Német lovagok a Barczaságon.
Német lovagok a Barczaságon.
A német lovagok itteni birtoklásáról egy egész kis könyvtárt irtak össze; e korra vonatkozólag már az okmányi adatok egész halmaza áll rendelkezésre, mely a kérdésnek alaposabb fölfejtését lehetővé teszi. Ez fölment az alól, hogy ezen különben is ismert korszaknak tüzetesebb ismertetését adjam*; mindazonáltal az olvasó előtájékozása végett mégis szükségesnek itélem, e korszakot is pár vonással röviden vázolni.
A kik e korra vonatkozólag tüzetesebb tanulmányt kivánnak tenni, utalom Fejér Cod. Diplomaticusára, Voigt Gesch. Preus. Alexius Bethlen, Gesch. Darst. des Deuts. Ord. in Siebeng., Frid. Philippi Die Deutschen Ritter im Burzenlande. Schuller Arch. Marienburg Geogr. und Gesch. stb. czímű munkákra.
Elhallgatom én itt ezen félig szerzetes, félig harczos rend keletkezésének történetét, mellőzöm azon körülmények elősorolását, melyek ezen előbb a jeruzsálimi szent sirhoz vándorolt német betegek ápolására alakult kegyes emberek társagából harczosokat formált, kik nem a fegyver okozta sebeket kötözték, hanem magok osztottak ilyeket a harcztéren.
A jeruzsálemi Szűz Mária-kóroda betegápolói 1187-ben, a midőn Szalla-Eddin Jeruzsálemet bevette, kiszorulván a szent városból, Acconba (St. Jean d’Acre) huzódtak; ott a mezőn tanyát ütve a legnagyobb nyomorban tengődtek, mignem némely az ottani kikötőben horgonyzó lübecki és bremai kereskedők segélyével vászon-sátrakat és egy deszka-bódét épitettek, melyben eredeti hivatásuk szellemében ismét betegeket ápoltak. Ily állapotban találta 1190-ben a keresztes had élén megjelent Frigyes herczeg (Barbarossa fia) a német betegápolókat; ő pártfogolása alá vette, s átalakitá lovagrenddé, mely betegápolási kötelmei mellé a pogányok elleni harczfolytatást is feladatául tűzte ki; s mint lovagrendet „fratres Theuthonici ecclesiae S. Mariae Jerusalemitanae” néven 1191-ben ugy Henrik császár, mint III. Clemens pápa megerősitette*.
Lásd Philippi Die Deuts. Ritter im Burzenlande 11–16.
Ezen lovagrendbe csak német nemesek vétettek fel, szegénységi, szűzességi és engedelmességi fogadalmat tettek, oly fogadalmakat, a melyek a rend kifejlődését gátolták volna; azonban e bajt elháritotta azon intézkedés, hogy a német lovagok három osztálylyal birtak. Voltak papok, kik misképesek voltak; léteztek fogadalmat tett tulajdonképi lovagok, s voltak féltestvérek, kik a rend öltönyeit viselték félkereszttel*, de a kik előbbi polgári foglalkozásaikat folytatták, nősülhettek, s egyedül csak a betegek ápolása és a hitetlenek elleni harczra tettek fogadalmat. A féltestvérek osztálya lehetővé tette a rendnek nagyobbmérvű kifejlődését, s midőn a nagyravágyó, eszes és vállalkozó szellemű Salza Hermán lett a rend nagymesterévé, ez megszerezte a pápa és Otto császár hathatós pártfogását a rendnek, s odatört, hogy e lovagrendet önállóvá, hatalmassá és gazdaggá tegye. Az akkoni deszka-bódéból kilépett lovagrenddé vált betegápolóknak nemcsak a Szentföldön, hanem Európaszerte voltak rendházai, tagjai és jószágai, melyeket a hivők ajándékoztak, mivel az mint Isten előtt kedves tett tüntettetett elő. A rendnek emberei mindenfelé városokat, falukat épitettek, nagy kereskedést űztek, s rövid időn, a deszka-bódéból szegénységi fogadalommal kilépett betegápolók a gazdagság és befolyás azon polczára emelkedtek, hogy világhatalomról álmodozhattak; de hogy fölemelkedésük előnyeit élvezhessék, szükségesnek látták a távol Palestinát – hol állásuk a szaraczénok győzelmei miatt ugy is kétessé vált s hol nagyravágyásuk tért nem nyerhete – elhagyva, Európába tenni át székhelyüket. A nagymester Salza Hermán ez okon alkudozásba lépett Endre magyar királylyal, ki 1211-ben a kunok beütései által néptelenitett Barczaságra* telepité a német lovagokat, s oly jeles szabadalmakkal és kiváltságokkal látta el, melyek a lovagrendet némileg önállósitva, csak magától a királytól tették függővé*. Hogy a nekik adományozott terület határai közt háborgatva ne legyenek, azt határozottan körülirta adománylevelébe*, s Fekete János nevű királyi biztos által be is iktattatta.
