I. A Maros völgyének Maros- és Aranyosszék közt eső része Sz.-Pálig.
I. A Maros völgyének Maros- és Aranyosszék közt eső része Sz.-Pálig.
Az ős Székelyföld gyarmatai. Aranyosszék és lakói. Vidrádszeg, Cserged, Szent-Margita, Kerelő elüldözött régi magyar lakói. Katholikus és protestáns vallás; az mint nemzetiségirtó, ez mint védő.
Székelyföldet kutató útazásunk már átvezetett annak négy székén. Azonban, hogy a bizonynyal már is érdeket ébresztett és becsülésünket kinyert székely néppel: a hunoknak – némi szilajságuk mellett is – szeretetre méltó s jóra való ivadékaival teljesen megismerkedhessünk, meg kell még tekintenünk azon ujabb keletű gyarmatokat is, melyek az ős Székelyföld zöméből kiválva, onnan elszármaztak; de a melyeket a rokon-eredet testvéri köteléke, az ős erényeknek s nemzeti szebb tulajdonaiknak megőrzése csatol az anyahonhoz.
E munka folytán többször volt alkalmam kimutatni a székely faj szaporaságát s gyarmatositásra való képességét; mellőzve itt azon első gyarmatot, melyet a székelyeknek szent Istvánnal kötött szerződménye s a keresztyénség elfogadásának emlékére kitelepitettek Zalán törzs-földjére: vagy is, a székelyeknek Arad törzsét, mely valószinüleg Arad környékét népesité*; mellőzve azt, hogy Erdély vármegyei magyar nemességének nagy része székely eredetű; mellőzve azt, hogy a Székelyföld túlnépessége, politikai okokkal párosulva, a szomszédos Dunafejedelemségeknek népességét 100 ezerrel szaporitá; – mellőzve ezen elszakadt s részben elveszett, vagy beolvadt gyarmatokat: itt csak azon tömörebb és tömegesebben kitelepült székely gyarmatokkal foglalkozom, melyek éppen azért, mert nagyobb tömegben települtek ki, be nem olvadtak más elemekbe; nem csak, hanem annyi századokon át fentarták székely származásuknak emlékét; megőrizvén nemzeti jellegüket, sajátságaikat, szokásaikat; szóval: egyéni jellemüket.
Lásd Székely Krónikát. Székely Mihály kiadása 282. lapján.
Ily gyarmatot pedig kettőt találunk honunkban. Ezek egyike, – mely egészen a XVI. századig székely ispáni hatóság alatt állott, s mint ilyen, a Székelyföldhez volt keblezve – a Barczaság, hol 30–40,000-re menő székely eredetű csángó, és lutheránus hitű magyar lakik. Másikra Aranyosszék, mely bár egészen el van különitve a Székelyföld zömétől, s bár – mint fennebb látók, – ujabbkori (XIII. századi) kitelepités, azért mégis egészen korunkig megtartá nemcsak egyéni jellemét, hanem politikailag és törvényhozásilag is mindig a Székelyföldhez tartozott, elannyira, hogy az, mint a Székelyföld „ötödik széke” annak kiegészitő részét alkotta mindig, és alkotja jelenleg is.
Az elsőt, vagyis a Barczaságot, eszélytelen politikai okok, mondhatónok: vétkes közönyösség, vagy jobban mondva: egyes fejedelmeknek meggondolatlan szűkkeblüsége elszakitá a Székelyföldtől; de én, ki elidegenitett örökségünk jelzésének indokából annyi szétomlott emlékkincsünknek egybegyüjtésére indulék ki, legalább e leirásban vissza fogom kapcsolni azt a Székelyföldhez; összefüzendő legalább szellemi kötelékkel a gyarmatot az anyahonnal.
Azonban, ezt megelőzőleg, előnyt adok e téren is a minden körülmények közt hű maradt gyarmatnak, s előbb is a Székelyföld ötödik székét, a kicsin, de oly sok tekintetben érdekes és vonzó Aranyosszéket fogom tárgyalni.
Aranyosszék lakói: hősök ivadékai; – oly hősök utódai, kik a mongolok vad hatalmával álltak szembe; örökösei azon székelyeknek, kik Ázsia gátat tört néphullámzatának mindent elboritó árjában, Turuczkó várának sziklaormán lobogtaták a győzelem zászlaját; s a haza eltiportatásának sötét éjelében a dicsőségnek egy fényes csillagát ragyogtaták. A föld, melyet most utódai laknak, az eldődök fényes fegyvertényeinek jutalmául adatott; s ott, az Aranyos gyönyörü tere fölött emelkedik a világnak legnagyszerübb emlékköve, ott nyúlik fel a fellegek közé a dicső napok, a győzelmek emlékét feledékenység ellen védő 3552 láb magas sziklagúla, és ez nem más, mint a harczterül szolgált havas, mely ekkor nyerte Székelykő nevezetét.
