A tizfalusiak vallástörténelme, nevelésügye.
A tizfalusiak vallástörténelme, nevelésügye.
A barczasági tizfalusiak nem csak politikai jogaik és birtokaikra nézve voltak Brassó által kizsákmányolva, hanem vallási tekintetben is teljesen a szász papság önkénye és hatalmaskodása alá erőszakoltattak. E szegény néptől végtelen szenvedései közepette még a vallás vigasza is elvonatott, még istenházából is gyakran kitiltatott az édes anyanyelv; még a biblia, a szabadság e szent könyve, a szeretet vallásának e gazdag tárháza is szász eredetű, vagy érzelmű papjai által nem a lesujtottak erkölcsi fölemelésére, hanem a szolgaság jármának szükebbre vonására használtatott; az nem a magyar hazafiság emelésére, hanem a magyar nemzet és e rokon népfaj közti válaszfal erősbitésére szolgált. Papjai leginkább szászok voltak, vagy ha néha elvétve egy-egy magyar be is csúszott, az olyan volt, a kinek a brassai szász gymnasiumban – hol növekedett – kebléből a magyar rokonszenveket, a magyar nyelv szeretetét kiölték, annak tudását, kifejtését lehetlenné tették, s legtöbb esetben a szász papok leányait nyomván (mint ecclesia nyerhetés feltételét) rájuk, ez által magukkal érdekegységbe hozták. Ha mindennek daczára a magyar hazafiság, a magyar rokonszenv egy-egy rejtett szikrája megmaradt is a keblek szentélyében, az fel nem gyulhatott, az jótékony melegét nem terjesztheté ki e népre, mert ezen magyar lelkészek egyenesen a brassai nagy pap kényétől függöttek, állitólagosan azoknak csak egyszerű segédpapjai (káplánjai) voltak: s mihelyt magyar szellemet árultak el, mihelyt a hivek nemesebb szivérzelmeire akartak hatni, azonnal kitették a szüröket. Egyház, biblia és pap is a multban mind e nép elnyomásának, e nép nemzetisége megsemmisitésének volt eszköze, és igy annál inkább bámulhatunk, hogy a szászok által előbb szép módon, kecsegtetések, előnyös igéretek, később fenyegetések, üldözések és veszélyes machinatiók által végrehajtani czélzott elnémetesitése ezen velük egy vallású népnek nem sikerülhete.
A három századon át következetesen kitartással, néha kebellázitó kegyetlenséggel üzött ezen folytonos törekvés hajótörést szenvedett a tizfalusi magyarság kifejlődött nemzetiségi érzetén, emelkedett honszerelmén és fajához való törhetlen ragaszkodásán. Erre e faluknak Háromszékhez való közel fekvése, a székely néppel való érintkezése mindenesetre befolyással volt; de azt mégis leginkább e nép bámulatos szivósságának, aczélszilárd jellemének, erkölcsi fönségének s tagadhatlanul némely papjai elismerést érdemlő buzgalmának köszönhetjük. Ezen általános tájékozás és jellemzés után már most lássuk e nép vallásos viszontagságait, s az e téren is rájuk mért súlyos szenvedéseket; mert a népnek minden szenvedése szent előttem, ugy tekintem azt, mint drága gyöngyöt a nép nagyság fényes diademjén, mely a szenvedések tüzpróbájában megtisztult aranyból van készitve, mert a szenvedés gyötri, de nemesiti is az emberi szivet, s ily hatással van nem csak az egyesek, hanem a népekre is.
A tizfalunak legrégibb multjából vallástörténelmi adataink nincsenek. Legelső ily adatunk 1213-ból van, a midőn Vilmos erdélyi püspök a Barczaság dézmáját a német lovagoknak adományozván, kivételt tesz az ott lakó s odatelepülhető székelyek és magyarokra, kiknek dézmáját maga számára tartja fenn. Mintha e püspök előérzetével birt volna annak, hogy a barczasági magyar népet vallási külön állása által védni szükséges a brassóiak – később valójában bekövetkezett – beolvasztási törekvései ellen.
A barczasági magyar faluk azután a sepsi esperességbe levén beosztva, ezzel együtt a 16. századig a milkoviai püspökség alá tartoztak, s nem voltak bevonva azon botrányos főpapi villongásokba, a melyek a brassai esperesség hovatartozandósága felett az esztergomi érsek és az erdélyi püspökök közt folytak, s melyet csak a reformátio tudott megoldani. A reformátio, mely másoknak üdvet, vallási szabadságot hozott, mely másutt a magyar nemzetiség palladiumává lett, a tizfalusi magyarságnál épen ellenkezőleg magyar nemzetigük szándékolt kiirtásának leghatalmasabb tényezőjévé vált; a mi másutt üdv, rájuk kárhozat volt; mert a szászok a lutheránismust szász nemzeti vallássá tevén, ezt a tizfalusiakra is ráerőszakolták, s beolvasztási terveik eszközeivé törpitették le.
