Brassó hegemoniája, a Barczaság törénelme, vallási és egyházi viszonyai.
Brassó hegemoniája, a Barczaság törénelme, vallási és egyházi viszonyai.
Brassó hegemoniája minden téren érvényesité magát; ennek alapját Nagy Lajos királyunk veté meg az által, hogy 1377-ben a barczasági 13 szász községet közigazgtásilag és törvénykezésileg Brassó tanácsa alá rendelte; lassanként aztán a szász polgári vagy jobban mondva patriciusi osztály uralomvágya mindent magához ragadott, nemcsak a kormányzat, igazságszolgáltatás és egyházi, hanem az ipar és kereskedés terén is, ugy hogy a barczasági négy mezőváros iparosainak Brassó tanácsa adván czéh-szabályzatokat, ezeket ugy alkotta, hogy a vidéki ipar a brassainak alárendeje legyen, és hogy a kereskedelem előnyeit és hasznát csak Brassó élvezhesse; például a vidéki iparosok tartoztak árúczikkeiket a brassai czéheknek kivánatra átadni, azt a vidékről ki nem vihették, hanem Brassóban kellett elárusitaniok stb. Szóval Brassó volt minden, a mezővárosok és faluk lakói pedig mindenben alárendelt, engedelmes alattvalói. Természetes tehát, hogy Brassó mindent, még a történelmet is egyedárusitotta; Brassó történelme egyszersmind a Barczaság történelme is, s mivel Brassó leirásánál majd e város történelmével tüzetesebben foglalkozom, felmentve hiszem magamat attól, hogy ez előismertetésben a Barczaság külön történetét adjam, mert a mit Brassónál elmondandok, az alkalmazható a Barczaságra is, mivel multjának minden eseményei Brassó történelmében tükrözik magukat vissza.
Áll ez Brassó vidék vallástörténelmére vonatkozólag is, s igy ez is majd Brassó leirásánál fogom tüzetesebben tárgyalni, mindazonáltal a helyzet földeritése czéljából szükségesnek látom már itt is egy rövid előtájékozást nyujtani.
Brassó vidékének egyházi függése nagyon sok stadiumon ment át; a legrégibb korban ez is, mint Erdély egész keleti része, az akkori Kumániában (Moldva) levő milkoviai püspökség egyházi hatósága alá volt rendelve*, a 13. században Erdély püspöke alatt van, mert különben Vilmos püspök, 1213-ban, nem engedhette volna át a német gyarmatosoktól való dézmaszedési és lelkészválasztási jogot (a megerősités fentartásával) a német lovagoknak. A midőn a német lovagok Magyarországtól elszakadni, s a telephelyül nyert területet függetleniteni akarták, egyházilag is önállóságra törtek, s egy külön barczai püspökség felállitása iránt lépéseket tettek Rómában; a pápa ezt későbbre kilátásba helyezve, a Barczaságra egy az erdélyi püspöktől független egyházfőnököt küldött.
Lásd Benkő Milkovia I. 85.
A lovagok elüzetése után az egyházi hovátartozandóság iránti viszály tovább folyt; ugy látszik, hogy az erdélyi püspök e terület fölötti befolyását elveszitette, az most az egri, majd az esztergomi érsekség alatt állott, s ez leginkább a szintén esztergomi érsekség alá tartozó milkoviai püspök által képviseltette magát*, bár nem mindig, mert találunk brassai vicariusokat is, mely tisztet majd egyik, majd másik püspök töltötte be, igy 1374-ben a csanádi püspök volt brassai vicarius*. A közvetlen egyházi hatóságot a barczai lelkészek által választott brassai decán gyakorolta, mint első foku egyházi biróság; de csak egy részében a Barczaságnak, mert Földvár, Sz.-Péter, Hermány és Prázsmár kegyuri jogát és egyházi jövedelmeit Béla király 1240-ben a cistercita szerzetnek adományozta; később feltaláljuk a barczasági decánt, ki a brassai decánnal veszekedik; nem lehetetlen, hogy a barczasági decán a cistercita szerzetnek volt jogutóda.