Történetnyomozóink közül többen vannak, kik azt állitják, hogy Aranyosszéknek már ős időktől fogva (a székelyek letelepülésekor) voltak székely, vagy jobban mondva: hun eredetű lakói, maradványai a gepidák által Czigla mezején (állitólag: „Csegez mező” Aranyosszéken) szétvert azon 22,000 hunnak, kik, odább huzódva Erdély keleti havasai közé, a székely népet alkották; de, miként vélik, nem mentek mind el, hanem többen az Aranyos-menti hegyek, nevezetesen a Székelykő rejtett völgyületeibe meghuzódva, fentarták magokat a magyarok bejöttéig; s azon provinczialisták, kikről V. István collationalisa emlékezik, nem mások lennének, mint az ide huzódott hun utódok*, kiknek számát a IV. Béla által kitelepitett kézdü székelyek szaporiták stb.
Lásd Nemz. Társ. 1830. évf. 130. lap. Bővebben kifejtve lásd e kötet elején Aranyosszék előismertetésében.
Én ezen bonyolult kérdésnek érdemleges tárgyalásába itten nem bocsátkozva, csak azt constatálom, hogy IV. Béla, a hazát másodszor alapitott ezen bölcs királyunk, politikai előrelátásának igen nagy tanujelét adta, midőn az ország szivébe, oda az oly nagy hadi fontossággal biró, s annyi emlék által szentesitett „Keresztes mezőre”, az életerős és hősies székelyeknek egy raját telepité le.
Utódai: V. István, IV. László és az Árpádház utolsó királya, III. Endre is felfogták ezen nagy fontosságu ténynek horderejét, s az uj székely telepet előjogaikban nem csak hogy megerősitették; hanem azokat szélesbitették is, mi által kétségtelenül másokat is akartak oda édesgetni. Hanem az őket követett vegyes-házból való királyaink elmulaszták ezen nagy jövőre hivatott gyarmatot ujabb kitelepitések által gyarapitani, s főleg elmulaszták a Maros völgyének Marosszék nyugati szélétől Aranyosszékig nyuló, alig 4 1/2 mfd hosszuságú, vonalát székelyekkel beültetni; mi által a belszékelyföld a távolibb Aranyosszékkel közvetlen egybefüggésbe hozatván, ezen életerős és hősies nép-elem az ország (Erdély) közepén áthuzódott volna; mit ha megtesznek akkor, a Maros völgyének egykor tisztán magyar népessége nem mutatna oly keveréket, mint most; s e telep hősiessége sok oly csapást elháritott volna a multban, mi az ország e legszebb részét annyiszor tette pusztává és kietlenné.
Én ezen egybekötést foganatositom legalább a szellemi téren, s Marosszékről Aranyosszékre vezető útamban a Maros völgyének közben eső részét is vizsgálódásom tárgyává teszem; mivel az földrajzilag is összefügg; de teszem azt, e vidék érdekessége mellett azért is, hogy a nyomaimon meginduló útas folytonos egymásutánt találjon; hogy ne légyen ezen közbeeső vidéken kalauz nélkül hagyatva. Hinni akarom, hogy ezen terjeszkedésem és foglalásom ellen kifogást senki sem teend; legkevésbé pedig azon három vármegye (Küküllő, A.-Fehér és Torda), melyeknek területe itt érintkezik.
A Maros terén (bal oldalán) levonuló országút Nyárádtőnél hagyja el Marosszék területét s lép át Küküllő vármegye határára. E ponton ágazik el a csergedi völgyen, a Kis-Küküllő völgyére, onnan pedig Medgyesre menő országút. Itt lenne kiindulási pontja az annyi érdek által követelt nyárád-menti országútnak is.
Küküllő vármegyének ez oldalról eső falui mind félre esnek az országúttól: ilyen Vidrádszeg, mely a Nyárádnak a Marosba szakadásánál fekszik*, hol Báthori Istvánnak, Mátyás király hires vajdájának, egykori fényes kastélyát* hiába keressük; ilyen alább a Maros jobb partján fekvő Kerelő, s az egy szép hegyoldalban fekvő Szent-Margita; ilyen a medgyesi útvonal mellett elhelyezkedett Nagy-Cserged és az egy hegyorom bemélyedésében mint fészekben elterülő Kis-Cserged.
