Műszerek
Műszerek
A csillagászati megfigyeléseket a 16. sz. végéig kizárólag szabad szemmel végezték. A technikában a forradalmi változás a 17. sz. elején történt, amikor Galilei először használt távcsövet megfigyelései során. Majdnem ezzel egy időben Kepler megalkotta az első ún. csillagászati (Kepler-féle) távcsövet. A 17. sz. végén Newton elkészíti az első tükrös távcsöveket. A 19. sz. a lencsés távcsövek virágkora, a világ legnagyobb, ma is működő refraktorainak többsége a múlt század végén készült. A 20. sz. ezzel szemben a nagyméretű tükrös távcsövek fejlődését hozta.
A 30-as években indult meg, majd a II. világháború után kapott új lendületet a rádiócsillagászat fejlődése.
A csillagászati távcsövek alapvetően két típusát különböztetjük meg, a tükrös és lencsés távcsöveket. A lencsés távcsövek objektívje egy vagy több tagból álló gyűjtőlencse. Az ezzel létrehozott valódi képet a szemlencsével (okulár) mint nagyítóval nézzük. A csillagászatban rendszerint a fordított képet adó ún. Kepler-féle távcsövet használják. A lencsés távcsövek (refraktorok) objektívjének fókusztávolsága általában az átmérő 10-20-szorosa.
A tükrös távcsövek (reflektor) főtükre általában forgási paraboloid alakú. Az összegyűjtött fényt közvetlenül lefényképezhetjük vagy okulárral vizsgálhatjuk. A Schmidt-távcsövek jellegzetessége a nagy, többfokos átmérőjű látómező. Ezt úgy érik el, hogy a főtükröt gömbfelület alakúra készítik, a tökéletes leképezést pedig az optikai útba helyezett korrekciós üveglemezzel biztosítják.
A legkorszerűbb távcsövek főtükrének alakját számítógépes vezérléssel folyamatosan változtatják a megfigyelés közben. A legnagyobb távcsövek főtükre több darabból áll, az egyes szegmensek munkáját ugyancsak számítógép hangolja össze.
A látható fényen kívül a világűrből érkező rádióhullámok is elérik a Föld felszínét. Vizsgálatuk rádiótávcsövek segítségével lehetséges. A rádiótávcsövek legalább néhányszor 10 m átmérőjű antennái gyűjtik össze a rádiósugárzást, amit a fókuszpontból a detektorokba vezetnek.
Mivel a távcsövek felbontóképessége a vizsgált elektromágneses sugárzás frekvenciájával arányos, a rádiótávcsövek felbontóképessége sokkal rosszabb optikai társaikénál. Ezért általában több, egymástól nagy távolságra elhelyezett rádiótávcsövet „szinkronban” működtetnek, így a felbontóképesség olyan jó lesz, mintha távcsövünk átmérője a két távcső távolságával egyezne meg. Ebben a rendszerben a rádiótávcső-rendszerek felbontóképessége már felülmúlja a legnagyobb optikai távcsövekét.
Az egyéb elektromágneses hullámokat (gamma-, röntgen-, ibolyántúli, infravörös) a földi légkör legnagyobbrészt elnyeli, így ezeket a sugárzásokat az utóbbi évtizedekben mesterséges égitestekre helyezett távcsövekkel figyelik meg.