Midőn 1544 tájatt Honterus, a reformátiónak ezen nagy apostola Erdélyben s nevezetesen Brassóban hirdetni kezdette Luther tisztult vallását, az nemcsak a Barczaságon terjedt el, hanem azt a szomszédos Székelyföld, s nem sokára a vármegyei magyarság is elfogadta. – 1555-től kezdve, a midőn Kálmánchai Márton debreczeni lelkész Kálvin hitelveit bővebben kifejté, az erdélyi magyarság, székelység és a tizfalusiak, valamint a szászok közül is igen sokan fölvették azt, elannyira, hogy Brassóban is sokáig helvét hitű papok voltak, sőt azt a szászok közt egész káptalanok vallották*. Határozottan helvét hitüek voltak a tizfalu magyar lakói, azok mint ilyek a kálvinista püspök alatt állottak és a szomszédos Bodola, Nyién és Márkossal egyházkerületileg a sepsi trachtushoz voltak beosztva*; később azonban, a midőn a törcsvári vár elzálogositása és eladásával e szegény nép Brassó alá került, annak ugy politikai, mint vallási elnyomatása foganatosittatott; Brassó nem elégedett meg e nép lenyügözésével, hanem a Barczán csekély számban levő szászok létszámát növelendő, ezen nép elnémetesitését is feladatául tüzte ki; erre nézve első lépésnek tekintette a tizfalusiaknak lutheránussá tételét*, azonban ezen tervük kivitelében nagy akadály volt az, hogy a tizfalusiak papjai a református iskolákban növekedvén, onnan magyar míveltséget, magyar szellemet s a magyar nemzetiséget védő helvét hithez való ragaszkodást vittek magukkal e nép körébe s csepegtettek annak fogékony szivébe. Első teendő volt tehát a brassaiak részéről a papok megnyerése; egy némelynél ez sikerült is; de legnagyobb része minden vesztegetés és csábitásnak ellentállott, az ilyeket aztán Brassó – főleg azután, hogy a törcsvári vár örökös átvételével szabadabb kezet nyert – megfosztotta egyházaiktól, bebörtönöztette és elüzte, a mint az 1646-ban Böszörményi Jánossal, 1668-ban Krizbai Tamással, s azután másokkal is történt. Ily módon s az áttérőknek engedett kedvezmények által az ágostai hitvallás gyökeret vert a tizfalusiak közt, de hogy még a 17-ik század utófelében is inkább helvét hiten voltak a tizfalusiak, azt Szeli krónikájából látjuk, hol az egészen türelmetlenségig lutheránus Szeli a 23. §-ban mondja, hogy „a hosszúfalusiak hite 1645-ben megvesztegetődött” a mi alatt azt érti, hogy helvét hitüek voltak. Ekkor tájt lépett fel, mint a brassaiak legveszélyesebb vallásterjesztője a Kassából beszármazott Szeli György, ki előbb törcsvári iródeák, azután brassai iskolamester, később csernátfalusi, végre brassai lelkészszé lett. Ez annál veszélyesebb volt, mert nagyon művelt és megnyerő modorú ember lévén, a nép által szeretve volt; ő maga is lutheránus lévén, a brassaiak könnyebben megnyerték czéljaiknak; ez aztán oly buzgalommal járt el hittéritnöki szerepében, hogy Apafi fejedelem maga elibe hivatva, megdorgálta s Apáczára tétette át. Szeli Györgynek három fia maradt, ezek az apjuk által megkezdett művet teljesen bevégezték, ugy hogy a tiz falu magyarsága áttérittetett a lutheránus vallásra. A Kassáról bejött Szeli Györgynek hasonnevű fiától (ki halmágyi pap volt) született Szeli József a krónika-iró, ki a végrehajtott műre: a tizfalusiak teljes áttéritésére, rátette a koronát. Szeli József 1705-ben született, Udvarhelyt, Szebenben és Pozsonyban növekedett, később a Jeszenák családnál tanitó volt, honnan brassai iskolamesterségre hivatott meg. 1730–57-ben brassai magyar pap, 1757-ben hosszúfalvi papnak neveztetett ki; itt irta 1763 körül Krónikáját, a melynek Hétfalura vonatkozó igen sok becses adatot köszönhetünk. Szeli József, a mint ez irataiból is láthatni, igen tanult és felvilágosodott ember volt, kitünő lelkész, csak azon hibája volt, hogy inkább húzódott a szászokhoz – kiknek körében tölté élete nagy részét – mint magyar hiveihez, vagy jobban mondva, ő inkább lutheránus volt, mint magyar, s a hittéritési szenvedélynek feláldozta a nemzetiséget; hivei s általában a tizfalusiak előtt ez okon népszerütlen volt; de annál inkább szerették a brassai előljárók és papok elannyira, hogy őt a brassai káptalan a barczai magyar egyházak alesperesévé rendelte, a mi sem azelőtt, sem azután nem történt soha senkivel*.