Vidrádszeget az Alárdiak birták ezek notájával 1468-ban Mátyás király Zooyme-ból kiadott adománylevelével theremii Sixtus Mihály és Benedeknek adományozta, a kolozsmonostori conventnek elrendelt beiktatás ellenmondás nélkül végre is hajtatott. Ezen eredetiben a kolozsm. conv. levélt. levő statutoriumot közli Kemény Józs. append dipl. Trans. VI. 204. Az adományozottak azonban nem sokáig birták, mert 1481-ben erdő-szent-györgyi Megyes Balázs kezén volt, mikor ennek notájával Mátyás király Báthori István erd. vajdának adományozta. Lásd Kemény József u. o. VII. 79.
1492-ben Báthori Istvánnak várnagygyal ellátott fényes várkastélya volt Vidrádszegen; ez évben Thate István fegyveres kézzel rohanván meg e várat, a vajdának ott levő várnagyát, Ambrust felakasztatta, a várban levő holmikat felprédálta, miért notáztatván, Ulászló Thate minden jószágait (megnevezve nincsenek) cseszvei Barlabasi Lénárd és Jánosnak adományozta s a kolozsmonostori convent által beiktatni rendelte, mi Gerendi László és Geréb Péter ellentmondásával még ez évben megtörtént. Lásd gubern. levélt. Trans. Conv. T. IV. 384.
1583. máj. 29-én Báthori Zsigmond vidrádszegi Homrok Szabó Márton, István, András és ezek fiainak adományozza az addig is birt vidrádszegi curiát és jószágot. Lásd Fehérv. kápt. levélt. Lib. Reg. Sig. Báthori I. 148.
1607-ben Boronkai Susa (János leánya) és férje Lodi Simon nyert Vidrádszegen curiát és jószágot Rákóczi Zsigmondtól ennek ez év máj. 31-én Fehérvárról kiadott adománylevele alapján. Lásd Fehérv. kápt. Liber. Reg. Sig. Rákóczi III. 175.
E falukat, kevés kivétellel, – mi leginkább a birtokosságra szoritkozik – ma oláhok lakják; pedig nem ugy volt az hajdan, mert hogy a két Cserged lakói még 1620-ban református magyarok voltak, s hogy ott virágzó református egyházközség volt, azt Bod Péter bizonyitja*.
Lásd „Az erd. ref. püspökök historiája“ czímű munkája 68. lapján.
Kerelőre vonatkozólag még messzebb felható adataink vannak; 1263-ban a kolozsmonostori abbásság birtoka* a XIV. század elején Kerelev és Kerelov néven fordul elő, még pedig ugy, mint önálló egyházközsége a katholikusoknak*, már pedig az erdélyi vármegyéken és Székelyföldön a katholikus népség egyszersmind magyar is volt, sőt a hagyomány azt is mondja, hogy Kerelő lakói székelyek voltak, kiket a szentpáli vár urai azért telepitettek oda, hogy banderiumban szolgálva, a várőrizetet képezzék vész idején. Később azonban a szabad fegyveres népet jobbágyságra szoritották, de mint jobbágyok is magyarok maradtak*. Magyar volt protestánssá lett lakossága még a 17-ik század közepén, sőt a 18. század negyedik tizedében is, mire vonatkozólag a buzás-besenyői ref. egyházközség jegyzőkönyvében ezt találjuk bejegyezve: „Kerelő 1649-ben elválván Sz.-Páltól (Kerelő Sz.-Pál), református anyaecclesiává lesz. Besenyő ekkor filiája Kerelőnek. Kerelő papjai ezek voltak: 1649-ben Somodi Ferencz, 1651-ben Naményi Mihály, 1653-ban Vásárhelyi Bálint, 1657-ben Küküllővári Dániel. Ekkor Kerelő Besenyő filiájává lesz, s mint ilyen 1738-ban emlittetik; ekkor a magyarság egészen kipusztul. Hagyomány szerint Medgyesszékre, Nagy-Kapusra telepedtek, hol a lutheránus hitre tértek át;” néhányan Besenyőre is telepedtek, hol még Kerelőre vissza fogunk térni.
Kemény Józs. „Transilvania Posesoria“ czimű kézirati gyüjteményében Com. Küküllő rovat alatt. Lásd a kolozsvári muzeum kézirattárában.
A pápai dézmák regestrumában a küküllőmegyei archidiaconatus czím alatt az 1332. év rovatában 615. lapon ekként van bejegyezve: „Benedictus sac. de Kerelev solv. 15 denar.“ Az 1333. év rovatában: „Benedictus sac. de Kerelov solv. 3 den. et 7 obulos.“
Kerelőn legrégibb birtokos volt a kerelői Tatár család. 1410. márcz. 18-án Nádas László erd. alvajda rendeletére a kolozsmonostori convent beiktatja Kerelő birtokába Tatár Bálintot. A kolozsm. conv. levélt. levő eredeti okmány nyomán közli Kemény Józs. App. Dipl. Trans. IV. 229.