A német lovagok öltönye fehér köpeny volt fekete kereszttel, ezalatt az azon korban szokásos vasas lovagfegyverzet. Zászlójuk és czímerükön az Egyptomba menekülő szűz Mária volt szamáron, a vezércsillagot követve.
„Quondam terram Borza nomine ultra Silvas, versus cumanos, licet desertam et inhabitatam contulimus pacifice inhabitandam, et perpetuum libere possidendam“, mondja a királyi adománylevél; adja azért, jegyzi meg tovább, hogy eldődeinek nagylelküségét az idegenek iránt gyakorolja, hogy ezen alamizsnája által Isten előtt kedves dolgot tegyen; de adja azért is, hogy az oda telepitett lovagok az ország határait ellenség ellen védjék stb. Lásd Fejér Cod. Dipl. III. 1. 106, 370.
A nyert előjogok lényegesebbjei voltak: a nyert föld minden jövedelmét oda engedte, valamint azt is, hogy saját birájukon kivül csak a király itélhetett, a Barczán található minden nemes ércz (arany, ezüst) fele a lovagoké, más fele a fiscusé, reájuk ruházta a fegyverjogot, megengedvén, hogy a kunok ellen favárakat épitsenek, melyek az ellenség ellen elég oltalmat nyujtanak, de a király jól fegyverzett sergeivel nem daczolhatnak. Épithetnek városokat, aknázhatnak nemes érczet, de a pénzverési jog csak a királyt illeti stb. 1212-ben a nagy nyereménynyel járó pénzbeváltást is a Barczaságon a lovagokra ruházta át, a kincstár nem kis hátrányára. Ezt a lovagok Comthurja Dietrich kérésére adja meg, s megrendeli, hogy egy pénzváltó is a lovagok területére ne menjen, s az általuk beváltott ezüstért annyi uj pénzt adjon a kincstár, mennyi azon vidék forgalmára szükséges. Lásd Philippi Die Deut. Ritter 64.
A körülhatározás igy történt: „Prima meta vero hujus terrae de indaginibus castri Almage et procedit usque ad indagines castri Noisgiant, et inde progreditur usque ad indagines Nicolai ubi aqua delfluit que vocatur Alt et sic ascendendo per Alt que ubi Tortillon cadit in Alt, et iterum vadit usque ad ortum ejusdem Tortillon et ab ortu aquae, quae Timis vocatur progredit usque ad efluxum aquae quae Boza nominatur deinde sicut montes nivium complectuntur eandem terram tendit usque Almagium, terra vero haec tota sicut praedicti montes et flumina circum eunt vocatur Borza.“ Ezen körülhatározás sokféleképen magyaráztatott, nevezetesen a szász irók azt magyarázták ki belőle, hogy az a Barczaságnál többet foglal magában, nevezetesen nyugatról átcsapott a hegyeken túl Fogaras vidékére is; pedig ez hibás értelmezés, mert a Barcza folyó eredetétől e havasok kanyarulatot csinálva húzódnak Halmágy határszéléig, a mi a krizbai vagy mint nevezik Persányi hegylánczolat tetejéig hathatott fel; tehát eszerint összeesett a mostani nyugati határvonallal, a mely Törcsvár Fogaras vidékhez csatolása előtt a Barcza eredetétől, a feketehalmi és vledényi vizválasztó helységek kanyarulatait követve, a persányi hegyélen haladt Apácza határszéléig s onnan szállt le az Olthoz Miklósvár és Nagyajta határszéléhez s haladt mindenütt az Olt mellett a Tortillon beszakadásáig, hol ez és a Timis folyó képezte a határt; de mivel a Tortillon nem a Tatrang, a mint hibásan értelmezték, hanem a Tartlani (prázmári) patak és a Timis nem Törcsvárpataka, hanem a Tömös folyó, tehát a lovagok által birt terület nem foglalta magában a Barczaság délkeleti szögletét, vagyis azon területet, a melyen valószinüleg akkor is magyarok által lakott Hétfalu, Bodola és Nyén feküsznek, s e szerint a lovagok nem birták az első adománylevél értelmében az egész Barczaságot. Hogy keletről a tartlaui patak (Feketeviz) és Tömös folyó volt a határ, leginkább támogatva van az által, hogy a lovagok az ezeken túl eső Nyénhez Cruceburg várát akarván épiteni, arra a király külön adománylevél által ad engedélyt.
