Bevezető
Bevezető
„Mi, (az Észak-atlanti Szerződés Szervezetének állam- és kormányfői) a mai napon meghívjuk a Cseh Köztársaságot, Magyarországot és Lengyelországot, hogy csatlakozási tárgyalásokat kezdjenek a NATO-val. Célunk, hogy a csatlakozási jegyzőkönyvet az 1997. évi decemberi miniszteri találkozó alkalmával aláírjuk, és a ratifikációs folyamatot időben befejezzük annak érdekében, hogy a tagság 1999 áprilisában, a Washingtoni Szerződés 50. évfordulójára érvénybe lépjen.” A NATO 1997. júliusi madridi csúcsértekezletén elfogadott dokumentum idézett mondata meghatározó jelentőségű mérföldkő hazánk euroatlanti integrációjának folyamatában.
Ez a meghívás, amely új, minőségileg magasabb rendű szakaszt nyitott meg ebben a folyamatban, pozitív visszaigazolása is annak a politikának és gyakorlatnak, amelynek kezdetei a nyolcvanas években kibontakozó nyitási próbálkozásokra nyúlnak vissza, de amely igazából a rendszerváltozás után egymást követő magyar kormányok hivatalos, fokozatosan egyre koherensebbé váló és következetesebben érvényesülő politikájaként, meghatározó törekvéseként teljesedett ki. A csatlakozási tárgyalásokra való meghívással a NATO elismerte azt is, hogy Magyarország a bővítési folyamat meghirdetésével párhuzamosan megfogalmazott szigorú kritériumrendszer jelentette akadályt is sikerrel vette.
De mit is jelent az euroatlanti integráció, és mik a mozgatórugói ennek a magyarországi rendszerváltás tartalmából, társadalmi-gazdasági lényegéből logikusan következő irányválasztásnak, valamint a megvalósítását célzó politikának?
Ma széles körű politikai, társadalmi és szakmai támogatást élvez az a nézet, miszerint Magyarország euroatlanti integrációja az, ami hosszú távon biztosítja annak lehetőségét, hogy egy dinamikus közösség egyenjogú tagjaként, annak jól működő intézményrendszere keretében teremtsük meg fejlődésünk és az ahhoz elengedhetetlenül szükséges biztonságunk feltételeit, és ami sikerrel kecsegtető valódi megoldásokat ígér az új kihívások kezelésére.
Hazánk integrálódása a gyakorlatban átfogó folyamat. Átfogja az euroatlanti érték- és érdekközösségre épülő, az ahhoz kapcsolódó elvek és normák bázisán működő valamennyi integrációs intézményt, és azokban a teljes jogú tagság elérését jelenti. Ezen intézményi kötődés mellett integrálódásunk azt is jelenti, hogy e folyamat tartalmi kiteljesedésének eredményeként olyan fejlettségi fokra kell eljutnunk, ahol az euroatlanti értékek, elvek és normák következetesen érvényesülnek mindennapi gyakorlatunkban és gondolkodásmódunkban egyaránt.
Külpolitikánk, nemzetközi tevékenységünk és általában a törekvéseink meghatározó irányát képező euroatlanti integráció rendszerének szerves része, kitüntetett jelentőségű eleme a NATO. Így az észak-atlanti szövetséghez való csatlakozásunk nem csak és nem is elsősorban katonai kérdés. Ez az intézmény testesíti meg ugyanis az euroatlanti együttműködés atlanti dimenzióját, és szavatolja a kontinensünk biztonságának garantálásában meghatározó jelentőségű közvetlen amerikai szerepvállalást. Emellett gyakorlatilag az egyetlen igazán hiteles és sikeres széles hatáskörű szervezet, amelynek fontos szerepe volt már az európai demokráciák második világháború utáni integrálásában és védelmében, nemzetközi konfliktusok megelőzésében és kezelésében. Nyilvánvaló, hogy tartós és ugyancsak fontos a feladata a hidegháború gondolkodásmódját és struktúráját meghaladó, kialakulóban lévő új kooperatív európai biztonsági architektúrában is. Ezt a hosszú távú hatást az magyarázza, hogy a biztonság és stabilitás eleve feltétele és természetes közege a mindenkori fejlődésnek. Ennek biztosításában egyformán szerepe van a szövetség tevékenységének megbízható, szilárd hátteret adó katonai erőnek, valamint annak, hogy a NATO egyben olyan intézmény, amely nemcsak védi az értékeket, hanem elő is mozdítja azok érvényesülését, kiteljesedését. E sokoldalú, pozitív szerepnek tudható be, hogy a NATO – más hasonló korábbi szövetségektől eltérően – nem bomlott fel akkor, amikor elmúlt az a közvetlen veszély, amely életre hívta.