Lásd Pray Diss. in Cum et Vet. Hung. Av. et Hung. 138.
Lásd Szabó Béni „Az erdélyi szászok“ 56. lap.
A barczai szászok a lelkészválasztási jogot ugyan élvezték a német lovagok idejében; de később azt elveszitették, s csak hosszas küzdelem után szerezhették vissza. A mindig türelmetlen s önző papság ez összeütköző érdekei a legbotrányosabb harczot idézte elő; az erdélyi, a milkoviai püspökök, az egri és esztergomi érsekek folyton versengtek a Barcza egyházi hatósága felett; a pápa ezen viszály elenyésztetése tekintetéből tervbe vette a milkoviai püspökséget – melynek székhelyét a törökök a 16. század közepén feldúlták – Brassóba helyezni át, s annak brassai püspök czímet adni, ez iránt bulláját 1450 tájatt ki is adta, annak foganatositását a szászok beleegyezésétől tevén függővé; a szászok azonban – alkalmasint, mert magyar volt e püspök – ellenezték, s e miatt az üdvös terv, mely több száz ezerre menő kumániai magyar katholikus megmentését eredményezte volna, elmaradt*.
A pápa 1453-ban a milkoviai püspökségnek Brassóba való áttételét elrendelő korábbi bulláját az esztergomi érsek és szászok ellenzése következtében visszavonja. Lásd Theiner Monumenta II. 267. lap.
De nem szünt meg a botrányos viszály; a szászok folytonos panaszokkal ostromolták a királyt, a pápát az esztergomi érsek jogcsonkitásai miatt, a brassai és barczai decánok pedig egymással vitályogtak, mindkettővel a barczai káptalan húzott ujat. A milkoviai püspökség ujból való szervezésével ez egyházhatósági joga alá akarta régi dioecesisét és igy a Barczát is vonni, mi a viszályt még élesebbé és elágazóbbá tette. A király Brassó előnyére rendelte a viszályt megoldatni, de a közbejött nagy események a figyelmet másfelé vonták, s elvégre is a mindinkább bonyolultabbá vált kérdést a reformatio oldatta meg, vagy inkább metszette át, mert mihelyt Brassó legnagyobb szülöttje Honterus, az Európát átalakitó vallási reformoktól áthatva, Luther tanait Brassó és az egész Barczasággal elfogadtatta, megszünt ott mindennemű püspök, érseknek egyházi főnöksége, a katholikus decán urak szerzeteseikkel csakhamar kiüzettek a Barczaságról, s a nemzeti fejedelmek korszaka alatt nem volt az egész Barczaságon a katholikus hiveknek egyetlen példánya sem. A szászok mindenhol a reformált uj hitre tértek át, mi által teljesen emancipálták és önállósiták magukat s megteremték a vallási egységet, a mi legtöbbet tett arra, hogy ezen más nemzetbeliek sokkal nagyobb csoportja közt szétszórt jövevény-csapatka megtarthatta nemzetiségét. A hitegység előkészité a politikai egységet, ez pedig a szászokat Erdély 3. rendi nemzetévé tette.