Lásd Bod Pétert és Hanerus Hist. Eccl. 263. l.
Bodola és társfalui továbbra is helv. hitüek és a sepsi-i tractus alatt maradtak.
Szeli abból, hogy Honterus 1544-ben a Hétfaluban visitatiót tart, azt következteti, hogy azok nem tértek át Kalvin hitére, hanem a szászokkal együtt már kezdetben lutheránusok maradtak. Ez azonban nem áll, vagy legalább Honterus visitatiójából ezt nem lehet következtetni; mert a szász papok hatalmi túlkapásai folytán a Barcza minden vallásfelekezetű egyházközségeit a szász főpap szokta visitálni, elannyira, hogy a Mária Ter. által kinevezett oláh püspök Novákovics is kénytelen volt Bolgárszegben jártakor a szász főpap ezen inspectióját elismerni. Különben épen Szeli maga mondja a 23-ik §-n, hogy 1645 körül a hosszúfalusiak hite meg volt vesztegetve, azaz hogy akkor is helvéthitüek voltak.
Lásd az erre vonatkozó adatokat részint Szeli krónikájában, de leginkább Molnár János brassai ref. lelkésznek ezen krónika másolatához csatolt bevezetésében, a mely a brassai ref. egyh. levélt. van.
Ekként lett e nép lutheránussá*, a mi sorsát csak nehezité, mert papjait a brassai szász főpap káplányának állitván lenni, ezen képzelt jogalapon azok kinevezése s elmozditása is e főpaptól függött; a főpap aztán leginkább szász nemzetiségű papokkal rakta meg a magyar ecclesiákat, vagy ha magyar nemzetiségű papot tett is néha kénytelenségből, választása csak olyakra esett, a kiknek vak engedelmességéről és a szász érdekek előmozditására való közreműködéséről előre biztositva volt*, Isten s embertől el volt e nép hagyatva s bámulnunk kell, hogy még is nyomorult alárendelt helyzetében, szemben a hatalom minden kigondolható üldözéseivel, fenn tudá tartani legdrágább kincsét, nemzetiségét; annál inkább csodálhatjuk ezt, mert bár hogyan keressük is, nem találjuk fel azon erkölcsi tényezőket, a melyek ezen reánk nézve örvendetes jelenséget előidézték, mert azok ha ma megvannak is, a multban teljesen hiányoztak. Azon szép iskolaházak, melyeket e nép önerején épitett, s azok a székely néptanitók, a kiket nem tekintve vallásuk különbségére, most iskoláikban alkalmaznak, s az a nehány lelkes magyar érzelmű lelkész, kik a tanitókkal egyetértőleg hatnak a tizfalusiak kimívelésére, lelkük fölemelésére, s a hazaszeretetnek szivükben való beplántálására: mind nem léteztek; mert azelőtt iskolák nem voltak, papjaik legtöbbnyire a szász papsággal kezet fogva együttesen törtek arra, hogy e nép beolvadjon, s igy az ellentállás e bámulatos szellemét alig kereshetjük másban, mint magában a nép nemzeti védszelleme, erkölcsei geniusában, miért az annál bámulatosabbnak kell hogy feltünjék az észlelő előtt.
Bár a hétfalusiak még ma sem teljesen lutheránusok, mert isteni tiszteletük elüt a szászokétól, igy a hétfalusiak most sem miséznek, urvacsora osztáskor, temetéskor fehér inget nem vesznek magokra, a mint az a szászoknál szokásos.
Ezt leginkább a szász iskolákban való neveltetés, és szász pap leányokkal való egybeházasitás által érték el. E métely most is meg van, s az a magyarok inteligentiája elszászosodásának még most is eszköze, mert ha szász feleségü magyar papnak gyermekei magyar házastársat kapnak rendesen, megmaradnak magyarnak; de ha másod szász házasság jön létre – a mi a gyakoribb eset – akkor azok és az unokák is szászokká lesznek. Ily példa számtalan van. Itt csak a hazafias szellemű apáczai lelkész Korodi szász anyától származott fiára hivatkozom, ki magyar voltát nyilvánosan megtagadni nem átalotta becsületes magyar neve, s nemzetéhez szeretettel ragaszkodott hazafias atyja daczára, ma büszkén mondja magát szásznak, s német hirlapokba gyalázza saját faját és nemzetét.
