Egy esztendő politikai folyamatai
Egy esztendő politikai folyamatai
Az 1996-os esztendő elején úgy vélték, hogy két esemény – az amerikai és az orosz elnökválasztás „túszul ejti” majd az egész évet, megakadályozza az előrehaladást egy sor megoldásra váró világpoliitikai kérdésben. A valóság ezt a feltételezést csak félig igazolta. Mintha ismét beigazolódott volna a második világháború utáni „kétpárti” amerikai politika megalkotójának, Vandenberg szenátornak híres mondása: „Világpolitika nincs, csak orosz belpolitika van.” Az amerikai elnökválasztás ugyanis csak annyiban befolyásolta az esztendő világpolitikai eseményeit, hogy az Egyesült Államok politikai energiáit a hazai fejleményekre koncentrálta. Maga a választási harc szinte álmosító volt, olyannyira a papírforma szerint zajlott. Roosevelt elnök óta először fordult elő, hogy a republikánus párt csúcsain bekövetkezett politikai és személyi bénultság miatt másodszor is újraválasztottak egy hivatalban lévő demokratapárti elnököt. Az előzetes várakozások és a „papírforma” abban is igazolódott, hogy Clinton elnöknek ebben a második (és az alkotmány rendelkezései miatt persze utolsó) hivatali periódusában is éppen úgy szembe kell néznie az ellenzéki republikánusok uralta kongresszussal, mint az előző négy esztendőben.
Gyökeresen másképpen alakult a helyzet Oroszországban, ahol a politikai hatalom csúcsán zajló könyörtelen kamarillaharc összefonódott azzal a drámai küzdelemmel, amelyet Jelcin elnök immár nem a politikai, hanem a szó legszorosabb értelmében véve fizikai életbenmaradásért vívott. Ezt a küzdelmet (a politikait és az orvosit egyaránt) az egész világ szinte megbabonázva figyelte, és fordulatai kétségkívül befolyásolták a legfontosabb világpolitikai folyamatokat. Különösképpen azért, mert a világ vezető hatalmai – mindenekelőtt az Egyesült Államok és Németország – nem tudtak kidolgozni átfogó stratégiát Oroszország „kezelésére”. Éppen úgy a hivatalban lévő elnök személyében látták az értelmes párbeszéd egyetlen garanciáját, mint annak idején Gorbacsov időszakában.
Az orosz hatalmi harc első szakaszát Jelcin betegen kezdte, tizenegy kilóval „lefogyasztva”, jóformán a szanatóriumi szobából kilépve indította meg a harcot a hatalomért. Első számú ellenfele a Zjuganov vezette kommunista párt volt, amely a megelőző év utolsó hónapjában megnyerte a Duma- (az orosz parlamenti alsóház) választásokat. Éppen ezért Jelcin a választásokra populista ígéretekkel és a „reformpolitikusoknak” tekintett munkatársainak eltávolításával készült fel. Kozirjev külügyminisztert ekkor váltotta fel a régi titkosszolgálati kapcsolatokkal rendelkező Primakov és ezért kényszerült távozni a privatizáció atyjaként emlegetett Csubajsz miniszterelnök-helyettes. (Ám ez utóbbi csak azért, hogy a színfalak mögött amerikai profi szakértők és Jelcin leányának közreműködésével „levezényelhesse” a választási kampányt.) Az elnökválasztás június 16-i első fordulójában Jelcin (a finisben kifejtett elképesztő fizikai erőfeszítései ellenére) alig 3 százalékkal tudta csak megelőzni Zjuganovot. Ezért nyomban paktumot kötött a harmadik helyre befutott, a szavazatok 15 százalékát elnyerő Lebegy tábornokkal, akit ráadásul a nemzetbiztonsági tanács főnökévé is kinevezett, és megbízta a csecsenföldi brutális háborús konfliktus megoldásával. A Lebeggyel kötött szövetség hozta meg azután a július 3-i második menetben Jelcin számára a győzelmet. Ezért a győzelemért azonban fizikai összeomlással kellett fizetnie – olyannyira, hogy újraválasztása után az esztendő végéig összesen tizenegy napot dolgozott a Kremlben. Lebegy tábornok az elnök betegségének kezdetén nyomban szinte trónkövetelőként lépett fel, és egyébként is nagy népszerűségét még csak fokozta, hogy augusztus végén sikerült létrehoznia Csecsenföldön a fegyverszünetet, s ezzel véget vetett egy értelmetlen vérontásnak. Jelcin és környezete érzékelte a veszélyt. Az elnök – jószerével a betegágyból – leváltotta a trónkövetelő tábornokot és a választási harc menedzsere, Csubajsz lett az elnöki adminisztráció vezetője, ezzel óriási hatalmat koncentrálva kezében. Már ekkor kialakult a hatalmi harc négy legfontosabb résztvevőjének „csapata”. Ezek a következők: 1. Az elnök nevében a kulisszák mögötti szürke eminenciásként dolgozó Csubajsz. 2. Csernomirgyin miniszterelnök, aki az elnök cselekvőképtelensége esetén az alkotmány szerint három hónapra (az új elnökválasztásokig) átvenné a hatalmat. 3. Luzskov moszkvai főpolgármester. 4. Az ideiglenesen perifériára lökött, de továbbra is az ország legnépszerűbb emberének tartott Lebegy tábornok.
