Változások éve
Változások éve
Nehéz esztendőt jósolt mindenki 1988-ra Magyarországnak. „Nyomasztó az állandósult időzavar, a valóságos folyamatok elmélyült elemzésének hiánya, a döntés-előkészítésben az alacsony színvonalú elméleti munka, az egyre szorítóbb gazdasági kényszer s az ebből eredően szűkülő mozgástér” – mondta Grósz Károly miniszterelnök az évi költségvetés parlamenti beterjesztésekor. S hogy szavainak nyomatékot adjon, egyúttal indítványozta kormánya alapos megújítását: 25 magas rangú állami tisztségviselőt – köztük miniszterelnök-helyetteseket, minisztereket – érintett az átszervezés.
De fordulatról kevés szó esett még az év elején; a vezércikkek, újévi köszöntők és inkább csak különféle munkaprogramokról, stabilizációról és kibontakozásról s mindent összeadva a megkezdett reform továbbviteléről beszéltek. Ez már nem volt túl meggyőző, mert a „folytatjuk bevált politikánkat” szólam igencsak kiürült, a szavak inflálódtak, a reform elcsépeltté vált, a cselekvés helyetti retorika inkább bosszantotta a közvéleményt, mintsem lelkesítette, várakozását kielégítette volna.
Az 1988-as év kezdetére valószínűvé vált, hogy a nézetek rövid időn belül megütköznek, s hogy a hallgatás, a bajok lekicsinylése, az ország helyzetének szépítgetése, a döntések elodázása, a „a szőnyeg alá söprés” mint taktika nem sokáig tartható. Csupán az volt bizonytalan, hogy milyen mederben folyik tovább ez a sajátos, a hatalom által akkor még föl nem vállalt párbeszéd, és egyáltalán: mennyire lesz képes a politikai vezetés, mindenekelőtt a párt, keretet adni a ténylegesen megújító szándékoknak, cselekvésnek. Ugyanakkor egyre több olyan politikusi megnyilatkozást lehetett tapasztalni, ami egy új stílus, egy új politikai kultúra hajnalát jelezte Magyarországon.
Az év eleji hangulatjelentések, intézményes közvélemény-kutatások egyszerű prózaisággal rögzítették a társadalom akkori „lelki” állapotát: árak, bérek, adók – nagy volt a bizonytalanság, feszült a várakozás. Hónapokig tanulta előtte az ország az új adószabályokat, a bruttósítást – a két adótörvényt –; tanulta, de „feldolgozni” nem tudta. Ami a leginkább sértette, aggasztotta az érintetteket: nem sikerült a családcentrikus, teljesítményre biztató érvekkel diadalmaskodni, újból előjött a kincstár szegénysége, győzött a szükség! Legyőzte a jövőt a múlt, ezúttal is, mint már annyiszor, megint kivenni kényszerültünk egyvalamit a kosárból, a „reformcsomagból”, a többit meg hagytuk érintetlenül, a holnapokra. Nem tettük mellé a bérreformot, nem igazítottuk hozzá az ármechanizmust, nem helyeztük új alapokra a szociális ellátást – a gazdasági reform átfogó jellegéről szóló elvek ismét kicsorbultak.
Mindezek miatt az életviszonyok jelentős romlásától félt a társadalom. Leginkább két ponton feszült egymásnak életkörülményeinkben elv és gyakorlat, múlt és jövő: a szokatlan mértékű infláció és az egyre fenyegetőbb munkanélküliség síkján.
Gazdaságtörténészek dolga lesz kideríteni, mi is történik manapság a magyar gazdaságban, de annyi máris bizonyos, hogy a kormánynak is, a társadalomnak is az infláció okozta idén a legtöbb keserűséget. A kormánynak – mert nem tudja tartani az ígéretét; a társadalomnak – mert leginkább emiatt érzi nehezedőnek az életét. Óriási terheket vállaltak már eddig is a családfenntartók – óraszámban mérve –, ez az ország, ez a nép dolgozik legtöbbet Európában, további tartalékok itt már nincsenek. De még ha lennének is erőben, az új adórendszer „semlegesíti” azt: a mellékkereseti források (érdekeltség híján) januártól jelentősen beszűkültek.