Fennebb fölemlitém, hogy a 14-ik században már önálló egyházközség van Krizbán, Apáczán és Csernátfaluban a Szent-Mihály egyház, melyhez akkor mind a hét falu tartozott, s mely egyházközségek papjainak Hunyadi János 1440 körül a dézmának felét, László király pedig 1456-ban az egész dézmát (melyet a törcsvári várnagy lefoglalt volt) kiadatni rendeli. A központi Szent-Mihály egyháztól a 15-ik század közepe tájatt legelőbb Pürkerecz szakadt el s lett önálló egyházközséggé, magához vonván a szomszédos Tatrangot és Zajzont, később aztán a többiek is önállóságra emelkedtek, ugy, hogy ma a Hétfalu mindenike önálló egyházközséget alkot, Türkös kivételével, a melynek lutheránus hivei Csernátfalu fiókegyházát alkotják, bár Türkösön is van a katholikusoknak egyházközsége, mely a mult században alakult, s a melynek kevés számu hivei Hétfaluban, Bodolán és Nyiénben vannak szétszórva. A görögnemegyesültek még fényűzőbbek papok és egyházak dolgában, mert némely község két egyházközségre is oszlik. Mindezeket itt csak jelezni kivántam, majd az egyes községek leirásánál tüzetesebben fogom e viszonyokat ismertetni. Még csak nehány szót a tizfalusiak dézmájáról és a szász hierarchia zsarnokságáról.
A mint fennebb emlitém, s a Hétfalu történelmének ismertetésénél okmányokkal támogatva is kimutattam, Krizba, Apácza saját papjának, a Hétfalu a Szent-Mihály egyház lelkészének fizette dézmáját, s valahányszor azt valaki bántotta, királyaink mindannyiszor az illető lelkésznek visszaadatni rendelték. E három egyházközség, valamint Ujfalu is megtartotta mindvégig dézmáját, s most is lelkészei a dézmakárpótlás kamataiból nyerik fizetésüket, de a 6 más községtől a brassaiak elvették a dézmát, felszedték annak kárpótlásait, s most e községek lakói kepével (mint pénzben adnak ki), fizetik papjaikat, nagyon szegényesen; pedig hogy e faluk is dézmájukat lelkészeiknek adták, arra számos okmányi bizonyitvánnyal birunk; itt fölemlitem Máté feketehalmi lelkész és barczai decán 1513. apr. 10-én kelt engedélyokmányát, a melyben megengedi a tatrangiaknak, hogy falujokban templomot épitsenek, de azért vasárnapokon a pürkereczi máterbe járjanak, dézmát s egyéb járulékot a pürkereczi lelkésznek adjanak* stb. Ebből elvitázhatlanul kitünik, hogy a hétfalusiak még a Szent-Mihály egyháztól való elszakadás után is dézmájukat saját papjaiknak adták, s attól jogellenesen egyszerű tanácsrendelet által lettek a szász papok által megfosztatva*. A hat falut tehát egyenesen megrablák dézmájától, a négy falunak pedig alamizsnaként adtak valamit, mert ezek is, – valahogy történt az osztalék, – de nagyon szükmarkulag részeltettek szemben a roppant kárpótlásokat elnyelt szász lelkészekkel. A barczasági magyar lutheránus papok fizetését e táblázat tünteti elő:
Lásd Benkő Milkovia II. 264.
És pedig azután, hogy Ulászló ezen községeket közigazgatásilag Brassóhoz rendelte; fennmaradt a brassai tanács egy 1561-ben kelt rendelete, melyben a 9 falu dézmáját lefoglalni rendeli a város számára, s csak Krizbán és Apáczán s Csernátfaluban hagyja meg felét a papnak; tehát a mit királyi és főpapi rendeletek biztositottak: a magyar faluk papjaiknak adott dézmáját hatalmasan rendeletileg, tehát az ököl-jog alapján tulajdonitotta el Brassó, pedig a még nekik kedvező osztrák uralom is eltiltá attól, igy Mária Terézia 1770-ben szigoruan elrendelte, hogy a szászok oláhokra s más ott lakó nemzetekre dézmát nem róhatnak, különben a tizfalusiak dézmája csak az 1819–20-ki conscriptio (mely mint kimutattuk, falsificatum) által lett rendszeresitve.