A személyeknél lényegesen fontosabb, hogy az első három résztvevő mögött a kaotikusan formálódó pénzügyi, nagyipari és nyersanyaglobbik immár óriási vagyonokat felhalmozó képviselői állnak.
Ez a „hatalmi felállás” az esztendő végéig változatlan maradt, annál is inkább, mert novemberben Jelcin súlyos szívműtéten esett keresztül, majd tüdőgyulladást kapott és akkor sokak számára úgy tűnt, hogy Oroszországnak valóban fel kell készülnie egy Jelcin utáni időszakra. A kamarillaharc fordulatai azt is világossá tették, hogy (Jelcin állapotától függetlenül) nem lehet számítani egy tényleges parlamentális demokratikus struktúra létrejöttére Oroszországban – még abban az értelemben sem, ahogy ez a volt közép- és kelet-európai csatlós országokban létrejött. Az egyetlen lehetőség egy többé-kevésbé mérsékelt önkényuralmi rendszer létrehozása a teljes anarchia elkerülésére. (Karaganov elnöki tanácsadó ezt az év végén „oligarchikus önkényuralmi demokráciának” nevezte.)
Mindez azt jelentette, hogy az orosz helyzet bizonytalansága rányomta a bélyegét a nemzetközi stratégia szempontjából legdöntőbb folyamatra: a NATO, az Észak-atlanti Szerződés kiterjesztésének tervére. A felszínen a helyzet egyértelmű volt. A NATO az év folyamán a lisszaboni konferencián elkötelezte magát a kiterjesztés mellett és vállalta, hogy 1997. júliusában egy Madridban tartandó értekezleten megnevezi azokat az államokat, amelyeket „az első körben” meghívnak a NATO-ba. Ezzel szemben állt a másik oldalon Moszkva hivatalos elutasítása a NATO mindenféle keleti kiterjesztésével szemben.
A valóság azonban nem olyan egyértelmű, mint a felszín: az esztendő során nyilatkozatok százai és tanácskozások tucatjai zajlottak, mígnem kialakult egy olyan megoldási lehetőség, hogy a NATO és Oroszország között megszületik egy sajátos megállapodás – egy úgynevezett charta –, amely valamiféle részvételt biztosít Oroszországnak a NATO szervezetében és döntéshozatali mechanizmusában – de anélkül, hogy vétójogot gyakorolhatna bármilyen döntés felett. Az orosz helyzet bizonytalansága tehát az egész év folyamán „lebegő” állapotba kényszerítette a NATO keleti kiterjesztésének ügyét.