Érdemes lesz majd felmérni a kormány tanácsadóinak, mennyiben járult hozzá 1988-ban a bizalom gyengüléséhez egy-egy balul sikerült, rosszul megfogalmazott nyilatkozat. Szembetűnő volt ugyanis, hogy az infláció mértékének megítélésében mennyire eltért mindvégig a hivatalos helyzetértékelés a szakértőitől. Nyilván nem egyszerűen a szakértelem és a „kincstári optimizmus” párviadala ez, hanem egy rossz örökség, a voluntarizmus továbbélése, amiből egy centralizált gazdaság s annak jobb sorsra érdemes kormánya is csak nagyon nehezen tud kikászálódni.
Híven jelezte ezt a dilemmát a márciusi helyzet: a kormány afféle „felhívással” fordult a vállalatokhoz árnövelési törekvéseik féken tartására. Holott tudta –hiszen többször ki is nyilvánította –, hogy objektív gazdasági folyamatokat nem lehet s nem is szándékozik politikai eszközökkel, hatalmi „elvárásokkal” korlátozni, mégis erre kényszerült, amikor az első negyedév végén feloldotta az árbejelentési kötelezettséget. Nyilván a hosszabb távú hatásra senki sem gondolt: az önmegtartóztatás mindössze annyival járt, hogy a vállalatok nem április 1-jén, hanem egy hét, két hét múlva emelték áraikat; többnyire persze megmagyarázható, védhető indokokkal, mintegy tükröztetve a félbehagyott reformokat, a termelésben és az elosztásban meglévő – a tényleges piac hiányából adódó – tarthatatlan állapotokat. Mindenesetre 1988 nyarán már arról írtak az újságok, hogy a januárban indított „árfigyelő” szolgálat (amely az 50 legfontosabb fogyasztási cikk árindexét követi) egyre rosszabb híreket jelez: sokasodnak az áruhiányok a burkolt áremelések, nem ritka az 50%-os drágulás, másfélszeres-kétszeres árnövelések is vannak alapvető szolgáltatásokban – és mind több ezen a téren az olyan vállalati lépés, amely nem kap nyilvánosságot.
Talán az inflációnál is nehezebbe megválaszolható erkölcsi, ideológiai kérdéseket vetett föl 1988-ban Magyarországon a munkanélküliség: az esztendő közepén már mintegy 150 ezren éltek alkalmi munkából. A kormány új jogintézményekkel, rendeletekkel sietett a létbizonytalanság, a foglalkoztatási feszültségek enyhítésére: foglalkoztatási alapot hozott létre az átképzés, az elhelyezkedés anyagi támogatására; bevezette a közhasznú munkát, főleg a szakképzetlenek megsegítésére; szabaddá tette, bővítette a korengedményes nyugdíjazás lehetőségét –s 500 millió forintot ajánlott föl év elején a vállalatoknak új munkahelyek létesítésére. Külön programok készültek a válságágazatok, válságövezetek feszültségeinek feloldására – Ózd drámája szinte megrázta az országot –; becslések szerint 80–100 ezer dolgozónak lehetnek belátható időn belül elhelyezkedési gondjai. Különösen a fiatalok vannak bajban: 1983-ban 100 elhelyezkedni vágyó pályakezdőre még 129 munkahely jutott, tavaly már csak 90 – s az idén még kedvezőtlenebb a kép. Könnyen kerülhetünk mindezek miatt olyan helyzetbe, amilyet a 70-es évek elején, a reform kibicsaklásakor már megéltünk: szelekció, termékváltás, műszaki fejlesztés helyett megint a rövid távú érdekek győzedelmeskedhetnek, mert tízezrek kezéből mégoly racionális tények szorításában sem merik kivenni a kenyérkereső szerszámot.
Ilyen gondok, kérdések, viták –egy megfeneklett reform bukdácsolásai – közepette ült össze a májusi pártértekezlet. vitathatatlanul ez volt az „év eseménye”, de több is annál: nem túlzás határkőnek, sorsfordulónak nevezni a párt 88-as „kiskongresszusát”. Előtte, alatta sem tudtuk ezt még pontosan így minősíteni – sőt, voltak mindvégig mérséklő, lekicsinylő hangok –, de a folytatás, a történelmi menet egyértelműen a legnagyobb események sorába emelte ezt a három májusi napot.
