál László Erd. Diet. nyomoz. 32–33. lap.
Mikes kuruczaival Feketehalomnál elibe állott; vérengző csata (melynek majd Feketehalomnál részletesebb leirását adom) fejlődött ki, mely szerencsétlenül végződött a székelyekre nézve, mert azokból igen sok maradt a csatatéren, a többi pedig szétszóratott. Graven küldetésének czélja: Brassó fölmentése el volt érve; de ezen nagyon is rablólovagi hajlamokkal biró vad katona azzal nem elégedett meg, hanem Háromszékre ráütvén, a lakosoktól elhagyott falukat mind felégette, a marhákat mind elhajtotta, ugy hogy az emberek kénytelenek voltak a Graven szekerének nevezett taligát magok húzni. Visszatértével pedig az inkább német érzelmű nemességnek a barczai templomkastélyokba berakott értékes holmit – melyeket mint magán tulajdont addig a kuruczok sem bántottak – mind lefoglalta, elzsákmányolta, s igy jól megrakodva tért vissza Szebenbe azért, hogy ököljog alapján szerzett holmiit biztonságba helyezze; mert nemsokára a holdvilági csata után ismét ráütött Háromszékre, s azt ujból kegyetlenül feldulta, kiket kézre kerithetett, minden itélet nélkül főbelövette. Pekri kurucz vezér nagy erővel nyomult a szegény Háromszék fölmentésére, Graven az elől sebesen húzódott a Barczán át Szebennek; de Pekri nyomában volt a Sárkánynál ráütvén, a németeket szétverte, sőt Gravennek lovait is elfogván, ez alig tudott igen sok halott, sebesült és zsákmánya visszahagyásával Szebenbe szaladni*. E csatáról éneklé e mozgalmak egyik krónikása*:
Lásd ezekre vonatkozólag Csereit, a sorok közt olvasva 381, 353, 355. lap. Különben a sárkányi vereséget ő is bevallja.
Lásd dálnoki Veres Gerzson Verses krónikáját „Adalékok a Thököli és Rákóczi kor“ stb. kiadta Thaly K. 1872. II. k. 341. lap.
Megemlegedheted az Sárkánt,
Hol Komlósi rejád sok sárt hányt;
Ott elütte tőled az ág,
Az mit adott volt Holdvilág
Hát Graffen mért jársz fenn?!
Hol Komlósi rejád sok sárt hányt;
Ott elütte tőled az ág,
Az mit adott volt Holdvilág
Hát Graffen mért jársz fenn?!
A sárkányi győzelem a Barczaságot ismét a székelyek kezébe adta, a németek csak Brassóba, s néhány erősebb templomkastélyba huzták meg magukat. Ilyen volt a többek közt a hermányi templomkastély, melyet a kuruczok Kálnoky Péter vezénylete alatt ostromoltak; de nem levén elég elővigyázattal egy sötét éjjelen a brassai commendans reájuk ütött, Szentiványi Gábor deákot s másokat is levágtak, maga Kálnoky is nyereg nélkül menekült el; azonban a meglepett székelyek hamar összeszedték magukat s Szappanos Mihály vezetése alatt Brassót szorosan ostromzárolták, egy a város számára szánt nagy borszállitmányt lefoglaltak. Ez alatt Forgács bevette Medgyest, s rendelete volt, hogy Brassót és Fogarast is bevegye; a brassaiak annyira megrémültek, hogy Oláhországba kezdtek menekülni; azonban Forgács az időt Balázsfalván mulatozással eltöltvén, a kedvező momentumot elszalasztotta*.
Lásd Cserei Hist. 346–347. lap.