Brassó ez időben inkább magyar, mint szász város volt, s midőn 1564 tájatt Erdély magyarsága a kezdetben bevett Luther hitelveitől Calvinéra tért át, Brassó és a barczai 10 magyar falu népe is követte vérrokonait. A szászok circumspectussága azonnal észrevette, hogy ez egyértelmű a vidék magyarrá lételével, s azért nem is nyugodtak addig, mig Brassóból és a barczasági szász községekből az ev.-református papokat el nem zavarták; de ez még nem volt elég, mert a szászok e vidéken kevesen, s a Királyföld szászaitól elválasztva levén, mindent elkövettek, hogy az itteni magyarság beolvasztása által létszámukat növeljék. Kezdetét vette egy szelidebb kiadású lutheránus inquisitio. – Brassóban a vallási kérlelhetlen üldözéshez hozzájárult, a politikai és társadalmi is; mert a czéhekbe, hivatalokba, iskolákba csak lutheránusok és szászok vétetvén be, a szegény ott lakó magyarság megélhetéseért kénytelen volt nevét átváltoztatva lutheránussá és szászszá lenni; a kik magyarok, reformátusok vagy unitariusok maradtak, azokat folytonosan zaklatták, papjaikat elűzték, templomaikat elvették, a keritett városból kiszoritották; igy 3 század következetes üldözése s az áttérteknek nyujtott kedvezmények által annyira beolvasztották, hogy alig maradt meg pár száz magyar család, kiknek valódi martyrság volt élete közöttük*.
Brassó mostani nagyszámu magyarsága később, leginkább e században huzódott oda a szomszéd Székelyföldről.
Még sanyarubb sorsban részesültek a szegény tizfalusi magyarok, mert a szászok ezeknek református magyar papjait bebörtönözve, részint elüldözve, a népet lutheránussá tették; ez e népet, mely már közigazgatásilag és törvénykezésileg (törvényellenesen) ugy is hatalmukban volt, mely szabad várnépből istentelen módon jobbágyaikká változott át, a reájuk kényszeritett vallás által a szász püspök és papok uralma alá hajtatott; ezek három századon át mindent elkövettek, hogy a vallást e nép nemzetiségének kiirtására forditsák. Legnagyobb dicsősége e népnek, hogy elhagyatva nemzetfeleitől, védtelenül odadobatva a legtürelmetlenebb üldözés és nyomásnak, édes anyanyelvének hallásától még templomaiban is megfosztatva, mégis minden izében magyar maradt, – s magyar ma is.
Mihelyt Erdély az osztrák házból való uralkodók alá visszatért, a két századon át kiküszöbölt katholicismus ismét tért foglalt Brassóban, még pedig a jezsuiták firmája alatt, s a kormányzattól segittetve csakhamar nagy hóditásokat vitt végbe; de megjelentével ismét kezdetét vette a reformatio előtti vita; az erdélyi püspök egyházhatósági jogát megtámadta az esztergomi érsek, s a reá hallgató jezsuiták a legnagyobb botrányokat idézték elő, mignem Stojka erdélyi püspök kérésére az udvar 1756-ban közbe lépvén, megrendelte, hogy Brassó és vidékének katholikus egyházai az erdélyi püspöktől függjenek; ezt a pápa is 1769-ben helyben hagyta*.
Az itt röviden előadottak majd Brassó és a Hétfalu leirásánál tüzetesen, okmányi támogatással lesznek előadva.
Im ez dióhéjba szoritva, a Barczaság egyháztörténelme; ennek kiegészitéséül még csak néhány szót a szász papok és dézmájukról.
Fennebb már jellemeztem, hogy a szászok mily eszélyesen tudták a körülményeket önhasznukra kizsákmányolni, e tulajdonnal bőven fel voltak ruházva lelkészeik is, kik a túlvilági örömök reményében nem mondottak le az e világi élvezetekre szükséges földi javakról.
Endre arany bullája nem terjedt ugyan ki politikailag a Barczaságra, de az egyházi ügyekben mégis bizonyos összefüggést idézett elő az, hogy ugy a Királyföld, mint a Barczaság a milkoviai püspökség alatt állott; a reformatio aztán meghozta a teljes vallási egységet, mert a szászok mint nemzet fogadván el a lutheránus hitet, egy külön lutheránus püspökség állitását nagyon eszélyesen kivitték, s ez alá rendelték nemcsak a Királyföld, hanem a Besztercze és Brassó vidéki, valamint a megyékben szétszórt szászokat, sőt a lutheránus hiten megmaradt nagyszámu magyart is, ezek aztán a tizfalusiak, s még néhány más község* kivételével az egy vallás és egy pásztor segélyével mind szászokká tétettek.