Dézmakárpótlásból*:
Ezen dézma-kárpótlások kamataiból egészen 1872-ig mindig levonták a szász papok a fele részt, ekkor azonban felsőbb rendeletre utólagosan visszafizették.
|
Kepéből:
| ||
Apáczán
|
927 ft
|
Bácsfaluban
|
400 ft
|
Krizbán
|
953 ft
|
Hosszúfaluban
|
1000 ft
|
Urfaluban
|
1162 ft
|
Tatrangon
|
800 ft
|
Csern. f. és Türk
|
444 ft
|
Zajzonban
|
600 ft
|
Kepéből
|
120 ft
|
Pürkereczen
|
550 ft
|
Brassó-Bolonyán
|
600 ft
| ||
Ily fösvényen jutott ki a dézmarész a magyar lelkészek egy nehányának, mig a többieket mag a nép fizeti meg szegényesebben, mig a szász papok az államtól kapott nagy dézmakárpótlásokból igen nagy fizetéseket kapnak; de a magyar lelkészek nemcsak a fizetésben huzták és huzzák a rövidet, hanem régebb, midőn a brassai főpap alárendelt káplányaiként minősittettek, minden egyházi jogélvezettől is meg voltak fosztva: nem folyhattak be püspök és dékány (esperes) választásba, ki voltak zárva a papiszékek és káptalanból, hol minden válóper és igy a magyarokéi is folytak; ki voltak küszöbölve a consistorium és egyházkerületi képviseletből; s minden egyházi érintkezés velök német nyelven történt. Ezen mellőztetés, ezen méltatlan, testvérietlen és jogtalan eljárás, a magyar papoknak egyházi és társadalmi téren való lenézése s folytonos sértegetése megszülte az üdvös ellenhatást, s ez előidézte az elnyomott magyar szellem ébrülésének üdvös mozgalmát, melynek kezdeményezői ezen letiprott népnek elnyomott és megalázott papjai voltak. A negyvenes évek kezdetén jelentkezett a közszellem ébredése, 1842-ben már észlelhető kifejezést nyert egy a barczasági magyar papok által alakitott társulatban, melynek programmja volt: egyházi, erkölcsi és népnevelési jogfejlesztés és a magyar nyelv művelése, minek eszközlésére egy kis közkönyvtárt és olvasókört alapitottak, melynek tagjai voltak: Bartha Márton bácsfalvi lelkész 4000 lélekkel, Szász György hosszúfalusi lelkész 3000 lélekkel, Bendners György tatrangi lelkész 200 l., Türkösi András pürkereczi lelkész 800 l., Barthos Mihály zajzoni lelkész 600 l., id. Köpe János ujfalvi lelkész 800 l., Molnár András krizbai lelkész 1200 l., Molnár Károly apáczai lelkész 1200 l., Koródi Pál brassai lelkész 700 lélekkel, s nehány academikus, azok közt ifj. Köpe János, ki Brassóban nehány évvel az előtt magyar hirlapot is inditott volt meg. 15000 magyar lutheránus ébrülésének és lethárgikus álmából való fölserkenésének volt ez szebb jövőt jósló hajnalpirja. Ezen 10 lelkész valódi apostola volt e megmentendő népnek, a kis olvasóegylet és könyvtár magva azon szellemi tőkének, a mely napjainkban oly áldásos és oly bő kamatokat hajt e szellemgazdag nép, és a haza számára. A hogy az egylet megalakult, azonnal életjelt adott, s egy valójában megható fölszólitást intézett a magyar irók, kiadók és ujságszerkesztőkhöz, melyben ezek figyelmét e szegény feledett magyar nép felé terelve, fölhivták, hogy a zsenge olvasóegyletet és könyvtárt ajándékkönyvekkel és lapokkal gyámolitsák. Alig hangzott el az elnyomottaknak e gyenge sóhaja, alig adott életjelt e már végleg elnyeltnek hitt nép, hogy nekik rontott a zsirukon hizlalkodó szász papság és bureaucratia, s a szász és német hirlapokban hosszú czikksorozatokat bocsátottak közre, melyekben hangzatos, de annál esztelenebb sophismákkal mutogatták, hogy mily boldog e nép Brassó atyai kormánya alatt, mennyivel kevesebbé van terhelve, mint a megyei jobbágyság; mennyivel míveltebbek stb.; azután czáfolgatták ismét szarvas okoskodásokkal a magyar papok fölhivásának állitásait. Arra, hogy a barczai magyarok ismeretlenek még fajrokonaik közt is, czáfolatul azt hozták fel, hogy nem áll, mert több tudós német könyvben emlitve vannak. Arra, hogy elhagyottak, azt felelték, hogy nem igaz, mert nehány év óta külön dominale forumot nyertek; azt azonban nem hozták fel, hogy ezen forumon