Zajzoni Rab Pista emléke.
Zajzoni Rab Pista emléke.
Zajzonban még egyről nem emlékeztem meg s nagy bűnt követnék el, ha Zajzontól a nélkül válnék meg, hogy e község s az összes magyar faluk legjelesebb szülöttjéről zajzoni Rab Pistáról meg nem emlékeznék, kinek Zajzoni név alatt megjelent szép költeményei nemzeti irodalmunk kiválóbb termékei közé tartoznak; kit szenvedései, s ezek által siettetett kora halála irodalomtörténetünk egyik rokonszenvesebb alakjává tőn. Bizonynyal Zajzoni kora halála veszteség volt nemzeti műveltségünkre; de még százszorta nagyobb a barczasági magyar népre nézve; hisz senki annyira hivatva nem volt e szegény mártyr nép szenvedéseinek elősorolására, senki e nép csüggeteg lelkének fölemelésére, mint a közülök oly magasra kiemelkedett, oly nemesen érző, magas röptű gondolatait oly szépen kifejezni, a szivhez oly hatásteljesen beszélni tudó Zajzoni; ki a mint életében eléggé méltányolva nem volt, ugy letünte után sem nyerte el az oly nagy mértékben kiérdemlett elismerést. Hozzám áthat ama fénysugár, mely Zajzoni hazafias szivéből fakadva, a sír éjjeléből is „kitör és eget kér;” én megértem a haza szenvedései közepette feljajduló költőnek megrepedő szivéből felható hattyúdalát; én pirulok a kor hálátlan közönye miatt; s hogy legalább e téren jóvá tegyem annyiak mulasztását, megkisértem e nemes lelkű költőnek eddig hiányzó életleirásához az adatokat egybegyűjteni, hogy ezek segélyével irodalomtörténetünk egyik üres lapját az arra hivatott kezek betölthessék.
Zajzoni Rab István 1832-ben febr. 3-án Zajzonban született*; anyja Miklós Kata, apja szintén mint fia Rab István nevet viselt*; apja a szegényebb sorsu földmüvesek közül való, de szülő falujának egyik leghasznosabb polgára, és jóltevője volt, mert 30 évig viselte a zajzoni magyar egyház gondnokságát, s a mi Zajzonban ez idő alatt keletkezett mind az ő emlékével van egybecsatolodva; ő volt Barthos pap jobb keze ő vele ujittatta meg amaz a templomot*, vele együtt épitette a község iskoláját, a papi és tanitói lakot; ő volt, a ki Zajzon népnevelésének önmegtagadással is annyi áldozatot hozott*. Ily apának csak jeles és hazafias szellemü gyermeke lehetett, ily szülő fia nevelésének bizonnyal jó irányt ad; a tehetség jelei már zsenge korában mutatkozván fiánál – szegénysége daczára – minden áldozatot önmegtagadással is meghozott fia kiképeztetésére. Az ifju tanulását 7 éves korában a zajzoni népiskolában kezdette meg, hol szép észtehetségének már is tanujeleit adta. 1842-ben saját kivánságára a brassai szász gymnasiumba vitték szülői*. Mint minden oda került magyarnak, ugy neki is sok megaláztatást, üldöztetést kellett kiállania, s nemzete kisebbitését, lerántását elhallgatnia, mi növendékünk hazafias lelkületét mélyen sérté, a mint annak egy a Czenk tetői tornáczozat* egyik lábára akkor irónnal felirt költeményében kifejezést is adott*. A hazafias önérzet minden napi megaláztatásának kinjai közt a gymnasiális 8 osztályt keresztül vergődvén maturizált, s mert egyedüli pályaként csak a papság állott előtte, Pestre ment theologiát hallgatni, hol Hunfalvi és Repiczky szellemi és anyagi támogatását szerencsés levén kinyerni, főleg ez utóbbi buzditására a keleti nyelvek tanulására adta magát, azon eltökéllett szándékkal, hogy Kelet tudományának kincseit és költészete gyöngyeit a nyugati irodalomba átültesse. Olvastam egy, ezen időben Borcsa Mihály barátjához irt, levelét, melyből megitélhetni, hogy e nagy és nemes czél felé mennyi kitartással, önfeláldozás és ügyszeretettel tört; minden szavát áthatotta a lelkesedés, melylyel éjt nappalá téve tanult, hogy tanulmányait egykor hazája és nemzete előnyére hasznosíthassa, minden sorából látszik, hogy tetteinek rugója nem fiatal ábránd, vagy kitünési viszketeg, hanem az öntudatos honszeretet volt; de Repiczky halálával elvesztvén gyámolitóját és szent törekvéseinek