Endre királyt a lovagok iránti nagylelküségben követte az egyház is, s Vilmos erdélyi püspök 1213-ban a területükön keletkezendő városok és községek dézmáját, az ott levő s ott települhető székelyek és magyarok dézmája kivételével, a lovagoknak engedte át; hogy igy a lelkiekben is gyarapodjanak, s papjaik kellő ellátásban részesüljenek. Megengedte továbbá, hogy papjaikat magok válaszszák, de megerősitésre az erdélyi püspökhöz terjeszszék fel; bűnös papjaik feletti biráskodást szintén magának és utódainak tartá fenn a püspök*.
Vilmos püspök kedvezménylevelét lásd Fejér Cod. Dipl. III. 1, 45 és Teutsch und Firnhaber Urk. zur Gesch. Sieb. I. 11.
Ily fogadtatást készitett elő a király és püspök a Magyarország vendégszeretetét és oltalmát igénybe vevő lovagoknak, kik a nyert kiváltságok és kedvezmények élvezetében csakhamar kiépülték szentföldi veszteségeiket; Európa több részeiben tett toborzás kiegészité a szaracsénokkal folytatott harczokban meggyérült soraikat, Németországból gyarmatosokat szállitottak ide, ezek a termékeny vidék áldásos talaját művelet alá fogták, mások a hegyek érczeit kutatták, s nemsokára a vidék megnépesült, városok és faluk keletkeztek, az Ázsiából kiszoritott vándorcsapat a nyert uj hazában felgazdagodott, s a Salza által álmadozott nagyság és hatalom felé sebes léptekkel haladott.
A királyi adománylevél megengedte, hogy a határszél védelmére favárakat épitsenek, ezt ugy látszik, hogy hamar foganatositák is nem annyira a kunok ellen, kik támadásaikal felhagytak, mint inkább saját hatalmuk megalapitására, sőt a nagyság álmaitól elbizakodottakká tétetve, csakhamar túllépték az engedély határait, s favárak helyett kőerődök épitéséhez kezdettek elein a nyert területen*, később azonban az adománylevélben szorosan körülirt terület határvonalain kivül is. Ily engedélyellenesen épült kővár volt Kereutzburg a mostani Nyén területén.
Minden arra mutat, hogy a német lovagok főszékhelye a Barczaságon Földvár volt, melyet már megszállásuk idejében erős védfalakkal vettek körül, s egy arra nagyon alkalmas önálló dombon fellegvárt is épitettek. Egy pápai bulla 1231 től öt várról tesz emlitést; de megnevezve nem levén, nem lehet biztosan meghatározni, hogy melyikek voltak ezek a Barcza nagyszámu várai közül.
A német lovagok a hatalomban és gazdagságban csakhamar túlbizakodottakká levén, nem elégedtek meg azzal, hogy ázsiai kivándorlásuk után itten hazát találtak, mely édes gyermekeinél is gyöngédebben ápolta, s rövid időn őket a jóllét magas fokára emelte; ők világuralmi ábrándokkal eltelve teljes önállóságra, s a magyar birodalomtól való elszakadásra törtek; az alamizsnaként – mint a király adománylevele mondja – nyert területből oly független országot akartak alakitani, mely egyedül csak a római pápától függjön. A szintén világuralom ábrándjainak hódoló római pápának hízelgett ezen a nagyravágyó Salza agyában megfogamzott terv s kiviteléhez titkos beleegyezését is adta. Uj szerepkörükbe a lovagok csakhamar bele is találták magukat, pénzt kezdtek veretni mint önálló hatalom, határaikon túl eső területeket foglaltak el, kővárakat épitettek, s egyházilag is függetleniteni kivánván magukat, egy barczasági külön püspökség felállitására tettek lépéseket. Nyilt túlkapásaik, valamint titkos machinatiójuk sem maradhata soká titokban az ország előtt, s Béla herczeg vezetése alatt hatalmas párt keletkezett, mely az ország e legszebb részének megmentését, s a királyi kegyelem és jóindulattal hálátlanul visszaélt lovagok elűzetését követelte. Az erélyes föllépésnek a különben túlengedékeny király is kénytelen volt engedni, s 1221-ben kimondotta a Barczaságnak a hálátlan német lovagoktól való visszavételét.