Az 1705-ik évben a kuruczok erélyesebben fogtak a német sergeknek búvhelyül szolgáló szász városok ostromához, s mig Orosz Pál Szebent szorongatta, az alatt Kálnoky Péter feles háromszéki és csíki hadakkal Brassót oly erélyesen kezdette ostromolni, hogy az már-már az elesés pontján állott, a midőn a szerencsétlen kimenetelű zsibói csata után a németek ismét felül kerekedvén, Herbeville fölmentő serget küldött a vonagló Brassóhoz; ez ráütvén a Szent-Péternél táborzó Kálnokyra, sergét szétszórta, Brassót az ostrom alól felszabaditotta*, s a német a Székelyföldöt a mongolokkal vetélkedő vadság és könyörtelenséggel harmadszor is végig dulta. De mindezen kegyetlenségek a Basta és Mihály vajda modorában folytatott magyarirtás nem tudta Erdélyt a németeknek biztositani, mert Rákóczi Magyarországon kivívott fényes győzelmei a német sergeknek siető odavonulását tették szükségessé. Pekri ekkor rögtön Erdélyben termett s 1706-ik év nyarán rövid időn ismét meghóditá Erdélyt, a Székelyföldet kitisztitó Csáki András egy hajnalban Brassóra rácsapván, a mészárosoknak város alatt legelő marháit (300 ökröt) és a benlevő nemesek lovait mind elfogta, s kevésbe mult, hogy a meglepett Brassó kezébe nem esett. A meglepetés nem egészen sikerülvén, Csáki Petki Dávid alatt serget hagyott Brassó ostromára, maga pedig Háromszékre húzódott vissza; azonban ugy látszik, hogy Petki az ostromzárolást nem elég szigorúan eszközölte, mert Wallenstein egyik sötét éjjelen néhány száz ráczból álló csapatot küldöt ki Csáki András felverésére, de Csáki Eresztevénynél a ráczokat űzőbe vevén, vagy 60-az, azok közt Popa nevű hirneves kapitányukat is levágatta, a többit folytonosan üldözve az uzoni templom kastélyába szoritá, honnan a segitségükre siető Wallenstein csak nagy bajjal és áldozatokkal tudta kiszabaditani. Szerencsésebb volt Wallensteinnak egy másik kiütései, midőn Lisznyónál egy kurucz tábort meglepvén, az ott levőkből többeket levágott. Pekri, hogy a neki bátorodott Wallensteint ily kóborlásaitól elzárja, maga ment Brassó ostromára. Wallenstein Pekri hermányi tábora ellen is ráczokat küldött; de Pekri azokból nagyon sokat elejtvén üzőbe vette, s egészen a Tömös folyóig vágta, Wallenstein szétszórt ráczainak veszedelmét látva, az egész brassai presidiummal kisietett a Tömöshöz segitségükre; de Pekrinek győzelmes kuruczai őt is megnyomták, lovát ellőtték, s megszalasztott sergével alig tudott gyalog Brassóba menekülni*. Egy más alkalommal, midőn Pekri főhadi szállása Botfalván volt, Szent-Péteren levő előcsapatára Wallenstein egy éjjel ismét ráütött, s a meglepetteket szétszórta, de nem sokára Pekri segitségükre vezette a Botfalván tanyázó kuruczokat, s a németekből 30-at levágva s többeket elfogva ugy megszoritotta, hogy a Brassóból Tömösig kinyomult gyalogság és tüzérség fedezete alatt csak nagy bajjal tudták Brassót elérni*.
Ugyanott 353–356. lap.
Cserey Hist. 371.
Cserei Hist. 377.