nemes Mentorát, elhagyta Pestet s 1855-ben a theologia folytatása végett Bécsbe ment fel; itt félévig hallgatta a hittant; azután ezen nem inye szerinti tanulmánynyal felhagyván s szomoru anyagi helyzete által sarkaltatván, 1856. aug. 9-én a belügyministeriumban, mint a magyar irodalom tudósitója 350 ftos silány állomást nyert. Ez alatt is folytatta Kelet nyelveinek tanulmányát s ugy itt mint már korábban Pesten léte alatt, a magyar hirlapoknak szorgalmas munkatársa volt; azok igen sok érdekes költeményt és czikket közöltek tőle, a melyek közt a barczasági magyar nép ismertetése és előtérbe hozatala nem egyszer foglalkoztatá tevékeny tollát. Bécsben irodalmi munkássága igen nagy volt, ott léte alatt irta és adta ki „Magyarok kürtje”* és „Kordalok”* czímen két kötet költeményét. – 1859-ben Bécsből haza jött Zajzonba, rég látott szülői látogatására, s gyengült egészsége helyreállitása után több kirándulást tett Háromszékre, hol köztetszésben részesült hazafias szellem átlengte versei a Zuthureczky s más családoknál a legszivélyesebb fogadtatást biztositák részére. Ez évben visszament Pestre; s csakhamar még ez év folytán ismét visszatért szülőföldjére; ekkor a hosszúfalvi segédlelkészség felajánltatott neki; ő azonban a képességi hiányt hozván fel, hittani tanulmányainak tökélyesbitése czéljából a Molnár Victor hosszúfalvi lelkésztől kapott 52 forint segélypénzzel 1860-ban visszament Pestre. Fölmenetelére azonban csak ürügy volt a hittan, de nem czél; mert bár részére hosszas hányatása s évtizedes nélkülözései után az elhelyezkedhetés jótékony lesz vala, ő azt nem kereste, mert ő nem azon köznapi lények közé tartozott, kik az élet törekvéseit ön jóllétüknek megalapitására öszpontositják; az ő emelkedett lelkülete nem énjével, hanem a haza szabadsága kivívásának nagyszerű küzdelmeivel, a letiport nemzet fölemelésének reményeivel volt eltelve. Akkor az alkotmányától, nyelvétől s önkormányzati jogától megfosztott nemzet elnyomatása keservei közt csak a forradalom által remélt felszabadulást; akkor folyt a franczia-olasz-osztrák háború, s Magyarország fiatalsága lázas tettkészséggel csüngött az eseményeken, remegve leste a perczet, a melyben a csaták vészeibe rohanhat, hogy letiprott hazáját fölemelhesse, vagy elvérezzen a szabadság dicső harczaiban. Magyarország minden harczképes embere ekkor munkához készült: a nemzeti emancipátio nagy munkájához. Egy ily korszakban a tüzlelkű Rab István nem tudott elhelyezkedni a nagyon jövedelmes hosszúfalvi segédlelkészség kényelmes karszékébe, ő Pestre azért sietett, hogy az események és a készülődések szinhelyéhez közel legyen s mikor a tett órája üt, karját felajánlhassa a haza, a szabadság harczára.
A mint ez az ottani anyakönyvből kitünik.
Mondják, hogy a török háborúk alkalmával egy kitünő hőse volt Zajzonnak, ki a hét falu népét a határszél védelmére vezette és vezényelte; de egykor a honvédő csapat roppant számu török által támadtatván meg, szétszóratott, vezérük fogságba esett, s hosszú évek során szenvedte a tatár rabságot, mig előbb gazdag rokonai mindenüket eladva kiválthatták, ekkor nyerte a rab nevet s ez volt a zajzoni Rab családnak eldőde.
A templomban a papi széken most is fel van irva „Rab István 1818.“
Az öreg Rab István 1853-ban 78 éves korában halt el, fia elvesztét nem sokkal élhetve túl.
Mert akkor a hétfalusi magyarnak legnagyobb elérhető pályája az volt, ha pap lehetett, azt pedig csak ugy érhette el, ha szászos nevelésben részesült.
A Czenken volt tornáczozatot egy a brassóiak által a muszkák bejövetlének dicsőitésére emelt oszlop helyesite 1850-n, mit most ismét tornáczczal váltottak fel.
E vers, melynek czíme „Rab vagyok én Rab a nevem“ megjelent Zajzoni „Kordalok“ czímű versgyüjteményében.
Ez megjelent 1857-ben.
Ez 1859-ben. Ezeket, valamint minden közleményét az egyszerű „Zajzoni“ néven bocsátotta közre.