Mint Zsombor, Halmágy, Kobor, Kapus és Zelyik, Besztercze vidékén.
Endre király kiváltsága értelmében a szászok papjaikat maguk választották, a király erősitette meg*, a megerősitésért azonban fizették az ugynevezett census cathedralist, a mi a papok jövedelmének 10–25 százalékát tette, miből évenkint 5–6000 frt jött be a kincstárba. A szász papok az osztrák házból való uralkodók alatt megkisérték ezen kötelezettség alól kibujni; de azért többszörösen megdorgáltatva, a fizetésre rászorittattak*. Az absolut kormány elengedte, az 1861. és 1867-ki alkotmányos szervezéskor megfeledkeztek arról, pedig nagyon is alapos jogczímen a szászok dézma kárpótlásából le kell vala vonni az annak megfelelő részt.
A barczaságiak, mint fennebb emlitém, a papválasztás jogát csak később szerezték meg, a papok választásánál rut visszaélések fordulván elő, egy 1803. nov. 10-ki királyi leirat a lelkészválasztást oda korlátolta, hogy a szász egyházközségek egyházi előljárói 6 egyént jelölnek, kik közül a nép választ egyet. Ezen megszoritó szabályzat 1804-ben és 1832-ben is helyben és érvényben hagyatott.
Mint ez 1753, 1795, 1796- és 1799-ben történt.
A mi a szász papság dézmáját illeti, ennél nagyon sajátságos eljárási modort észlelhetünk. A szász papok dézmájuk egy részét a milkoviai püspöknek, a szebenszékiek a szebeni prépostnak fizették, a barczaságiak dézmájuk egy részét a székely ispánok és a kir. várak parancsnokainak adták*. 1556-ban a püspöki, conventi, káptalani dézmák secularizáltatásakor és a fejedelmi kincstár részére való lefoglaltatásakor, a szászok ki tudták vinni, hogy dézmájuk egy részét megmentették, de nem egészen, mert kétségtelen, hogy a szászok dézmájának felét a fiscus birta, s azt csak árendába adta át a szász papságnak, e mellett találhatunk több eladományozott szászföldi dézmát*. – 1612-ben a szebeni országgyülés a szászok lefoglalt dézmájának 3/4-dét visszabocsátá a szász papoknak, 1/4-dét végkép kormány-javadalomnak nyilvánitá*. Mindezekből látszik, hogy a szászföldi dézmaviszonyok a lehető legbonyolultabbak voltak, a melyet csak hosszas tanulmányozás s mindenesetre törvényhozás utján lehet vala méltányosan és igazságosan megoldani. Azonban a szászok érezték, hogy egy ily megoldás a dézmának általuk csak bitorolt részeért megtagadná a kárpótlást, azért előnyösebbnek itélték a zavarosban való halászást, s midőn észrevették, hogy az absolut kormányzat vonaglik, fel tudták ennek végső perczeit is használni. Dézmakárpótlási igényeikkel 1860-ban fellépvén, a munkálat oly lázas gyorsasággal hajtatott végre, hogy a fiscusnak, több magánosok és magyar egyházközségeknek jogos igényei, s már régebb megkezdett perei tekintetbe nem vétetvén, már 1861. ápril 30-án az állam számvevőség az összes dézmakárpótlást megállitotta és a szász papságnak azonnal kiutalta és ki is fizettette.
A várparancsnokok által szedett negyed dézmát Erzsébet királyné I. Lajos és Zsigmond adták vissza a barczai szász papoknak. Lásd Szabó Béni „Az erdélyi szászok“ 56. lap.
Lásd erre adatokat Jakab Elek „A királyföldi viszonyok“ 151–152. lapján.