Az erdélyi vajda által vezénylett kir. sergek megindultak a lovagok ellen, már itt-ott egyes csaták is vívattak*, midőn III. Honorius pápa, s más külföldi tekintélyek befolyása, nevezetesen az ez évben a királynál (apósánál) látogatást tett thüringai gróf Lajos közbevetésére a király megkegyelmezett a lovagoknak, visszavonta sergeit, s egy 1222-ben kiadott uj adománylevelében nem csak biztositotta a lovagokat a Barczaság birtokában, hanem a harczok által szenvedett káraik pótlása fejében átadta a területük határán kivül eső Kruceburgot (Nyént) tartozandóságaival, s ujból körülhatárolva az első adománylevél alapján birtokukat, Erdély határain túl is foglalást engedett a kunok által birt területen. Mintha ez által akarta volna elvonni az ország és királylyal való meghasonlást előidézett belfoglalások és túlkapásoktól, s mintegy rá akart volna mutatni idetelepitésüknek a lovagok által feledettnek látszó czéljára: mi a keresztyénségtől idegenkedő kunok megfékezése és áttéritése volt*. Továbbá megengedte, hogy az Olton 6, a Maroson szintén 6 hajót járatassanak, s hogy azokon sót kifelé, másféle portékákat, árúczikkeket befelé szabadon és vámmentesen szállithassanak; vámmentességet engedett a székelyek és oláhok területén, az erdélyi vajda megvendéglésétől mentesité; saját birójuk beállitását, s a királyon kivül minden más biróság alól való kivételt engedett; továbbá biztositá számukra a nyereményes pénzbeváltást, a pénzverés jogának a király számára való fentartásával; megengedte nemcsak a fa, hanem kővárak épitését, ugy azt is, hogy akármely erdélyi lakos lelke üdvéért jószágot ajándékozhasson a lovagoknak, kikérve erre a király engedélyét; kikötötte azonban, hogy a Barczára települtek a rend szolgálatára ugyan, de különben szabadok legyenek, de megtiltotta az ország más részeiből nevezetesen a Királyföld lakói közül odahúzódottak befogadását, kikötvén, hogy az ilyeket tartoznak a király vagy megbizottjainak kiadni stb.* A király e második adományát a pápa is 1222. dec. 19-én kelt bullájában megerősité*.
Ez ki tetszik abból, hogy Endre király második adománylevelében azt mondja, hogy midőn haragunk ellenök gerjedett, nem kevés kárt szenvedtek, a mi kétségtelenül a harcz dulásaira vonatkozik.
Itt is a nyert területnek körülhatárolása változatlanul ugy van tartva, mint az első adománylevélben igy: „Prima vero terrae hujus meta incipit de indaginibus castri Noialt, et inde progreditur usque ad indagines Nicolai ubi aqua defluit que vocatur Alt et sic ascenditur per Alt. Addidimus etiam post modum iisdem fratribus conferentes castrum quod Crutzeburg nominatur quod fratres predicti de novo constuxerunt cum pratis illue adjacentibus, et a fine terrae Crutzeburg terram que vadit usque ad terminos productorum, et ab indaginibus Almage in parte altere vadit usque ad ortum aquae que vocatur Burtza et inde progreditur usque ad Danubium.“ Ezen utolsó tétel arra enged következtetni, hogy az akkor Magyarországhoz tartozó, a keresztyén hittől idegenkedő Oláhországban is le a Dunáig szabad foglalási tért nyitott a német lovagoknak.
Lásd e 2-ik adománylevelet Fejér Cod. Dipl. III. 1, 370.
Lásd ugyanott III. 1, 422. E bullában a pápa azt mondja, hogy a lovagok visszahelyezése „cis ad meritum, nob s ad gandium, et toti populo christiano provenit ad profectum.“
De a királyi nagylelküség, mely a szakadároknak nemcsak megkegyelmezett, hanem a feledés leplét boritva a sötét hálátlanságra, mely kegyelmének és jóindulatának ujabb jeleivel és jótéteményeivel árasztá el, nem javitotta meg a német lovagokat; ők a vész elvonultával ujból kezdék fondorlataikat, s tovább fűzték a Barczaságnak a magyar koronától való elszakitsára vonatkozó terveiket. A király megkegyelmezése után ismét foglalásokat tettek, s még azon évben (1222) folyamodtak a pápához, hogy a Barczaságra egy külön s csak a pápától függő püspökséget állitson. Honorius pápa következő 1223-ik év január 12-én kiadott bullájában meg is rendelte az egri érseknek, hogy miután a Barczán a pápán kivül más főpap hatósággal nem bir, s miután ott a papok száma elszaporodott, addig is, mig ott külön püspökséget állithatna, a pápa nevében egy a lovagok által bemutatandó egyént nevezzen ki egyházi előljárójukul vagy decanokul, ki ott biráskodjék, s egyházi ügyekben az erdélyi püspöktől függetlenül intézkedjék stb.*
Lásd e bullát Fejér Cod. Dipl. III. 1, 405.