A népek ugy mint az egyesek gyakori csalódásoknak vannak kitéve; Magyarországnak nagy várakozására is ujból a keserű csalódás jött; csalódtunk mint minden nemzet csalódni fog, a mely letiportatása közepette, önmagán és a népek testvéries együttműködésén kivül másba s főleg ha az egymás szemét ki nem vájó varjak valamelyikének támogatásába veti reménye horgonyát. Az osztrák rendőrség meghunyászkodása leshelyeiről a vihar elvonulta után ujból nagy hetykén kilépett, a bátrak bebörtönzése ujból napi rendre került. Valamely kém rávezette a hazafias szellem üldözőit Rab Pista lakására is, kit, miután nála Tancsics műveit s más tiltott könyveket találtak, börtönbe hurczoltak. Itt irta februártól septemberig tartó fogsága alatt* „Börtön-dalait”. Hattyudala volt ez a költőnek, végsohaja a haza szabadságán csüngő honfinak, mert az egészségtelen börtön a különben is beteges és gyenge idegzetű férfinak egészségét végképpen megtörte. 1862-ben haza hozta Zajzonba a honvágy; ekkor érezte már végének közelgését, s eljött, hogy tüz lelkét az oly hőn szeretett nép közt lehelhesse ki. Betegen, szebb reményeinek hiusulta miatt megtört lélekkel érkezett meg, szülőinél feküdt betegen, legtöbb idejét a helybeli lelkész Papp György társaságában töltve el*. Halni jött haza s minden orvosi segélyt, valamint a lelkész által barátilag felajánlott lelkészi lakba való költözést is, – mert ez az orvosok által tiltott vizgyógymód használatát ellenezte – vissza útasitá. Szülőinél hideg fürdőt használt, a mi annyira megártott neki, hogy önmaga kivánkozott a brassai kórházba, melynek egy külön szobájában helyeztetett el; de az orvosi segély már ekkor nem mentheté meg a hazának hasznos drága életet, beköltözte után két nappal a még utolsó napon is mohó kiváncsisággal olvasott magyar hirlapoktól környezve kimult máj. 15-én 1862-ben 28 éves korában*.
A mint az 1861-ben megjelent kötet előszavában maga mondja.
Ez adatokat éppen a végső napjaiban mindig mellette volt Papp György zajzoni lelkész szivességének köszönhetem.
A mint a brassói magyar luth. egyház jegyzőkönyvének bejegyzéséből látszik.
Sirja ott van a brassai magyar lutheránus templom cinteremének második sor 21-ik számú sirdombjánál. A költő és a lánglelkű hazafi ravatalát a brassai és hétfalusi magyarság ezrei vették körül; a közszeretet, a közrészvét a legmeghatóbban nyilatkozott a számára rendezett fényes temetésnél, s hogy az most évtized mulva sem enyészett el, tanusitja már az is, hogy 1871-ben Kenyeres Adolf* elnöklete alatt egy 9 tagu bizottság alakult a végett, hogy a korán elhalt költő sirját emlékoszloppal díszitsék, mely czélra rövid időn 200 forintnál több gyült be. Igy tehát nem lesz jeltelen a sir, a mely alatt egy a szabadságért rajongó, és ideáljának romjain kedvezőtlen idők szenvedései között megtörött fiatal sziv porladoz; mert valóban őt hazájának balsorsa fölötti tépelődései, s a zsarnok hatalom által ártatlanul börtönre dobatása vitte a sirba; soha még megrázóbban nem fejezte ki fájdalom az igazság szavát mint zajz. Rab István öreg atyjánál, ki végtelenül szeretett fia halála által ugy lesujtatott, hogy pár hónappal ő is követte fiát az örök lét fájdalommentes honába. Borcsa pár héttel halála előtt fölkereste a fia után búslakodó s hozzá a sirba készülő atyát*, s többek közt kérdezvén, hogy fia minő betegségben halt el: az öreg fölemelkedve ágyában, a gyülölet és megvetés irtózatával kiáltá: „A német ette meg.”
Akkor a „Nemere” szerkesztője, most brassói kir. ügyész.
Borcsa fel volt szólitva, hogy zajzoni Rab Pista életleirásához adatokat gyüjtsön s azért kereste fel haldokló atyját. Fájdalom, az ekkor Borcsa által egybegyüjtött igen érdekes adatok eltévedtek, s igy igen valószinű, hogy sok minden a mi akkor még az emberek élénk emlékezetében élt, ma már feledékenységbe ment, ugy hogy zajzoni Rab Pista életét ma már csak hiányos leirással illustrálhatjuk.
Az itt elősorolt száraz adatok kit-kit meggyőzhetnek arról, hogy az, a kinek sirjára ez emlékfüzért hazafias tisztelettel és fájdalommal oda illesztém, egyike volt a legnemesebb s rövid élete daczára hasznosan működött hazafiaknak, kit egy benső barátja ezen rövid mondattal jellemze: „Zajzoni igaz ember, komoly férfi, élczes-éles eszű iró, és lángoló lelkű hazafi volt.”
Rab volt neve, de lelke az elnyomatás közt is szabad maradt, mint magasban röpkedő sas, s rabja csak az emberi legdicsőbb szenvedélynek: a hon és szabadságszeretetnek volt; ez tette őt a zsarnokság rabjává; ez ásta meg kora sirját.
Legyen a haza elismerése és áldása e drága hantok felett; legyen szent hely az, hol a barczasági magyarság tanulja meg a hazát és szabadságot ugy szeretni, a mint azt az alattok nyugvó Zajzoni, földjük e legdicsőbb szülöttje, szerette, s akkor áldásos hatása és emléke örökösen fenn fog maradni.
És most búcsút veszünk a kiszenvedett vértanu költő bölcsője és léptei által szentesitett Zajzon községtől, s átlépjük folyóját, széttekintendők a tul parton levő fürdőn.