Bár nehezen indult! Hetekig, hónapokig körüllengte a pártfórumról szóló híreket a bizonytalanság; ma, utólag sejthető, nem akármilyen belső harcok dúlhattak előzetesen a plénum tartalmi részleteiről, elvi és gyakorlati kérdéseiről. Már javában zajlott a vita, az országos eszmecsere a tézisekről, de még mindig nem látszott a végeredmény; csak az igény – egy átfogó megújulásra. Csaknem a pártértekezlet előestéjén hangzott el a válsághangulat emlékezetes visszautasítása; szerencsére a fórum ennél sokkal emelkedettebb hangot ütött meg és magasabb hőfokon zajlott első percétől az utolsóig. S a végén: „Magyar peresztrojka”, „Győztek a reformerek”, „Fordulat Budapesten”– ilyen és hasonló címekkel kommentálta a világsajtó a pünkösdi magyar eseményeket. A Központi Bizottság harmadában kicserélődött, a három évvel ezelőtt megválasztott Politikai Bizottság 13 tagjából csak 5 maradt az új testületben. vagyis – írták, mondták, éreztük –lezárult egy korszak a magyar történelemben.
Kulcsszavak lettek: fordulat, reform, megújulás. Május után a legnagyobb változást talán az addig csak lappangó társadalmi önszerveződésben észlelhettük: elemi erővel tört a felszínre az esztendő tavaszán, nyarán a legszélesebb körökben a politizálási kedv. Különösen az értelmiségiek, közülük is a fiatalok robbantak be –önként, „civilként” –a közéletbe, nagy hirtelen bizonyítva rátermettségüket; s azt, hogy a társadalomépítésnek abba a szakaszába jutottunk, amikor valamennyien részesei lehetünk világunk újragondolásának, az elavult struktúrák átépítésének. Ennek viszont alapvető feltétele, hogy megteremtsük a politikaalakítás nyilvánosságát, hogy a társadalom különféle rétegei, csoportjai rendelkezzenek megfelelő érdekképviselettel – s hogy egyetlen intézmény, szervezet se működjék a legszélesebb társadalmi ellenőrzés nélkül.
Tömegesen alakultak 1988-ban olyan kisközösségek – egyesületek, társaságok, körök –, amelyek egyéni érdekképviseletük mellett a nemzet sorskérdéseit tűzték zászlajukra. E mozgalmak, öntevékeny csoportok lendítői, olykor kikényszerítői voltak annak az országos méretű „politizálódásnak”, amelynek révén az év közepére, nyarára kialakult egy új társadalmi stratégia. Ennek legfontosabb eleme a szövetségi politika alapkérdéseinek az újragondolása, az új közmegegyezés megteremtése, a nemzeti összefogás sürgetése.
Két ponton különösen aktív frontot nyitottak e szerveződések: a környezetvédelemben, azon belül is a bős–nagymarosi vízlépcső építése miatt; valamint a nemzetiségi ügyekben, konkrétan az erdélyi magyarság dolgában. Mindkettőben élénk nemzetközi figyelem közepette, míg az elsőben kisebb-nagyobb hazai konfrontációkkal, addig a másodikban teljes társadalmi támogatással zajlottak e „népi-nemzeti” események.
Történelmi tény: az új kormány, a megújított pártvezetés semmiben sem lépett akkorát 1988-ban, mint 1988-ban, mint az erdélyi magyarság helyzetének, sorsának újszerű kezelésében. Január végén egy rádióműsorban hangzott el magyar politikustól – Szűrös Mátyástól, a KB titkárától – hosszú idő után először, hogy a Kárpát-medencében élő magyarság a nemzet részét képezi, sorsáért felelősek vagyunk – s ekként a jövőben semmiféle magyarellenes intézkedést nem fogunk a világ előtt szó nélkül hagyni!
Összefoglalásképpen: 1988 végén Magyarországon fordulat van a politikában, fordulat a vezetésben, fordulat a közgondolkodásban. Csak egyben nincs igazi, átütő előrelépés a gazdaságban! Ez pedig késleltetheti, gátolhatja, visszavetheti a változtatás-változás végső sikerét. „Mert minden változásra, legyen az legislegjózanabb –írta Széchenyi –, fog minden bizonnyal valami zavar, crisis következni, ’s ezt kiállani mindenki nem akarja, vagy nem tudja, ’s kétséget nem szenved, hogy az átváltozási időszakban minden rendetlenebbül forog mint az előtt, ’s hogy így azok, kik előre kombinálni nem tudnak, megijednek, ’s mindenekelőtte a’ szebb rend helyre állott volna, már a’ kezdettel felhagynak ’s magokat régi helyzeteken még jobban leszegezik.” 1988 Magyarországán, az „átváltozási időszakban”, zavar és krízis közepette, ettől az ijedelemtől-visszarendeződéstől félhetünk a legjobban – miközben a szebb rendre vágyunk.
Tóth Gábor
