Az ipar térbeli szerkezetének fő vonásai
Az ipar térbeli szerkezetének fő vonásai
Az ipar térszerkezetének lényeges jellemzője, hogy a vidéki ipar részben a természeti erőforrásokra épült, részben a közlekedési centrumokban lévő nagyobb városokba települt. A mezőgazdasági jellegű térségekben – elsősorban az Alföldön – nyersanyag hiánya miatt nem jöttek létre nagyipari központok. Az ipar fejlődésével így kialakult területi szerkezet fő ellentmondásai: egyrészt Budapest túlsúlya az ország iparában, másrészt az északi megyékbe települt nehézipar és az ország több térsége közötti fejlettségbeli különbség.
Az ipar regionális elhelyezkedésének történelmileg kialakult aránytalanságait még a kilencvenes évekre sem sikerült feloldani. Az ipar térszerkezet javítását, az ipar regionális diverzifikációját célzó nagyarányú területfejlesztési-iparosítási folyamatok a nyolcvanas évek elején lényegében befejeződtek. A politikai-gazdasági rendszerváltás után megvalósult beruházások és a gazdaságtalan tevékenységek visszafejlődése sem volt képes lényegesen befolyásolni az ipar területi arányait, sőt a korábban kiegyenlítődő ipari fejlettségi különbségek tovább növekedtek.
Az ipar jelenlegi területi szerkezete a fővárosi ipar túlsúlyával, nyugat-magyarországi koncentrációjával jellemezhető. Számos térségben az ipari tevékenység teljesen vagy részben hiányzik, illetve a nagy anyag- és energiaigényes, alacsony jövedelemtermelő-képességű termelés dominál. A korábbi iparosítás következménye a nemzetközi összehasonlításban is rendkívül magas szállításigényesség, Budapestet és az ipari nagyvárosokat sújtó urbanizációs problémák, továbbá az egyes iparterületek környezeti károsodása.
Az ipar területi változásaira a közelmúltban elsősorban az alábbi tényezők gyakoroltak hatást:
– Az egyes termelőüzemek bezárásában, bányászati tevékenységek megszüntetésében vagy jelentősebb elbocsátásokban megnyilvánuló gazdasági racionalizálás, a gazdaságtalan tevékenységek leépítése. E folyamat hatására kezdetben többé-kevésbé lokalizálható válságkörzetek alakultak ki (pl. Ózd és térsége, Pécs–Komló stb.). Később az ipari válságjelenségek az ország több területén megjelentek.
– A volt KGST-országokkal folytatott kereskedelmi kapcsolatok jelentős visszaesése leginkább az északkelet-alföldi térséget sújtotta.
– A piacgazdaságra történő átállás folyamatában csökkent az esélye a területi kiegyenlítődésnek, sőt a térségi differenciálódás erősödött.
– Az 1993-ban megindult növekedési folyamatok sem mérsékelték a jelentős differenciálódást. A stratégiailag fejlődőképes, a sodródó, illetve a fennmaradásért küzdő vállalkozások köre továbbra sem területi hovatartozás szerint, hanem tulajdonviszonyok, méreteik, múltjuk szerint szegmentálódik. Az ipari növekedés hordozói egyre inkább a kis- és középvállalati szféra és a stabil tulajdonosokkal rendelkező, stratégiai befektetők kezébe került vállalkozások.
– A külföldi befektetőket elsősorban a fejlett humán és műszaki infrastruktúrával jól ellátott térségek érdeklik, elsősorban a főváros és Nyugat-Dunántúl. A külföldi tőkével megvalósuló új beruházásokból az Alföld alig részesedik. 1995-ben az újonnan alakult, külföldi érdekeltségű gazdasági társaságok több mint 60 százaléka Budapestre települt, 6,9 százaléka Pest megyében, 4,4 százaléka Győr-Moson-Sopron megyében létesített telephelyet. A legkritikusabb megyékben (Borsod-Abaúj-Zemplén, Jász-Nagykun-Szolnok, Hajdú-Bihar, Nógrád, Szabolcs-Szatmár-Bereg) mindössze 1 százalék körül alakult a befektetések aránya.
– Bár a községekben is bővült a vállalkozói szektor, elsősorban a hagyományos egyéni vállalkozások, azonban ezek is alapvetően a fejlettebb infrastruktúrákat és a nagyobb piacok elérését biztosító területek felé vonzódnak.