szász birák szokták az igazságot mogyorófa pálczával osztogatni. Arra, hogy elnyomottak, azt felelték, hogy nem igaz, mert szebb házaik vannak, mint a többi jobbágyoknak. Arra, hogy egyházi rendszer nélkül élnek, azt viszonozták, hogy nem igaz, mert a brassai nagy pap gondoskodni szokott papjaik és iskoláikról. Arra, hogy papjaik minden egyházi jogtól meg vannak fosztva, azt felelték, hogy ez természetes, miután azok nem papok, hanem káplánok*. Végre hálátlanoknak, fekete lelküeknek s mindennek összenevezik azért, hogy három százados elnyomatás után egyszer fel mertek jajdulni*. A hirlapi ledorongolásnál nem állottak meg, hanem a magyar lelkészeket ad audiendum verbum pastorale a brassai nagy pap elé citálták, hol őket leszidták s rútul megfenyegették; de dicsőségére válik e szilárd jellemű férfiaknak, a nép e valódi apostolainak, hogy – az egy Molnár Sándor kivételével* – nem engedték magukat visszariasztani, megfélemliteni, hanem tovább folytatták azon üdvös mozgalmat, a melynek egyedül köszönhetjük e szegény nép önérzetre ébrülését, mert ezen olvasóegylet és könyvtárnak köszönhetik a tizfalusiak a most minden községben levő szép iskolákat, minden községben feltalálható közkönyvtárakat és olvasóegyleteket, és a közmíveltségnek azon örvendetes elterjedését, hogy ma alig van a tiz faluban oly magyar férfi, a ki irni, olvasni nem tudna; de ennek főleg e nép kiváló magyar szellemét, nemzetiségéhez és nemzetéhez való törhetlen ragaszkodását, magasztos honszerelmét, s végre papjainak emancipátióját, mert amit annyiszori kérés, annyiszori követelés útján kartársaiktól: a szász papoktól meg nem nyerhettek, azt kitartásuk jutalmául elvégre még is meghozta az idő és a politikai viszonyok változása. 1862. jan. 13-án léptek legelőbb a magyar lutheránus lelkészek a szász papigyülésbe, s midőn első kérelmükkel elútasittattak, második folyamodásukra a consistorium kimondotta a szász papokkal való egyenjoguságukat; minek következtében a káptalanban is szavazatjogot nyertek*. Ez által egy kis szabadabb mozgás jött létre, s főleg a papi állomások betöltésénél a nép akarata érvényesülést szerezhetett, mert 1862-ig a tizfalusi lutheránus papiállomásokat akként tölték be, hogy a consistorium 6 egyént jelölt ki, s ezek közül választhatott egyet az egyházközség. 1862 óta a korlátoló kijelölés megszünt, hanem folyamodhatnak nemcsak a barczai kerület, hanem egész Erdélyből arra minősitett papjelöltek akárhányan; azok tűzetnek ki a consistorium által szabad választásra, s ezek közül választja a községek presbiteriuma és egyházi képviselete* a consistorium két küldöttje jelenlétében papját. Most tehát annak, hogy ezen magyar nemzetiségű és magyar érzelmű népnek szász, vagy szász érzelmű papot erőszakoljanak nyakára, az útja be van vágva, valamint annak is, hogy valamely a lelkészi állomásra nem méltó egyén csempésztessék be, mert a minősitvényre nagy gond fordittatik, s minél jövedelmezőbb valamely lelkészi állomás, annál hosszabb lelkészi, segédlelkészi, vagy tanitói szolgálat szükségeltetik annak elnyerhetésére. Ezen uj rendszer függetlenitette némileg a magyar lelkészeket a szász papság önkénye alól; de még mindig nincsen a teljes jogegyenlőség elérve, mert még hátra van az igen fontos nyelvkérdés megoldása.
Pedig a brassaiak a kezeik közt levő régi okmányokból nagyon jól tudhatták, hogy a magyar papok régen nem káplánok, hanem plebánusok voltak. Ilyenként jön elő a Szent-Mihály ecclesia plebánusa ki alatt 5 falu volt a 15-ik században; midőn 1513-ben Tatrang Pürkerecztől elvált, a brassai decan engedélyokmányában határozottan plebánusnak nevezi a pürkereczi lelkészt; volt hétfalusi lelkész a királynál is küldöttségben, oda pedig káplánt nem küldöttek.
Lásd a szászok ily durván s nevetségesen czáfoló czikkét a „Blätter für Geist, Gem. und Vaterl.“ 1842. évf. 210–232. lapján.