A kuruczok fegyverei mindenütt győzelmeket arattak, Erdélyben, Szeben és Brassó kivételével, minden más erőd kezükben s Erdély egészen ki volt tisztitva, ugy hogy Rákóczi a következő 1707-ik év márcz. 28-án Maros-Vásárhelyt az erdélyi fejedelemségbe magát nagy ünnepélyességgel beiktatta. Rákóczi ekkor Brassó alá akart hadaival jönni, Feketehalomban már csinálták is a szállást számára, „Brassóban nagy volt az ijedelem – a mint Cserei mondja – mert ha jön, az erőtlen várost könnyen bevehette volna”*; de a magyarországi események ottani jelenletét szükségessé tevén, megváltoztatta szándékát, s igy Brassó ujból mentesült a biztos elbukástól, bár annak a székely sergek általi ostromzárolása tovább is folyamatban volt. De Erdélyre s főleg a szegény, már annyiszor végig dult Székelyföldre szomorú napok következtek. Rabutin ujból Erdélyre rontott, a Maros és Szamos mentin mongol-tatár modorban mindent felégetett, mindent felprédált, mig Acton ezredes egy másik csapattal Brassót szabaditá fel az ostromzár alól, s a Székelyföldet fel egészen Gyergyóig ugy feldulta, hogy nem maradt fedél, mely alatt katonái megvonhatták volna magukat.
Lásd Apor Péter Synopsis Mutationum 147 lap.
1708-ban Károlyi ismét visszahóditotta Erdélyt, s Brassó alatt ismét megjelentek a kuruczok, még pedig a székely sergek támogatására Pekri veres egyenruhás ezrede is beérkezett, melyet a brassai commendáns Höltövényen meglepvén, elszélesztett s a Földvár felé húzódókból többet levágott és foglyul ejtett; azonban, hogy e győzelem nem volt oly fényes, a mint azt Cserei elhittetni akarja, tanusitja az, hogy a kuruczok azután is folytonosan Brassó alatt portyáztak és hadakoztak, s a többek között levágták a hires rácz kapitányt Kirát, és a félelmes Ágoston Jankó labancz kapitányt*, s Brassót annyira szorongatták, hogy az aratást is a német és rácz katonaság fedezete alatt a kuruczok folytonos rácsapásai közt tudták csak végrehajtani. Mig ezek a Barczán folytak, s mig Károlyi Erdélyt visszahóditá, azalatt Magyarországon az ügyek roszra fordultak, Heisler aug. 1-én Trencsén alatt Rákóczi fősergét legyőzte, s a szabadság 6 éven át tartott nagyszerű küzdelmeinek napja hanyatlani kezdett; a nemzet kifáradt a hosszas és eredménytelen harczokban, s béke után sovárgott; még folyt 1709-ben is harcz, egyes győzelmeket még itt-ott vívtak a kuruczok; Károlyi még megkisérté Erdély visszahóditását és megtartását, a mi csak részben sikerült; Rabutin nem sokára felmenté Brassót s Wallensteinnal egyesülve Háromszékre rontott, s a túloldalról betörő Actonnal közreműködve Mikes Mihályt sergével az Ojtozon kinyomta Oláhországba. A siker már tünedezni kezdett, a catastrofa végfejlődéséhez közeledett s nem sokára Károlyi fegyverletétele meghozta a dicső harcz végét, a szabadság véderejének legyőzetését. Károlyi ezért megkapta a száműzött Rákóczi roppant uradalmait, Rákóczi, Bercsényi s a mozgalom más vezetői külföldre menekülvén, szaporiták száműzetésben elhalt szabadság vértanuink nagyra növekedett számát. Idegen földön hamvadnak e dicsőknek földi maradványai s nemzetünknek még mind eddig teljesitetlen maradt azon nagy kötelessége, hogy Tököli, Rákóczi és társainak szent hamvait hazaszállitva a nemzeti pantheon szentelyébe helyezze el. A nemzeti kötelességre való ezen figyelmeztetés után lássuk a szabadságharcznak utó jeleneteit a Barczaságon, és Brassóra háramlott végeredményét.
Kit Wallenstein nagy pompával temettetett el a brassai magyar templomban. Lásd Cserei 387.