Lásd törvényczikk Erd. Tört. Tára II. 221.
Hogy ezen ily gyorsan lebonyolitott kérdés nem a legpontosabban oldatott meg, azt már abból is megitélhetni, hogy egész Erdély és a Partium összes dézmakárpótlása 10.000,000 frtot tett. Ebből a szász papságnak jutott 5.349,633 frt tőke és 1.417,500 frt kamat, tehát az összes erdélyi és partiumi dézmakárpótlás 3/4-de. – Pedig Erdély 2300 községe közül 260 jut a Királyföldre. Az ily modorú osztály eredménye aztán az, hogy egyes szász papoknak 16–63,000 frt dézmakárpótlás jutott* akkor, a midőn a Székelyföld egy árva fillért sem kapott, s papjait ma is a nép kepézi, mig a megyei egyházközségek alig kaptak néhány szász forint tizedkárpótlást.
Hogy a barczai szász egyházközségek mily arányban részesültek annak kimutatására csak néhányat jegyzek ide: a prázsmári szász pap dézmakárpótlás 5% járadékából kap évenkint 1510 frtot. Más községek szász papjai még nagyobb összegekhez jutottak, minek bizonyitására csak néhány példát hozok fel. Jáád községe tizedkárpótlásban kapott 50,005 frtot, Stoltzenburg 57,817 frtot, Schellenberg 58,180 frtot, Berethalom 62,9324 frtot, Keresztyénsziget 63,924 frtot. Persze mindezt csak az azon községekbeli szász papok kapták, mert a többi vallásfelekezetű és nemzetiségű papok figyelembe nem vétettek. Ebből kitűnik, hogy Magyarországon ugy dotálva, mint a szász papság, semmiféle osztály sincs, s a többi felekezetek összes papsága nem kerül annyiba az államnak, mint a szász papság, a melynek Magyarország egy második quotát kénytelen áldozni.
A telhetetlen szász papságnak még ez sem volt elég, mert 1860-ban az absolut kormánytól, már előzetesen kieszközöltek a szász püspök személyzete, a szász esperesek és szegény papok számára 16,000 frt évi államsegélyt*, a melyet azóta mindig kapnak és elzsebelnek a nélkül, hogy a valójában szegény magyar lutheránus papoknak egy árva fillért is juttatnának. De nemcsak a kegyadományból, hanem a nagy dézmakárpótlásból is édes keveset jutattak a szegény barczai magyar népnek*, pedig arra tiszta adataink vannak, hogy a hétfalusi magyarok dézmájukat saját papjuknak fizették. Ugyanis László király 1456-ban a törcsvári várparancsnoknak megrendeli, hogy a Szent-Mihály egyház lefoglalt dézmáját sértetlenül visszaadja ezen egyház papjának*. A Szent-Mihály egyház Csernátfaluban volt, s az alá voltak sorozva a Barczaságon levő magyar faluk mind. Később azonban ezek önállósiták magukat, s külön egyházközségeket alkottak, mikor a fiscus s nyomába a szász papság e faluk tizedét lefoglalta, s ezen szegény nép ma maga fizeti szegényesen papjait, mig a szász papok dőzsölnek a roppant dézmakárpótlások kamataiból.
Ebből a szász püspök – kinek a dézmakárpótlásból 63,000 frt jutott – kap évenkint fizetésben 6000, szálláspénzre 1500, helyettese számára 900, titkára számára 1400 frot, a 9 esperes kap 2700 frtot, szegény lelkészek fölsegélésére 3500 frtot.
Apácza kap 927 frot, Krizba 953, Ujfalu 1162, Csernátfalu és Türkös 444 frtot, ez összegből is 1872-ig levonásokat tettek. A többi 7 egyházközség egy árva garast se kapott a dézmakárpótlásból.
Lásd Benkő Milkovia II. 268, és tüzetesebben e kötetben a Hétfalu leirásánál.