Molnár Sándor ezen nagy papi megintésen megijedve, hirlapilag kinyilatkoztatta, hogy ő megszünik a társulat tagja lenni, mivel annak alakitására nem kértek – miként ő ajánlotta – a brassói nagy paptól engedélyt. Erről az uri emberről nem lehet mondani, hogy valami nagy erkölcsi bátorsággal lett volna felruházva.
A káptalant 1862 után a barczai magyar és szász luth. lelkészek összege alkotta; ez 1870 végeig a házastársak elválasztási ügyében végleg döntött, de a centralizáló szász papság 1871. egy szükebb körű papok és világiakból álló vegyes egyházi széket szervezett, melybe Molnár Viktor hosszúfalusi lelkész is beválasztatott. Ezen egyházi szék itéletei a szebeni főpapi székhez fellebeztetnek s igy a barczai káptalan mint szentszék 1871 óta megszünt működni.
Minden községnek van 1000 lélek után 13 tagból álló presbiteriuma, és egyházi képviselete 1000 lélek után 48 taggal, ez utóbbiak minden négy évben választják a presbitereket; a két testület együtt választja a papot és tanitókat, s a lelkész elnöklete alatt intézi az egyházközség belügyeit.
A magyar lutheránus lelkészek minden jelentéseik és beadványaiknak német nyelven való beterjesztésére voltak szoritva; ujabb időben a törvények által is kimondatván a hazai nyelvek jogosultsága, a tizfalu fiatalabb és lelkesebb papjai bátorságot vettek maguknak magyarul irni a barczai káptalanhoz; ezen hallatlan merészségen – mint jellemzék – nem csak megbotránkoztak a szász reverendissimusok, hanem a magyar nyelv jogosultságának kérdését tárgyalván a káptalan 1863. oct. 5-én kimondotta, hogy a barczai magyar lutheránus lelkészek a német nyelvet fogják használni mindaddig, mig a szebeni tartományi gyülésnek a nyelv kérdésében hozott határozatait az uralkodó szentesiti, s bár ez megtörtént, s bár azóta vannak koronázott magyar királyi által szentesitett törvényeink, melyek nem csak elismerik a magyar nyelv jogosultságát, hanem azt egyenesen a magyar állam hivatalos nyelvévé teszik: mindazonáltal a szász főpapság feljogositottnak hiszi magát a magyar nyelvnek a magyar birodalomból, annak magyar lakói közül száműzni, s a magyar lutheránus lelkészek most is a német nyelv használatára vannak törvényellenesen rászoritva, egy oly egyházkerületben, a hol a hiveknek legalább felrésze magyar, sőt megtörténik itt az, a minek lehetőségét a magyar birodalom határain belül még álmodni se merné senki, az: hogy a magyar cultusministeriumtól magyar nyelven szerkesztett és leküldött rendeleteket, körözvényeket, útasitásokat az erdélyi lutheránus püspök irodájában német nyelvre leforditva küldik meg a barczasági magyar községeknek, azon községeknek, hol a jegyzőkön és néhány lelkészen kivül senki egy német hangot meg nem ért.
Ily mostoha, ily lealázó viszonyok közt éltek, s élnek részben még most is barczasági magyar testvéreink; de ők nem csüggednek, az 1842-ben megindult szellemi mozgalom ma már nagy gyürűket hány, lelkészei közül néhányak az 1842-ki kezdeményező apostolok nyomdokaiba léptek, azoknak nemes önfeláldozó példáját követik, s nem gondolva a szász papságnak naponta éreztetett üldözésével, felragadták a haladás zászlaját, s a minden jóra, szépre fogékony népet jó irányban vezetik hivatása felé; minden községben a nép önerején épitett szép iskolaházakat, azokba lelkes, jól díjazott magyar (többnyire székely) tanitókat alkalmazván, sebesen halad a műveltségre törekvés rögös, de dicső ösvényén. Mindenütt a megifjult pezsgő élet jelei mutatkoznak, népnevelési egyletek, olvasó-körök, takarékmagtárak szerveztetnek, szász papi egyenruhába bujtatott jóérzelmű fiatalabb papjaik magyarul hirdetik Isten igéjét, terjesztik egyházban és azon kivül, ezen eddig elhanyagolt, most azonban önérzetre ébredett, nép között a közműveltséget s beoltják a szivekbe az eddig eltiltott honszerelmet. És e surlódásban, e küzdelemben élet és erély van s hol az megvan, ott nem indulhat romlásnak a magyar. A nemzeti lét érzete inkább fölébredt e népben mint valaha, fiai a helyi népiskolákban jó szellemet szívnak magokba, s ezt megtartják továbbra is, mert kik a