A NATO életképessége ugyanakkor a szervezet nagyfokú alkalmazkodó képességén is alapul. Természetes, hogy a nemzetközi feltételek évtizedünkben tapasztalt radikális átrendeződése a NATO-tól is lényeges változásokat, a szövetség szerepének újrameghatározását, struktúráinak áttekintését, illetve Közép- és Kelet-Európához való viszonyának újragondolását is igényelte. A NATO az új kihívásokra egy kettős értelemben vett bővítési folyamat elindításával reagált, amely egyrészt a szövetség funkcióinak szélesítését, másrészt a szervezet keleti irányú nyitását foglalja magában.
A NATO megújulásának belső dimenziója tehát azt jelenti, hogy az eredeti alapfunkciók – az euroatlanti értékek képviselete, a tagországok külső agresszióval szembeni védelme – mellett kiemelt hangsúlyt kapott, illetve új feladatokként jelent meg a konfliktusmegelőzés és válságkezelés, a béketeremtés és -fenntartás, az együttműködés, a biztonság kisugárzása és a stabilitás erősítése. Természetes, hogy ezzel egy időben napirendre került a mindezt alátámasztó és szolgáló struktúra reformja is. Mindennek természetes következménye a külső dimenzió, a földrajzi értelemben vett bővítés. A NATO megnyitása egyrészt teljes összhangban van a szövetség céljaival, újrafogalmazott funkcióival, logikus folytatása a szövetség korábbi időszakokban a térségünk irányában folytatott politikájának, másrészt az egyetlen megfelelő reagálás a Nyugat által is kitartóan szorgalmazott radikális közép- és kelet-európai változások nyomán kialakult helyzetre.
Hazánk – tudatos értékválasztásunkkal, átfogó euroatlanti integrációs törekvéseinkkel összhangban – biztonságát a NATO keretében rejlő lehetőségeket is kihasználva szeretné hosszú távra garantálni. Ezt indokolja az is, hogy ennek a jövőbeni stabilitásunk és legtágabb értelemben vett fejlődésünk szempontjából elengedhetetlen feltételnek a megteremtésére más reális lehetőség nem kínálkozik. Történelmünk egyértelműen mutatta: nemzetbiztonságunkat önállóan, elszigetelten garantálni nem tudjuk. Természetes célunk az Európával az elmúlt évszázadok során kialakult kapcsolataink minőségi meghaladása, a lényegében csak külső kötődésünket jelentő „történelmi védőbástya” szerepnek, illetve a jelenlegi partnerségnek a kölcsönös előnyökre épülő, teljes integrációnkkal járó euroatlanti szövetségesi viszonnyá alakítása.
NATO-csatlakozási törekvéseinket tehát nem elsősorban valamiféle biztonsági vákuum kialakulása, még kevésbé egy konkrét katonai fenyegetéstől való félelem, vagy bárki elleni egységfront alakításának szándéka indokolja. (Mellékesen jegyzem meg, hogy az utóbbi egyenesen ellentétes lenne a NATO hadászati koncepciójában foglaltakkal, amely kimondja, hogy „…a szövetség nem tekinti magát senki ellenségének”.) Azért akarunk a NATO tagja lenni, hogy ily módon részesévé váljunk a stabilitás és biztonság egy, a régi és új típusú kockázatok ellen biztosítékot nyújtó, kiterjesztett övezetének.
Nyilvánvaló, hogy a NATO bővítése csak akkor tekinthető sikeresnek, ha annak eredményeképpen a szövetség ereje, kohéziója nem szenved csorbát. Ez megköveteli azt, hogy az új tagok se egyszerűen csak a NATO-garanciák élvezői legyenek, hanem hatékonyan járuljanak is hozzá az e garanciák hitelességét megalapozó közös erőfszítéseknek, illetve a szövetség meghirdetett céljainak megvalósulásához. Magyarország is ennek tudatában készül a tagságra. Ugyanakkor le kell szögezni, hogy például a NATO katonai szervezetébe való, szándékaink szerinti integráció nem eredményezi a magyar honvédség létszámának növelését, azonnali teljes átalakítását, valamennyi fegyverének és felszerelésének NATO-szabványúra cserélését. Követelmény viszont a honvédség hatékony demokratikus és polgári ellenőrzése és irányítása, cselekvő- és együttműködési képességének biztosítása. Ennek szem előtt tartásával folyik védelmi erőink NATO-orientált átalakítása, amelynek célja a technikai interoperabilitás mellett a szellemi kompatibilitás – a korszerű gondolkodásmód és katonai kultúra érvényesülése, a szoros és átvitt értelemben vett közös nyelv – megteremtése.