Az itt előadottakból önként következik, hogy a szászok dézmakárpótlásának ily rögtönzött áthajtása rendszeresen nem történhetett, hogy a folyamatban levő pereknek s jogos követeléseknek utja önkényesen bevágatott; azért az udvari korlátnokság 1862-ben el is rendelte a szászok tizedkárpótlásának revisio alá vételét, azonban a provisorium zavarait fel tudták a szászok használni e rendelet félre tételére; de az alkotmányos érzet és az igazság szentsége mulhatlanul megkövetelik, hogy ezen ügy revisio alá vétessék; mely, ha igazságosan hajtatik végre, mindenesetre furcsa dolgokat fog napvilágra hozni.
E roppant dézmakárpótlást, a 2.000,000-t meghaladó urbéri kárpótlást és a nekik ajándékozott 1 1/2 millió állam-kölcsönt, tehát 10 millió frtot, mind 1848 adta a szász nemzetnek; midőn székely, magyar, oláh ily czímen mit sem kapott, s valójában nagy hálátlanság volt tőlük, hogy ezen reájuk oly jótékony, őket annyira felgazdagitó korszak nagyszerű vívmányai ellen rögtön fegyvert ragadtak, külellenséggel szövetkeztek, sőt azután s még most is folyton azon kor democraticus alkotmánya ellen törnek, s utját állják azon nagyszerű reformoknak, melyek e hon minden polgárainak egyenjoguságát biztositják. A magyar és székely roppant anyagi és véráldozatok árán vívta ki az 1848-ki nagy eszmék diadalát, a melyek a szászokra csak nagy előnyöket, de semmi áldozatot nem róttak; eljőtt tehát rég az ideje, hogy ők is elismeréssel legyenk a reájuk legáldásosabban hatott korszak iránt, s döntsék le azon chinai falakat, melyekkel magukat körülsánczolni, s a többi népektől elkülönitni akarják; a nemzeti és egyéni kiváltságok kora mindenütt, s igy a Királyföldön is lejárta magát.
Még röviden reflectálnom kell a Barczaság különböző vallásfelekezetű hiveinek egyházköri felosztására.
A Brassó vidéki ágostai hitvallású szászok és magyarok egy egyházkerületet képeznek, melyben van 14 szász, 11 magyar egyházközség. Minden hitközségnek van presbiteriuma, melybe minden 1000 lélek 13 tagot választ, és egyházi képviselete ezer lélek után 48 taggal. Az utóbbiakat a hivek összege, ezek pedig a presbitereket választják; a két testület együtt választja, mindig egyházi személy elnöklete alatt, a községi papot, tanitót, megyebirót stb.
Az egyházkerületek presbiteriumai fölött az egyházkerületi consistorium áll, melynek székhelye Brassó, elnöke mindig a dekán vagy esperes; ezen kivül van 3 egyházi, 3 világi tagja, jegyzője és 6 póttagja. Ezek is négyévenkint választatnak; a consistorium és a presbiteriumok küldöttjei (egy papi és világi tag) együtt képezik az egyházkerületi képviseletet. Mindezek pedig a szebeni főconsistorium és a szász püspöknek vannak alárendelve.
Mint egyházi törényszék vagy szentszék a káptalan szerepelt; ezt 1848-ig csak a szász papok összege alkotta, 1848 után a magyar papok is fölvétettek. Itt folytak – még pedig végleges lejárattal – a válóperek. 1871-ben azonban a káptalan mint szentszék megszünt, helyébe egy papi és világi tagokból álló szükebbkörű választószék állittatott fel, mely itéleteit a szebeni főpapi székhez felebbezi.