tudományokban tovább akarják magokat képezni, tanulmányaikat nem a brassai szász gymnásiumban – hol lelküket sivárrá, szellemüket bénává tevék*, – hanem a sepsi-szentgyörgyi, székely-udvarhelyi és enyedi collégiumokban folytatják; e főtanodákból kerülnek ki jó szellemben és hazafias érzetben növelt ujabb papjaik, tanitóik, s ezek a jó szellemet a nép fogékony lelkébe beplántálják, tovább terjesztik. Csakhogy e népet önmagából kiinduló törekvéseiben a nemzetnek is támogatnia kellene, mert igen is eljött az ideje, hogy a magyar törvényhozás átlássa valahára, miszerint e népnél a multnak sok és nagy mulasztásait kell helyrehoznia, s a politikai emancipatióval egybe kellene csatolni a vallásit is, a melynek meg van könnyű megoldási módozata; de nem az eddig követett uton. Mert a barczasági magyarság bár századokon át követett lutheránus hitéhez szilárdan ragaszkodik, még is a szász fő- és alpapság nyomása alól menekülni óhajtván, már többször folyamodott, hogy az ev. református püspökség egyházi hatóságának megnyerésével a sepsi-i esperesi kerületbe kebeleztessék be; ily kérelmükre azonban mindig tagadó választ nyertek, miután a vallásközi szabványok és szokások az ily átvételt tiltják; de meg van e fontos kérdés egyszerű és czélra vezető megoldásának kulcsa: egy erdélyi magyar lutheránus püspökség felállitásában, a mire eléggé indithatja Erdély 30,000-nyi magyar lutheránusát, a szász püspökség és papság részéről folyton nyilvánuló türelmetlenség, üldözés, nyelvüknek elnyomása, jogos aspiratióiknak és jogigényeiknek erőszakos elnémitása, s általában azon mostohaság és részrehajló fösvénység, a melylyel a szász püspökség és papság, ugy az egyház mint a nevelésügy terén a magyar lutheránusokat minden javadalmakból, segélyből s jogos osztalékból kitagadja. Egy erdélyi magyar püspökség – nézetem szerint elodázhatlan – felállitásához beleegyezését, a fennebbi viszonyokból kifolyólag, az ország törvényhozása sem tagadhatja meg, mihelyt a magyar lutheránusok azt kérelmezik; egy ily magyar püspökség szervezését könnyíti az, hogy az erdélyi szászoknak évenkint juttatott vallási államsegélyből, mint az erdélyi lutheránusok egy ötödét tevők, illetékes részüket kinyerhetnék, s igy a magyar püspök fizetése minden nagy anyagi áldozat nélkül kikerülne. Tehát csak kezdeményezni kell, a szász papság önkénye alól való kiszabadulásnak ezen kinálkozó egyetlen módját, s a siker el nem maradhat. Ezekben van röviden egybefoglalva a barczasági magyar községek vallástörténelme, s nevelésügyének főbb mozzanatai, majd az egyes községek leirásánál tüzetesebben és behatóbban fogunk azzal foglalkozni.
Korábban a tizfalusi növendékek vallástani és jogi pályára a brassai szász gymnasiumban készültek, többnyire szegények levén, szolgákként kinlódták át a tanévek hosszu sorát s igy már az iskolában megszokták a meghunyászkodást, az alárendeltséget, mi későbbi életükre is befolyással volt. E mellett a szász tanodában magyarul egy szót se tanultak, ha magyar történelemről, közéletről, műveltségről tradált valamelyik tanár, attól mást nem hallott mint a magyar kigunyolását, kisebbítését. A szász gymnasiumból, ha a körülmények kedveztek, valamely németországi egyetemre ment, honnan visszatérve szász iskolákban tanitóskodott, s ha végre kikerült valamelyik magyar községbe tanitónak vagy papnak, nevelésénél fogva magyarul sem tudott, s hivatásának teljesitésére csak önszorgalma s utótanulmány által képesíthette magát. Legtöbb esetben a szász papság arról is gondoskodott, hogy magyar községében se legyen magyar társas köre, mert rendesen az ily papjelöltre rányomtak egy otthon feledett szász papleányt – gyakran ez volt a papság elnyerhetésének feltétele – az ilyen aztán nevelése, rokonsági egybeköttetése, s házi körénél fogva inkább szász volt mint magyar. Most hála az égnek, a viszonyok változtával az emberek és a nevelési rendszer is megváltozott, s jelenleg egy pár szász feleségű magyar pap fián kivül a tizfaluból senki sem tanul a brassai szász gymnasiumban, hol leginkább magyar voltáról igyekeztek letanítani.