A székelység mindvégig hű maradt a nemzeti ügyhöz, s mikor már a rendszeres harcz folytatása lehetlenné vált, akkor guerilla-harczot kezdett, s harczolt még akkor is, midőn már mindenütt le volt verve a mozgalom. A Barczán ez idő tájban ily guerilla-vezérek voltak: Csulak Márton, Lengyel Pál, kik elfogatván, Brassóban halálra itéltettek; de a kivégeztetés előtti éjjelen a szabók bástyájából – hova zárva voltak – kiásván magukat, még más 10 hadi fogolylyal megszöktek, s tovább folytatták a guerilla-harczot. Sok kárt és félelmet okozott a brassaiaknak egy Kimpian Vazil nevű guerilla főnök, ki a brassai havasokban soká fenntartotta magát, s a brassai kereskedőket gyakran megsarczolta és kifosztotta. Brassó e szerint a Rákóczi-mozgalom alatt csaknem folytonosan ostromzárolva volt, s gyakran ostromolva is, de bevéve egyszer sem. Ezen elzárattatása azonban korántsem volt káros Brassóra, mert a mint Cserei mondja, s névszerint is előszámlálja, igen sok nemesség vonult oda be, kik nagyon sok pénzt hoztak forgalomba; akinek pénze elfogyott, az kénytelen volt ékszereit, drágaságait elárúsitani, mit a szászok potom árért vettek meg; e mellett mind a brassaiak kezébe jutott a németek és a ráczok által Székelyföldről ide behozott zsákmány és marha, még pedig nagyon potom áron. Cserei mondja, hogy Brassóban mindenki marhakereskedő lett, maga szemeivel látta, amidőn Drauth brassai biró, a brassai kapu előtt 800 bárányos juhot, 800 máriáson vett meg*. A nagy német és szász barát Cserei is megbotránkozva emliti fel a brassai szászok önzését, az oda menekült elvrokonok könyörtelen kizsákmányolását; felhozza, hogy a levegőn kivül mindent drága pénzen fizettettek a szegény magyarokkal; mikor Cserei fia meghalt s annak koporsójába egy maroknyi forgácsot kért, még azt se kaphatott pénz nélkül. Ily istentelen, irgalmatlan emberek ezek a brassai szászok, mond az elkeseredett Cserei. Felhozza továbbá, hogy a Rákóczi-mozgalom legyőzése után a németek nagy adót vetvén a népre, az pénz hiányában fizetni nem tudott, elexequálták tehát a szegény nép marháit, s azt mind a brassaiak vették meg 4–6 ftért párját, s igy roppantul felgazdagodtak. „Ne is keress Erdélyben – mond Cserei – most bár pénzt egyebütt, mert nem találsz ha megnyúzod is az embert, hanem a brassai és szebeni szászoknál.” Másik pénzszerzési módjuk az volt, hogy a magyaroktól kölcsönzött összegeket bejelenték a németnek, s a vezérség azt mint lázadók értékét lefoglalta; igy Brassó Mikes Mihálynak 10920, Bethlen Jánosnak 5000 frttal volt adósa; Wallensteinnak adtak valamit, s az adósság elenyészett*. Tehát a harcz, mely Erdélyt koldusbotra jutatta, Brassót felgazdagitá, előrelátó szászai a hon szerencsétlenségét akkor is ki tudták zsákmányolni, a nyereményt elszedni a nélkül, hogy csak egy emberélettel áldoztak volna, mikor a haza vértengerben úszott.
Cserey 390. lap.
Lásd Kemény József gyüjt. Trans. Posses. Nthes. 43/1714.
A Rákóczi-mozgalmat követett korszakból Brassóról kevés feljegyezni valót találunk, legfeljebb néhány fejedelmi látogatást emlitek meg; igy 1773. jun. elején József császár látogatta meg. 1802. máj. s juniusban Suzzó Mihály oláh vajda jön Brassóba 14000 menekülttel s nagy drágaságot idéz elő, de roppant pénzt is hagy Brassóban*. 1818-ban Ferencz császár nejével kétszer szept. 13-án a Székelyföldre menetelekor és 18-án onnan visszatértekor időzött Brassóban*.
Marienburg klein. Gesch. 151–152.
Lásd Kővári Erd. Tört. VI. k. 133–178. lap.