A barczasági oláhok legnagyobb része görög nem egyesült valláson van*, s egyházkörileg három esperességre oszlanak. Brassóban két esperesség van, az egyik alatt Brassó és Hétfalu van, a másik a szász falukban, valamint Krizban, Ujfaluban és Apáczán szórványosan levő hivekre ügyel fel, Rosnyó és Feketehalom kivételével, mivel ezek a harmadik esperesség alá tartoznak, melyek székhelye most Zernyest, s melyhez az emlitett két helységen kivül Uj-Tohán és a törcsvári 11 telepitvényes község van sorozva. Az oláhok egyházi szerkezete az ujabb időben üdvös reformokon ment át; náluk is van minden egyházközségnek egyházi képviselete, mely 3 évenkint választja a presbiteriumokat. Az egyházi képviselet és presbiterium választja a papot és tanitót, egyházi és világi küldöttjei által pedig az espereset.
Görög egyesült vallásnak kevesen vannak Brassóban; ezek Ilyefalva leányközségét alkotják. Ó-Tohánt csaknem kizárólag görög egyesült vallásuak lakják, számuk a 2000-ret meghaladja.
A papoknak eddig nem volt állandó fizetése, azok pománából (ajándék) tartották fenn magokat, miért a népámitás, mindenféle babona és kuruzslást felhasználtak jövedelmeik szaporitására, mi a nép erkölcseire és jellemére is igen hátrányos befolyással volt. S mivel ez utóbbi mesterségek az imánál jobban jövedelmeztek, a papok száma annyira elszaporodott volt, hogy némely egyházközségben 3–5 pap is volt, többnyire míveletlen dologkerülők, kik a népnek nem lelki pásztorai, hanem inkább megmételyezői, elbutitói voltak.
Átlátta a barczasági egyházkerületi képviselőség ez állapotnak vallás és erkölcsökre egyaránt hátrányos voltát, s nehány évvel ezelőtt oly üdvös rendszabályokat hozott be, melyek azt gyökeresen meg fogják javitani; mert, hogy jó és művelt lelkészeket nyerhessenek, állandó fizetést, még pedig a minősitvényhez mért háromfokozatú fizetést szabtak meg: 400, 600 és 1000 frttal; miáltal a lelki műveltség és képesültség üdvös versenyterét nyiták meg. Továbbá kimondatott a papok számának kevesbitése is, ugy, hogy hol kettő van, marad egy, hol három volt, marad kettő stb.
A nevelésügy is az ujabb időben némi kis lendületet nyert, daszkáljaik ma már nemcsak templomi éneket, hanem világi tudományt is tanitanak; iskoláik még mind felekezetiek, a közös iskoláktól idegenkednek; minek következtében a tanitók csekély fizetése tandijakból s néhol csekély alapitványokból telik ki. – E téren még nagyon sok reformálni való van.
A barczasági katholikusok aránylagosan kevesen vannak, mert a reformatio még magvukat is kiirtotta volt, s csak is az osztrák uralom alatt foglaltak ismét tért; mindössze két egyházközségük van, a tekintélyes brassói, mely alá e város számos katholikus vallásu hivei és a türkösi, a melyhez a Hétfaluban és Bodolán szórványosan levő hivek tartoznak. Továbbá, van meg állami költségen fentartott kath. lelkész a tömösi, bodzai és törcsvári vámnál is, ezek azonban kevés hivvel biró pásztorok, bár mindenik külön parochiát képez. Hidvégen szintén van egy hivekben szükölködő egyházközség. Mindezek a barczai esperességhez tartoznak. – A brassói lelkész szokott rendesen az esperes lenni, ki különben apát (archidiachonus) czímet visel.
Az ev.-reformátusoknak a szorosan vett Brassó vidéken csak egy egyházközségük van: a brassói, mely a sepsii egyházkerületbe van beosztva. A tágabb értelemben vett Barczaságon van még öt egyházközség, u. m.: a bodolai, nyiéni, erősdi, hidvégi és árapataki, melyek szintén a sepsii esperesség alá tartoznak.
Az izraelitáknak Brassóban van sinagogájuk.