NATO-csatlakozásunknak természetesen anyagi vonzatai is lesznek. Ugyanakkor leszögezhető, hogy a csatlakozás előkészítésére fordítandó és a majdani tagságunkkal járó kiadásaink összege kevesebb lesz, mint amennyit az ország biztonságának „azonos szintű és hatékonyságú” garantálása kizárólag saját erőfeszítések révén igényelne, ha ez utóbbi egyáltalán megvalósítható alternatíva lenne. Hozzáteszem, hogy a NATO sem igényel olyan anyagi kihatású lépéseket, amelyek – a bővítés legfontosabb céljával, a stabilitás erősítésével ellentétesen – az adott ország gazdasági és ezzel szorosan összefüggő társadalmi stabilitását veszélyeztetnék.
A szövetség tagállamai a bővítés meghirdetése óta hangoztatják, hogy a NATO nyitott minden olyan új tag előtt, amely képes a Washingtoni Szerződés elveit előmozdítani és az euroatlanti térség biztonságához hozzájárulni. NATO-tagságunk küszöbén nem haszontalan felidézni a bővítési folyamat e fontos elvét, amely Magyarország számára is különös jelentőséggel bír. Az integráció előnyeit, illetve magának az integrálódás puszta lehetőségének az érintett országok belső fejlődésre, egymás közti kapcsolataira már eddig gyakorolt pozitív hatását figyelembe véve nemzeti érdekünk, hogy szomszédaink és a térség többi országa közül minél több minél hamarabb teljesítse a csatlakozás feltételeit, és ennek alapján váljon az integrációs intézmények, így a NATO tagjává. Mivel az integráció-érettségi kritériumok teljesítése a demokrácia kiteljesedését, a gazdaság piac alapú fejlődését, az euroatlanti értékek, elvek és normák elfogadását és minden területen való érvényesülését jelenti, ez már önmagában is jelentős hozzájárulás az együttműködés elmélyítéséhez, a térség stabilitásához. Ebből kiindulva támogatjuk a tagságra aspiráló országok integrációs törekvéseit.
Magyarország ugyancsak nemzeti érdekeiből kiindulva üdvözölte a NATO és Oroszország között létrejött alapító okmányt, illetve a NATO és Ukrajna által a különleges partnerségről aláírt chartát. Mindkét dokumentum létrejötte és az abban foglaltak végrehajtása hozzájárul az európai biztonsági kapcsolatok új korszakának kialakulásához.
A fentiekből is kitűnik, hogy NATO-tagságunk egy tartalmában egyre gazdagodó folyamat eredményeként valósul meg. Kapcsolataink a NATO-val a néhány évvel ezelőtt kezdődött kölcsönös ismerkedés és tanulás révén, a békepartnerségi együttműködés keretében fokozatosan kialakuló partneri viszonyból, majd az IFOR/SFOR művelet során létrejött kvázi szövetségesi státuson keresztül teljesednek majd ki szövetségesi viszonnyá. E folyamat során, az egyre mélyülő kooperációban Magyarország megismerte a tagság feltételeit, és felkészült azok teljesítésére, miközben funkcióinak újraértelmezése és az új helyzethez való alkalmazkodást szolgáló reformja révén maga az észak-atlanti szövetség is „fogadóképessé“ vált.
Amikor ezt a bevezetőt írtam, az általam vezetett magyar delegáció éppen csak megkezdte a NATO-csatlakozásunkról szóló tárgyalásokat, amelyek alapvető célja a jövőbeni hatékony szövetségesi együttműködés politikai és jogi alapjainak megerősítése, kereteinek és alapfeltételeinek tisztázása, meghatározása. Reményeim szerint mire ez a kötet megjelenik, a tárgyalások már eredményesen be is fejeződtek. A folyamat következő fontos állomása így a novemberi ügydöntő népszavazás lesz. Az erre való érdemi felkészüléshez is hasznos segítséget nyújt majd a Tények Könyve NATO-nak szentelt kötete. A kötet – műfajánál fogva – természetesen nem a NATO melletti propagandakiadvány, hanem az objektív tájékoztatást szolgálja. Általános és tényszerű ismereteket közvetít, és az olvasóra bízza, hogy egyre bővülő és mélyülő tudása alapján alakítsa ki saját véleményét az Észak-atlanti Szövetségről. Mindamellett őszinte meggyőződésem, hogy ebben az esetben is igaz: a tények önmagukért beszélnek. Bízom tehát abban, hogy a népszavazás megerősíti majd a magyar társadalomnak hazánk euroatlanti integrációja és – ami annak elengedhetetlen eleme – NATO-tagsága iránti elkötelezettségét. Ezzel újabb nagy lépéssel kerülnénk közelebb annak a régi magyar vágynak a beteljesüléséhez, hogy a fejlett nyugati demokráciák közösségének egyenjogú tagjaként fejlődhessünk, és teremthessük meg az ország ehhez szükséges biztonságának megbízható, hatékony garanciáit.
Dr. Somogyi Ferenc,
a Külügyminisztérium integrációs államtitkára
a Külügyminisztérium integrációs államtitkára