Ezt a helyzetet bonyolította, hogy 1996 folyamán világossá vált: az Európai Unió keleti kiterjesztése (amely, az unió elsősorban gazdasági integrációs szerv lévén, enyhíthette volna a merev és gyanakvó moszkvai magatartást) halasztást szenved és kedvező esetben is aligha valósulhat meg 2002–2005 előtt. Ennek a magyarázata az Európai Unió országain végigsöprő gazdasági feszültségek (növekvő munkanélküliség, a nyugat-európai jóléti állam nagy társadalmi feszültségeket okozó lebontása még a leggazdagabb országokban is) politikai kihatása. Ennek a politikai krízisnek a magva az: 1996-ban is nyílt kérdés maradt, hogy milyen formában valósul meg Németország gazdasági és politikai hegemóniája az Európai Unióban, és ez miképpen befolyásolja majd az unió országainak egymás közötti viszonyát, mindenekelőtt a német-francia-angol háromszögben. Ez a bizonytalanság nem maradhatott hatás nélkül az Egyesült Államok és az Európai Unió közötti kapcsolatra sem. Washington természetesen továbbra is elsőrendű partnerének és szövetségesének tekinti az Európai Unió országait. 1996-ban sem támaszkodhatott azonban az Európai Unióra mint egységes politikai – és még kevésbé katonai – erőre. Washingtonnak nyíltan ki kellett mondania, hogy az Európai Unió vezető hatalmai nem tudják amerikai politikai, sőt katonai irányítás nélkül megoldani a hidegháború utáni Európában felbukkanó konfliktusokat (boszniai válság). Így kialakult egy sajátos helyzet: az Egyesült Államok hajlandósága arra, hogy egyoldalúan, unilaterálisan hozzon döntéseket. S ennek visszájaképpen nőtt az Európai Unió vezető országainak (különösképpen Franciaországnak) a politikai pszichológia szempontjából nagyon is érthető sértettsége és érzékenysége a vitathatatlan amerikai hatalmi túlsúly miatt.
Az 1996-os esztendőnek e politikai fő vonulatait jelentősen befolyásolta és bonyolította az iszlám probléma megjelenése, eddig nem tapasztalt új formában. Itt három eseménysorozatot kell megemlíteni. Az egyik: a boszniai események bebizonyították, hogy a boszniai szerb állam, valamint a horvát–bosnyák (értsd: mohamedán) föderáció bosnyák része, Albánia és Törökország) közötti feszültség. A második eseménysorozat: az év végén Törökországban, a NATO geopolitikailag jelenleg talán legfontosabb tagállamában iszlám orientációjú kormány került hatalomra. A harmadik eseménysorozat: a szovjet hatalom déli mohamedán utódállamaival szomszédos Afganisztánban csaknem az ország egész területét hatalma alá hajtotta egy még szélsőségesebb fundamentalista iszlám mozgalom, a tálibok hadserege.
Ez a hármas eseménysorozat 1996-ban teljesen új és fenyegető kérdéseket vetett fel mind az Egyesült Államok, mind az Európai Unió, mind pedig Oroszország számára. Churchill annak idején nem véletlenül nevezte a Balkánt Európa, a déli mohamedán szovjet köztársaságokat pedig a moszkvai birodalom „lágy altestének”.
Az iszlám probléma e hármas megjelenése az Európai Unió számára azt jelenti, hogy Törökország ultimátumszerűen követeli felvételét, és azzal fenyegetőzik, hogy ellenkező esetben megvétózza a NATO keleti kiterjesztését.
Az Egyesült Államok számára ugyanez a folyamat azt a stratégiai veszélyt idézi fel, hogy Törökország fordulata a Balkánon az ortodox, orosz befolyás iránt igen fogékony államok konfliktusát egy erősödő iszlám befolyással és ez megzavarhatja az Egyesült Államok kommunikációs kapcsolatait a számára sorsdöntő fontosságú Közép-Kelettel és a legnagyobb olajtermelő arab országokkal.
Végül: a törökországi fordulat és az afganisztáni események együttes hatásaképpen bizonytalanná vált olyan volt szovjet utódállamok, mint Üzbegisztán és Tádzsikisztán sorsa, amelyek déli határait ma is orosz csapatok biztosítják.
Mindez együttesen azt jelenti, hogy 1996-ban vetődött fel első ízben az az egyelőre még távoli lehetőség, hogy megbillenhet a Balkán félszigettől a Kína nyugati határáig húzódó óriási térség stratégiai egyensúlya.
Ráadásul – és méltó záróakkordként: mindez olyan esztendőben történt, amikor Kína a 18. század óta még nem tapasztalt súllyal jelent meg a világpolitikában, és megkezdte az első lépéseket Hongkongnak, Ázsia és a világ egyik legnagyobb kereskedelmi és pénzügyi gócpontjának 1997. derekán esedékes átvételére. Ez önmagában egyelőre fel sem vázolható módon megváltoztathatja az erőviszonyokat világméretekben. Jellemző, hogy az esztendő folyamán semmiféle jel nem mutatta, hogy akár az Egyesült Államok, akár Európa, akár a Kínával szomszédos Oroszország felkészült volna e földrengésszerű változás kezelésére.
A világpolitika évkönyveibe 1996 úgy vonul majd be, mint a kínzó kérdések és az elmaradt válaszok esztendeje.
Gömöri Endre