De az erdélyi püspök Rinold (Reynold) egyházi kerülete integritásának ily megtámadását nem tűrte, a mint nem is tűrhette el, az eldőde által tett dézmaadományozást visszavonta, s a barczasági papságot egyházi átok terhe alatt a synodus elébe rendelte. A lovagok a püspök e jogos föllépése elen a pápához folyamodtak, ki 1223. dec. 12-én Rinold püspököt megintette, Barczaságot érdeklő minden itéleteit semmiseknek nyilvánitá, s a lovagok háborgatását szigoruan eltiltá, minthogy azok senki mástól, hanem csakis a római pápától függnek*. Ugyanakkor az esztergomi érsekhez is intézkedik, hogy az erdélyi püspök minden eljárását semmisnek nyilvánitsa. Nem sokára megjelent a pápa által Barczára kirendelt egyházi előljáró, kit a pápa 1224. april 2-án kelt megerősitő bullája archipresbiter és rectornak nevez* azon utasitással, hogy a kicsapongó papokat egyházi átokkal sujtsa*. Egy másik ez év april 28-án kelt bullájában a Barczaság minden lakóit a kiküldött egyházi főnök iránti engedelmességre inti; tudatja tovább, hogy minden egyházi ügyben az ő hatóságát ismerjék el, egymás közti villongásokkal felhagyva békében, szeretetben éljenek*. Ez időtájt a lovagok az Erdélyt környező havasokon egy várat épitvén (a Bodzánál mint később látni fogjuk) a kunok által megtámadtattak, de a lovagok a támadókat szétverték, minek következtében sokan közülök meghódoltak, s a keresztyén hitre tértek át*. E győzelem még elbizakodottabbá tette a lovagokat, mit a pápa fennebbi bullái nem kis mértékben fokoztak; hozzájárult ehez, hogy a német lovagrend palestinai birtokait ez időben csaknem mind elvezetvén, most már a Barczaságnak mindenképen való biztositása életkérdés volt a rendre; de e biztositást nem a király és ország visszanyert kegyének és jó indulatának kiérdemlése és megtartásában, hanem a Barczaság elidegenitésében, a magyar koronától való elszakitásában keresték, s nagymesterük Salza Hermán 1224. márcziusában Rómába menvén, a rend nevében hódolatát jelenté ki, a kegyelemből nyert Barczaságot a pápának ajándékozá, s a pápa souverenitása jelvényéül két arany marchát igért évenkint fizetni, mire Honorius pápa 1224. apr. 30-án kiadta azon végzetteljes bulláját, melyben kijelentette, hogy a lovagok ajándékát elfogadja, a Barczaságot és a havas-túli tartományt az egyház birtokai közé sorozta, s azt Isten és ember előtt Sz.-Péter örökségének nyilvánitja*. Nem sokára megdicsérve a lovagokat a neki adományozott föld őrzéseért, még biztatta, hogy azt az ő és a nagymester engedelme nélkül birtokukból senkinek ki ne eresszék*. Egy másik bullájában pedig a magyar főpapságot tiltja el attól, hogy ezen közvetlenül pápai hatalma alatt álló területen valami jogot vagy befolyást gyakoroljon*.
Lásd ugyanott III. 1, 420.
Lásd Urkundenb. von Teutsch und Finhaber Nr. XXIV.
Ugyanott Nr. XXV.
Ez arra mutat, hogy a lovagrend papjai nem valami példás életet folytattak; egy más bullájában a pápa a lovagokat inti egymásközti béke és kölcsönös szeretetre, a mi mutatja, hogy a lovag urak egymás közt is szerettek czivakodni. Rinold püspök meg egyszer synodusa elébe citálta a barczasági papokat, de a pápa egy 1224-ki 2-ik bullájában szigoruan megfenyitette az erdélyi püspököt, hogy többé a lovagok ügyébe, mely egyenesen a pápát illeti, bele ne merjen szólani. Erre aztán a püspök elhallgatott.
Lásd e győzelemről IX. Gergely pápa 1232. apr. 26-ki levelében, melyet Endre királyhoz a lovagrend érdekében küldött. Közölve ugyanott Nr. L.