Egy egész falu népének ily kiveszését, a népességnek ily teljes elvándorlását alig tudjuk ma értelmezni, főleg akkor, midőn azt nem az ellenség dúló harczai, hanem saját magunknak vétkes türelmetlensége idézte elő.
Minden korszaknak megvan a maga irányeszméje, a maga törekvése. Volt Magyarországon s főleg Erdélyben egy oly gyászos korszak, midőn Apafi halála után Erdély visszament az osztrák házból való uralkodók alá, mikor Erdélynek a nemzeti fejedelmek alatt oly világra kihatólag fentartott vallásszabadsága gyökerében meg volt támadva, midőn a lelkiismeret biztonsága és a hit szentsége fel volt forgatva.
A felülről protegált uralkodó vallás a többiek elnyomásával mindinkább túlsúlyra vergődött; papjai katonai erő által támogatva, rendre foglalták el a protestánsoknak nem csak templomait, hanem magánbirtokait is*; az erőszakos téritésnek üdvtelen szenvedélye átharapódzott a papokról a világiakra is, s azok közül sokan vallási rajongásból is, de leginkább azért, mert téritésük jutalmaz, czím és kitüntetés volt: alatt valóik, jobbágyaik áttéritését nemcsak szépmóddal, hanem üldözéssel és erőszakkal is átvitték. Mivel pedig a protestánsok éppen oly szeretettel és hősies önfeláldozással ragaszkodtak őseik hitéhez, mint a mily buzgón és következetesen folytatták a téritést és üldözést a másik részről: az elnyomottak, a lelkök legszentebb kincsében, meggyőződésükben, megtámadottak készek voltak inkább kivándorolni, elhagyni szülőföldjüket, telephelyeiket, mintsem meggyőződésüket feláldozzák. Mivel pedig a protestánsok mind magyar ajkuak voltak, ennek azon gyászos következése lett, hogy egész virágzó magyar és székely faluk semmisültek meg ily kiköltözések által.
Mint ez Kolozsvártt az unitáriusoktól karhatalommal elvett piaczi templommal és az unitáriusok által pénzen vett házakkal történt, s a melyre e munka folytán is elég gyászos példával találkozhatánk.
Ekként történt ez* Csergeddel*, ekként Kerelővel is, mert Kerelő a Hallerek által birt szentpáli uradalomhoz tartozván, a buzgó katholikus földesurak, s főként gr. Haller Gáborné, szül. Károlyi Kata, ki szenvedélyes hittéritőként lépett fel*, a kerelői jobbágyokat is áttérésre akarta szoritani; de azok hitökhöz oly rendületlenűl ragaszkodtak, hogy inkább kivándoroltak, hogysem azt megtagadják. A kivándoroltak helyébe aztán szolgálatra készebb, igát könnyebben hordó oláhokat telepitettek, s igy alakultak át az egykor tisztán magyar lakókkal birt Kerelő, Sz.-Margita és két Cserged oláh községekké.
Megyesfalva, Malomfalva, Remeteszeg, Szabad, Nyárádtő s más marosszéki falukkal, mint ezt Marosszék leirásánál kimutattam.
Csergedet a teremii katholizált Bethlenek pusztiták ki magyar lakóiból.
Károlyi Kata hittéritői működéséről majd alább többet is fogunk látni Sz.-Pál leirásánál.
Sőt kivándorlás nélkül is a katholicismus elősegitette az eloláhosodást, mert e vallás idegen nyelvű ceremoniájában semmi olyan nem találtatik, mi a nemzetiség és nyelv kifejlését és szeretetét támogatná; e mellett a görög-egyesült vallást ők maguk is ugyanazonosnak állitván a katholikussal, az arra áttérők nem cseréltek vallást, csak templomot; ezen templom-csere – mi egy volt a nemzetiség feladásával – pedig azért is gyakori volt, mert anyagi haszonnal járt: a mennyiben az oláh ajku egyesült-görög papnak csak harmad rész kepét kellett fizetni; a hivek előtt pedig igen egyenlő volt, ha latinul vagy oláhul hallotta-e az istenitiszteletet, miután egyiket sem értette; sőt az oláhot még inkább, mint a latint. Hozzájárult végre az is, hogy a katholikusoknál a népnevelés minden időben el volt hanyagolva, s ha volt is itt-ott egy-egy falusi iskola, ott katekismust s templomi ministrálást igen, de semmi olyat – mint történelem, földrajz – nem tanitottak, mi a nemzeti érzetet fölébresztette volna.
De hagyjuk ezen szomoru eredményeket szült erőszakosságok fájdalmas jellemzését: a történész részrehajlatlanul feljegyzé azt okulásul a jelen és jövő számára; mi pedig folytassuk útunkat a mindinkább érdekesebbé és szebbé váló Maros völgyén.