Tehát ez nemcsak egyházi elszakadás és a lelkiekben való Rómától való közvetlen függés, hanem határozottan terület elajándékozás, s igy Magyarország integritásának nyilt megtámadása volt. Lásd a pápa ezt constatirozó bulláját Urk. von Teutsch und Firnhaber Nr. XXVI. A pápa használt kifejezései minden kétséget kizárnak, a többek közt mondja: „Vestris ergo piis precibus benignius annnuentes prefatam terram (Boze et ultra montes nivium) in pes et proprietatem B. Petri scripsimus et eam sub speciali apostoli ce sedis protectione ac defencione perpetuis temporibus permanere sancimus.“
Lásd Fejér Cod. Dipl. III. 1, 453, 459. és III. 2, 41.
Lásd e bullát Urk. von Teutsch und Firnhaber Nr. XXVII. Ebben mondja, hogy a kinevezett barczasági decan intézkedjék mindenben, s mig oda püspököt nevez, addig a csak püspök által teljesithető teendőket, mint pap- és templomszentelés, végezze valamelyik püspök, a kit a lovagok erre felkérnek.
El volt tehát szakitva minden kötelék, mely e szép vidéket a magyar koronához csatolta, elajándékozva s a pápák körmei közé dobva ezen terület, melyet a lovagok lakóhelyül kegyelemből nyertek; fel volt mondva a lovagok által minden függés a magyar birodalom iránt, tettleg megsértve Magyarország integritása. – Tehette-e az ország, tehette-e a király, hogy a statusban statust alkotni akaró ezen vakmerőséget eltűrje? elnézhette-e szótlanul a birodalom e legszebb részének elidegenitését? elszivelhette-e a lovagok ily hallatlan felfuvalkodását és példátlan hálátlanságát? Nem! ezt az ország legszentebb érdekeinek megsértése nélkül eltűrni nem lehete; azért Endre király 1225-ki tavaszán a német lovagoktól, kiket rendeletében az ölébe tett tűzhöz, a lábbelibe eresztett egérhez, a kebelébe lopódzott kigyóhoz hasonlitott, visszavette adományozását*, s sergeit személyes vezénylete alatt meginditva, legerősebb várukat Cruceburgot bevétette, s oly pénzbirságokkal terhelte, hogy mint a lovagok mondják, 1000 marka kárt szenvedtek; többeket a lovagokból leöltek, sokakat börtönbe hurczoltatott*.
Lásd ugyanott Nr. XXXIV. és XXXVI.
Ugyanott Nr. XXXII.
A megszeppent lovagok a pápához folyamodtak, ki maga is a Rómában kiütött zavarok miatt Tiburba menekült, a pápa 1225. jun. 10-én a lovagokat biztatja, bátoritja, a magyar udvarnál levő apostoli követe (a portoi püspök által) szeliden feddő levelet küldött Endre királyhoz*, egy másikat Béla herczeghez*, s egyszersmind a lovagok által tett határsértések és kihágások megvizsgálására a lilienfeldi, kerczi és egresi apátokat küldötte ki. Ezek kiszálltak, az elrendelt vizsgálatot meg is tarták, de ez és a szintén e czélból kiküldött aradi őrkanonok Florentini mester jelentése nem volt előnyös a lovagokra, mert azokban határozottan ki vannak emelve a lovagok visszaélései, erőszakos, fegyveres kézzel való foglalásai, mely foglalásokat még a pápa rendeletére is vonakodtak visszabocsátani; elő van tüntetve az oda települtek kínzása, a lovagoknak törvényellenes pénzverése és azon kihivó és merész nyilatkozatuk, miszerint készebbek inkább harczra kelve mind elvérezni, mintsem a királynak visszabocsássák Sz.-Péter kezeik közt levő örökségét*.
Ugyanott XXXI., XXXII. Ebben Jézus nevében kéri, hogy az elvett várat adja vissza, a lovagokat veszteségeikért kárpótolja.
Ugyanott XXXIII.
Ugyanott XXXIV.
Endre király most is engedett, határidőt tűzött ki a meghódolásra, sőt a győri és váradi püspököket, kiket a pápa a király és a lovagok közti biráskodással megbizott, leküldötte, hogy lelki fegyverekkel igyekezzenek a lovagokat a köteleség útjára tériteni*; nem lehet tudni, hogy mi siettette a catastrófát (talán a lovagok valamely támadó föllépése vagy ujabb hatalmaskodása), de a király egyszerre megszakitva minden diplomatikai alkudozást, s meg sem várva a Rómába ment Florentini mester visszatértét, a váradi és győri püspök megjelenését, 1225. augusztusában rácsapott a lovagokra, s azokat rövid időn kiverette a Barczaságról*.
Lásd Urk. von Teutsch und Firnhaber Nr. XXXIV.
Ugyanott XXXVII.
A kiűzött lovagok ezután – extra dominium – még sokáig perlekedtek a Barcza visszaszerzéseért; a pápa sem szünt meg mellettük ügyvédkedni. Még ez év (1225) sept. havában irt a győri püspöknek*, s ugyanez év novemberében a királynak, fenyegetődzve követelvén a lovagok visszahivását, területüknek igaz határai közt való visszabocsátását*. 1226. márcziusában ismét irt a királynak, s a lovagokkal folyt viszályt egész terjedelmében előadva, komolyan inté, hogy a lovagoktól elvett tartományt késedelem nélkül adja vissza*. Ugyanekkor irt a királynénak*, veszprémi püspöknek, fehérvári prépostnak* unszolván, hogy a királyt az elvett földnek visszaadására birják reá; de mind ez eredménytelen volt, mert az ön- és az ország kárán kétszer okult király hajthatatlan maradt, s akaratának érvényt szerezni tudott is, a pápának nem hitte el, hogy keresztyéni kötelessége azt hozná magával, hogy országa egy részét odaajándékozza a pápának és lovagjainak.
Lásd Fejér Cod. Dipl. III. 2, 53 és Urk. von Teutsch und Firnhaber XXVI.
Fehér ugyanott III. 2. 58 és Teutsch Urk. XXXVII.
Fejér Cod. Dipl. III. 2, 174.
Urk. v. Teutsch und Firnh. Nr. XXXVIII.
Ugyanott Nr. XXXVIII.
Ezen alkudozások folyama alatt Konrád masovi herczeg Poroszországba hívta meg a német lovagrendet s bár ott szerencsés viszonyok közt éltek s nagy országrészt nyertek, még sem tudták az oly sok tekintetben szép, gazdag Barczaságot feledni, s nem szüntek meg annak visszaadatását sürgetni, közvetitőjük s védurok a pápa által szorgalmaztatni. A III. Honorius után következett IX. Gergely pápa 1231-ben apr. 26. Endre királyhoz*, 1232-ben Béla ifjabb királyhoz ir, vétkeiktől való megszabadulhatás és lelkük üdvére hivatkozva buzditotta arra, hogy a lovagoknak a Barczaságot visszaadják; Salza Hermán kétszer (1230 és 31) kereste fel a magyar királyi udvart, mindenféle engedelmességi igéretekkel, s a jövő fényes képeinek káprázataival igyekezvén az egyszer eljátszott szép birtokot visszaszerezni*, mind ez sikerre nem vezetett, király és ország önkárán elég tapasztalatot szerzett arra, hogy a „kigyót keblébe” ismételten be nem fogadja.
Lásd a pápai bullát, Urkund. bei Teutsch und Firnh. Nr. L.
Ugyanott Nr. XLV.
Ez időtájt Endre király alattvalóival és a papsággal meghasonlásba jött, s mivel 1231-ki aranybullára tett esküjét nem mindenben teljesitette, az elvett javakat vissza nem bocsátotta, s az ország vagyonát és javait zsidók és saraczénusok kezelése alá adta; a papság Rómában panaszt emelt. A pápa alkalmasnak látta a perczet arra, hogy az ország panaszaival a német lovagok ügyét is egybecsatolja, azért 1232-ben az esztergomi érsek Róbert által a két királyt, Dénes nádort és az egész országot egyházi átokkal fenyegette, ha alattvalóinak és a papságnak igazságot nem szolgáltatnak, s a lovagoknak a Barczát vissza nem adják*. – Endre király egy engesztelő levelét a pápa jó előjelnek vélvén, még ez év augusztusában Jakab pernestei püspököt küldötte egyházi követként Magyarországra, kinek utasitásában fősúly volt arra fektetve, hogy a német lovagoknak elvett birtokai mulhatatlanul visszaadassanak*.
Lásd az ezt elrendelő bullát Fejér Cod. Dipl. III. 2, 296.
IX. Gergely pápa e bulláját lásd Urk. bei Teutsch und Firnh. Nr. LI.
Hosszabb alkudozások után a pápai követnek sikerült 1233. aug. 12-én a király és alattvalói közt egyességet hozni létre; mindkét király a beregi erdőkben megesküdött egymásnak s okmányilag törvényes alakban is kiadták nemcsak a maguk, hanem az utódokra is kötelezőknek nyilvánitván azt*; azonban Jakab püspök főmegbizatása tárgyában mit sem tehetett, s a Barczaság visszaadása iránt oly ellenzésre talált, hogy azt nyilvánosan szóba sem hozhatta. De a mily nehéz és kényes volt a kérdés, Salza Hermán nagymester – talán mert lelkiismerete vádolta és méltán vádolhatta a Barcza eljátszásáért – épp oly erősen csüngött a Barcza visszaadásának követelésén; 1234. octoberében ismét panaszt emelt a pápánál, a pápa ismét kinevezte ez ügyben közbejárókul az aquilejai patriarchát Bertholdot és az esztergomi érseket Róbertet, azon utasitással, hogy minden elkövessenek arra, hogy a német lovagok visszanyerhessék barczasági birtokaikat s szenvedett káraikért kárpótoltassanak. Ha ezt a társkirálynál kivinni nem tudnák, az ügyet behatóan vizsgálják meg, s arról bullája kapásától 9 hó alatt őt értesitsék, a feleknek pedig határidőt tűzzenek ki a pápai rendelet érvényesitésére*. De ugy Salza nagymester tolakodása, mint a pápa következetes beavatkozása az általuk ohajtott eredményt előidézni nem tudta, sőt a folytonos zaklatás, melyet ez ügy ország és királynak okozott, még inkább meggyőzte ezeket a német lovagok visszafogadásának veszélyességéről és hatalmi ábrándaik miatti összeférhetetlenségükről, melyek véres küzdelmek terévé változtatták át azon uj telephelyet is (Poroszországot), melyet a Barczáról való elüzetésük után nyertek.
Lásd az erre vonatkozó okmányokat Fejér Cod. Dipl. III. 2, 396, 328, 346, 348.
Fejér Cod. Dipl. III. 2, 390 és Urk. bei Teutsch und Firnh. Nr. LV.
A kérdés egészen elejtetett; a pápa egy uj keresztes háborúval levén elfoglalva, s talán meggyőződve Magyarország a lovagok irányába keletkezett ellenszenvének legyőzhetlenségéről, felhagyott zaklatásaival; azonban a német lovagok még sem tudtak soha egészen lemondani a Barczaságról, a gyönyörű vidéknek emléke elkisérte távol uj hazájukba, s annak isméti birvágya hagyományszerüleg átszállott még az utódokra is. Egy egész század tölt el, s még egyszer ismét megjelentek kisértetként a lovagok a Barcza virányain: mert Zsigmond király uralmát, ez uralkodó fajrokonságát és német rokonszenveit alkalmasnak hitték elavult igényeik fölujitására; az ez irányban sugallatot nyert király tervbe vette Erdély határainak várakkal való megerősitését, s azoknak német lovagrendbeliekkel való megszállatását. E tervét közölte Lépes Lőrincz erdélyi alvajdával 1426. julius 2-án irt levelében*, 1427-ben máj. 9-én a barczasági Földvárról irt a német lovagrend nagymestere Russdorf Pálhoz, tőle hajóépitőket, hajósokat és lovagokat kérve, 1428. és 29-ben folyt a levelezés és egyezkedés, 1429. májusában megérkezett a közbenjáróul küldött Redvitz lovag 9 rendlovaggal, mint előcsapattal; de nem sokára ezek is visszatértek.
Lásd Kurcz Magazin II. 98.
A német lovagrend azonban birtokkövetelési igényeiről ekkor se mondott le, sőt azt egészen korunkig lehozta s még a mult század elején is (1708-ban) fölléptek Magyarországon volt egykori birtokaik visszaszerzése ügyében*, de a 600 évvel azelőtt kétségbe hozott birtokjog most se lett elismerve, s valamint a történelem elitélte a német lovagokat, kik visszaélve Magyarország vendégszeretete és nagylelküségével, a kegyelemből nyert területet elajándékozni, s a magyar birodalomtól elszakitani igyekeztek, ugy bizonynyal el fogná itélni a lovagok utódait is, kik ilyszerű hálátlanság gyakorlására már nem egyszer mutattak hajlamot, s valamint a német lovagok bünhödtek a Barczaság árulgatásáért, ugy bizonynyal utódaik is ilyszerű törekvéseikért megtalálnák a méltó bünhödést; mert valamint őseink, ugy mi sem tűrnők el soha, hogy hazánknak e legszebb vidéke, integritásának e drága gyöngye elidegenitessék. Isten keze sziklafalakkal jelölte meg e szép haza természetes határvonalát; s ki a tiltott almába akarna harapni, annak mulhatlanul beletörne a foga.
Lásd a nagymester levelét ugyanott 105. lap.
